Orgonika

Adalbert néhány perc múlva valóban hallani vélte a bazaltorgonák hangját, és úgy érezte, hogy a Silbermann lány lelkébe is belát; úgy, ahogy addig senki. Megnyílik előtte, épp olyan erővel, amint annak idején a Szt. János-hegy fekete bazaltrózsáját nyitotta meg a magma. Adalbert egyszerre hallotta a hajdani kitörés, a hegy, a bazaltorgonák fortissimóját és a Stella Silbermann lelkéből felszálló hatalmas és nyugodt, édes és végzetes pianót. A két szólam összhangja tébolyközeli állapotba juttatta, Stella mélyén pedig olyasmit látott, mintha az Istent látná színről színre. A négykezes után Adalbert és Stella újra a városban, egész pontosan a templomkertben találták magukat, de egyikőjük sem emlékezett arra, miként kerültek oda. Mintha csak lerepültek volna a Szt. János-hegy kúpjáról.


CENTAURI ORGONIKA

Fotó: Centauri

Adalbert tanár úr Canossa-járása oltári kálváriává nőtte ki magát, míg azt próbálta elérni a várban, hogy a Szt. Sebestyén-templom száznegyvenöt éves, neobarokk orgonáján olyan újítást teszteljen, aminek semmi köze az egyházi vagy hitbeli dolgokhoz. Özséb tisztelendő atya, az esperes még a miséktől is féltette a hangszert, ugyanis hétévnyi hercehurca után, csak 1989-ben került sor arra, hogy a szekrény stabilizálása után a sípmű és a pozitív homlokzata visszakerüljön az orgonaház alsó részébe, ráadásul ez utóbbi számára teljesen új játszótraktúra készült, a főmű horganysípjait hetvenszázalékos ónötvözetből gyártott homlokzati sípokra cserélték, s néhányuk domborított díszítést is kapott. Nem csoda, ha a Szt. Annának fel¬ajánlott, újjászentelt orgonát óvta a széltől is.
1982-ben, amikor Arnold bíboros megállapodott a „kékkörösökkel”, vagyis a városvédőkkel, hogy az egyházkerület és az egylet közösen állják a költségeket, Adalbertet életre szóló trauma érte. A kisvárosi zenetanár megváltásként élte meg Stella Silbermann felfedezését, aki csodagyerekekhez méltó tempóval fejlődött a keze alatt, és tizennégy évesen úgy bánt a zongorával, mint Arthur Rubinstein fénykorában. Stellának hamar híre ment, minden versenyen és fellépésen maga mögé utasította kortársait, néhány év után a tanárait is, és ez Adalbert ázsióját jelentősen növelte – új korszak nyílt a fantazmagóriák között vergődő férfi életében.
A kislány és a tanár között meghitt viszony alakult ki. Adalbertben a legkülönfélébb, édes sugalmazások ébredtek, többek között meggyőződésévé vált, hogy Stella nemcsak név-, hanem vérrokona is a világ leghíresebb orgonaépítőinek, a Silbermann fivéreknek, Andreas és Gottfried Silbermann-nak. Bele is fogott a família családfájának összeállításába, de Stella apja ezt rossz szemmel nézte, és amikor kiderült, hogy a nagyapának tisztázatlan szerep jutott a Reichstag felgyújtásában, egyáltalán nem segítette. Ugyanakkor Adalbert és Stella között olyasmi is éledezett, aminek árnyékában – helyesebb volna azt mondani: fényében – a származás tökéletesen érdektelenné vált.
1982 őszén napi három órát gyakoroltak a Collegium Musicum versenyére, Adalbert ihletett állapotba került, Bach orgonaműveiből állított össze néhány zongorára átírt dallammontázst, amit Stella könnyed, kislányos s mégis zseniális díszítésekkel egészített ki, és aminek közösen a Black Rose címet adták. Az egész felkészülés egyfajta előre megélt diadalmenetté vált. Se a tanár, se a tanítvány nem feszengett, a máskor oly gyakran érzett drukknak nyoma sem volt, s mindketten tudták, hogy – először a zeneiskola történetében – elhozzák az aranytriangulumot. A muzsika, főként a Black Rose dallamai, áthatolhatatlan, védelmező, közös burokba vonta Adalbert elhivatottságát és Stella tehetségét, mintha a zongorafedél alatti világ a közösen bérelt garzonlakásuk lenne, létezésük közös és kizárólagos tere, és ez olyan erős kötelék lett kettejük között, amihez foghatót talán csak a szerelem hívhat létre. Csak zenéről beszéltek, semmi másról, mégis: mintha minden önmagukról, kettejükről szólna.
Három héttel a verseny előtt, Stella kérésére, gyakorlás után felsétáltak a Szt. János-lávahegy elhagyott kőfejtőjébe, megnézni a bazaltorgonákat, hogy lássák, milyen egy olyan néma, kővé dermedt hangszer, amit a vulkánosság épített. Néha ezt a hegyet tették felelőssé a völgyben és a városban időnként erősen érezhető bűzért, amit egyesek csatornaszagnak tartottak, mások viszont – például Özséb és a kékkörösök szeizmoló¬gusa, Joseph Böhm – kénkőszagnak. Aznap frissen, illatosan hömpölygött a levegő a városban és a hegyen egyaránt, lassan alkonyodott, míg a mester és tanítványa azt játszották, hogy megszólaltatják a kőorgonákat. Leültek a bazaltoszlopok alá, a gejzírfülke elé, s míg hollók húztak át a bányaudvar fölött, láthatatlan traktúrán négykezest imitáltak. Adalbert néhány perc múlva valóban hallani vélte a bazaltorgonák hangját, és úgy érezte, hogy a Silbermann lány lelkébe is belát; úgy, ahogy addig senki. Megnyílik előtte, épp olyan erővel, amint annak idején a Szt. János-hegy fekete bazaltrózsáját nyitotta meg a magma. Adalbert egyszerre hallotta a hajdani kitörés, a hegy, a bazaltorgonák fortissimóját és a Stella Silbermann lelkéből felszálló hatalmas és nyugodt, édes és végzetes pianót. A két szólam összhangja tébolyközeli állapotba juttatta, Stella mélyén pedig olyasmit látott, mintha az Istent látná színről színre. A négykezes után Adalbert és Stella újra a városban, egész pontosan a templomkertben találták magukat, de egyikőjük sem emlékezett arra, miként kerültek oda. Mintha csak lerepültek volna a Szt. János-hegy kúpjáról.
Másnap Adalbert elment a Szt. Sebestyén-templomba, mivel azt akarta, hogy Stella orgonán is játsz-szon. A kántor segítőkész volt, Özséb atya viszont rendkívül ellenségesen fogadta, és közölte:
– Az orgona nem azért épült, hogy pattanásos bakfisok klimpírozzanak rajta, amúgy sincs rá mód, mivel felújítás alatt áll.
Adalbert arra hivatkozott, hogy Stella Silbermann egyáltalán nem pattanásos, és főként nem klimpírozó bakfis, hanem istenáldotta őstehetség, aki minden versenyt megnyert, és minden jövőbeli versenyt meg fog nyerni, aki dicsőséget hoz a városnak, a kantonnak és a Szt. Sebestyén-templomnak is, amennyiben ott pallérozhatja magát, ám Özséb összevonta szemöldökét, és még gorombább lett:
– Világi hívságok eléréséhez, a dicsőség hajkurászásához aztán végképp nem asszisztálunk!
Adalbert megrökönyödött a plébános korlátoltságán, és nehezen szűnő zavarodottságba zuhant. Ráadásul a verseny előtti utolsó próbán, amit a zeneiskola második emeleti gyakorlójában tartottak, Stella arról beszélt, hogy rajzolgat is, és a kékkörösök közül felfedezte őt egy helybéli akvarellista, akivel napnyugtákat fognak festeni. Adalbertben nemcsak a szakmai, tanári féltékenység éledt fel, hanem annál jóval több. Látta, hogy Stella hollófekete haja jobban csillog, mint bármikor, sötétkék szemében korábban nem látott fény villog, és hófehér arcbőre kipirosodik, ha a kékkörös piktorról beszél. Adalbert eszét vesztve azon töprengett, miként távolíthatná el Stella Silbermannt a városból, ahol ez a bizonyos festő él, végül felhívta egykori zongoratanárát, a konzervatórium igazgatóját:
– Jöjjön el, nézze meg ezt a kislányt a Collegium Musicum versenyén, mert ilyen tehetség százévente születik. Ilyet nem látott, nem hallott még! Senki a világon.
Adalbertnek megígérték, hogy ott lesznek, és ha Stella Silbermann valóban olyan talentum, amilyennek mondja, akkor felvételi nélkül veszik át, és ösztöndíjat biztosítanak neki.
A verseny már indulásakor sem volt mentes a feszültségektől és a szomorúságtól. A kislány a tanárát faggatta:
– Valami baj van?
