Lápi antropoid

Mindketten odaguggolunk, és közelről világí­tunk rá.
– Mi a franc ez? – kérdezi apám, óvatosan megfogja a keretet, és széthúzza a hálót, hogy többet lássunk. Aztán – nem tud­nám megmondani meddig – csak nézzük és nézzük; és csodálatosan sokáig fogalmunk nincs arról, mit is látunk valójában.


Centauri Kék angyal Magvető KiadóCompózni indulnánk hajnalban a Kacaj-tóra, de agyonhajszolt apám csak délben kecmereg elő; hunyorogva állapítja meg, hogy a korai indulást elszúrtuk, és tovább húzza a lóbőrt háromig; amikor felébred, meghallgatja az időjárásjelentést, majd a fél környékre átragadó aggódással, a nyugati horizont felhőit figyeli, a teraszon cigarettázik, és én ez idő alatt csak várok és várok.
Azon a héten Eunice, a nevelőanyám jobban spó­rolt a megszokottnál, s így kissé egyhangú volt az étrend: sárgaborsófőzelék, darás tészta, krumplileves, és kenyér így, kenyér úgy; apám se szokott szabadságot ki­venni, főként nem egyszerre két napot; továbbá egyik este tudományos aprólékossággal világosított fel a compó lassú növe­kedésének okairól, figyelemreméltó óvatosságáról, és olyan összegzést adott a lápok fejlődéstörténetéről, mint aki a Tőzegképződés című monográfiából olvassa. Vitathatatlan, hogy a készülődés jegyében telt a hét, mégis, amikor apám a teraszon mélázik, úgy érzem, nem lesz az egészből semmi. Látom ugyan, hogy éjjel összeállította a szerelékeket, kettő fenekezőt etetőkosárral, egy úszós csukázót drótelőkével és hármas-horoggal, meg egy finom felto­lóst a matchbotra, nyilván ezt szánja compózásra, be­gyúrta az etetőanyagot is, de ez nála nem sokat jelent. Elkeseredve gondolok arra, hogy hiába áll készen a drága Homolle-etetőanyag, a csali, Eunice spórolásának hála a megtankolt autó is, néhány felhő miatt, és mert apám kiélte magát a hosszú készülődésben, mert rájött, hogy holtfáradt, mégis otthon maradunk. Végül Eunice azt kérdezi:
– Nem túlzás ennyit problémázni az időjárás miatt?
Apám slukkol, elnyomja a csikket, és kiadja a parancsot:
– Cuccoljunk a kocsiba!
Centauri Lápi antropoidJó atyám biomitológiájában a compó paranoid lidérc, aki a tündérrózsák tutajmezői alatt, az avas nád aranysárga, víz alatti bambuszerdejében lapul, s ha előjön onnan, olyan kórosan óvatos, hogy az kimeríti a hal-elmebaj fogalmát. Ennek ellenére utolsó lógatásunk alkalmával nemcsak én akasztottam kapitális sügért, hanem ő is megszákolt egy vadul védekező compó-héroszt. Meg kell hagyni, ijesztően finom szerelékkel űzi a sportot, hajszálvékony dami­llal, apró, fekete horoggal, s egy kísérleti fizikus pre­cizitásával súlyozza ki a feltolós szereléket, a vékonygilisztából bütykölt rózsácskát pedig hungarocell darabkával lebegteti, hogy a compó ne találja gyanúsan súlyosnak.
Anyai nagybácsim, Gerend – mikor a sikereinkkel dicsekedtem – úgy látta jónak, ha letöri a szarvam és lerombolja apám nimbuszát:
– Badarság! A compó egyáltalán nem óvatos, harmincas zsinórral, etetőkosaras készséggel is lehet fogni. Nem a compó paranoiás, hanem a faterod.
Bár az utolsó mondatot nem idéztem, apám mégis dühtől fuldokolva kapta elő az ország legvitézebb halbiológusainak könyvét, szemvillanás alatt a compóhoz lapozott, odaállt elém, és fennhangon, szótagolva, ahogy a hülyéknek szokás, ingerülten olvasta: „A compó kiváló sporthal, rendkívül óvatos, s mére­teihez mérten kitartóan küzd a horgon.”
