Utazás a nagyvárosba – novella

 gif 2Apám anyámként nevel, bár minden második hét szombatján anyám is eljön hozzánk Great Green Woodsba, és ezt a látogatási-rendet olyan szigorúan tartja, hogy voltaképp csak ez szervezi az életünket – apámét és az enyémet is. Mert a fennmaradó tizenhárom napban is jelenvaló, nem tudom, miként lehetséges ez, de így van. Apámon csak érzem, hogy látja őt akkor is, amikor a távolban él, én viszont tudom magamról: látom minden nap. Olyan, akár az árnyék; szüntelenül látom, de mintha csak egy nőalakú párafolt volna az ablakomon – gyöngyházfényű aurája van; áttetsző, tünékeny, finom, és illatos. És bár tavaly ősszel már elmúltam harminckettő, ez az aura még mindig gyermekként viszonyul hozzám – amint anyám is, minden második hét szombatján.
Úgy gondolom, már egyévesen is éreztem és értettem a hiányát, pontosabban azt, hogy lehetnék vele gyakrabban is, és az elmondhatatlanul édes érzés lenne, ezért nem túlzás azt állítani, minden második szombat beteljesülést ígér. Nemcsak ígér, hanem ad is, mivel olyan sosem volt még, hogy anyám ne lett volna fent azon a buszon, amit mindig én várok a kereszteződésben, és ettől persze már a péntek éjjel is végzetesen édes; ugyanakkor mindig nyugtalan, mert kínzó a hiánya, és olyan kérdések motoszkálnak hajnalig, mint az, hogy miért nem jön soha egy kicsit korábban? Például péntek este. Miért nem marad legalább egyszer az egész hétvégére, miért megy el mindig a félhetes, szombatesti busszal, miért nem várja meg a negyedtízest, a másnap reggelt vagy a vasárnapi ebédet, amit apám olyan gonddal készít harminckét éve, mintha rég halott nagyszüleim helyett a nagyapám és nagyanyám is volna. Apám az én családom, az ő odaadó sokoldalúsága pótolja a famíliát, de kétségtelen: távoli anyám látogatásai nélkül ez a dinasztia – amelynek én kivételezettje és trónörököse vagyok – félnap alatt bomlana föl végleg.
Anyám kereken egy évet volt velünk. November hetedikén szült meg, pontosan a kiírásnak megfelelően; apám sűrű ködben, szitáló ónesőben vezette ki őt a taxihoz, amely tapogatózva haladt az égerláp-erdők között kanyargó, sikamlós úton. Mosolyogva mesélik mindig, hogy „udvarias magzat” voltam, megvártam a híradó végét, amit együtt néztek minden este, mivel apám olthatatlan érdeklődést mutat a világ dolgai iránt, anyám pedig áhítattal viszonyul apámhoz. A vacsorát viszont már nem vártam meg, amint lement a szignál és apám megterített, kezdetét vette anyám vajúdása. Ezután vitt a taxi minket a novemberi lúgoktól nyákos kisvárosba. Anyám nem akarta, hogy apám vele legyen, egyedül szült meg harminchét perc leforgása alatt, és 365 napig maradt velem. Következő év november hetedikén, amikor szintén köd volt és óneső esett, összecsomagolt, és ugyanazzal a taxival, ami korábban szülni vitte, elment örökre. Másnap jött világra apám első ahal-tekini csikója, Zinfandel, és aznap ittam életemben először lótejjel kevert dadatejet. A dadám az első két évben heti három alkalommal látogatott és szoptatott, anyám két éves koromig kéthetente. Hatéves koromig kaptam lótejet, apám szerint, ebből a tejből – és neveltetésemből – ered a korlátlan szabadság utáni olthatatlan szomjam. Anyám szerint ennek a tejnek köszönhetem a bőröm simaságát, a hajam fényét, és a hajlékonyságomat. Lehet, hogy ez így igaz, de azt ma sem tudom, miért ment el, honnan érkezik, miért nem megyünk ki elé a vasútállomásra, miért megyek elé mindig egymagamban, miért nem maradt még egy évet, s miért épp kéthetente jön.
Ezeket a szombatokat sosem hagyja ki, én is mindig itt várom, most először tűnik úgy, hogy nem találkozunk. Apám azt szeretné, ha krisztusi korba érve elmennék világot látni a nagyvárosba, legalább néhány hétre, mivel sosem jártam ott. Igaz is, ki sem tettem a lábam innen, nem jártam bölcsödébe, óvodába, de még iskolába sem, apám szerint azért, mert túl okos és „többre hivatott” vagyok. Látom a tévében, hogy mennyi-mennyi ember szaladgál a világban, milliós nagyvárosok, bombasztikus metropoliszok élednek egyre-másra, felhőkarcolók épülnek fel és omlanak le, vannak olyan házak, ahol ezer ember eszik egyetlen étteremben, ám én egész életem során talán, ha száz embert láttam.
Most is apámék tűnnek a világ közepének. Amikor azt olvasom valahol: emberiség, rájuk gondolok csak, mintha anyám lenne a paradicsombeli, szűz és mezítelen Éva, apám pedig a Genezis Ádámja, testvérem persze nincs, néha hiányzik, és úgy érzem, van is valahol, Káin a neve, és megölt engem, tudom, de nem bánom, mert itt van apám, aki mindenre megtanított. Mindig jelesre vizsgáztam, az ő segítségével párhuzamosan végeztem el három egyetemet, négy diplomát szereztem, s mindegyiknél ő volt a konzulensem. Hét nyelven írok, olvasok és beszélek folyékonyan, és nemcsak lovakat tartunk, hanem huszonhatezer könyvet is, majd’ mindegyiket elolvastam, a Bibliát héberül, az Iliászt ógörögül, az Ulyssesből új fordítást is készítettem, és amikor vegyésznek is felvettek, az istálló végéhez épített fészer helyén, a pince felett apám labort is berendezett. Akad néhány közös szabadalmunk, de mindent ő intézett, én csak tanultam, figyeltem, olvastam, sétáltam, ettem-ittam, jegyzeteltem, és napi három órában a ház körüli teendőknél segédkeztem.
Csodálatos könyveket hoz mindig és mindent elolvas velem. Mindent mindig megbeszélünk, hétszáztizenkét edénynyalábos növény- és tizenhét mohafajt fedeztünk fel a patak mentén, és tíz éves koromtól számítva – amióta madarakkal is foglalkozunk – kétszáztizenhárom féle szárnyast figyeltünk meg az udvaron, négyszer láttunk üstököst, és kétszer észleltünk teljes napfogyatkozást, amiből a második épp anyám egyik látogatására esett. Égszínkék, könnyű tüllruhában ült az árnyékba burkolózó teraszon; apám az elsötétülő Napot nézte bekormozott üvegen át, anyám inkább apám sötét arcát leste, én meg anyám ragyogását ittam úgy, mint hajdanán a bársonyos lótejet. Úgy emlékszem szerelemmel nézett apámra, bár sosem láttam olyat, hogy megérintette volna; annál többször éreztem apámon, szeretné átkarolni őt, leghőbb vágya szerint elmerülne anyám istennői páráiban, miként én is; én valami olyasmiben, ami plátói és megnyugtató, apám inkább mindabban, ami anyámban talán már a kezdetektől kezdve hérakleitoszi és nyugtalanító.