– Nem, dehogy, semmi gond – válaszolta Adalbert mindig, miközben egyre csak a nézőteret fürkészte: vajon itt vannak a konzervatóriumtól? Végül felfedezte az első sorban azt a nagydarab, vörös szakállú férfit, aki összemosolygott egy pillanatra a függöny mögül kipislantó Stella Silbermann-nal. A férfi hajtókáján a városvédők csinos, tűzzománc jelvényét, a rézszínű pentagramba süllyesztett türkizkék kört látta, és ebből azonnal tudta: a vikingszerű, drabális ember nem más, mint a tájképfestő. Stella a szokottnál is viharosabban, s ugyanakkor felfokozott érzékenységgel játszott. A versenytársakon már az első percben megmutatkozott a csüggedés, az esélytelenség érzése, valamivel később viszont még rajtuk is elhatalmasodott a lelkesültség. A tapsvihar kitörésekor Stella a függöny felé nézett, ám Adalbert már nem állt ott, kirohant a művészbejárón, és a szűk folyosón át az udvarra jutott: a város levegőjében ismét volt valami szúrós, bántó szag. Később visszament, hogy Stellának gratuláljon, de a folyosón a konzervatórium vezető zongoratanára várta.
Néhány nappal később pedig már búcsúztak: Adalbert és Stella Silbermann.
Adalbert már a Collegium Musicum díjátadója után is úgy érezte: hamarosan felköti magát. Stella azt szerette volna, ha Adalbertnél marad az arany¬triangulum, végül úgy állapodtak meg, hogy csak addig őrzi, míg Stella a konzervatórium kollégiumába nem költözik. A diákoknak és felkészítő tanáraiknak adott est közös énekléssel, Stella Silbermann zongorakíséretével, kilenc tájban ért véget. A félrészeg Adalbert egyenesen a Szt. János-hegyig támolygott, felcaplatott a bányaudvarba, nyakában az aranytriangulummal. Bő egyórás csetlés-botlás után érte el a bazaltorgonákat, leroskadt az északi fal elé, és az erőteljes, szappanfehér holdvilágban egyedül játszotta a lávatraktúrákon a Black Rose démonikus futamait, egészen hajnalig. Azzal, hogy a konzervatóriumba küldte Stellát, nemcsak a kékkörös piktortól, de önmagától is elszakította, és ez sosem érzett fájdalommal töltötte el.
Az elkövetkező években is gyakran járt a csonka hegy tetején, sokszor töltötte ott az éjeket, és lassan, de biztosan nehezen körvonalazható, beteges hivatástudatba süllyedt, mintegy kompenzálva Stella Silbermann elvesztését. Mániájává lett az új hangszer, az úgynevezett orgonika megalkotása, amely újra és bármikor megszólaltathatja azt a hangot, ami ’82 őszén a Szt. János-lávahegy és Stella Silbermann duettjeként szólalt meg benne.
Adalbert terve már 1983-ban, vagyis a Szt. Anna-orgona felújításának megkezdésekor sem tartozott az alacsony költségvetésű, ám biztos eredménnyel kecsegtető projektek közé. Nagyságrendjének érzékeltetésére a Notre-Dame nagyorgonája a legjobb, amelyben csak a mechanikát váltó vezetékek hossza több mint hétszáz kilométer. Nem meglepő tehát, hogy hiába kereste Adalbert a költségek csökkentésének lehetőségét, alig talált húzható tételeket az orgonika anyagszükségletét részletező listán; leginkább még az olcsó beszerzésben bízhatott.
– Nincs olyan tojás, aminél olcsóbb tojás ne volna – mondogatta szolfézsórán a szinkópát gyakorló nebulóknak a Kapor-lépcső alatti, roskatag zeneiskolában, ahol heti négy órában fuvolát is tanított.
– Valahol, valakinél biztosan találni ugyanakkorát kevesebbért vagy nagyobbat ugyanannyiért.
Adalbert, a félállású zenetanár, aki mindenféle jelentéktelen agyafúrtságok feltalálásába menekült, s ezúttal – Stella Silbermann emlékének köszönhetően – talán először haladt jelentősebb ötlet megvalósítása felé, abban bízott, hogy valahol fél áron kap meg mindent. Ebben a hitben évekig nyomozott, gyűjtögette az árlistákat, kis- és nagykereskedők, gyártók és forgalmazók lajstromait, s végül megközelítőleg huszonötezer cikkszámot fújt kívülről. Tudta, hogy az AWE-00-224567 valójában nem más, mint a Malaysiában utángyártott hangszínszenzor nikkel-kobalt bimetálja, az IU-7878 pedig a C-rézsíp légáteresztő szelepgumija. A tájékozódásban segítségére volt a Szt. Sebestyén-templom kántora, Miksa, aki az orgona felújításának szakmai részét vezette. A Szt. Anna-orgona hét évig tartó felújításával párhuzamosan tehát az orgonika vázrajza is körvonalazódott, a terv megszületésénél ugyanis Adalbert még hitt abban, hogy a Szt. Anna-orgonán végrehajtott kísérletek után az új hangszert végül maga építheti meg. Ám amikor a lakásában már mozdulni sem lehetett, és dossziék töltötték ki a kádat is, rádöbbent: az olcsó alkatrészek keresése valójában annyi pénzt nyel el, hogy abból réges-rég bevásárolhatott volna, még ha az ón, a kobalt, a nikkel ára a többszörösére emelkedik, akkor is. Az is hamar világossá vált, hogy az orgonika önmagában nem sokat ér, mert nagy és arányos, zárt teret igényel, mondjuk  egy templomot. Végigjárt minden elérhető zsina¬gógát és hangversenytermet – főként a németországi Silbermann-orgonákat –, s ezzel további pénz és idő ment el. Arra mégis jók voltak az utazások, hogy megszilárduljon benne a hit: a legalkalmasabb légteret az orgonika számára is az oldalhajós templomok nyújtják. A neobarokk szentélyek választéka lenyűgözte, mégis úgy gondolta, hogy a sok aranyozás, ciráda, és szobor felesleges vargabetűkre kényszeríti a hangot, ezért jobbak a pőrébb neogótikus vagy a puritán ro¬mán templomok.
Mivel egyik épülettel se volt tökéletesen elégedett, rövid ideig úgy gondolta, hogy találmányához megépíti az ideális bazilikát is – gigászi altemplommal. A Szt. János-lávahegyen. Ezt a szentélyt pedig egyszer talán Szt. Stella-dómnak hívják majd – gondolta időnként Adalbert, s ebből jól látható, hogy a zenetanár fejében nem kis zűr keletkezett 1982 őszét követően. Azt gondolnánk, hogy költségeinek növekedésével e terv kivitelezhetetlenségét látta be elsőként, de nem: a saját építésű orgonikáról hamarabb tett le, konkrétan akkor, amikor a brémai manufaktúra másfél év alatt megduplázta a réz ajaksípok árát. Ekkor jutott eszébe: „De akkor minek a bazilika?” Másnap pedig az: „Mégis miből építkeztem volna, amikor egy nagyobb traktúrára se futja. Jó, ha belátható időn belül eljutok az egyszerű ládaorgonáig. Egyébként is! Mit gondolnának rólam, ha katedrálist építenék? Hogyan magyarázom el, mit akarok, míg meg nem szólal az orgonika, és nem győződhetnek meg arról, hogy találmányom megváltoztatja a világot?”
Adalbert belátta: jelentékeny kísérletéhez kénytelen segítségül hívni – Özséb atya szavajárásával élve – az Anyaszentegyház elöljáróit, de mielőtt ténylegesen beszállt volna a Szt. Anna-orgona körül dúló, egyre viharosabb harcba, először a Szabadalmi Hivatallal folytatott terméketlen vitát. Ugyanis egy másik találmányától komoly jövedelmet remélt. Csakhogy a bürokraták merevebbnek bizonyultak Özséb atyánál is, s nem voltak hajlandók újításként kezelni az úgynevezett pároltkenyeret, ami annyiból állt, hogy a kiszáradt kenyeret vízzel bepermetezve rövid ideig, magas hőfokon újra kellett sütni. Adalbert statisztikák tömegével bizonyította: a kenyér huszonhárom százaléka a száradás miatt végzi a szemétben, és abban is igaza volt, hogy amennyiben ezt a kenyeret mindenki újrasütné, egész régiók éhezésén enyhíthetnénk – ám ez nem szabadalmi kérdés.