– Gerend szerint olyanok írnak könyveket, akik azt se tudják, melyik a bot nyele – jegyeztem meg csendesen. Ez már sok volt neki, s akkora trágárságokat kiabált anyám családjáról, végül rólam is, hogy azt kívántam, bár meg se fogantam volna.
– Gerend osztja az észt? Ő, aki íjjal lövi az amurt? Elmehet a vérbajos kurva anyjába, ezt üzenem – mondta és elviharzott.
Másnap sokkal nyugodtabb hangnemben fordult hozzám:
– Mondd csak fiam, hányszor horgásztunk az idén?
– Kétszer – válaszol­tam óvatosan.
– És hányszor hoztunk haza compót?
– Kétszer.
– Mind a kétszer! Hát akkor miről beszélünk?
Valamivel később pedig megesketett: a hungarocelles trükköt nem árulom el senkinek, és azt sem, miként kell elkészíteni Európa legdrágább húsételét, a kékre főtt compót, s szavamhoz – úgy fogjak nagyhalat vagy keszeget – hű leszek.
Az első órákban szórakoztató ap­róságok történnek; fogok néhány mohó és apró naphalat, apám meg a feltolós­sal a bodrikat aprítja; a fenekezők narancssárga kapásjelzői olyan mozdulatlanul csüngnek, mintha ágason volnának; poszáták ugrálnak az avasban, vízityúk zörgeti a sást, a mocsárréten megállás nélkül szól a haris, néha csérek libbennek a fejünk fölé, fattyúszerkők kergetőznek, a csatornában brutális csuka rabol, a Nap ráérősen ereszkedik… amikor apám rövid, erőteljes mozdulattal beránt a feltolóssal. A kapást nem látom, csak a kanális közepébe száguldó damilt, a bot meghajlik, majd visszarúg… és apám kön­nyűszerrel kiteker.
– Szép volt, de nem ült jól.
Gyors csali­zás után visszaküldi a cájgot, pontosan az etetésre (gyönyörű túrásoktól pezseg a víz), s öt perccel később ugyanazzal a mozdulattal, de valamivel határozottabban besuhint; ezúttal jól ül a horog, a hal vadul védekezik, kitörési kísérleteinél félelmetesen hajlong, recseg-ropog a bot, a damil úgy szól, akár a citerahúr; apám óvatosan, okosan vezeti a halat, míg a kétségbeejtően összegabalyodott szákot helyrepofozom an­nyira, hogy legalább a fele használható legyen. A hal kitartó, s amikor az árnyékát meglátjuk a tőzegtó csaknem fekete víztükre alatt, új iramodásba kezd, húzza a zsinórt a dobról, néhány pilla­natra beveszi magát a hínárba is, végül feljön a víz színére: óriási, aranyló, olajzöld compó!
Apám a lelkemre köti megint, hogy a módszerről, aminek rekordlistás compót köszönhetünk, nem szólok senkinek.
– Legyen ez a mi titkunk, mások meg handabandáz­zanak kedvükre, rendben?
Jön az este, barátságosan, barnán, csöndben, és millió szúnyog; panaszos rikkantások a közeli ingoványból, pólingok kiáltása hallatszik, tücsökmadarak pirregése a berekből, csalogányok csattogása a műút menti rekettyésből. Apám világító ampullákat kotor ki a horgászládából, és olyan áhítattal töri meg őket, mintha eukarisztiához készülődne; kettőt a fenekezők kapásjelzőibe tesz, egyet meg nem ke­vés ügyeskedéssel a feltolós úszóantennájára szerel.