De bármennyit képeztem is magam, bármire okított is, apám mindig többet tud nálam. Mindig egyetértünk, mindig tanulok tőle valamit, mindent megbeszélünk, de azt nem tudom még, anyám miért csak háromszázötvenhat napot maradt velünk, miért csak kéthetente jön, s újabban felvetődik bennem az a kérdés is, hogy egyáltalán miért jön még? Bár tudom, mert érzem, csüggeteg szeretete is szokatlanul erős, imád engem, apámat nemkülönben, mégis, mi dolga lehet a nagyvilágban, hogy csak minden tizennegyedik napját adja nekünk, s most úgy tűnik, még ez is, harminckét év után ez a szombat is kimaradhat. Már ha szófogadó fiú leszek, és a nagyvárosba megyek világot látni. Ám arra gondolok egy éjjel, elalvás előtt, hogy a sok-sok ember között felbukkanhat anyám is, és talán már kedden vele találkozom, talán már az első napon megpillantom őt egy szupermarket forgóajtajában, talán már az első metrónál őt hozza szembe a mozgójárda. Elalszom, álmomban látom is, már messziről látom, amint felfelé jön, én lefelé tartok, kinyújtja a kezét, én is nyújtom az enyémet, s ahogy elviszi mellettem a lépcső, egy pillanatra megérintjük egymást. Lágyan súrol, mint egy távolról utolérő, délvidéki szellő, tömeg vesz körül minket, megilletődve bámulnak ránk, azt hiszik, régi szerelmesek, békében elvált szerelmesek vagyunk. Azt várom, intsen, szóljon hozzám a búzavirágkék, mélabús, reményvesztett szeme, és mondja: gyere fel, a lépcsősor végén várlak. De nem, eltörpül a tömegben, nem néz vissza, olyan érzés, mintha most látnám őt utoljára; mintha nem a városban találnék rá, hanem kint, a mezőn, és elszaladna, búzavirággá válna egy véget nem érő, pipacsokkal fertőzött búzatábla tarka leplében. Arra gondolok, inkább maradtam volna otthon, vártam volna ki a szombatot türelmesen, ahogy harminckét évig mindig kivártam. Úgy érzem, megszegtem a rendet, amikor a városba mentem, pontosabban azzal, hogy anyámat szombat helyett már kedden megtaláltam, és most büntetésül nem láthatom viszont soha többé – ezt álmodom. Rémálom ez, pedig sosem voltak rémálmaim, csak most, amikor apám a nagyvárosba küld, és életemben először az fenyeget, hogy nem leszek itt szombaton, itt, ahol bizonyára épp aznap fog átszállni a kétszáztizennegyedik madárfaj, amikor a nagyváros aszfaltján szédelgek. Nem is érdekel, mi van ott; nem hiszem, hogy többet tudhatnék meg, ha odamegyek, bár apám okos, így tartja az egész környék, ezt mondja anyám, és én is így gondolom, tehát mégis a nagyvárosba kell mennem, ha egyszer ő így látja jónak.
Apám se tudja megmondani, miért nem álmodok. Illetve álmodok én, de mindig csak azt, ami a birtokon történik: hogy együtt reggelizünk a verandán, és apám új könyveket ad. A híres Thomson-féle szerves-kémia legújabb, javított kiadása nagyobb, mint a kétkilós rozskenyér, a Részecskegyorsítás útja című kötet sokkal kisebb, úgy tizenöt deka lehet, viszont bibliofiloknak valódi remekmű: izgalmas színek, vörös, fekete és kék, vajazás közben lapozgatunk benne, és látjuk, hogy nagyon tiszta szerkesztésű, lényegre törő, mégis progresszív könyvecske, igazi úti-olvasmány. Ajánlja is apám, ezt vigyem, amikor a nagyvárosba megyek, lesz időm a vonaton, de ha akarok, nézelődhetek vagy fotózhatok, aztán büszkén mutatja, hogy végre újra kötette a gyermekkoromban rongyosra olvasott és kissé már idejétmúlt Holics-féle fizikakönyveket. Mindkét kiadását, a zöldet meg a pirosat is. Később megmutatja a jövő heti lovakat, ezek várnak majd rám itt, ha visszatérek. Kiteríti a fotókat, megkérdezi, mit látok, mire kiszúrom az egyik mént: hibás a bal lapocka állása, díjugratónak valószínűleg nem lesz jó. Gőzölög a tea, a kenyér pórusaiba lassan olvad be a vaj. Olvastam már ezt valahol, azt hiszem, hogy a kenyér pórusaiba olvad be a vaj, igen, rendkívül sokat olvasok, hisz így neveltek. A karám felől régi lovaink nyerítenek, jól tudják, hamarosan átengedjük őket a legelőre, aztán szinte észrevétlenül borul be az ég a nemrég kaszált rét fölött. Összeszedjük a tányérokat, apám elmosogat, felseprek, ő a mezőre megy, én pedig a könyvtárszobába. Ezt álmodom, és a reggeli végén felébredek. Nem csodálkozom, hogy aztán valóban a verandán reggelizünk. Péntek éjente pedig, ha sikerül mégis elaludnom, azt álmodom: pénteki est van, nyugtalanul forgolódom, és az jár a fejemben egyre: miért nem jön anyám korábban, és miért nem marad tovább egyszer? Szombat éjjel meg ezt: anyám elment, ismét a negyedhatos busszal, pedig mint mindig, ezúttal is abban reménykedtem, hogy kicsit tovább marad. Kérdezem apámat:
– Miért nem álmodok én sohasem mást, miért mindig csak azt, ami ténylegesen van, mintha az álom csak a realitás szögeltérése volna?
De erre nem ad választ még az ő kiművelt kútfője sem.
