• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Gerbeaud a Golgotán

A doki hallhatta a csörte, a haláltánc zaját, mert a bokorsor mögül kikiáltott: Engedje el! Engedje el! – Kétszer kiáltott. Jól tette, mert rémületemben, tanácstalansá­gomban még mindig erősen tartottam a kötőféket, mint oly sokszor korábban, ha meg kellett fékeznem, de ezt a valamit, ami akkor irányította, lehetetlen volt megfékezni. Gerbeaud abban a pár másodpercben ijesztő és veszedelmes vonaglással, állva még, de már szinte lebegve is, a szemem láttára vágtatott át vadul, tüzesen, őrülten, eszét vesztve a túlvilág hatalmas kapuján. Sosem hittem volna. Hogy ekkora, ilyen rohadt nagy és ellenállhatatlan, hogy ilyen kurva sötét és hideg az a kapu.

 

Kedves Naplóm, dolgozószobám és könyvem. Itt ülök sallangtól mentesen az Úr 2005-ik évében, július havának harmadik napján kora délelőtt a beteljesült vég keserédes ízével a számban. Álló éjjel egy regény, a Kalandos Tél szerkesztésével pepecseltem.
Hajnali öt körül – negyedórával virradat után – befejeztem a munkát és kimentem körbeszaglászni az udvart, benézni Gerbeaud-hoz, amint az évek óta rendes szokásom írás után. Az istálló felől dobogást hallottam, mintha Gerbeaud is sürgetne: végezzem el mihamarabb az e napi vizitet. Amikor a dohányfüst­től, a bezártságtól – magamba zártságtól – kótyagosan, alsógatyában és papucsban az istállóba léptem, Gerbeaud már a földön feküdt. Kinyúlva, mint aki agonizál. A dobogás nem a padozatról szólt, hanem a betonjászol oldaláról, ahogy Gerbeaud meg-megránduló lábai hozzá koppantak. Oda se léptem hozzá, hanem szaladtam vissza a lakásba a konyhakésért. Azt hittem elesett és most fojtogatja a megfeszülő marhakötél. Visszaérve megállapítottam, hogy nem fojtja, mi több, még csak nem is feszül annyira, hogy ne lehetne könnyű szerrel eloldani – hát eloldottam. Ám a ló fekve maradt. Felrángattam a földről, és amikor úgy láttam, hogy nincs nagy baj – talán csak elesett – átvezettem a túloldali jászolhoz. Gerbeaud viszont továbbra is erősen dobogott, kapart, ám nem úgy, mintha rétre akarna menni, kigázolni a hajnali harmatba, hanem sokkal erőszako­sabban. Mivel nem vittem ki, ismét a padlóra dőlt. Megijedtem. Láttam, hogy a hasa szokatlanul nagy, hát azt hittem kólikás. Eloldottam újra, és ahogy azt kólika esetén tenni kell, vezet­getni, járatni kezdtem az udvaron. Rövid ideig engedelmesen követett, tudva, hogy segíteni akarok és talán bízva abban, hogy én jobban tudom, mi a teendő most. Ám nem sokkal később megmakacsolta magát. Talán ráeszmélt, hogy gőzöm sincs róla, mi is „a nagy helyzet”. Talán azt gondolta: „Ez a hülye nem látja, hogy már túl késő. A galopp sem segít már.” Mégsem nem állt meg, nem feküdt el újra, hanem a körök felső részén, ahol a házhoz közelebb voltunk, elrángatott a körívről, egyre és egyre közelebb a teraszhoz, ahol sütkérezni, lustálkodni, olvasgatni, javítani, borozni, reggelizni szoktam. Ahová Gerbeaud rendesen bármi­kor feljöhetett, amint az szokása volt, minthogy félnomád tartásban élt velem, márciustól az első havazásig. Kiváltképp nyáron, mikor napközben elviselhetetlen volt a hőség, őt meg böglyök és szúnyogok gyötörték legelés közben; különösen ebben az időszakban szokott éjsza­kába nyúlóan, messze a háztól, az erdőszélben legelni. Rend­szerint éjfél után, úgy félkettő felé ért haza a sötétben, feljött a teraszhoz s ott körözgetett, tett-vett, dörgölőzött a lucfenyők törzsén, ivott a kerti-csapnál – mindig állt ott egy dézsa –, aztán fellépett a teraszra és addig strázsált az ajtó előtt, míg ki nem jöttem. És minthogy én mindig éjjel dolgozom, az esetek nagy részében hamarosan meg is jelentem odakint. Elszívtam egy cigit, meg­paskoltam a nyakát, vakartam egyet a szügyén, dörmögtem valamit, vizeltem a tuják között, majd visszatértem az emeleti szobába, Gerbeaud pedig rendszerint vissza a völgybe, hogy csak világosodáskor térjen haza, s a reggeli órákban már az udvar rövidebb füvét legelje, végül a délelőtt kirobbanó kánikula idejére beálljon az istállóba. És ez így ment egész nyáron. Éveken át. A silány betonterasz – amikor a csikóból négy mázsa körüli kanca lett – egy helyütt megroggyant Gerbeaud, a sok éji strázsálás súlya alatt. Ha sokáig kellett várnia rám, dobogott. Méghozzá nagyon, hogy észrevegyem akkor is, ha fejhallgatóval dolgozom. Hatalmas ereje volt, s a dobogásába beleremegett a ház padlója is.