Bebújok a sá­torba, míg ő rádión a híreket hallgatja, nyugatról bebo­rul, holdvilág és csillagfény nélküli, lápi éj köszönt ránk; nézem a felsejlő parti árnyékokat, a fűzfák halmait, gubbasztó apám púpját, ahogy nádi remeteként a növekvő sötétben üldögél. Bármilyen varázslatos és mágikus az éjszaka, bennem némi idő után csak közöny marad. Azt is tudom, hogy ez rendkívül szokatlan egy gyerektől. Fel nem foghatom, miként képes álló éjjel az imbolygó, hajnaltájban elhalványuló ampullákat bámulni; lemerülő fejlámpa kénsárga fé­nyében csalizni, hessegetni a szúnyogokat óraszám, újra és újra az arcára kenni a büdös szukut. Nem is gondolok arra, mire gondolhat most. Úgy tűnik, csak a halakra, de ez nem így van, én se a halakra gondolok. Nem gondolni semmire? Lehetséges? Ha igen, akkor csakis ilyen éjszakákon; a dermesztő fixírozás megöli a gondolatot; a feszült várakozás és a sötétség lefokozza az embert; felajzott íjjá, géppé alakítja, látcső és csörlő kombinációjává, mely ernyedten vár, de készen arra, hogy a következő minutában gyorsabb legyen bárminél.
Dermesztő a hideg, harmatos a sátorbejáró, a levelekről víz csöpög, lassan visszahúzódok, összegömbölyödök, akár a sün, és mély álomba zuhanok. Amikor apám kelteget, úgy tűnik, az ébresztést is csak álmodom. Szívem szerint aludnék tovább, nem érdekel semmi, se compó, se ponty, csak aludni akarok, de mit tehetnék, ha apám szólít, én meg tizenkét éves se vagyok. Kínok kínjával mászok elő, belebújok a lucskos cipőbe, felveszem a fejlám­pát, a partra botorkálok, ki­araszolok a csatorna fölé nyúló fatörzsre, leguggolok, és várom, hogy az újabb halat közelebb vezesse. A fárasztás gigászi küzdelemnek hat, a vaksö­tétben csak a vízörvény szikrázását látni, néha a hal felvillanó, ezüstös oldalát, és a damilon megcsillanó lámpafényt. Apám a baloldalamon fáraszt, kissé előrébb hajlok, a fatörzs megbillen, elvesztem az egyensúlyom, mégsem ijedek meg, előrenyújtom a szákot, amikor a jobbomon hatalmasat koppan a kapásjelző, azután felcsattan a másik bot gyűrűje is, oldalra sandítok, apám is odavi­lágít, s látjuk, hogy a két ágas előre dől. Három kárászt akasztunk egyszerre, arra se emlékszem, hogy öt perce még aludtam; aludtam én valaha?, hogy ezen kívül létezik a világon más is?, más helyek, embe­rek, iskolák, gyerekek, padok, hinták, pillanatok?; nem kérdés: a világ egy végtelen, éjszakai láp, és mi akasztunk, fárasztunk, szákolunk, s miután mindhárom halat megpányváztuk, elégedetten ülünk vissza a laticelre.  
Centauri lápi antropoidAz északnyugati horizonton villámfények sejlenek, és katedrálissá növekszik a szélcsend. Biztos vagyok abban, hogy hamarosan előröl kezdődik az egész herce­hurca, így aztán nem szólok semmit; elhatározom, hogy a kapás a jobboldali boton lesz, és hamarabb vágok be, minthogy apám elérhetné; mert nemegyszer ő akaszt az én botomon; nem tudja meg­állni, ez van, de többnyire az én hibám, mert elkalandozok, odébb sétálok néhány métert, lótetűt piszkálok, szárítkozó szitakötőket gyűjtök a gyékényről, hangyatojásokat birizgálok, míg ő az úszókra tapad; és ha jön a kapás, nem tépelődik, zsupsz, és bevág; többször is fogott így jókora halat, én meg persze húztam a számat: ez az én formám, nekem so­sincs kapásom, illetve mindig akkor, ha apám könnyebben ér oda. Épp ezért elhatározom: résen leszek; nincs olyan isten, hogy én ezúttal is lemaradjak. Nem érdekel, mi matat a hátunk mögött, hogyan vacsoráznak az etető­anyagból a pirókegerek, és hiába villogtatja magát egy szentjánosbogár a sátorlapon, nem érdekel.