Értem, miért mondja apám egyre többször, hogy északra kell menni, ott kell építeni egy szerény faházat, isten háta mögötti, lakatlan zugban, mert három dolog lesz fontos a jövőben: a víz, a hús, és a fa. Hamarosan semmi más nem számít. Északon mindhárom van: kristálytiszta forrásvíz a tengerszemekben – mintha anyám türkíz-természetű szemének ezerszeres nagyítását látnánk –, végeláthatatlan erdők, és lazacok a vizekben. Értem, miért mondja, és egyetértek: ha gazdagok lennénk, akkor a Bering-szoros környéki sivár földekbe fektetnénk minden vagyonunkat, mert harminc év múlva ott mennek át a legfontosabb hajózási útvonalak; olyan város nő föl majd ott a semmiből, kereskedők és kikötők nagyvárosa, mint New York, és éppúgy vásárolnák meg tőlünk azt a sokat érő kopárságot a nálunknál is gazdagabbak, mint ahogy annakidején New York vásárolta meg Manhattan szigetét. Értem én, tudom, mivel jár, ha végleg megnyílik az Északkeleti-átjáró, mi lesz akkor, ha a Jeges-tengert elborítják az orosz olajkutak, de nem értem, miért kellene heteket időznöm a nagyvárosban? És miért épp azon a héten induljak, amikor anyám látogatása esedékes? Apám kéttucatnyi praktikus ürüggyel áll elő, miben és mikor kell segédkeznem, és neki is épp azon a héten kell elutazni, így semmiképp sem tudom kivenni a részem, célszerű tehát, ha épp azon a héten megyek, de halaszthatom is, nem sürgős, mondja, mert apám szelíd, és nem kényszerít rám semmit. Ám az igazat megvallva néha épp ez az átható szelídség tűnik jámbor erőszaknak. Persze tudom, jó dolgom van, engem sosem vertek, de olvastam már arról, hogy némelyek megrugdossák a saját gyereküket, erőszakot tesznek rajtuk, kiveszik a szájukból a véletlenül odasodródó falatot is. Eladják őket, kereskednek velük mostanában, konténerben csempészik át a fejlődő világ határain, kukában végzik a kislányok Calcuttában, a Taigetosz hagyománya túlél mindent, az én legrémisztőbb emlékem meg csak annyi: egyszer – tizenkét éves lehettem – a régi kerekes kút mellett álló, görnyedt fenyő vállát villám találta, és a busz, amivel anyám jött, nagyritkán öt-tíz percet késett.
Gyönyörű anyám karácsonyra, a legpuhább alsógatyámra szaténból titkos belső-zsebet varrt. Apám retúrjegyet váltott a gyorsvonatra, és arra kért, ha mást nem is, a vonatjegyet és a helyi buszbérletet mindig, minden körülmények között hordjam az alsógatyámban. A többit – igazolványt, bankkártyát, okmányokat – pedig az övtáskámban. A jeggyel akár már holnap is visszajöhetsz – mondta apám, de láttam rajta, azt szeretné, ha sokáig maradnék.
Derűsen kávézok apámmal hajnali négykor, és ugyanezzel az oktalan derűvel kelek útra hétfőn, az 5.10-es busszal, januárban, a tökéletes sötétben, mert nincs áram a környéken, nagy hó esett, a távoli falvak és farmok halovány lámpái sem látszanak. Megnyílik az ég kelet felől, sietős, sötétlila felhők vágtáznak a tejszerűen terjedő holdvilágban, a horizonton éles csillagocskák armadája fénylik, ropog a lábam alatt a jéggé fagyott latyak; jókedvemben azt gondolom, hogy gigászi dobostorta tetején járok, és ha beszakadok, derékig ér majd a csokoládé. Izgatott lehetnék, tudom, mégis, csak arra gondolok: csütörtökön visszatérek, pénteken már nyugtalanul forgolódhatok a megszokott helyen, az ágyon, és szombaton talán épp így fogok kimenni a buszhoz, anyám elé, a torta tetején.
Tizenhét-perces késéssel ereszkedik le a busz a dombról, a távoli nyüszítéstől visszhangos, behavazott és lakatlan katlanba, ahol egyedül én állok, a két erdő közötti megállóban – a megállóban, amit semmi sem jelez. Csak helybeli tudhatja, hogy itt buszra lehet szállni. A sofőr az egyik abból a száz emberből, akit az elmúlt harminchárom évben láttam, jól ismeri és tiszteli apámat, nem kér tőlem semmit, csak annyit mond: jobb, ha hátraülök, és a szakadt támlákba kapaszkodom. Valóban csúszkál a busz, a következő várón túl kell mennünk, meredek ott az út, ha megállunk, nem indulunk el többé, vagy ami rosszabb, visszaszánkázunk. Lassan, nyitott ajtóval haladunk el a hajnali ácsingózók előtt, a sofőr kutyafuttában kiabál:
– Gyalogoljanak feljebb!
Néhány pillanatra keresztbeállunk, oldalazva erőlködünk, a sofőr nem szitkozódik, egyelőre én vagyok az egyedüli utas, és világos már, hogy az apám által kinézett hajnali vonatot nem érem el. Fél mérfölddel feljebb, az első platón, az első út menti házaknál megállunk, a sofőr hármat dudál, kiszáll és egy zseblámpával a völgy irányába világít. Valaki visszavillogtat, ebből tudjuk, hogy a megállóban hagyott utasok elindultak felfelé. Legalább húsz perc, mire az első elér minket, mivel a jégen megállni sem könnyű, nemhogy haladni. A legközelebbi roggyant lakból kijön egy ponchóba bugyolált, viharlámpát lóbáló asszony, és arról érdeklődik, jön-e még a nap folyamán busz, vagy ez az első lesz az utolsó is? A sofőr ekkor látványos drámázásba kezd, apokaliptikusnak festi le a helyzetet, mire az asszonyság behívja egy tejeskávéra. Az ajtó nyitva marad, tódul a hideg, majd megfagyok, fészkelődöm, és érzem: dörzsöl az alsógatyába rejtett retúrjegy. Újabb negyedóra múlva megérkezik a másik két utas is, az egyik a karját fájlalja, a másik a kosárban összetört tojásokat. Indulhatnánk tovább, de a sofőr kávézása és drámázása egyre csak nyúlik. Mentségére legyen mondva, amikor világosodik már, kijön, és megkérdez minket, innánk-e mi is valamit? Ketten pálinkát kérnek, ketten kávét, én meg egy teát. A kávékkal, pálinkákkal és a teával együtt megérkezik a viharlámpás asszony ura is, szintén egy a száz ember közül, akit az elmúlt harminchárom évben láttam: három lapátot, egy ócska rongyszőnyeget, és két zsák szíjácsot hoz. A sofőr végre becsukja az elülső ajtót, de – miután mindenkit előreültet – kinyitja a hátsót. Az öreg és az asszonyság káposztát hord fel a buszra, mint mondják, az áramkimaradás miatt nincs fűtés, nem jár a szivattyú, megfagy a káposzta, az összes, a busz így sem, úgy sem ér be időben, a káposztáért meg nagy kár lenne, vihetünk belőle mi is, de hadd küldjék már el a faluig, ahol a vejük leveszi, mert nála van generátor.
Kivilágosodik, lelátni a völgybe, jobbra is, balra is, mindkét oldalon halottak a völgyi utak, a szétszórtan álló, elárvult házak is, sehol sem száll füst a kéményekből, nem él, nem mozdul semmi. Már nem kérdezik, ki mit kér, egyszerűen csak hoznak négy pálinkát, és kész. Megiszom én is, míg az öregember meg az asszonya káposztát hord a busz hátuljába, először az első sorba, aztán a másodikba, a harmadikba – végül a hátsó fertály, a busz harmada megtelik, előkerül néhány zsák krumpli, és némi hús is. A sofőr járatja a motort, fújatja a forró levegőt, és a pálinkák is jól fűtenek, melegszik a káposzta is, érezni ezt abból, ahogy egyre erőteljesebb az illata; mivel amúgy is reménytelen vagy legalábbis kétes az előrejutásunk, türelmesen várunk, végül felszállnak a káposztások is, bezárul az ajtó, és a busz lassan kiaraszol az útra.