Adalbert világjobbító harcának köszönhetően 1987 tavaszán találkozott Fréziával, az óvónővel, aki rövid ideig enyhítette – s egyszersmind súlyosbította is – a Stella Silbermann után maradó, még mindig makacs és fájó űrt. A nő sokáig ácsorgott a vár nyilvános telefonfülkéje előtt, míg odabent Adalbert a szabadalmisokkal kiabált. Az akaratlanul is kihallgatott, különleges beszélgetés felkeltette Frézia érdeklődését. Ezt követően sokáig összejártak, Adalbert úgy érezte, jóra fordulnak a dolgok, ez időben beíratták a zeneiskolába Stella húgát, Maria Silbermannt, ráadásul kiderült, hogy Frézia a Silbermann lányok nagynénje, s valóban: benne is volt valami Stellára emlékeztető, szelíden sötét és ugyanakkor tiszta vonás. Frézia vonzódott a tanáremberhez, elhivatottságát is sokra becsülte, ám végül épp Adalbert világjobbító szándéka állt kettejük közé, oly erősen, hogy az első csókig sem jutottak el. Annyira túlfűtötte az éhező milliók víziója, hogy az óvónő szemében valóságos szentnek tűnt, a szenteknek pedig legfeljebb a lábát ildomos csókolgatni. Abban is volt valami, amit az óvónő legjobb barátnője, Natascha, az óvoda melletti szépségszalon fodrásza mondott, amikor egy hármasban elfogyasztott vacsora után hazafelé sétáltak Fréziához:
– A szentekkel csak az a gond, hogy unalmasak.
Ez persze hamis frázis, ám Adalbertre mégis illett. Gáláns volt, hisz ő főzött a két nőnek – spagettit. Desszertként pedig pároltkenyeret kínált. Mondhatnánk, szép teljesítmény, hisz aligha várható el egy világ¬job¬¬bító szolfézstanártól, hogy főzzön is, pedig viszonylag jól sikerült, amint azt Natascha is megállapította:
– Nem is volt olyan ízetlen.
Annál inkább a pároltkenyérről tartott, a vacsora teljes időtartamát kitöltő székfoglaló. Adalbert olyan mélységekig taglalta a pároltkenyér felfedezésének jelentőségét, hogy Frézia és barátnője arra gondoltak, a vacsora csupán ürügy. Csak az a fontos a számára, hogy elmondhassa:
– Ez a finom, puha kenyér valójában negyvennapos! Látják? Érzik? Na, milyen? Finom, ugye? Ki hinné, hogy nem friss? És kérem, ezt kidobálják! Hát ez megengedhetetlen – mondta Adalbert, miután a két hölgy letörte a kenyérből az első falatokat. Nem számolt azzal, hogy Natascha – nyomorgó szudániak ide vagy oda – nem kíván negyvennapos kenyeret enni, mert ő bizony épp azok közül való, akik miatt az Adalbert-féle világjobbító bajnokok mindig elbuknak. Frézia nem először evett pároltkenyeret, s javarészt osztotta is a tanár nézeteit, ezúttal mégis feszengett. Szemlesütve, kedvtelenül rágcsált, és rettegett Adalbert további mondanivalóitól; életében először az udvarlója miatt szégyenkezett. Az első és egyszeri vendéglátás kínja akkor ért a csúcspontra, amikor Adalbert – mohón falva a spagettit – az etióp éhezők rémisztő leírásától sem tartózkodott:
– Drága hölgyek – kérdezte, míg ajkai között döglődő gilisztaként fickándozott a tészta –, gondolnak arra evés közben, hogy míg mi jóízűen falatozunk, addig valahol a távoli Szahel-övben egy bantu anya halott csecsemőt szorít a mellére, gondolnák? – kérdezte Adalbert. – Uborkát?
Nem. Amikor a környék legszolidabb, kissé szeplős óvónője palacsintát sütött az öccsének, nem gondolt ilyesmire, amint a barátnője se. Akkor sem, ha ebédszünetben beugrott a Mekibe betolni két sajtburgert és egy epres Mcfrízt. Ami a legszebb: nem is akart – evés közben semmiképp. Ezt az ünnepi alkalmat se így képzelte el, ezt a napot, amikor Frézia végre bemutatja az ő okos és világjobbító lovagját.
A barátnők gyorsan végeztek, Adalbert jóval lassabban, nemcsak azért, mert sokat beszélt (legalább annyit, amennyit evett), hanem azért is, mert a végén a pároltkenyérrel tisztára törölte a tányérokat. Igen, a két nőét is.
– Pardon – mondta. – Megengedik? – és úgy kinyalta mindkettőt, akár a kutya. Az eredményt be is mutatta, méghozzá Özséb atya úrfelmutatásait megidéző szertartásossággal.
– Látják ezt? Elég egy kis hideg víz, nem kell mosogatószer, voltaképp víz se nagyon. Ha mindannyian így nyalnánk ki a tányérokat, ha így törölnénk ki, akkor nem lennének a folyókban elrákosodott keszegek és tumoros pontyok. Jegyzem meg, kitörlésre nincs a pároltkenyérnél alkalmasabb!
Ekkor menthetetlennek tűnt az este – az is volt. Pedig elérkezett az első olyan pillanat, ami viszonylag közel állt a barátnők várakozásaihoz, Adalbert ugyanis pezsgőt bontott. Az olcsó, Buborék nevű konzumpezsgő édes verzióját, és amint várható, az itóka túlcsordult a poharakon. A szolfézstanár pillanatra se jött zavarba, tört a pároltkenyérből, feltörölte vele az asztalt, és megette:
– Mire nem jó a negyvennapos kenyér? Én sem gondoltam még erre, hogy a pezsgő, természeténél fogva, milyen óriási mennyiségben locsog mellé, valószínűleg több millió hektoliterben mérhető ez a mennyiség, de a pároltkenyérrel tunkolva valódi csemege!
Nataschának váratlanul megfájdult a feje, és a hölgyek hazaindultak.
Egy hónappal később Adalbert a helyi lapban négyhasábos és felettébb unalmas cikket közölt a „találmány” forradalmi jelentőségéről. Ehető szivacs! – ajánlotta az alcím, és ez már Fréziánál is kiverte a biztosítékot. Amint 1982-ben tehetségkutatóként ünnepelték, ezúttal „a kistérségi Edisonon” röhögött az egész város. A szolfézstanár és az óvónő a megjelenés másnapján – először és utoljára – összeveszett. Adalbert odáig ment őszinteségében, hogy a pároltkenyér felfedezése miatt egyszer még ott állhat Stockholmban, a Svéd Királyi Akadémia színe előtt, és Béke-Nobel-díjat vehet át. Erre az óvónő csak annyit mondott:
– Egy biztos. Én nem leszek ott – és szép csöndben, szelíden és szomorúan, a szolfézstanár életéből örökre távozott. Éppoly hirtelen, mint Stella Silbermann.
Kétség sem fér hozzá, Adalbert úr női szemmel nézve valóban unalmas alak volt. Ráadásul anélkül, hogy szent lett volna. Frézia okkal hagyta faképnél, mert hisz miféle szent az, aki minden cselekedetét jótéteménynek gondolja, és a lelke mélyén magas kitüntetések után áhítozik? Adalbert nem volt szent, nem bizony, de a megítélése mégsem könnyű. Szánalmas vizionálásai ellenére volt benne valami tagadhatatlanul rendkívüli. Meg kell említeni, hogy azokban a napokban nemcsak az óvónő hagyta el, hanem Maria Silbermann is.
Adalbert hiúsága sokszor lépte át a nárcizmus határát. A ruhásszekrénye belsejében óriási tükör állt, mentségére, nem ő rakatta bele, így örökölte a nagyanyjától, attól az öregasszonytól, aki a dinnyéjéből mindig kipiszkálta a magot, és aki folyton azt hajtogatta:
– Sokra viszed egyszer, Bertuska, nagyon sokra.
A zenetanár akkor érezte először, hogy a jóslat igaz lehet, amikor Stella Silbermann a második órán hibátlanul és érzékeny előadóművészként játszotta el a három nappal korábban egész hónapra feladott darabokat. Úgy gondolta, Stellában ölt testet ez a bizonyos „nagyon sok”, ám később kénytelen volt önmagában keresni. Talán ezért kísérletezett aztán az orgonikával, és az orgonika mellett minden mással is. Esténként, világjobbító terveinek igézetében odáig is eljutott, hogy különféle magas állami kitüntetések átvételét elképzelje. Ilyenkor kinyitotta a nagyi fülledt szekrényét, és a tükör elé állt:
– Hölgyeim és uraim, köszönöm. Megvallom, váratlanul ért ez a kitüntetés, hisz amit tettem, csak és kizárólag az emberiség jobb sorsáért tettem.
Ritkábban az is előfordult, hogy angyalhangokat hallott a ruhák mögül, a tükörképe körül aranyló aurát látott, néhány esetben pedig úgy vélte, hogy elemelkedik a felpúposodott parkettáról, és azzal a légies könnyedséggel lebeg a szoba közepén, amint Krisztus járt a Genezáreti-tó vizén.