A hátunk mögötti felhő­tornyok kénkő-fénnyel villognak. Ijesztő alantassággal érkezik az első szélro­ham: váratlanul és hátulról; először csak a távoli láperdő orgonái zúgnak föl, aztán felsistereg a nádas, a következő pillanat­ban billegnek a kapásjelzőink is, még néhány szélroham, fokozódó villámlás, pár percig tart az egész, aztán váratlan csönd, és szélcsend ismét; a kapásjelzők megnyugszanak, újra hallani a nádi élet hangjait, cuppanásokat, kisebb harcsák kaffanásait, apám előveszi Eunice szendvicseit, és azt mondja:
– Nem ússzuk meg. Ronggyá ázunk.
A következő széllel jön is néhány esőcsepp.
– Menj a sátorba!
Örülök, mivel nyugtalanítóak a szélrohamok, a villámlás kísértetfénnyel világítja meg a közeli fűzfák csápjait és a nádfalból kilépő, imbolygó árnyakat; egy-egy pillanatra azt is látni, ahogy a szél felhajtja a tündérrózsák leveleit, felvillannak fehér virágaik, mintha szirének vagy fuldokló gyerekek apró, halálsápadt fejecskéi bukkannának föl a szurokból. Apám sincs otthon ebben a horrorban, feszeng és sóhajtozik, bár azt is tudom, legyőzi félelmeit, s amikor már perverz istenek lángszablyái darabol­ják felettünk a sziszegő eget, amikor én a sátorból kinézni se merek, s csak azért nem szarok be, mert ahhoz sincs merszem, ő akkor is ott áll majd, dacosan, elszántan, félelmeit legyőzve vagy uralva; elektrosztatikusan feltöltött szar­kofágja felizzik minden egyes villanásban, de kivárja a kapást, és bevág.
Egyelőre pakol, minden ruhaneműt, kacatot a málha­zsákba, összerendezi a horgászdobozt is, és bár elered az eső, újracsaliz. Nem tévedtem: történjen bármi, ereszkedjen le az égből a pokol, nem hagyja ott a partot, csillog a szeme, az orra, a füle, a tarkója, mintha márványból volna. Az eső hullámokban jön, percenként változik, meg-megáll, tekereg, szokatlan, furcsa eső ez, a kapásjelzők nem mozdulnak, én se moccanok, csak bámulok, s épp a feltolós antennáját né­zem, amikor kísérteties lassúsággal kiemelkedik a vízből.
– Apa! A feltolós.
– Látom – súgja, és a bothoz guggol. Az úszó továbbemelkedik, lassan eldől, hirtelen meglódul, s nekiiramodik az esőtől fodros víz alatt, apám be­suhint, de hiába, nem akaszt semmit.
– Nagy volt?
– Fogalmam sincs, inkább furcsa – válaszolja, és küldené is vissza, csakhogy a damil az esővíztől a bothoz tapad, s ettől a ponttól a horgászat lelombozó kísér­letezéssé fajul, az eső könyörtelenül ömlik, apám az arcát törli, a botot ütögeti, makacsul kísérletezik, sörétólmot rak fel, ha túl nagy, lecse­réli, a sátorlap ellenállás nélkül engedi át a vizet, apám ázik, nem tudom, van-e fogalma arról, mennyi az idő, nekem nincs, fásultság tölt el, néha lehunyom a szemem, de újra meg újra felnyílik, a feltolós ampullája ismét megrázkódik, talán a felszínen fürdőző küszök ütögetik az úszót, később kiemelkedik és visszasüllyed.
– Apa.
– Látom – válaszolja megint.
– Mi lehet ez?
– Honnan tudjam? – kérdez vissza ingerülten, talán, mert megzavar­tam, pedig szeret találgatásokba bocsátkozni. Hát most nem. Kussolok és nézem az úszót, elkalandoznék már, amikor ismétlődik a rángatózás, rezgés, bökdösés, imbolygás, ugrándozás, nem esküdnék meg rá, hogy nem a szemem ugrál, ám végül az úszó hirtelen, vidáman kiszökken a vízből, oldalra rohan félméternyit, apám a bothoz kap és bevág.