EMLÉK

Fotó: Centauri

Néha megriadt az égerlápról érkező szarvasoktól, s prüszkölve, vágtatva nyargalt fel a teraszig, és hangos nyerítéssel hívott a legkiesebb órákban is. Két hete viszont együtt legelt a környékbéli szarva­sokkal. Hihetetlen, de így igaz. Gerbeaud vadló, egy musztáng lett. Talán az elmúlt öt év magánya, hogy másik lóval nem nyargalhatott, csődörök sosem állták körbe, más kancákkal sosem pusmoghatott és én is csak szegről-végre voltam társasága, talán ez vezette vissza a vadak közé. Pár napja nem jött haza éjjel, s a gyönge holdvilágnál lesétáltam a karám alá. Tíz-tizenöt szarvas társaságában találtam rá a kökénysor mögött. Első reflexszel a völgy irányába szökellő szarvasokkal nyargalt Ő is, ahelyett, hogy rendes szokás szerint odaballagott volna hozzám. Csak akkor fordult meg, mikor a szarvasok már az erdőt határoló nádasban csörtettek és ahol Gerbeaud nem ismerte a járást. E különös és új szokásának, szarvasokkal való bratyizásának következményeképp többször is elhagyta a birtok határait. A szarvasok ugyanis egyik legelőről a másikra váltottak az éjszaka folyamán, Gerbeaud pedig úgy gondolta, hogy ha a szarvasok megtehetik, akkor ő is. Miért is ne? Többször is az útról kellett behoznom, felháborodott autósok szitkai közepette, ezért pár napja sötétedés után bekötöttem az istállóba.
Szóval amint körözgettünk, bizonyos idő után a körívek felső harmadát egyre elnyújtotta, végül nem kis elszántsággal, fittyet hányva a dorgálásomra, a teraszhoz rángatott. Hagytam, gondolva, majd a terasztól megindulunk lefelé, aztán vissza, tök mindegy, csak meneteljünk, amint az a kólika esetében a legjobb. De nem így Gerbeaud. Amikor először sikerült a teraszhoz vezetnie engem, a fenyők alatt, ahol mosni szoktam, sérüléseit jódozni, patáit olajozni, sörényét fésülni, ahol várni szokott rám, megállt, majd súlyos nyögéssel végigterült a földön, ám ezúttal úgy, mint egy talapzatáról ledőlő bronzszobor – amit soha többé talpra nem állíthatok.
Kihívtam Moll doktort és hathatós segítségével újra talpra állítottuk Gerbeaud-t. Erőnek erejével, ostorozva, kiabálva, nógatva járattuk. Ügettünk, léptünk, futottunk, és néhányszor masszíroztuk óriásira püffedt hasát is.