1989. január 7-én, kora este az évszázad legnagyobb havazása vette kezdetét, másnapra félméteres hó takarta be a vidéket. Az utakat hiába járták a hómarók, a viharos erejű szél percek alatt hordta vissza a havat. A délutáni szolfézsóra elmaradt, mivel a tizenhárom tanítványból csak egy ért be időben. Adalbert ezt az elárvult nebulót rövid instruálás után útjára bocsátotta, és egyedül maradt a második emeleti gyakorlóban. Tíz-tizenöt percig a havazást bámulta, aztán a zongorához ült, és azt képzelte, hogy az orgonikán játssza a Wir glauben all’ an einen Gott korált, az első versszakot d-mollban, a másodikat esz-mollba emelve, a harmadikat pedig e-mollban. Hogy az orgonika hangját a legtisztább intonációban hallja, nem érintette a zongora billentyűit, hanem pantomimművészként pár centivel fölöttük, a levegőben játszott. Nem kellett sok idő, hamarosan hallotta is az orgonika éteri, lángcsóva alakú hangjait.
Már az a-moll concertót vegyítette a Black Rose Stella Silbermanntól származó díszítőelemeivel, amikor megérkezett Maria Silbermann; az apró, világoskék szemű, hollófekete hajú, de nővérénél jóval kevésbé tehetséges hableány, kezében az iskolától bérelt, kopott fuvolával, és benyitott a terembe. Adalbertben ekkor már olyan szépen, öblösen szólt az orgonika Pokolból feltörő és Mennybe repítő hangja, hogy az ócska furnérajtó csikorgása sem zökkentette ki. Fél méterrel a zongora fölött, átszellemülten, a maga átiratában, tovább játszotta Bachot, ekkor már a triószonáták ötletszerű részleteit. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha ez nem olyan eset, amikor Adalbert saját magát nem látja, se Nobel-díjjal a kezében, se aranyló aurával a teste körül, ám valaki más – ez esetben a megszeppent fuvolista – viszont igen. Azt látja, hogy Adalbert alól kidől a zongoraszék, ám a tanító bácsi nem esik le, s nemcsak Bach-műveket játszik láthatatlan hangszeren a levegőben, hanem ő maga is ott van, ott lebeg, igen, a légben. Maria pontosan ezt látta: Adalbert a levegőben, láthatatlan zongoraszéken szertartásos merevséggel, egyenes háttal ül, holdkórosként klimpíroz, gondosan pucolt lakkcipői a levegőben pedáloznak, ő maga pedig lassan emelkedik, majd süllyed. Odakint havazik, míg a csukott szemű szolfézstanár a második emeleti gyakorló légterében, akár egy leszállóhelyet kereső, bizonytalan lufi, lebeg.
A tizennégy éves lány akkortájt menstruált először, s emiatt kellett kimennie matekóráról, és már a melle is domborodott, ráadásul kissé aszimmetrikusan, sőt, hol az egyik nőtt jobban, hol meg a másik, és – akkor még – mindig a kisebbiket szerette. Úgy érezte, ezeket a kö¬vethetetlen és indok nélküli változásokat, a metamor¬fózis minden jegyét titkolnia kell az öltözőben, főként a hónaljszőrt. Pár héttel korábban pedig Özséb atya a templomból is kiűzte, mivel a segédlelkész, Antal testvér kérésére, hittanóra végén fuvolával kísérte a többiek allelujázását, a plébános pedig a fuvolázást az orális szex szimbólumának tartotta, ezért kikapta Maria Silbermann kezéből a hangszert, és mint Jézus a kufároknak, a kijáratra mutatott:
– Kifelé! – ordította, mintha a bibircse ordítaná. A megszeppent, ám dacos Maria – mielőtt Antal közbeléphetett volna – elragadta Özsébtől a fuvolát, zo¬kogva rohant végig az oldalhajón, átszaladva Bűnbánó Magdolna, Szt. Péter és Pál szobra alatt, egy pillanatra elakadt a szenteltvíztartó oroszlánlábában, nyitva hagyta maga után az ajtót, s hazáig meg sem állt. Antal pedig minden jámborsága ellenére odáig jutott, hogy először Özsébbel veszekedjen, később pedig az atya fallikus teóriáival fertőzött szülőkkel. Az előzményeket figyelembe véve könnyű elképzelni, milyen trauma lehetett Mariának, hogy azon a januári napon leginkább imádott tanárát levitálni látta a düsseldorfi hangversenyzongora mellett. Maria tehát dermedten állt a lebegő Adalbert előtt, aztán – amint korábban a templomból is – elszaladt.
Özséb szexuális paranoiája néhány áttéten keresztül gyorsan elért a zeneiskoláig. Másnap a szülők, megfeledkezve arról, hogy neki köszönhetik nagyobbik lányuk sikereit, az igazgatónál azzal vádolták Adalbertet, hogy bizonyára „közeledni próbált” a kislányukhoz, mert mi egyéb oka lehetne annak, hogy Maria nem akar többé fuvolára járni, míg korábban mindig azt a két napot, a keddet és a pénteket, vagyis Adalbert óráit várta.
A tanár úrnak voltak érzései. A világjobbító szándék nem az. Erre ő is csak január 9-én, a késő esti órákban jött rá. Még mindig havazott, egyedül maradt megint, mint minden más estén, ezúttal is kinyitotta a nagyi szekrényét, és ismét a tükör elé állt:
– Hát úgy nézek én ki?
A következő pillanatban rátört a magány, és az a vágy, hogy elrohanjon Maria és Stella Silbermann nagynénjéhez, Fréziához, ha nem is azért, hogy elpanaszolja, milyen folt esett rajta, csak azért, hogy odahajthassa a fejét a dajka puha ölére, amiről persze nem tudhatta, mennyire puha, de érezte – épp ahogy tisztán hallotta nyolcadikán az orgonika hangját. De megértette: ezt nem teheti, még gondolatban sem – soha többé. És akkor az is megfordult a fejében, hogy hiba volt négyhasábos cikket közölni a helyi lapban a pároltkenyérről. Úgy érezte, hogy milliók halála sem ér fel azzal a veszteséggel, ami őt Frézia távozásával érte. Ez érzés, igen – olyan, amilyen, de érzés.
Tizedikén – düh, sértettség, szégyen vagy prófétai hevület nélkül – fásultan közölte az igazgatóval, hogy beszélni akar Mariával. Az igazgató szelíden, barátilag azt tanácsolta, eszébe ne jusson, mert akkor az isten se mossa le róla, hogy valóban megrontotta – hisz még most is zaklatja. Délután ismét elmaradtak az órák, és már az áramellátás is akadozott. Adalbert a zongoraszéken csüggedt, a kezét az ölébe ejtette, csönd volt, nem hallatszott az orgonika hangja sem, ezért valósággal összerezzent, amikor az igazgató lépett be, és közölte: a dolog rendeződött, Maria mindent tisztázott, már ha tisztázásnak mondható, hogy azt állította, azért fél a tanár bácsitól, mert időnként a levegőben lebeg, és mennydörejszerű hangokat ad.
– A kislányt kiíratták, és pszichológushoz viszik.
Adalbert egy mukkot sem szólt.
– Na, fel a fejjel, öregem – mondta az igazgató. – Ne vedd a szívedre, inkább készülj a jövő heti óráidra!
– Stella – súgta másfél órával később az immár teljesen sötét teremben az összezavarodott Adalbert, még mindig a zongoraszéken szobrozva. Később a portás riasztotta meg:
– Marad még? Vagy becsukhatok mindent?
Adalbert szedelőzködött, felvette a kabátot, felhúzta a kesztyűt, a nyaka köré tekerte a sálat, kilépett az elhagyott utcára, hideg volt, viharos szél repítette a havat, mégis szúrós záptojásszag terjengett. Elhaladt a Szt. Sebestyén-templom sötét, komor ablakai alatt, rövid ideig a templomkert csupasz gesztenyefáinál ácsorgott, majd nyolc óra felé elindult a Szt. János-hegyre. Elmúlt éjfél, mire a hóviharban felért, bekucorodott a gejzírfülkébe, és azt hallgatta, ahogy a szél újra meg újra felzúg a bazaltorgonákon. Reggel elállt a havazás és a szél, az idő megenyhült, Adalbert elbóbiskolt, tíz körül levergődött a hegyről, és ázottan, összefagyva az iskolába ment. Amikor az igazgató meglátta, behívta a tanáriba:
– Nem jó ez így, Adalbert. Kimerült vagy. Hol jártál? Honnan jössz? Pihenned kellene, vegyél ki szabadságot, utazz el. Újabb havazást mondanak, aligha taníthatunk, inkább pihenj. Amúgy is régóta szeretnéd megnézni a Notre-Dame nagyorgonáját, miért nem mész el? Adok kölcsönt is, ha kell. Szívesen.  