Az első pillanatban úgy tűnik, nincs a horgon semmi, unottan tekeri kifelé, később megáll, s látom én is az ampullát, ahogy balra halad és elmerül a sötétben.
– Nem tűnik olyan nagynak – mondja, s ennél biztatóbb, rejtélyesebb választ elképzelni se tudok. Micsoda? Hogy értsem ezt, mi az, hogy nem olyan nagy? Az eső szerencsére csendese­dik, felülök a sátorban, megkeresem a fejlámpát, kiöntöm a ci­pőből a vizet, belebújok, és apám mellé állok.
– Szákolok majd – mondom magyará­zatképp, olyan segítőkészséggel, hogy esélye se maradjon a letolásra, és várom, hogy tudósítson: mit érez?, mit csinál a hal?, nehéz?, könnyű?, erős?, gyönge?, de apám csak jobbra-balra lóbál a bottal, majd megáll.
– A pofám leszakad. Egyszerűen nem értem. Leakadt? Ez bizony leakadt. Bement a hínárfoltba és leakadt – ismétli, fél kézzel a zsebébe nyúl, előveszi a dóznit, kipattintja, cigit rak a szájába, és rágyújt:
– Lesz, ahogy lesz.
Mintha odalent is hallanák ezt, legnagyobb megle­petésünkre felbukkan az ampulla, s a szemközti nádfal felé tart, mire apám begurul, meglepően durván, gyorsan pumpál, annak ellenére, hogy a hal nem lassul, és nem fordul meg. Amikor mégis, apám kihasználja az alkalmat, és a parthoz csörlőzi.
– Már egy kapitális compó is feladta volna. Menj a szákért! – kapom az ukázt, és csak most önt el az adrenalin a rá jellemző durvasággal: türelmetlen, izgatott, lelkes és boldog vagyok, az sem érdekel, kicsi vagy nagy, ki nem szarja le?
– Lépj ki a fára! Csak ügyesen. Jó kis horgászat ez, nem igaz? – kérdezi apám váratlan jókedvvel.
– Legszívesebben örökre itt maradnék – lódítok egy nagyot. Érzem, túllőttem a célon, s még mielőtt korrigálhatnék, kedvesen, de határo­zottan letorkol:
– Azért ne essünk túlzásokba.
A bot megáll a kezében, a damil lazúrszála függőlegesen tűnik el a lápban, lassan emeli a halat, először az am­pulla bukkan fel, később valami nem túl nagy, de furcsa test, épp csak pillanatokra, egy bukfenc erejéig. A következő alkalommal mindössze annyit látunk titokzatos zsák­mányunkból, hogy közel akkora, mint a késő délutáni compó, és zöld ragyogással veri vissza a fejlámpa fényét.
– Mi ez apa? Láttad, milyen zöld?
– Láttam.
– Lehet compó?
Megint feltűnik a hal, de nagyon csapkod. Csapkod? Nem, inkább tekereg és ránga­tózik. Nyúlánk, kiváltképp az úszói tűnnek hosszúnak, ezúttal is határozottan látjuk, hogy zöld. Fordul egyet – de milyen zöld! Akár a tavaszi fejessaláta.
– Mi a szar ez? – kérdezi apám s amennyire képes, előrehajol, de mire többet láthatna, a hal újra lemerül, ezúttal függőlegesen, mint a balta. Ismét emelgeti, de már sokkal bizonytalanabbul. Villámgyorsan lapozom képzeletben a nagy halaskönyvet, mindenféle haltudományok bestiáriumát, mely választ ad arra, óvatos hal a compó vagy sem, s talán arra is – hogy apámat idézzem –, mi a szart fogtunk, ami ilyen zöld, meg nyurga, lápban él, éjjel harap, tekereg és bukfen­cezik.
– Angolna?