Mire Moll doki kiért, a fű ezüstös harmatján már mindenütt kínlódásunk girlandjai látszottak. Úgy maradtak ott a nyomaink a harmaton, akár a hóban. Gerbeaud a hentergéstől merő szalma, trágya és sár. Én elnyűtt, izzadt, sápadt és kétségbee­sett voltam. Valójában reménytelen, csak úgy, mint a ló. A doki arcában, akár egy tükörben, mindez jól látszott. Amint közelebb ért hozzánk megtorpant és rémisztő szánalommal nézett ránk. Egészen leblokkolt, számunkra megalázóan hosszú időre. Nem erre számított. Rutin hívásnak tűnhetett a segélykérésem, ám ahogy meglátott minket, világossá vált a számára, hogy valamiféle heroikus és alighanem tökéletesen értelmetlen küzdelem kellős közepébe csöppent. Megdöbbenve bámult ránk, felmérte az állapotunkat, látta, mindkettő előtte álló lény merő piszok, csatak, sár és szar, az udvar tele nyomokkal, s csak miután mindezt alaposan, bár öntudatlanul felmérte, csak azután köszönt.
Vannak olyan pillanatok, amikor az ember nem tesz semmit. Akadnak ilyen napok, évek is. Amivel kapcsolatban utóbb azt kérdik majd:
– De hát miért hagytad?
– Miért nem csinál­tál semmit?
Amikor az ember az úgynevezett csodára vár – valóban. S hogy kitől várja? Zeusztól, Biosztól, Logosztól? Hogy Jahve, Jézus vagy az ügyeletes Doki hozza? Oly mindegy, csak hozza már.
– Tégy csodát, bárki légy is!
Efféle reggelek, mikor az ember-állat a szíve anyagában érzi: neki bizony harangoztak. Kapóra jön ilyenkor egy Isten, egy Doki, Sámán, Rabbi vagy Ajatoll. Magyarázat, kifogás, hideg ráció. Egyre megy. Szar az egész, jól tudjuk, s szarságában is felemelő. A tragédia, a visszautasíthatat­lan, elháríthatatlan, a felülről ránk ereszkedő. Gerbeaud és Én épp ezzel a minden-mindegy érzéssel álltunk ott. Egy szá­nalmas kanca, aki utoljára a Kalandos Télben, a regényemben volt szép. És egy jövőbelátó, aki legszebb éjszakáinak végzetes atmoszférájába kénytelen alászállni 2005. július harmadikán, hajnalban. Hisz írtam a Kalandos Télben Gerbeaud haláláról is, holott még élt.
Moll doki percig se titkolta, hogy rosszul állunk. Két perc után közölte, hogy Gerbeaud nem kólikás, hanem bélcsavarodása van, ami sokkal rosszabb. Idézem:
– A lovak ugyebár ebben szoktak elpusz­tulni.
Gerbeaud ezek után görcsoldót és fájdalomcsil­lapítót kapott. Az injekciók közötti szünetben kis köröket tettünk vele. Minden lépésnél éreztem, ahogy egyre gyöngül, s míg korábban, akár egy kazánból, szinte dőlt belőle a négymázsányi őserő, lóerő, a vörös bio-megawatt, most négymázsányi elesettség halványkék, vibráló röntgen-sugárzása jött belőle. Hatalmas, addig szinte forró feje fagyossá vált. A doki megmérte a hőmérsékletét, s halkan közölte:
– Jóval alacsonyabb a normálisnál.
S a pulzus? Mintha csak egy lepke apró szíve mocorogna benne, és oly lassú, amint egy mamutban dolgozik az óriási-ősi pumpa. Moll doktor gumikesztyűt húzott és megpróbálta valamiként a csodatevést, vagyis eligazítani oda­bent a megcsavarodott beleket, s bár háromszor is nekifutott, nem járt sikerrel. Ezek után már hárman álltunk ott azzal a minden-mindegy érzéssel. Moll doki pakolgatott, vizet hozatott, lehúzta a gumikesztyűt, a kezét mosta, mint Pilátus, nézegetett, készülődött – bevallani, hogy itt ér véget a tudo­mány –, Gerbeaud a fejét lógatta, én meg akár a trágyadombba dermedt vasvilla. Szerintem? Nem éreztünk semmit. Épp az volt a félelmetes, hogy még csak nem is félünk. Se reményünk, se dühünk, csak a fene nagy melankólia. Csak a baromi nagy együtt lefittyedés. Csak az a tipikus, semmire se jó, kurva okos megadás. A kollektív kapituláció. Persze. Mi mást tehettünk volna? De mégis! Nincs egy varázslatos, offenzív ima? Ha nincs, nosza! Találtunk volna ki egyet, ott, azonmód, valami halandzsát, abrakadab­rát, csiribirit vagy vudut. Ám csak álltunk ott. A töketlen trió… Senki sem tud segíteni senkin.