Két márványozott felhő között jön fel a rendkívül kicsi és rideg Nap, akár egy összezsugorodott, sápadtra fagyott, kerek és végső stádiumát élő, majdnem halott kő. Kimondottan kelletlenül kel, jól látszik, hogy semmit sem fog javítani vagy melegíteni ezen a délelőttön, nincs Naphoz méltó hite már, kiveszett belőle a csillagokat jellemző és éltető tettvágy, a kozmoszon is átívelő akarat, és már csak egy cél vezérli: mihamarabb legyen túl az egészen, és lenyugodhasson a túloldalon.
Csillog az aszfaltot borító jég, tompán, ólomárnyalattal ezüstlik a távoli hegy, éhes rókák és elárvult kutyák szaladgálnak a fagyott hó kőkemény tetején – és néha káposzták gurulnak előre. Arra gondolok, ha elérjük a vasútállomást, felhívom apámat, jöjjön értem nyeregben, nem alkalmas most az idő nagyutazásra. Valamivel később aggódva gondolok arra, hogy talán anyám se tud jönni ezen a héten. És ha szombatig csak romlik a helyzet? Aztán szerencsésnek érzem magam, mivel harminckét év alatt, egyszersem fordult elő, hogy anyám ne jött volna – ez igazán valószínűtlen! Minden korábbinál csodálatosabbnak látom és gondolom őt, főként apámat lenyűgöző, hérakleitoszi mivoltát.
A dombhát túloldalán, ereszkedés közben halálfélelmet érzek, nem értem, miért nem kezd a busz veszett száguldásba, miért nem csúszik le az útról és borul fel, miért nem szánkázunk a fák közé. Nemcsak én lehetek ezzel így, mert a káposztások újra pálinkáznak, az asszonyság jajveszékel:
– Istenem, most mi lesz, mi lesz? – hajtogatja.
A sofőr hatalmasan küzd az úton, és csak egyszer kiabál ki:
– Csöndbe legyen már nénje, mert a vaddisznók között kötünk ki!
Attól kezdve az asszonyság csak a kezét tördeli, meg az urát tapogatja; úgy tapogatja, mint egy vészféket. Kínlódva érünk le a másik völgybe. A megállókban senki – talán voltak, de hazamentek. Megállunk a nénje vejénél, nyílik a hátsó ajtó, és együttes erővel negyven percig pakoljuk talicskába a káposztát. Nemcsak a hajnali vonatot nem érem el, de a következőt sem, gondolom megadóan, sőt, a harmadikat, talán még a délben indulót sem. A sofőrt annyira megviseli a leereszkedés, hogy ő is bever egy kupicával, mint mondja, úgy sincs rendőr, nincs sehol a világon olyan idióta, aki feljönne most ide, minden mindegy úgyis, a szar is le van szarva, csak érjünk le, ő leszerel ma, nem hajlandó volánhoz ülni, míg meg nem jön a tavasz. Ezt a járatot még levezényli, és annyi, kalap, kabát, meg egy viszlát! – így mondja. Egy kis benzint is leszívnak a buszból a vejnek és a generátornak (a szokatlan fogyasztás magyarázható a rendkívüli útviszonnyal), a sofőrnek tíz kiló hordós-káposztát ígérnek.
Megértően, derűsen ülök a még mindig káposztaszagú buszban. A lapályon tempósabban haladunk, az utakat nem tisztítják, hómaróknak se híre, se hamva, viszont látunk néhány árokban hagyott, behavazott kocsit. Egyszer csak szarvasok keresztezik az utat. Tizenegy gyönyörű, kicsit deres szarvasbika szökell a hóban, azaz ugrándoznak ezen az íztelen és szagtalan dobostortán, vérzik a lábuk, összevágta őket a jéggé fagyott latyak, látják a buszt, mégsem lassítanak. Elől hatalmas agancsú vezérgím halad, mintha két bokor nőne a homlokán, ismerem őt is, több szarvassal találkoztam az elmúlt harminchárom évben, mint emberrel, ezt meg itt négy éve minden ősszel látom a birtok nádasában. Apámmal már azon gondolkodunk, hogy nevet adunk neki. Hatalmas, és nem gesztenyebarna, hanem rőt-fekete; jellegzetes, félreismerhetetlen a hangja, nem bőg szeptemberben, hanem ahogy a torkán kifér, ordít. Páratlan huszonegyes, mondja a káposztás bácsika, aki régen, míg jól látott, vadászott. Micsoda bestia, jajgat a nénje, a sofőr lassít, de alig-alig, nehogy a szarvasok miatt korcsolyázzunk, így szinte egyszerre érünk ugyanoda. A szarvasok kitérnek oldalra, az erőlködéstől a szokottnál jobban dobálják a fejüket, lógatják az agancsokat, jobban húzza őket, mint rendesen, mivel jég fagyott azokra is. Lomhán lódulnak át az árkon, egyik a másik után, rólunk tudomást sem vesznek; zavartan szaladgálnak a hófogók előtt, végül kettőt feldöntenek, és ütemesen ügetnek át a kukoricatarlón. Lehetnek félmérföldnyire is, amikor a füstös bika parádés fejdíszének egyik ága lepottyan. Az öreg felkiált, és abban a pillanatban másik két bika agancsa is leesik, amint beszaladnak az erdő ágai közé, és a hótól megereszkedő ágakon néhány pillanatra fennakadnak. Az öreg azt mondja:
– Micsoda szerencse! Ne hagyjuk itt az agancsokat, ha már megálltunk.
Nyílik is az ajtó, a sofőr rágyújt, és az öreg nekivág a széljárta tarlónak. A nénje azt tudakolja, hová tartok, és felettébb megsajnál, amikor mondom, hogy a nagyvárosba; és felettébb kedves lesz, amikor azt is elárulom, hogy a füstös bika a mi birtokunkon bőg négy éve. Amikor a bácsika visszaér a három aganccsal, mondja is neki:
– Add oda a fiúnak azt a nagyot, az ő bikájuk agancsa az.
Látszik, nincs az öreg ínyére, nem is érti, mi az, hogy az „ő bikájuk”, mégis a kezembe nyomja a hatalmas, majdnem fekete, az ágvégeken viszont hófehér trófeát. Apám örülni fog, gondolom, és felkötöm a hátizsákra.