Két nappal később, 1989. január 12-én Adalbert Párizsba indult, hogy a drezdai Frauenkirche Silbermann-orgonája, az öreg Coswig-templom, a Stephansdom, a St. Vitus-templom, a neuruppini kolostortemplom orgonája, valamint a pfaffrodai Silbermann-orgona után a világ legjobb hangszerét, a Notre-Dame nagy¬orgonáját is szemügyre vegye – azt, amiben több mint hétszáz kilométernyi kábel tekereg. A főhajóban állva úgy érezte, hogy holtak szellemei veszik körbe, éppúgy, mint Dantét az alvilágban. Adalbert pislogni is elfelejtett, úgy szívta magába a hangszer látványát, mégis, mintha lecsukott szemmel állt volna ott, nem látott az orgonán kívül semmit. Azt az atyát sem, aki kitartóan figyelte. Csak állt, akár egy faszent – pianóban zenélő ujjak és kottákat lapozó tenyerek érintését érzékelte, s egy idő után már tudta is, kik ezek a holtak, akik erre a pillanatra régóta vártak.
Adalbert nem szűkölködött képzelőerőben, de – mint Maria esete is mutatja – képzelőereje időnként magasabb minőségbe csapott át, s valóban átvitte a transzcendencia térfelére.
Nehéz eldönteni, mi történt a székesegyházban, mindenesetre Adalbert pupillái kitágultak, széttárta karjait, és az orgona körötti levegőt polipként tapogatta, addig-addig, míg egy láthatatlan kézre, nyilván egy holt lélek kezére nem akadt az éterben.
– Jean de Bruges – mondta, mintha bekötött szemmel különböző tárgyakat, azaz lelkeket kellene azonosítani.
– Igen, te vagy az.
Jean de Bruges volt az a férfi, aki a nagyorgonát épí¬¬tette, 1334-ben, nem nagy kunszt, tudja ezt a Notre-¬Dame-ban mindenki, amint a további orgonisták neveit is ismeri minden valamirevaló idegenvezető.
– Renaud de Reims, nyirkos a tenyered.
– Henri de Saxe és Jacques Le Mol, fogjátok meg egymás kezét!
– Arnoul Gréban, szűnjék a fájdalmad, hallom a zenéd.
– Pierre és Claude Chabanceau de la Barre, együtt mentetek el, s lám, most együtt tértek vissza!
Így ment ez, szép lassan, míg Adalbert hosszú szüneteket tartva a levegőt tapogatta, s körülbelül fél óra múltán megtalálta az utolsó halott notre-dame-i orgonista, Léonce de Saint-Martin kezét is.
– Lelke van a kezednek is, s minden ujjad egy-egy síp – mondta Adalbert, a messziről érkezett utazó, és bár nem tudni pontosan, mit gondolt a csodálkozó atya, de tény, hogy odalépett hozzá.
– Az Úr irgalmazzon neked – mondta, keresztet vetett, és megáldotta. Mivel Adalbert továbbra se mozdult, lehívta a fúvóházat tisztító orgonistát is. Adalbert nem nézett rá, mégis kinyújtotta a kezét Philippe Lefebvre felé, aki hagyta, hogy megragadja a jobbját, és akkor valami áramütésféle érte, ezért aztán valószínűleg nem emlékszik az esetre. Pedig az emlékvesztést okozó érintés után Adalbert éppúgy játszott a levegőben, mint korábban, azon a bizonyos január 9-én, a zeneiskola második emeleti gyakorlójában, Maria Silbermann színe előtt. A vérbeli orgonista azonnal felismerte a darabot.
– Ez az ember a BWV729-es korálelőjátékot játssza! – mondta Lefebvre a páternek, de az csak annyit értett, hogy az előttük álló férfi nemcsak kü¬lönös látomások, érzetek és képességek áldozata, ha¬nem ritka talentum is.
Ha azt gondolnánk, hogy Adalbert valójában nemcsak a világjobbító szándék, a nárcizmus, a hiúság, a dicsvágy áldozata, hanem elveszett színész is, aki olykor a bolondját járatja jámbor atyákkal és kántorokkal, akkor gondoljunk arra, hogy bár a szolfézstanárban a szélládák illata, a basszustornyok erezete és a regiszterkapcsolók színe élesen megmaradt, de arra percig sem emlékezett, hogy kezet fogott volna Lefebvre-rel. Mire hazaért, az sem rémlett neki, hogy körbevették őt a Notre-Dame halott orgonistái.
Ugyanígy arról sem tudott, hogy esténként rendszeresen beszél a gyermek Bachhal, mintha ő volna Georg Böhm, aki az ifjú Sebastian figyelmét a hangszerek királyára fordította annak idején.
– Hallgass a jó öreg Böhm bácsira – mondta néha borotválkozás közben, de nem tudni, mire föl.
Annál inkább emlékezett a Notre-Dame hirdetőtábláján látott, sötétlila plakátra. Ez állt rajta: Stella Silbermann, az orgonák istennője ad koncertet április 6-án 18.00 órakor.
Adalbert dühös volt. Zavarodott, erős és gyönge, kétségbeesett és lelkes, öntudatos és tudattalan. Az orgonika megépítését már nem hivatásnak érezte, hanem bosszúnak; nem úgy gondolt rá, mint egy hangszerre, sokkal inkább, mint egy tömegpusztító fegyverre, amit a Szt. János-hegyen, titokban kell megépítenie. Ott, ahol az orgonasípok voltaképp már készen állnak, kővé válva, mint megannyi Lót, mintha kővé vált asszonyok bazaltoszlopa lenne mind. Amelyek nem is úgy merednek a néha egyértelműen Bach-alakú felhőkre, mint az orgona sípjai, hanem mint az ágyúcsövek. Időközben kitavaszodott, és Adalbertben is szűnhetett volna a komorság, mégis egyre inkább úgy képzelte el, hogy a bazaltorgonák, ha végre összekapcsolja őket az orgonikával, nem hangokat lövellnek majd, hanem lángot okádnak, zenélő lángot, tűzzé és vérré váló kantátákat, és úgy hullnak majd alá, rá a savszagban fuldokló városra, mint Pompeiire a forró és füstölgő hamu.
Március végén már az óráiról is késett, és abból, amit a párizsi útra kapott kölcsön, még egy fillért sem adott meg, ezért az igazgató újra a tanáriba hívta, és úgy leteremtette, hogy alig állt meg a lábán, s ettől néhány hétre kijózanodott. Nem járt állandóan a hegyre, tartotta a napirendet, igyekezett odafigyelni a mérhetetlenül tehetségtelen tanítványokra, kitakarított, és visszatért ahhoz a tervhez is, hogy az orgonika prototípusát a március elsején felavatott és felszentelt Szt. Anna-orgonán tesztelje, ezért ismét megkereste a hangszert ádázul védelmező Özsébet.
Adalbertet megelőzve, elsőként Miksa, a konzervatóriumot végzett, nőtlen kántor került összetűzésbe Özséb tisztelendővel, mivel a felszentelést követően az orgonát csak a vasárnapi nagymisén használhatta, amúgy pedig – például vecsernyén és a vesperáson – a felújítás idejére vidékről szerzett, hamis harmóniumon kellett játszania. Miksa igyekezett a felettesét jobb belátásra bírni, ám amikor a hamvazószerdai nagymise után a hívek kivonulását Bach Esz-dúr prelúdiumának részleteivel kísérte, Özséb atya teljesen megvadult, felszaladt a karzatra, és a hívek előtt ki¬abált vele, merthogy Bachot világi szerzőnek gondolta, és mint mondta:
– Világi szerző darabjának semmi keresnivalója a Szt. Sebestyén-templomban.
Később azt is megtiltotta, hogy világi szerzeményeket éjjel, gyakorlásképp vegyen elő, de hiába, Miksa előszeretettel játszotta például a Uriah Heeptől a Salisburyt, mivel az első, oboával kísért és Hammonddal alapozott, himnikus részeket könnyen alkalmazta orgonára. Egy este Özséb, mint az árnyék, megjelent mögötte, és azt kérdezte:
– Mi ez?
– Egy tizenhetedik századi motetta – hazudta a dörzsölt Miksa.
– Nem Bach? – kérdezte gyanakodva Özséb, mivel a darab a kántor átiratában némiképp a C-dúr toccata, adagio és fúga nyitányára emlékeztetett.
– Nem, ismeretlen a szerző.
– Mi a címe?
– Salisbury.
– Az érsekség után?
– Igen – válaszolta Miksa álnokul, jól tudva, hogy a plébános összekeveri Salisburyt Canterburyvel. Özséb megnyugodva elkutyagolt, Miksa pedig hálát adott az Úrnak, hogy nem ért még el a jazzes betétek vagy virtuóz gitárriffek átiratáig. Ám nem mindig volt ilyen szerencséje. Egyszer a Beatlestől a Let it bet, másszor a Pink Floyd Comfortably Numbját transzponálta, Özséb felismerte mindkettőt, s végül elkobozta a templomkulcsot.