Feljött a Nap. A tücskök már ciripeltek, a szöcskék ugrándoztak, a legyek röpdöstek, a verebek csiripeltek, mi meg csak álltunk ott sárosan, szarosan, szomorúan az erős ellenfényben. Végül a doki elégelte meg, hogy csak szobrozunk ott abban az anti-gótikában, és így szólt:
– Ennek a lónak legjobb esetben is két órája maradt.
És ezzel véget is ért a konzílium. Mit ad Isten, még csak meg sem lepődtem. Gerbeaud a füle bojtját sem mozdí­totta. Jól éreztem, hogy az orra már egészen hideg. Csoda volt, hogy állt még egyáltalán. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy levezetem a karám alá, ki a mezőre, és engedem, hadd feküdjön el, ha úgy gondolja. A dokival megállapodtam abban is, hogy amennyiben Gerbeaud nagyon kínlódik, visszahívom, és akkor bead neki néhány altatót. Véget vet majd a kínjainak. Úgy is lett. A karám alatti magasleshez vezettük, ahonnan a völgy erdőit látni. Kikötöttem a magasles lábához. Moll doki sietve távozott, a mellig érő gazban szinte menekült. Gerbeaud alig pár másodperc múlva lehemperedett, de oly szerencsétlenül, hogy a marhakötél erősen húzta. Nem akartam ebben a megalázó és fájdalmas pózban hagyni, hát eloldottam a kötelet. Északnyugatról friss, élénk szél fújt. Sütött a Nap, gyorsan melegedett a levegő, Gerbeaud horzsolásaiba legyek szálltak.
Feküdt ott a ló, a méteres gazban, és mellette én, guggolva, fején nyugtatva a kezem, és néha azt suttogva:
– Jól van, jól…
Pedig ha valamikor nincs rendben minden, akkor ma hajnalban egyáltalán nem volt rendben. És akkor sivítást hallot­tam a völgy felől, az égerlápról, mintha az a hang a Grand-kanyonból jönne vagy az Alvilág Parnasszusáról. S aztán újra, meg újra, mintha belső hangra rezonálna a környék, egyre közelebbről, mintha egy történelem előtti táj lénye közeledne, és felállva azt láttam, hogy a rét felett, alacsonyan, épp szemmagasságban egy ölyv siklik felénk, egyre csak kiáltozva. A megvilágosodás erejétől a lábamnak gyökere nőtt. Csak álltam ott Gerbeaud mellett, és mint Mózes a lángoló csipkebokrot, néztem a felénk suhanó, vijjogó ölyvet, egészen addig, míg az ölyv szinte el nem ért. Mikor már csak pár méterre volt tőlünk, felvágott a levegőben, a hatalmas szárnyak puha szelét jól éreztem a kín érzésétől elgémberedett arcomon, aztán – nem törődve velem és a lóval – felült a les tetejére, s onnan nézett le ránk mérhetetlen szigorral.
– Ez a ló már az enyém – mondta odafentről, s rögtön értettem, hogy ameddig Gerbeaud és én összetartozunk, én is az övé, az ölyvé, a ragadozóké, az enyészeté vagyok. Később odébb siklott és felgallyazott egy elszáradt égerfa korhadó ágára. A továbbiakban ott üldögélt, és úgy félpercenként, ütemesen, akár egy metronóm, vijjo­gott egyet. El ne felejtsük, hogy ott van továbbra is, s figyel. Vár.
Oly közel volt, mielőtt felhúzott a lesre, hogy tisztán láttam a te­kintetét, amint előre szegeződik, amint józan-jeges éleslátással, konokul tekint a világra. Mintha nem is egy nyúl, egy őzgida futna előle, de fejvesztve menekülne előle az egész világ. A jelenet pedig, ahogy húz felénk, a snitt, amellyel a lesen landol, amint összerendezi-borzolja a tollait, oly ismerős, misztikus-mágikus indián filmekből. Épp efféle ragadozók, visító sólymok, baglyok, keringő sasok és keselyűk hozzák a közelgő halál hírét. Hátborzongató volt. Konvencionális, navahó-szagú, mesés és misztikus. És mégis. Rég nem láttam semmit, ami ilyen tapintható, közeli és valóságos lett volna, mint azok a valószínűtlenül hosszú percek, míg Gerbeaud ott feküdt, én mellette guggoltam, az ölyv pedig ott ült a közeli ágon és egyre csak vijjogott. Valószí­nűtlenül sokáig. Tudtam már, hogy bárhová tart is, Gerbeaud-nak jó helye lesz. Ez itt a Kalandos Tél. Virtuális tér – amelyben mégis élünk. Ősei, őseink madarai vigyázzák ezeket a pillanatokat. Annak a madárnak ükapja látta valahol meghalni apámat. Dédapja látta meghalni Gerbeaud nagyanyját. Gerbeaud haláltusáját pedig most Ő nézi végig.