– Igazad lehet – mondja ő, de látom, hogy bizonyta­lansága nem csökken. – Készülj, nem tökölünk to­vább.
A szákot a hal felé nyújtom, s arra gondolok, hogy sosem láttam angol­nát. Ha választanom lehetne: compó vagy angolna, gondolkodás nélkül az utóbbira voksolnék. Apám felhúzza megint, rezzenetlenül tartja, pipáltatná, de a hal evickél, csapkod, forog, nem látunk semmit, a szákot lesüllyesztem, az örvénylő test felé tolom, apám hezitál még, azt reméli talán, hogy abbamarad ez a pörgés-forgás, a csobogás messze hallik, bénázásunk zajától hangos a környék, hát meggondolja magát, és egy erős mozdulattal belehúzza azt a valamit a szákba. Könnyebb, mint gondoltam, és azt is látom – bár továbbra se tudom mi ez –, hogy ilyet nem fogtunk még. Semmi, de ez biztos.
Mindketten rávilágítunk: egyre jobban csapkod, egészen belegabalyodik a hálóba, csörög-zörög mellette az úszó meg a sok ólom, mi több, hörög, fújtat, hangosan nyivákol, mint egy kölyökkutya. Jajgat. Végre abbahagyja. Meresztjük a szemünket, apám közelebb hajol, de csak annyit érzékelünk, hogy míg a háló sötét mohazöld, ez a valami világos smaragdzöld. Foszforeszkáló neon-zöld.
– Tedd a fűre!
Mindketten odaguggolunk, és közelről világí­tunk rá.
– Mi a franc ez? – kérdezi apám, óvatosan megfogja a keretet, és széthúzza a hálót, hogy többet lássunk. Aztán – nem tud­nám megmondani meddig – csak nézzük és nézzük; és csodálatosan sokáig fogalmunk nincs arról, mit is látunk valójában.
Nem egy, hanem két hosszú farkúszója volt, s mint a füsti fecske farka, mindkettő elágazott. Közöttük épp olyan péniszt hordott, mint én vagy apám, méretarányosan rendkívül nagyot, nem borították pikkelyek a testét, csupasz volt, mint az angolna, de annál jóval rövidebb és tömzsibb, az arca egy csecsemő arcára emlékeztetett, és a szákban háton feküdt. A horgot nem láttuk, ám csúnyán rátekeredett a damil, legalább háromszor csévélődött fel ziláló mellka­sára, az egyik karjába pedig mélyen bevágódott. Vérzett. Gyönyörű, mandulavágású, hatalmas, szurokfekete szeme volt és pislogott. Úgy másfél kiló lehetett, legfeljebb kettő, erősen reszketett, talán a félelemtől, neon-zöld bőre lüktetett, különösen a halántéka körül; rendkívül széles, hússzínű szájacskáját úgy nyitogatta, mintha mondani akarna valamit; csak a tátogása emlékeztetett a halakra. Visszahőköltünk mind a ketten, főként, amikor szabadon maradt kezével átnyúlt a mellkasa felett, és a másik karjáról, majd uszonyszerű lábáról igyekezett lefejteni a damilt; varangyszerű zöld magzatra hasonlított, ugyanakkor rendkívül idősnek tűnt, bár nem volt ráncos; amikor megpróbált felállni és elesett, kígyóként sziszegett, úgy tűnt, hogy ránk fúj, akár egy kandúr.
Apám odébb lökött, elbotlott a botban, kis híján hanyatt vágódott, aztán felkapta a szákot, a vízhez rohant vele, és rekedten, mély és idegen hangon rám parancsolt:
– Vágd el a damilt!
Csakhogy nekem földbe gyökere­zett a lábam. Sose láttam ilyet, de nem is hallottam ilyen halról, aminek arca és keze-lába van, kaptam fűhöz-fához, pörögtem, forogtam, azt se tudtam hirtelen, merre van a part, hol van a doboz, a csatorna, a sátor, végül azt kérdeztem:
– Mivel?