Az állomáson úgy döntök, mégis vonatra szállok, az is jobb, mint várakozni a fagyban akár órákig is, míg apám beér, buszok egyáltalán nem járnak, arról nem szólva, hogy hazalovagolni se könnyű. A kupéban meleg fogad, az ülés alól forróság dől, lepakolok, nekivetkőzöm, és mivel egyedül vagyok, az alvás mellet döntök. A hosszú és fagyos buszozás után gyorsan ledönt a lábamról a váratlan meleg. A levetett pulóvereket a fejem alá gyűröm, elterülök, és szinte ugyanabban a pillanatban már alszom is. A kalauz keltegetésére ébredek, látom, már nem vagyok egyedül, időközben középkorú hölgy is befészkelte magát a kabinomba. Kínos percek következnek, kénytelen vagyok gatyáig vetkőzni a jegykezelés miatt. Amikor az alsógatya szaténrejtekéből halászom elő a jegyet, a kalauz bizalmatlanul és kérdően néz rám, inkább nem mondok semmit, firkant egyet, és azzal a mozdulattal adja vissza, két ujjal tartva, mintha használt klotyópapírral utaznék. A nő mereven bámul ki a semmitmondó havazásba, akkor is, amikor a kalauz elmegy, én meg kínban égve felhúzom a gatyát. Hamar visszafekszem, és a kupé fala felé fordulok – jobb így mindkettőnknek, gondolom. Ezúttal nehezen alszok el, figyelem, hogy a nő vajon motoszkál-e, vagy még mindig nem mer rám nézni, így sem, hogy háttal vagyok? Mi járhat a fejében? Végül mégis elnyom az álom, amiből ismét egy kalauz riaszt fel, de egy másik, és akkor rájövök, hogy a jegy még mindig a gatyámban van. Ismét vetkőzök, a nő lehorgasztott fejjel a saját jegyét birizgálja, ez a kalauz is zavarban van, de legalább nem hallgat:
– Igen fontos jegy lehet ez – mondja, és figyelmeztet: rossz kocsiban vagyok. A szerelvényt szétcsatolják, az első kocsik mennek a nagyvárosba, két percem van, hogy átcuccoljak. Gatya föl, pulóverek, kabát, sál, hátizsák, kezemben az agancs, rohanás az első kocsik egyikébe. Ismét találok egy üres kupét, megkönnyebbülten rogyok le, s mivel az út java még hátra van, megágyazok újra. A jegyet ezúttal előrelátóan a kabátom felső zsebébe teszem. Nem valószínű, hogy kezelik még, de ki tudja? Úgy érzem magam, mintha két hete hánykolódnék a Transz-Szibéria expresszen, nem is alszom, hanem elájulok. A rendkívüli hideg ébreszt, mivel szétkapcsolás után a vonatban megszűnik a fűtés, odakint mínusz tíz-tizenkét fok lehet, az ablakok hézagosan zárnak, öltözni kezdek, és amikor már a sál és a kesztyű is felkerül, jön egy harmadik kalauz. Boldogan nyúlok a felső zsebhez, és kérdezem: lehetne tenni valamit a fűtés érdekében? A kalauz legyint, a jegy nem kell, csak azért jött, hogy szóljon, vágányzár van, át kell szállni a vonatpótló buszra, ami viszont jó hír: a buszon meleg lesz. Veszem a zsákot és az agancsot, kiállok a folyosóra, néhány perc múlva pedig átszállok a rozoga buszra. Valóban meleg, boldogan vetkőzöm, amikor érkezik a negyedik kalauz, és a jegyet kéri, de semmi gond, ripsz-ropsz előkerítem. Negyven perccel később, túl a vágányzáron visszaszállhatunk a vonatra. Eszem ágában sincs aludni, félórán belül megérkezik az ötödik kalauz is, ő is ellenőrzi a jegyet. Kicsit frusztráló a jegykezelés, de legalább fűtés van. Nem fekszem le, mégis, az ablaknak dőlve elbóbiskolok. Nem álmodok, még annyit sem, mint otthon, ilyen állapot lehet az éber-kóma, tudom is, hogy hol vagyok, meg nem is. Néha látok valamit a tájból, máskor régi emlékképek ugranak be, így váltakozik bennem minden, míg az öntudatlanság előtti belső havazás el nem temet.
Arra riadok fel, hogy a vonat áll, nem süvít, zakatol és kattog semmi, csönd ölelget, besötétedett, valamivel később a közeli kabinajtókat csapkodják, odakint pedig a kerekeket kocogtatják. Kinézek a rendkívül piszkos ablakon, de csak egyetlen narancssárgán vibráló, hol világító, hol kihunyó lámpát látok, és amikor megjelenik a folyosón egy narancssárga-mellényes, rosszarcú fazon, megkérdezem, hol vagyok.
Megérkeztem a nagyvárosba. A férfi, aki néhány társával a vonatot takarítja, azt mondja, jó lesz, ha igyekszem, mert a szerelvényt hamarosan kitolják a pályaudvarról. Van még annyi időm, hogy a jegyet visszarakjam az alsógatyába, ki tudja, mi vár odakint?, felmálházok, és lelépek a peronra. Hirtelen azt sem tudom, merre induljak, ráadásul szél csap arcul, könnybe lábad a szemem, egy biztos, hideg van, és a pályaudvartól messze vagyok. Arra indulok, ahol több a fény, és amikor látok már néhány épületet, melegebbnek érzem még a levegőt is. Izgalom lesz úrrá rajtam, talán az a lámpaláz ér utol, ami hajnalban hiányzott még; hamarosan megpillantom a nagyvárost, gondolom, néhány perc múlva tízszer annyi embert látok egyetlen perc alatt, mint amennyit eddig összesen; meglátom, mi az, amit apám szerint látnom muszáj. Igen, végre büfék közelednek, emberek jönnek-mennek, balról jobbra, jobbról balra, kofferekkel, bőröndökkel, egy kerítés túloldalán, és látom már a kaput is, ahol a peront elhagyhatom, amin keresztül a nyüzsgésbe, az úgynevezett nagyvárosi forgatagba beléphetek.
A kapunál szintén mellényes emberek állnak, gondolom rendőrök, valakit talán keresnek, megesik ez felénk is, az út szélén láttam néhányszor ilyet, igazoltatják az autókat, ha valaki a környékben szökik; az övtáskából előveszem az igazolványt, felkészülök, felmutatom, ám nem az igazolványt kérik, hanem a jegyemet:
– De hát már kezelték a vonaton – mondom ijedten
– Az nem számít – mordul rám egy tagbaszakadt nő; jegyzem meg, ekkora nők felénk nem nőnek, és arra is gondolok, hogy anyám nem lehet a nagyvárosban, az én anyámnak nem lehet semmi köze ahhoz a városhoz, ahol efféle Góliát-nők, ilyen Gorgószerű asszonyok a jegyemet követelik. Mondom, hogy nem is egyszer kezelték, ha jól emlékszem öt alkalommal, öt különböző kalauz.
– Márpedig itt nem mehet ki, amíg be nem mutatja – közli a nőstény Gorgó.