Kölyökkoromban vakon hittem a túlvilágban, hisz annyit beszéltek róla. Később kétked­tem benne. Tegnap már bizonyosan tudtam, hogy nincs. Ám ma megbizonyosodhattam arról, hogy még ha az embernek nincs is Megváltása, a lovak bizonyosan Mennybe mennek.
Eljöttek Gerbeaud-ért. De ő mindenáron a házhoz akart menni. Már tudtam, a terasz előtt akar meghalni, ahol talál­kozni szoktunk éjszakánként, éjfél után, fél kettő tájban, ő jól lakva, éjféli hajtások hűs harmatjától részegen, én pedig valami nyugtalanító izzásban, amit azonban már megszokott, sőt meg is szeretett talán. Én azonban kegyetlen és pragmatikus marad­tam. Nem engedtem, hogy felrángasson a rétről, mert a terasz elé mégsem temethetem. Nem is lehetne. Ám engedtem, hogy járjunk még egyet a mezőn, s kicsit még remény­kedhessen. Gerbeaud tehát – ki tudja hányadszor – talpra állt. A kötőféket fogva úgy éreztem magam, amint cirénei Simon a Golgotára vezető úton, amikor segített vinni Kirsztus keresztjét egy darabon. És Gerbeaud végigment az égerláp erdő mentén, megdöbbentő erővel, vadul húzott, mint aki siet, nem is értettem, mire föl ez a vad trappolás hirtelen. Nyílegyenesen haladtunk, s amikor a kökénysornál megpróbáltam vissza­fordítani, ádázul ellenkezett. A kökénysor fölé akart kerülni, ugyanis ott szoktunk a házhoz menni, ha korábban a birtok keleti végében legelt. Hosszas tusakodás után visszafordult, azt remélve talán, hogy a karámon át vezetem haza. S valóban, csaknem elértük a karámot, a kökénysor végét, de újra megállítottam. Végérvényesen. Nem engedtem tovább. Gerbeaud megállt. Feladta. Megértette – elfogadta? –, hogy nem halhat meg a teraszon, nem halhat meg az ablakom alatt.
Nagyon gyönge volt már. Gólyalábakon állt. Úgy tűnt nem szenved már annyira. Majd ismét elfeküdt és keservesen sóhajtozott és hempergett. Hívtam az orvost, könnyítsen az utolsó órán. Moll doktor oly gyorsan ért ki hozzánk, mintha végig a bokrok mögött várta volna a hívást. Gerbeaud felállt. Három adag altatót kapott. A doki, amint végzett, félrevonult, behúzódott a bokorsor mögé, hogy csak ketten legyünk ott, Gerbeaud és én. Tartottam a kötőféket és még megpróbáltam pár lépésre rábírni, hogy kedvezőbb pozícióba fektessem, s a lehető legkönnyebb lehessen majd sírba tenni. Ám Gerbeaud már nem tudott akkorákat lépni, mint élete elmúlt öt évében. Csak egészen aprókat. Remegő, parányi lépéseket, akár egy csecsemő, aki először próbálja a járás tudományát. Mintha a cickány ösztönei vezetnék az elefántot. A hangya léptei mozdítanák odébb a masztodont. Megállt egy pillanatra, és akkor nagyon megörültem, mert bántam már, hogy élete utolsó pillanataiban engedelmességre szorítok egy ilyen Istent, akinek paran­csolni sosem lehetett, legjobb esetben is csak együttműködni vele. És Ő, ebben az utolsó percben nem makacskodik, hanem utolsó erejét arra fordítja, hogy együttműködjön. Hogy okosan intézzük most ezt a dolgot. Az ő halálát. Vagy talán azt akarta, hogy most – először mióta együtt vagyunk – parancsolhassak neki. Mintha azt üzenné: Jó volt dacolni veled néha, jó volt a haragodat tűrni Fehér Ember, de most már csak engedelmeskedni akarnék, igaz, azt hiszem, elkéstem, elkéstünk ezzel. Sétálhattunk volna többet éjszakánként. Ez legalább legyen békés, ebben legalább legyünk együtt egészen. Ebben a kevésben.