Adalbert és a kántor viszonylag jól ismerték egymást, mindketten Bach-rajongók voltak, így amikor a Szt. Anna-orgona körül sündörgő Adalbert értesült a Miksa elleni szankciókról, azt javasolta: keresse fel azt a vidéki plébániát, ahonnan a harmóniumot adták, s vegye rá az ottani plébánost, hogy sürgősen kérje vissza. Ha a harmónium eltűnik, Özsébnek se marad választása, és a szertartások mindegyikén az orgona szólhat. Miksa boldogan utazott el a hegyvidéki parókiára, de csalódnia kellett. Az apró, vörös gránitból emelt románkori szentély gesztenyefákkal körbevett udvarán Özséb atya kenyeres pajtása, a dróthajú, hullaarcú, El Greco Jézusainál is nyúlánkabb Titusz fogadta, akit az elöljárók is csak „a fráterként” emlegettek, és akiről az orgonaavató utáni szűk körű vacsorán a perjel azt találta mondani:
– Tituszhoz képest a gyökér is varázspálca.
A fráter testtartása önmagában is egyenértékű volt a teljes körű kiközösítéssel, úgy állt, akár a tilalomfa. Megmagyarázhatatlan fagyossága miatt a körötte sárgálló virágok sokasága, a derűsen hintázó juharle¬velek és az illatos füvek is egy összehangolt, sátáni támadás díszletének tűntek. Úgy állt ott, mint aki a világ színes és szagos, élettel teli jelenségei ellen az Anyaszentegyház kriptáját egymagában védelmezi. Aligha kétséges, hogy ha egyszer pápává választják, ebből a kriptából mindenkit – élőt és holtat egyaránt – kitagad, legvégül tán önmagát is. Nem véletlenül rakták ki a szűrét a Pelso-tavi apátságból, és vezényelték az Isten háta mögé, ahol embergyűlöletbe torkolló fanatizmusával mindössze öt hívet és néhány elkóborolt kecskét tehet tönkre. Miksa – mint Titusz előtt mindenki – azonnal összezavarodott, és bár tudta, hogy hiba volt odamenni, és jobb lenne hallgatni, mégis előadta mondanivalóját. Titusz csak annyit válaszolt:
– Nem.
Miksa a fejét fogta, midőn lefelé baktatott a Kápolnadombról, és azt hajtogatta:
– Én marha, én marha! Titusz első dolga az lesz, hogy Özsébnek telefonál. Én marha!
Özséb atya már a buszmegállóban várta, civilbe öltözve, és így kevésbé hatott ellenségesnek, mint rendesen, vagyis reverendában, mégis egészen rémisztő volt. A homlokán éktelenkedő, mogyoró nagyságú, rózsa alakú bibircs amúgy is amolyan harmadik szemnek tűnt, ami soha nem pislant, rezzenetlenül figyel mindent, Miksát, orgonát, híveket, még akkor is, ha a gazdája alszik. Ez a bibircsszem a színét is váltogatta, lilába fordult, ha Özséb elfáradt, hússzínű volt a derűsebb napokon, és élénkpiros, ha a plébános feszült lett, például ha Pink Floydot játszottak a Szt. Anna-orgonán, és azt kiabálta:
– Nem akarjátok, hogy átkereszteljük az orgonát Szent Abba-orgonára? Még jó, hogy azt nem kéritek! Nem vagytok az eszeteknél!
Özséb harmadik, mindig éber szemének színe sosem látott téglavörös volt, a másik kettő csak vér¬ágas. Mindhárom Miksára szegeződött, de Titusz tiszteletes véreskezű prokurátora: Özséb, nem szólt semmit. Beérte ezzel a megsemmisítő tekintettel.
Miksa magára maradt, s tanácsadójával, Adalberttel sem akart találkozni. Úgy érezte, ő is felelős a látogatás balsikeréért, ráadásul benne is volt valami Özsébre és Tituszra emlékeztető, nyugtalanító vonás. Ezért aztán Miksa csak Antallal, a kispappal oszthatta meg a gondjait, mivel a szerény és puritán, csöndes életet élő segédlelkész is hasonló cipőben járt.
Antal feltűnően ájtatos, fehér bőrű, halk szavú, óvatos járású, kissé feminin fiatalember volt, és angyali türelemmel tűrte Özséb basáskodását. Voltaképp az ő szelídsége tartott fent az eklézsián egyfajta relatív, béke közeli egyensúlyt. Természetesen Antal is beleszaladt Özséb korlátozásaiba, „világi hívságok” elleni heves küzdelmével ő is szembesült, amikor akusztikus gitáron, halkan és diszkréten kísérte a hittanosok énekét. A plébános szerint a gitár is fallikus szimbólum, ezért bármit és bárhogyan játszanak rajta, az bűn. Antal kénytelen volt a kopott, kicsi gitárt visszavinni a szülőfalujába, hisz Özséb a jelenlétét se tűrte meg. Csak a Szűz Mária arcmásával díszített, halványkék pengetőt tartotta magánál a nagyapjától örökölt, háború előtti bukszában, amiben pénz persze sosem volt, Özséb ugyanis „teljes mértékben helytelenítette”, hogy a kispapok apanázst kapjanak. Azt sem viselte jól, hogy Antal a szabadidejében többismeretlenes egyenletek megoldásával szórakozott, ahogy mások keresztrejtvénnyel. És azt sem engedte, hogy segítsen a parókia kitakarításában a bejárónőnek, mert ezt a szolgálatkészséget az Antalban szunnyadó nemi vágy megnyilvánulásának tartotta. Ezért amíg a bejárónő Özséb jelenlétében a feszületeket fényesre pucolta, és négykézláb csúszva-mászva felvikszelte a padlót, addig Antal a város külterületi sírkertjeiben gyomlálgatott, drótkefével tisztította meg a letelepedő mohától az oszloplábakat, újrafestette a padokat – ha esett, ha fújt –, mindezt mindig mosolyogva, békével és boldogan. Antal annyira alázatos és szerény volt, hogy Miksa benne sem találhatott igazi társra – szövetségesre főként nem. Kettejük között az egyetlen kapocs Bach Vor deinem Thron című korálátirata volt, ami Antal matematikai érdeklődését keltette fel.
– A Vor deinem Thron pontosan annyi hangjegyet tartalmaz, amennyi Bach szimbolikus szándékának kifejezését szolgálja – magyarázta egyszer a lelkesültségtől kivörösödött Miksa a hóka Antalnak. – Az első sorban 14-et, a cantus firmus egészében pedig 41-et. Az ábécében a B a második, az A az első, a C a harmadik, a H a nyolcadik, vagyis 2+1+3+8=14. Ilyen alapon a J. S. Bach 41-et jelent, szóval rendkívül jelentős és fegyelmezett kompozíció, de sajnos a 26-ik tételnél megszakad, mivel Bach meghalt.
A kispap el is merült volna abban a fantasztikumban, amit a számok és a zene összekapcsolódása jelentett, ha a karzaton, Aranyszájú Szent János faszobra mögül – csodával határos módon – nem kerül elő Özséb:
– Nem véletlenül halt meg! Isten sújtott le rá, mert liturgia helyett számmisztikát, mágiát vitt a muzsikába! Meg ne halljam többé ennek az embernek a nevét a templomomban!
Ez az eset Miksa és Antal kedvét szegte, és még arról a kevésről sem diskuráltak, amiről tudtak volna.
A kántor tanácstalansága akkor fordult újra határozottságba, amikor Özséb összekülönbözött a helyiekkel is. A városvédők – Arnold bíborosnak tett ígéretükhöz híven – jelentős összeget kalapoztak össze az orgona felújítására, és Miksától teljesen függetlenül azt kérték, az ellenállást látva követelték, hogy szombatonként orgonahangversenyeket adhassanak. Az egylet jómódú polgárai kevésbé voltak jámborak, mint Miksa vagy Antal, ráadásul a felújításban játszott szerepük kellő alapot adott ahhoz, hogy az ügyet magabiztosan vigyék Özséb felettesei elé. Az egyházkerü¬leti elöljárók nem találtak kivetnivalót az ötletben, ugyanakkor Özsébet sem akarták megharagítani, így salamoni döntést hoztak: lehetnek hangversenyek, de csak havonta. Miksa Adalbert tanácsa nélkül is időben ismerte fel a helyzetet, és elérte, hogy a lokálpatrióták ügyével egy füst alatt az ő gondja is rendeződjön. A szertartásokon továbbra is csak kanonizált darabokat játszhatott, de visszakapta a templomkulcsot, és megszűnt a gyakorlóidő cenzúrázása.
Özséb atya úgy érezte: a megszentelt helyre a tér száz irányából igyekszik betörni az ezerarcú gonosz, hogy lerontsa azt a tiszta magasztosságot, amit többek között a Szt. Anna-orgona felszentelt hangja képvisel. Ezért, amikor hosszas mérlegelés után megjelent nála a még mindig bátortalan Adalbert is, ráadásul a legrosszabbkor, úgy nézett rá, mintha kénkőeső kíséretében maga Lucifer érkezne az oltár elé.