Kétszer toltam már le a gatyám, nem akaródzik harmadjára is, főként nem, amikor egy másik szerelvényről legalább háromszáz utas érkezik a kapuhoz, és lám, ők már jeggyel a kezükben, engedik is őket, át a rámpám, szépen, sorban, én meg csak állok ott, a Gorgó úgy magasodik előttem, akár egy kordon, világos, hogy a jegy bemutatása nélkül nem jutok át, nem léphetek be a nagyváros fényébe, melegébe, szentélyébe, míg nem igazolom hitelt érdemlően, hogy megérdemelten jutottam el idáig. Improvizálok, és azt mondom:
– Nem tudtam, hogy kell még a jegy, ezért a kocsiban kidobtam.
– Akkor menjen vissza, és keresse meg – javasolja a fúria.
Hátranézek, és látom, hogy a szerelvényemet kitolják épp.
– Most megy el – mondom.
– Jegy nélkül akkor sem mehet ki.
Feladom. Leveszem a hátizsákot, és vetkőzni kezdek; északi szél fúj, porhót sodor le a pályaudvar futurisztikus acélsátráról, fagyos filéző-késeket érzek a hátamon, vetkőzöm, letolom a gatyát, a mellényesek röhögnek, előhalászom a jegyet, megnézik, aztán engem is. Így jutok ki a nagyvárosba, míg növekvő haraggal gondolok apámra, és életemben először némi rosszallással anyámra is.
A pályaudvar majdnem ugyanolyan, mint a mi vasútállomásunk, csak tízszer akkora, jóval több az ember, a szemét, és úgy tűnik, hogy itt a galambok éjjel sem alszanak. Keresek egy trafikot, ahol metrójegyet vehetek, hogy elmenjek apám jó barátjához, lehetőleg minél hamarabb, nem vágyok most az utcákra, az újságos mond valamit, de a huzatban alig értem, visszakérdezek:
– Mennyi?
– Most mondom! Kétszáznyolcvan – förmed rám, nekem meg fogalmam nincs, mi baja lehet. A nyílás, amin kikiabál és kiadja jegyeket, magasabban van, mint az állam. Jóindulatúan jegyzem meg:
– Ha alacsonyabban lenne ez a nyílás, jobban lehetne hallani, mit mond.
– Lehajtott fővel jár minden nyomorult, itt legalább felemelik a fejüket, legalább egyszer az életben – kapom a rendkívül cinikus választ.
Fizetek, kettőt veszek, nyomasztó érzés, hogy nem csak metróznom, hanem buszoznom is kell még, sokáig keresgélem a lejáratot, többször is lemegyek, aztán meg fel, patkánynak érzem magam, nem találom a kijáratot; otthon megkérdeznék valakit, de ez itt nem látszik kézenfekvő megoldásnak. Látom, itt a galambok tényleg nem alszanak, az emberek jóval szegényebbek, a többség nem mosakszik, és új ruhákat sem igen kapni errefelé; kedélyességnek nyoma sincs, mindenki a másikat méricskéli, oda is jön hozzám egy szegény ember, arra panaszkodik, hogy nincs mit ennie, pocsékul néz ki valóban, az arca csupa heg, pállott a szája, barna és büdös a nyaka, sovány és biceg, nagyon megsajnálom. Azt mondja, szállása sincs, odaadom neki minden pénzem, a jegyeket megvettem már, apám barátjánál meleg és vacsora vár, háromezret kap tőlem, és végre megkérdezhetem valakitől, merre van a metró. Ez az ágról szakadt megmutatja, erre menjek, arra forduljak, s valóban, látom is a kiírást, előkészítem a jegyet, és ahogy a lejáróba befordulok, összerándul a gyomrom: nyolc, mindenre elszánt mellényes ember áll a lyukasztók mögött. Reszketve dugdosom a jegyet a világító ketyerékbe, mégsem történik semmi, legalábbis nem veszem észre; próbálok átjutni a sorfalon, de közlik, hogy kezeletlen jeggyel ne próbálkozzam; rossz gépbe dugtam, olyanba, ami pirosan világít, vagyis nem működik; dugjam olyanba, mondja az egyik ellenőr, ami zölden világít, akkor minden szép és jó lesz.
Úgy teszek, a jegyet újfent megnézik, és leengednek a föld alá, ahonnan hatalmas szembeszél jön, és persze az álmomban látott mozgójárda, rajta pedig iszonyú sokféle ember; ezek már gazdagabbak és tisztábbak is, mint a felszíniek; szokatlanul csinos nők, és rendkívül komoly férfiak is akadnak, több a fiatal is, bár kissé a kirakati próbababákra emlékeztetnek; nem néznek rám, egymásra sem; arra gondolok: milyen fals álom volt, nem viheti az én hérakleitoszi anyámat sehova egy ilyen mozgójárda. Amint leérek, épp elsüvít egy metró, lassan kisilabizálom, melyik oldalon menjek, s amikor megérkezik a következő szerelvény, fentről női hang fegyelmez:
– Igyekezzenek a felszállással, feltartják a forgalmat!
Sietve állok be az ajtó körül támadó lökdösődésbe, ahogy fordulok, a zsákom elakad másokban, pardon; az utasokat nézem, akik kibámulnak az ablakokon, mintha látni valójuk volna; mások olvasnak – ilyen könyveket apám csak mutatóba, elrettentésül hozott –, aranyozott, dombornyomású ponyvát és bulvárújságokat; boldogan gondolok arra, félóra csak, és apám legjobb barátjánál vagyok. Kiszálláskor ismét hangszóróhang fogad:
– Kérjük, menetjegyüket és bérletüket készítsék elő, és mutassák fel a kijáratnál.
Az oszlopok között két jeti termetű manusz széles terpeszben áll, a leszállókat mustrálgatják, hirtelenjében azt hiszem, ők azok, kétségbeesetten gondolkodom, hová tettem a kezelt jegyet – nem adtam oda az ellenőröknek, amikor lejöttem? Most mi lesz? Leveszem a zsákot és átkutatom a zsebeimet; mennyi, de mennyi zseb! – abban a pillanatban az egyik biztonsági – ezt olvasom a mellén – hozzám lép:
– Vegye fel a hátizsákot!
Azt sem értem, mit akar.
– Itt nem lehet lerakni a zsákot, kérem, vegye fel!