– Bármivel, csak vágd már el bazd meg! – rivallt rám apám. Először a horgászládá­hoz ugrottam, kétségbeesetten kutakodtam, horgok álltak a kezembe, de nem találtam a sniccert, amivel a damilt szoktuk elvágni horogkötés után; halálra rémülten, tartva attól is, hogy apám felképel, ha nem teszek valamit, és tudva, hogy a felto­lós szerelékről van szó, odaugrottam a bothoz, megkerestem a spiccet, kitapintottam a vékony damilt és egy rántással eltéptem, igaz, mélyen belevágott a tenyerembe, apám pedig kiugrott a tönkre, felfordította szákot, benne azzal a ki­csi, zöld emberkefélével, és addig rázta eszelősen, míg nagy ne­hezen ki nem pottyant belőle, vissza a láp vizébe. Hátradobta a szákot, felkapta az egyik fenekezőt, s olyan gyorsan tekerte ki, ahogy csak bírta. Aztán a másikat is.
Amikor észrevette, hogy szétvágtam a ke­zem, adott néhány elázott papír zsebkendőt. Összepakolt mindent, a sátrat és a háló­zsákot is begyűrte a málhába, és csak álltunk ott a szakadó esőben, sötétben, mint két kiszolgáltatott, ostoba rém, míg ki nem világosodott. Nem volt hova mennünk, hisz a víztől ös­szeboruló nádasban reggel is épphogy kitaláltunk. A mál­hazsák hosszú, lóbálózó kötelét kellett a csuklómra tekernem, hogy el ne vesszek, így botladoztunk kifelé, apám elől, én meg utána, mint egy futószáron vezetett csikó, kora hajnalban, mikor is még mindig engesztelhe­tetlenül ömlött az eső. Nemegyszer olyan kuszaságban borult össze előttünk a nádas, összekeveredve a rekettyével, csalánnal, mindenféle gizgazzal, hogy apám négykézlábra ereszkedve kereste az utat, s ilyenkor én is négykézláb, kölyökkutyaként másztam utána. Kétszer állt meg azzal, hogy nem tudja, hol vagyunk. Odaállított egy fához, ne mozdulj, mondta, és elment ellenőrizni, hogy nem kavar­tunk-e be a lápba, mert a víz szokatlanul magasan állt, és az sem ígért semmi jót, hogy fekete volt, akár a tőzeg.
Végül kiértünk a műútra, pucérra vetkőztetett, bekapcsolta a fűtést, a málhazsákot és elázott kabátjainkat, csizmáinkat, nadrágjainkat beszórta az ülés mögé, engem belökött hátra, lerángatta az üléshuzatokat, betakart velük, lehúzta kicsit az ablakot, rágyújtott, és várta, hogy melegebb le­gyen. Tíz perc múlva elindultunk a zivatarrá erősödő esőben, kétségbeeset­ten csapkodtak a nyikorgó ablaktörlők, nem beszélgettünk, egy óra alatt értünk a ház elé, s alig léptünk be az ajtón, apám közölte Eunicével, hogy pocsék éjszakánk volt, ne kérdezzen semmit, forró vízzel töltötte meg a kádat, tusfürdőt fröcskölt bele, felkavarta, hogy jó habos legye, beleültetett, és amikor egy pillanatra kettesben maradtunk, csak annyit mondott:
– Senkinek egy szót se!
Nem mentünk többet a Kacaj-tóra, kerültük a környék mocsarait, és nem beszél­tünk a lápi antropoidról; ahogy jó pár egyéb dologról se; sose adott alkalmat arra, hogy megkérdezzem, mit is fogtunk aznap éjjel valójában; sose kérdezhettem meg tőle, hogy amikor napokig, étlen-szomjan a bezárt könyvtárszobában dolgozik, amikor tilos őt háborgatni és Eunice úgy őrködik a nyugalma fölött, mint egy templomos lovag a Grál-szekrény előtt, akkor valójában mit csinál; és azt se tudtam megkérdezni tőle, hogy miért hagyta el anyámat.
Centauri Lápi antropoid horgászat

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.