Míg az orgona körüli hercehurca nagy részében Adalbert csak felületes szemlélő maradt, ezúttal épp a kellős közepébe csöppent. Özsébnek ugyanis meggyőződésévé vált, hogy a hangversenyekre kijelölt szombatok csak formálisan szolgálják a művészetet, míg valójában Fekete Szombatok bevezetését célozzák, a Kék Kör sem más, mint a dublini szabadkőműves páholy titkos tagozata. Mivel Titusz atyát nemcsak az ortodoxia védelmezőjének tartotta, hanem Európa legkiválóbb ördögűzőjének is, elhívta a templomba azon a napon, amikor a Pelso-tavi perjel a városvédőkkel és Özsébbel a koncertprogramot egyeztette volna. Antal és Miksa jól tudták, hogy a plébános ördögűzőnek hiszi Tituszt, és szánakozva figyelték, hogy a másokkal kérlelhetetlenül kemény Özséb a kiebrudalt Tituszon úgy csüng, akár egy félénk tiné-dzser a gardedámján. Nyilvánvalónak tűnt, hogy Özséb ősrégről datálható, Titusztól való függőségben él, és ebből eredő elvakultságában az sem zavarja, ha barátjának nézetei átlépik az okkultizmus határát is. Özséb atya azt remélte, hogy Titusz csalhatatlanul ismeri fel a városvédőkben a Sátán küldötteit, és ezt majd – valamiként – a perjel előtt is nyilvánvalóvá teszi. Például zöldre és hályogosra változtatja a szemüket, szentelt vizet fröccsent reájuk, mire azok füstölögni kezdenek, esetleg kinyújtja feléjük a kezét – azokat a hosszú, vasvillanyélszerű karokat –, amitől az egylet emberbőrbe bújt fattyai rázkódni kezdenek, akár az ósdi mángorlógépek.
Adalbert bizonyára rossz sugalmazásnak engedett, amikor épp azt a napot választotta. Korábban úgy gondolta, hogy a Miksa, illetve a városvédők és Özséb közötti ellentét végül is a malmára hajtja a vizet, csak ki kell várnia, míg a plébános magára marad, és ellenállása megtörik. És épp erre a napra sikerült a miniatűr prototípuson néhány újítást beállítania, például struccbőrből készült membránokat fabrikált a sípokba, hogy hörgő hangokra is képesek legyenek, így már konkrét elképzelésekről is beszélhettek volna.
Adalbert már az ötlet megfoganásának pillanatában tudta: nehéz lesz rávenni a dogmatikus gondolkodású atyafikat, hogy megadják a lehetőséget. Arra viszont álmában se számított, ami a templomban fogadta. Épp csak kitámasztotta a találmány kicsinyített mását szállító kordét, máris beleütközött Arnold bíborosba, s azon gondolkodott, vajon miféle egyházi ünnep lehet épp. Csakhogy a bíboros – kíséretében pedig két rendkívül fess domonkosrendi szerzetes – nem ünnepre, hanem arra a fülesre érkezett, hogy Özséb odarendelte a találkozóra „a frátert” is. Titusz megjelenése a Szt. Sebestyén-templomban valami okból annyira jelentős és nyugtalanító tényező volt, hogy a bíboros egy pillantásra sem méltatta a kapuban parkoló furcsa gépezetet, nem így a csokornyakkendős városvédők, akik érdeklődve mustrálták a gumipókokkal bíbelődő Adalbertet. Talán meg is szólítják, ha nem pillantják meg ugyanakkor a bíborost, s nem erednek a nyomába. Az ő sarkukban meg Adalbert. Egészen az oltárig, ahol falfehéren ácsorgott Antal, ironikus mosollyal a szája szegletében a kántor, nyugalmat sugározva a perjel, izzó harmadik szemmel Özséb, a domonkosok, a városvédők, s még néhány ismeretlen civil, középütt meg persze Titusz, mint egy keresztfáról szabaduló Jézusdémon, aki – Özséb várakozásainak megfelelően – azonnal kiszúrta, hogy ki a Sátán küldötte. Színpadiasan a kompánia felé közeledő Adalbertre mutatott, és így szólt:
– Távozz tőlünk!
Adalbert megütközött ezen a mondaton és a gesztuson is. Hisz nem tudhatta, hogy Özséb bizalmasan azt súgta Titusznak, amikor Adalbertet látta közeledni a padok között:
– Ez az ember néhány éve, éjjel, egy halott lánnyal levitált a templomkertben! A saját szememmel láttam.
– Hagyjon magunkra – kérte sokkal diplomatikusabban a perjel.
Adalbert leforrázva hátrált ki a főhajóból, a szenteltvíztartó oroszlánlábában elakadt egy pillanatra, nyitva hagyta maga mögött az ajtót, fogta a kordét az orgonika prototípusával, és az egész vackot húsz perc alatt, szaladva, verejtékezve a Szt. János-tajtékhegyre tolta, azzal az elhatározással, hogy soha az életben nem jön le onnan. Elege volt mindenből, unta a Kapor-lépcsőt, dühítette, hogy napjában ötször megy föl rajta, s jön le, dühítette, hogy alkonyatkor a Szt. Sebestyén-templom árnyéka lenyúlik a völgyig, és eltakarja az ablaka elől a Napot, úgy érezte, nem viseli el többé a középszerű tanítványok melléütéseit, a zeneiskola salétromszagát, a város kovászosuborka-szagát, és azt sem, hogy az ablaka alatt megy munkába, az óvodába, minden istenverte nap a Silbermann lányok nagynénje, az utóbbi időben teljesen elhízott Frézia. Amúgy is egészen lakályos vackot alakított ki magának korábban az egyik elhagyott bányaépületben, és amúgy is azt tervezte a párizsi út óta, hogy az orgonikát odafönt készíti el, és végül a bazaltorgonákat szólaltatja meg.
Adalbert úr, Stella Silbermann felfedezője, a ze¬ne¬iskola szépreményű zenetanára, mindenféle agyafúrtságok feltalálója, a pároltkenyér apostola teljesen becsavarodott, és csak akkor ment a városba, ha a gejzírkúpból szivárgó bűz a várost is elborította, így aztán zárva maradt minden ablak, nem sétált az utakon senki, és Frézia kertjéből ha mást nem, legalább zöldségeket lopkodhatott. A roncstelepről vasakat, rudakat, tengelyeket cipelt a hegyre, álló nap fúrt és faragott, valami állványfélét, amit a bazaltorgonákra erősített volna.
Április másodikán olajzöld Hummer gördült végig a bányaudvaron, megállt a sütkérező Adalbert mellett, öltönyös férfiak szálltak ki, és felszólították: szállítsa el a kacatjait, és hagyja el a területet, mivel ott idegeneknek tartózkodni tilos. Adalbert tőle szokatlan, útszéli stílusban beszélt, és kővel dobálta őket, mire azt ígérték, hogy rendőrökkel vitetik el. Ezt követően egész nap a sziklák között bujkált, és csak éjjelente mozgott. Többnyire a gejzírfülke előtt ült, és a Black Rose-t játszotta.
Negyedikén is, de már tíz felé elálmosodott, ezért lefeküdt a hajdani porta épületében. Éjfél után, egy óra tájban, arra ébredt, hogy a bányaudvar kacatjai megzörrennek, egymáshoz koccantak a csövek, a gejzírfülkében tartott zongorapedálok olyan hangot adtak, mint kredencfiókban a fakanalak. Eljött az idő, gondolta, az orgonika éledezik, életre kel, nélküle is, félbehagyottan is. Épp azt a dörejt hallotta, amit Stella Silbermann-nal együtt, nem sokkal a Collegium Musicum versenye előtt, együtt játszva a Black Rose-t, ami akkor egy patetikus orgonadarab feltörését ígérte, most azonban úgy tűnt, hogy ez a dübörgés, amit a jól ismert szúrós szag kísért, nem zenében ér véget, hanem a hegy ordításában.
Stella Silbermann, az ekkor már tizennyolc éves, szűz hajadon, az orgonák ifjú istennője álmatlanul forgolódott Párizs melletti szállodájában, a másnap esti fellépésre gondolt, és egy vissza-visszatérő mondat nyugtalanította: „Hallgass a jó öreg Böhm bácsira.” Néhány órával később hazatelefonált. Édesanyja aludt, édesapja pedig megnyugtatta, minden rendben, sikerült repülőjegyet szerezni, reggel indul, és a be¬mutatóra megérkezik. Stella a húga felől érdeklődött, jól van, mondták, így megbékült, s végre elnyomta az álom. Pár perccel később Hans Silbermann újabb hívást kapott: a városban megmozdultak a fiókban pihenő kések, villák és ezüstkanalak, néhány helyen leugrottak a helyükről a falra akasztott képek, a szeizmológusok rendkívül enyhe földmozgást észleltek, de az utórezgések alapján újabb, erősebb rengést jósoltak. Stella apja korkedvezménnyel nyugdíjazott katonatiszt volt, és a polgári védelem pa¬rancs¬noka, s ebben a minőségében a városházára hívatták. Stellát 7.30-kor ébresztette a recepciós, 8-kor érkezett a reggelije, öt perccel később kapta a hírt, hogy édesapja mégsem tud felszállni a gépre, később szomorúan úszkált a hotel feszített víztükrű medencéjében, s ha lehet, még mélyebb szomorúsággal üldögélt a gőzfürdőben, törölközött épp, amikor odahaza másodszor is megmozdultak a lakások bútorai, csilingeltek a porcelánok, lengtek a lámpák, és eldőltek a polcokra rosszul felrakott, olcsó ponyvaregények. A zeneiskola folyosóján megrázkódott a poros aszparágusz, a második emeleti gyakorlóban felállított rozoga kottaállványok felborultak, szétspricceltek a Magnificat fúga rosszul kötött, rojtos lapjai, az alagsori hangversenyzongora koporsófekete fedele pedig olyan erővel csapódott le, hogy kettérepedt az aranybarna páncéltőke.