Kapcsolok, igen, igen, az elhagyott szatyrok, zsákok, táskák manapság riadalomra adhatnak okot, tudom, máris, mondom, betuszkolom magam a pántok közé, a két peronőr le sem veszi rólam a tekintetét, hullamerev bambasággal fixíroznak, míg el nem indulok a kijárat felé. Megkönnyebbülten gondolok arra, hogy nincs nálam gyurma, amit plasztiknak vélhetnek, porcukor sem, és semmi, ami antraxra utalhat, mindez nagyon jó, ám a jegyemet még mindig nem találom, pedig már látom a mellényeseket megint: mindenkit megállítanak. Egyik zseb? – nincs; másik zseb? – ott sincs! Külső zseb, belső zseb, elülső zseb, hátsó zseb, farzseb, mellényzseb, húsz méter, tíz méter, öt méter, torlódás, rend, pulóver alatti ingzseb, két méter, fegyelem, megvan!, hurrá, mutatom, ellenőrzik, „nem jó”, mondják, „az nem lehet”, ellenkezem szelíden, „már ellenőrizték is, akkor még jó volt”, megnézik újra, míg hátulról utasok lökdösnek, a forgalom néhány pillanatra megáll, a mozgójárda nem, „ja igen, csak halvány”, megkönnyebbülök, ám úgy érzem, mielőtt a buszmegálló keresésébe fognék, rám fér egy pihenő.
Körbenézek: itt-ott emberek fekszenek, néhányan műanyag poharakból teáznak, boroznak, az egyik lépcsőre leülök én is. Két telefonfülke alatt szabad helyre találok, lerakom a zsákot, de még le sem ülök, amikor odalép egy férfi, pont olyan férfi, mint akinek a pénzem adtam negyven perce, a szaga is éppolyan, és csak annyit mond:
– Ez az én helyem. Sipirc!
Jobb lesz a busz, gondolom, de itt is csak nagy nehezen találom a megfelelő kijáratot, hatszor megyek föl, és hatszor megyek le, míg végre rábukkanok; legnagyobb örömömre szinte ugyanabban a pillanatban érkezik a 220-as járat, igen, ezt írta fel apám, beáll, épp elém, az első ajtónál állok, hátul utasok szállnak le, várok, nézek a sofőrre, a sofőr a visszapillantót lesi, bátortalanul kocogtatok az üvegen, zárulnak hátul az ajtók, érzem, elmegy a busz, nélkülem megy el, indul is, teszek pár lépést vele, újra kopogtatok, a sofőr legyint, és az a legyintés azt jelenti: nincs mit tenni!
Nem értem, ekkor egy nénike lép hozzám, épp olyan, mint hajnali nénje volt, és azt mondja:
– Jelezzen, akkor kinyitják.
– De hát kopogtattam.
– Ne úgy, hanem a gombbal. Nyomja meg a zöld gombot.
A következő 220-asnál látom, hogy jelzőgomb van kívül, az ajtó mellett, nálunk nincs ilyen, nálunk egyszerűen csak kinyitják az ajtót, mindegy, jelzek, és tényleg beengednek; ó, és a lyukasztó ismerős, épp olyan, mint a hazai: kopott és piros; nehezen indokolható boldogsággal eresztem bele a jegyet, imbolygok is, kapaszkodok is, nagy svunggal indul a busz, ennek ellenére sikerül betalálnom, és már helyet kereshetek. Apám szerint a tizenhetedik megállónál kell leszállnom, máris számolom, most jön az első, kertvárosi részeken át, ez is jó, máris honvágyam van, ülőhely nincs, betámasztom magam a csuklóba, az utasok feszülten zötykölődnek, a megállóknál többen is erősen kémlelnek, későre jár, ligetek között visz az út, a tízedik megállót követően azt mondja a hangszóró:
– Innen a belvárosi bérletek és jegyek nem érvényesek! – mégsem mozdul senki, nézek jobbra, balra, hátha csinál valaki valamit, de nem, bár a feszültség némiképp nő; az is lehet, hogy csak én fáradok; néha jelzőlámpák alatt haladunk át, kihalt csomópontok, üres járdaszigetek, házak csak mutatóban, a külvárosban járunk, forgalom nincs, inkább csak további buszok. Zöldhullám visz előre bíztatóan, ismét boldog vagyok, hamarabb érek oda, nemsokára biztonságban leszek, gondolom, ám ekkor utolér minket a piros. A busz megáll, rezonál rajta minden szerkezet, ugrálnak a fogantyúk, berregnek a támlák, zörög a laza padozat, rezeg a talpam, vibrál a vastagbelem, ugrálnak a szemeim, pattognak a keretekben az üvegek, a külvilágból nem sokat látni, ráadásul a tilos lámpán kívül más nem világít; az út mellett bokorsorok sejlenek, puszpángok igen, ez egy liget, házak itt sincsenek; kicsit közelebb hajolok az ablakhoz, amikor árnyak szaladnak elő, a busz ajtajához ugranak, és dörömbölnek; a sofőr máris nyitja mindegyiket, most kirabolnak, ez lesz, gondolom, kifosztanak a külvárosi galeri-tagok, de nem: az ajtókon karszalagos férfiak ugrálnak fel, és azt ordítják:
– Jegyeket!
Az utasok a zsíros padlóra vetődnek, nem értem, mi van, valaki leránt, és azt súgja:
– A jegyet, adja nekik a jegyet, és ne ellenkezzen!
Felsandítok, és látom, hogy a karszalagosok kezében pont olyan szerkezet van, mint amilyennel régen a kalauzok lyukasztottak, igen, lyukasztókat fognak ránk; hozzám érve – mivel hason fekszem – egyenesen a tarkómhoz nyomják, a mellettem fekvő a hátára fordítják, ezért ő a szeme közé kapja:
– Ide a jegyet, szarházi!
Keresem én is, úristen, megint nem találom, most már végképp nem tudom, hová tettem, véletlenül a metrójegyet adom oda, „átlyuggatom a tenyered, te barom”, mondja az én emberem, míg odébb egy fiatal lány nyakára állnak, amikor bevallja, hogy nincs jegye, „nem működött az automata”, sikoltja, de hiába, gesztenyebarna hajánál fogva rángatják fel, a sofőr a kabinból üvölt, „siessetek, nem érek rá, fékhiba miatt késésben vagyok”; a következő pillanatban lehúzzák a lépcsőn a megszeppent lányt, húznának engem is, de a hátizsákom elakad valamiben, a másik utas alkarjában talán, „van jegyem, van jegyem!”, kiáltom, „az majd elválik”, és amikor a másik utasról végre leakadok, és félig-meddig felállok, hátulról letaszítanak. Kiesek, majdnem egészen, fedetlen arccal, pofára, csak a lábam nincs még lent, csukódik az ajtó, látom, a lány felpattan, és pont oda, ahonnan a karszalagosok előkerültek, a bokrok közé szalad, az ajtó épp a bokámra csukódik, könny szökik a szemembe, nyílik az ajtó, sziszeg a busz, „felszállni tudtál mi, csak a leszállás nem megy?”, kérdezi az egyik karszalagos, és kiránt, a busz elmegy. Elhatározom, hogy megvédem az igazam, erőt veszek magamon, felállok, tartás, tartás, az mindig legyen benned, ezt mondta apám, na, most kell ezt megfogadni, nemcsak felállok, hanem ki is húzom magam, „van jegyem, és magának nincs joga ehhez”, mondom az első karszalagosnak, aki felém közelít, de ez sem használ, rám szegezi a lyukasztóját, ne hagyd magad, igen, ezt is olvastam már néhány könyvben, ne hagyd magad, „a lótej oltotta beléd a szabadság utáni olthatatlan vágyat”, ezt állítja apám, „a lótejtől olyan sima a te vállad”, ezt súgta nemegyszer anyám, „hozzám ne érjen még egyszer”, mondom a karszalagosnak, s még hozzáteszem: „uram”, de az még mindig közelít, és azt fújja, „kilyukasztalak, lekezellek barátocskám, bizony”, és ezért, amikor karnyújtásnyira ér, eszembe jut, hogy én hetente kétszer háromezer pillangót úszok, azám, a fészerben meg gyűrűzök, megtartom fél kézzel Zinfandel leszármazottait, még a makacs Zafírt is, sose üss vissza, ezt is olvastam már, nemegyszer, apám is javallotta, de most azt sem várom meg, hogy legyen miért, ahogy elérem a karszalagost, bemosok neki, igen, beviszek egy balhorgot az álla alá, de talán ez mégis hiba, hiba, igen, láttam már ilyet is, amikor a pontozóbíró ezt kiáltja a tévében, mert csak a kavarodásra emlékszem, a szép fogdára, ahol aztán előkerül a jegyem, „legközelebb ne csak a jegyét őrizze meg, hanem a hidegvérét is”, ezt már egy rendőr mondja, de azért megfenyeget: „vigyázzon magára”, ezt is olvastam már valahol, vigyázz magadra drágám, ez ugrik be, több filmből is, fekete-fehér csók lebeg a szemem előtt, vigyázz magadra édes, mielőtt kirúgnának az ajtón, ami frontálisan nyílik egy aluljáróba, épp az alvó embereket rugdossák fel a járőrök, és összeszedik a kartonlapokat, aki nem áll fel magától, azt viszik, gyorsan eloldalgok, jó lesz vigyázni, érzem, a retúrjegy nyomja a seggem, sajog a vállam, vérzik a csuklóm, valaki pénzt kér, „nincs mit ennem”, igen, tudom, sokaknak vannak így, „az éhezők száma…” mennyi is?, pedig tudtam, nincs itt most a Tények könyve, nincs mit enni, ezt is olvastam egy regényben, nincs mit tenni, és most hallom, nagyon messziről, adj enni, adj inni, nem is lassítok, erre leköp valaki, észlelem, mint huszonévesen az első napfogyatkozást, sötétség délben, ezt is írta egyszer valaki, de semmi sem mozdul bennem, adj hálát, látom ez is metró, szaladok, csak vissza a búbánatos „pu.”-ba, és már fordulhatok is vissza, de hisz’ máris ott vagyok, micsoda szerencse, gondolom, szerencselovagok, ez ugrik be, több helyről is, most én vagyok az, két sor áll a bejáratnál, este tíz felé, ezt mutatja az a hatalmas és piszkos óra; Chirico órái rémlenek, azok sosem mutatnak esti időpontot, Chiricónál mindig délután van, por és meleg; az egyik sornál japán lelkész alig érthetően az evangéliumot citálgatja, és minden sor végén felkiált: alleluja, alleluja – és mosolyog, látom is, végül bemondja a mikrofonba, hogy mi lesz a vacsora, amit ma is az Úr adott, és azt is, hogy legközelebb, hol és mikor és mit ad, azt mondja, két nap múlva, szerdán, ugyanekkor, ugyanitt krumplileves és grízes tészta, itt imádkoznak majd megint együtt, azért, hogy az Úr a továbbiakban se feledkezzen meg az ő híveiről, kissé odébb, a trafikos túloldalán kevésbé megnyerő ember, szintén feketében, szintén mosolyogva, kissé másféle áldást és vigaszt oszt, imái végén meleg-ételt helyett „egy estére elegendő” ciánt ajánl, ampullában, mindenkinek egyet, ingyen; cián, ismerem, tanultam, vegyész vagyok, ember vagyok, halandó vagyok, megtorpanok, egyformán csodálkozom a hittérítő mannázásán és a bantu lelkész ajánlatán, és amikor azt látom, hogy a hosszú, száz emberből álló kígyóból kiválik néhány tétovázó, és a betevő helyett inkább a kapszulát kéri, úgy döntök, eleget láttam, hazamegyek Great Green Woodsba, apámhoz, aki anyám helyett anyám is, akivel a csillagokat nézzük évtizedek óta, akivel kilovagolunk minden vasárnap, akivel átkelünk a tó jegén minden év szilveszterén; hazamegyek, ahová minden második hét szombatján, koránreggel, a félhetes busszal aura-anyám érkezik, és ahol a fennmaradó tizenhárom napban is mindig érezhető édes, bódító és éltető illata; hazamegyek, de azért még beállok a második sorba, átveszek egy adagot, az ampullát forgatom az ujjaim között hajnalig, míg a postavonat indulását várom az összehugyozott sarokban; ezt viszem magammal emlékbe, de arra is gondolok már, hogy jól jöhet még, mert egyre csak erősödik bennem az a sejtés, hogy a világ mégsem az, aminek tudós apám tanította, és talán anyám sem az az irizáló naiva, aminek elgondoltam, és ha mégiscsak a városból jön kéthetente, talán nem is olyan tiszta, és hérakleitoszisága sem egyéb, mint az egyedekben, akár gyönyörűszép anyámban is újra és újra megtestesülő közös ősbűn ördögi homálya.

22 Comments:

  1. Kisvágó Árpád

    Írásod olyan, mint egy szélsőséges álom: simogatóan szép és taszítóan riasztó!
    Tetszett, – nehéz megemészteni. 🙂

    Üdv.: Árpád

    • Köszönöm, Árpád 🙂 Remélem, azért sikerül.

      • Kisvágó Árpád

        Igazából nem az írásod okozott gondot, hanem a “fejlődés” árnyoldalainak elfogadása és megértése. Tavaly ősszel az alföld közepéről szerencsém volt eljutni Torontóba. Szinte egy az egybe hasonló élményeket éltem meg, mint írásod főszereplője a Nagyvárosban. A kettő összeadódott, újra előjött az emlék, amit, bevallom, a mai napig nem sikerült teljesen feldolgoznom. Miért is nem a csillogást láttam?! – mennyivel egyszerűbb lenne. 🙂
        Küldenék egy fotót, de a válasz csatolmányt nem tesz lehetővé.

  2. marsovszki viktória

    No, itten aztán elfogyott a levegő olvasás közben. Végére érve írásodnak, akkorát sóhajtottam, majd elfúhjtam a monitort… 🙂

  3. Zilahi Lívia

    Régen nevettem ilyen jót- a buszos meg a káposzták és a pálesz:-)) csudajó írás, olyan “mintha” érzésem lett, gyermekkorom méteres havas telei az őrségben, amikor vártuk a farmotoros buszt.
    Akkor folytatása gatya le:-))))
    A legjobbakat mára Cen, feldobott ez a novella, köszönöm!!!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.