Adalbert boldogan szaladgált a hegyen, s úgy vélte, azokat a hangokat hallja ténylegesen, amiket ko¬rábban csak elképzelni tudott. Maga sem értette, hogyan szólalhat meg az orgonika, ha egyszer össze sem rakta még, sőt, az alkatrészek jelentős része is hiányzik, de úgy volt vele, nem számít, csak harsogjon már! Hamar rájött, hisz abszolút hallása volt, hogy a hang nem a kacatjaiból jön, s nem is föntről, hanem lentről, a hegy mélyéből, ezért a földre hasalt, re¬ménykedve hallgatta az egyre erősödő szimfóniát, a magmából szüremkedő kórusmű lidérchangjait, de ez a váratlan, boldog állapot alig tartott egy-két percig, mert aztán az északi sziklafal – mintha ezer üstdob robbanna föl – leszakadt.
– Sebastian! – ordította Adalbert a Szt. János-hegyen, míg a Szt. Sebestyén-templom parókiáján akkora hézag támadt a kamra és a bizsergő Özséb hálószobája között, hogy kilátott a hospodába. Imbolyogtak a gyümölcsfák, újra és újra megrázkódtak, és hófelhőként szakadt le róluk a temérdek szirom. Az alsógatyában szaladgáló Özsébet azonnal elbo¬rította a város szúrós, fojtogató szaga. A jámbor Antal a morajló sekrestyében félbehagyta a miseruhák hajtogatását, a főhajóba szaladt, és Miksának ordított:
– Gyere le gyorsan, fuss, fuss!
És akkor Szt. Sebestyén hat méter magas olajképe leszakadt a falról, néhány pillanatig még állt a szenteltvíztartó előtt, majd hatalmas robajjal rádőlt. A polgármesteri hivatal udvaráról őrült svunggal hajtott ki Hans Silbermann, oldalán Joseph Böhm szeizmológussal, és teljes gázzal a szemközti hegy felé vették az irányt. Nagyjából ugyanekkor futásnak eredt Adalbert is, néhányszor még azt kiáltva:
– Sebastian, Sebastian!
Később viszont már csak artikulálatlanul üvöltött, mintha egy romba dőlt diliház lakója volna, or¬dított, ahogy a torkán kifért, minden porcikájában érezte a föld rezgését, és egyre erősebben hallotta a Black Rose Stella Silbermann nélküli, könyörtelen basszusát, és amint így, tébolyultan, ordítva lefelé szaladt az ide-oda mozgó bokrok között, egyszer csak Hans Silbermann dzsipjével találta szembe magát. A felfelé robogó kocsi majdnem elütötte, a szőlőkordonok közé kellett vetődnie, hogy ne hajtsanak át rajta. A nyugalmazott katonatiszt kiugrott, és a feltápászkodó emberre támadt:
– Megőrült, ember? Mit rohangál az út közepén?
Adalbert rácsodálkozott Stella Silbermann apjára, és amikor felismerte, azt mondta:
– Alávaló dolog volt meggyanúsítani engem Mariával kapcsolatosan.
Hans Silbermann tanácstalanul állt a szakadt, poros és kétségbeesett zenetanár előtt, akinek a na¬gyobbik lánya hírnevét és gazdagságát köszönhette. Azt sem tudta, mit mondjon, aztán kihalászta a belső zsebéből a repülőjegyet, és odanyújtotta:
– Stella holnap este lép fel a Notre-Dame-ban. Én nem mehetek, ha ideje engedi, legalább maga legyen ott.
Adalbert hazasétált. A könyvek zöme a földön hevert, a zsaluk kinyíltak, a zuhanyrózsából vékony sugárban a kádban tartott alkatrész-prospektusokra spriccelt a víz. Próbálta elzárni, de nem sikerült, igaz, nem is erőlködött sokat. Ellenőrizte az iratait, fogta azt a bőröndöt, amit a párizsi út óta ki sem pakolt, elhúzta a templomkert mellett várakozó taxikig, és a vasútállomásra vitette magát. A reptér környékén is észleltek kisebb földmozgásokat, ezért a párizsi járat húsz perc késéssel indult, így még épp elérte.
A párizsi koncert fergeteges sikert aratott, Stella Silbermann úszott a temérdek virágban, a fényárban és dicsőségben, a tolakodók gyűrűjében alig kapott levegőt. Szédült és forgott, Hans Silbermann-nal is beszélt, aki megnyugtatta, odahaza minden helyreállt, a hegy nem tört ki, komolyabb károk nem keletkeztek, és ígéretet tett arra is, hogy a legközelebbi fellépésre mindenképp elmegy. A fogadás elején a forgó¬ajtóknál kisebb dulakodás támadt egy férfi miatt, akit a biztonságiak meghívó híján nem akartak beengedni. Valamivel később a koncertszervező lépett Stella Silbermannhoz, és azt kérdezte:
– Ismer egy bizonyos Böhm bácsit? Mert itt egy ember, aki magát akarja látni, és azt állítja, hogy ő Böhm bácsi, aki magát tanította, és Johann Sebastian Bachot is. Nem komplett a fazon, de gondoltam, azért megkérdezem.
Stella az ajtóhoz sietett, és bevitte a fogadásra a még mindig tébolyult, összefüggéstelenül hadaró Adalbertet, maga mellé ültette, s addig itatta pezs¬gővel, amíg le nem fordult a székről. Először az öltözőjébe vitette, majd taxit hívott, a takarítófiúval rakatta be a hátsó ülésre, ezer frankot nyomott a sofőr markába, és azt mondta:
– Meg se álljon a La Manche csatornáig.
Adalbert öntudatlanul hevert a hátsó ülésen, Stella Silbermann levette óriási rózsára emlékeztető szoknyáját, és a didergő tanárt betakarta. A taxis tekintete néha Stella hosszú, fekete combjaira tévedt.
– Maga csak az utat nézze – rivallt rá a lány, aztán a műszerfalra emelte a kezét, és mintha orgonatraktúra volna, játszani kezdett. Másnap – betegségre hivatkozva – lemondta a következő, május tizedikén ese¬dékes salzburgi koncertet, és azt írta haza: Elég volt a koncertekből, magányra vágyom, később jelentkezem, addig is Izlandon élek.
Adalbert állapota gyorsan romlott, mintha se¬hogy sem akarna józanodni, ám Stellára hallgatott. Ő pedig nem kért mást, csak hogy legyen csöndben, például ha az úti céljukról kérdezik és a poggyászokat vizsgálják. A reykjavíki detektoroknál Stella pakolta ki Adalbert zsebeit: nyolc hangvillát talált, és a zeneiskola második emeleti gyakorlójának rézkulcsát is, ismét taxit hívott, hogy volt konzervatóriumi évfolyamtársát, Veronikát is felvegyék. Stella hátra ült, a bóbiskoló Adalberthez, Veronika pedig előre, de amikor hátranézett, azt kérdezte:
– Ő az a bizonyos Böhm bácsi?
– Igen – válaszolta Stella.
Veronika megadta a címet, másfél óráig hajtottak a keleti part mentén, végül megálltak egy sárga tetejű vörös háznál. Az udvaron, magas pózna végén norvég lobogót gyürködött a szél, a közelből gőz¬oszlopok szálltak, kissé szúrós volt a levegő, és ragyogó a Nap. Kipakoltak, Veronika átadta a kulcsokat, Stella kifizette az egyéves bérletet, Adalbert rádőlt a küszöbre, mindjárt jobban lesz, mondta a csodalány, a sofőr kiszállt, becipelték a férfit, lefektették és betakarták, minden rendben?, kérdezte még Veronika, persze, persze, menj csak nyugodtan, válaszolta Stella, integetett, a kocsi kanyarodott, porfelhő szállt át a sárga tetejű vörös ház felett, és mire a fáradt és mosolygó Stella Silbermann visszaért a házba, addigra Adalbert úr – alias Böhm bácsi – kataton kómába esett. Három napot várt Stella a kórházban, aztán Grönland érintésével továbbutazott Új-Funlandra, de minden nap¬éj¬egyenlőség idején visszatér, kifizeti Veronikát, és megnézi, felébredt-e már Adalbert, melléfekszik egy éjszakára, megöleli, és koncertet ad.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.