Megindító, szomorú és végtelenül megalázó volt az a néhány reszkető arasz, amit felém lépett, hát boldog voltam, mikor megállt. Ám hiába mondtam:
– Jól van.
Kisvártatva, kérés nélkül is újra próbálta, ugyanilyen apró, rezgő toppanásokkal, mintha moka­szinban, gólyalábon követne. Azután egy váratlan pillanatban, jól érezhetően megszakadt köztem és közte, közte és a világ között a kapcsolat. Táncolni kezdett. Röviden, vadul, durván, eszelősen, darabosan. A doki hallhatta a csörte, a haláltánc zaját, mert a bokorsor mögül kikiáltott:
– Engedje el! Engedje el!
Kétszer kiáltott. Jól tette, mert rémületemben, tanácstalansá­gomban még mindig erősen tartottam a kötőféket, mint oly sokszor korábban, ha meg kellett fékeznem, de ezt a valamit, ami akkor irányította, lehetetlen volt megfékezni. Gerbeaud abban a pár másodpercben ijesztő és veszedelmes vonaglással, állva még, de már szinte lebegve is, a szemem láttára vágtatott át vadul, tüzesen, őrülten, eszét vesztve a túlvilág hatalmas kapuján. Sosem hittem volna. Hogy ekkora, ilyen rohadt nagy és ellenállhatatlan, hogy ilyen kurva sötét és hideg az a kapu. Ennyit arról, mit mondanak vitus-táncnak. Amire oly szívesen hivatkozom, de amit ma reggelig egyszer sem láttam. Hát most igen. Hisz annyit emlegettem. A rövid vitustánc végén Gerbeaud szinte szökkent, kettőt-hármat, akár egy riadt őz, úgy láttam mind a négy lábával egyszerre, fel aztán le, fel és le, és így méterekre ugrándozott tőlem, akár vízcsepp a forró spatnin, majd, mint aki ugrásra kész, farkasok és hiénák szagát érzi, ledermedt, moccanni sem mert a rémülettől, s végül ebből a riadt, vágta-kész pózból kidőlt. A következő pillanatban kinyújtotta mind a négy lábát, mint akibe villám csapott és úgy maradt.
Rendesen lecövekeltem. Ahogy kell. Nem tudtam elhinni, hogy már nem történik semmi. Nem áll fel újra, most rögtön vagy harmadnapon. Meg se rándul. Vijjog az ölyv az égeren, a kökénysor végén sordély énekel, együtt van minden kor, a devon, a szilúr, a neolitikum, Gerbeaud pedig már nem tesz semmit, nem hallja, nem látja, nem eszi, legeli, futja, járja, szagolja, nem éli mindezt. Az élet kevésbé nyilvánvaló apró jelei, melyek alapján mérföldekről is megkülönböztethetünk egy élőlényt és egy robotot, másodpercek alatt tűnnek el nyomtalanul egy ekkora Lényből. Így lesz a totemből tetem. Emeth-ből meth, gólemből sárkupac. Bárki lássa is most, a halála utáni első pillanatban, véletlenül sem gondolhatja, hogy csak alszik vagy pihen. Mert ennek a hatalmas dolognak itt előttem, mely az előbb még majd’ eltaposott, mely utolsó felém, felénk, az újkor, egy lehetséges jobb ember felé tett lépéseivel megindított és megalázott, ennek a bődületes, fűben fekvő tömegnek már nincs semmi kisugárzása. Bizonyára meleg még, s még jó darabig az marad, mégsem jön már belőle semmi, csak az anyag könyörtelen hidege. És ebbe a hidegbe úgy, de úgy beledermedtem, hogy talán órákig is elszobrozok ott, ha Moll doki meg nem riaszt:
– Most már hagyja – mondta csöndesen a hátam mögött.
Viszlát Gerbeaud. Hát ennyi volt csak a Kalandos Lét.
Mielőtt az udvarra mentem, azon töprengtem, mi legyen az ajánlás a Kalandos Tél elején. Először azt gondoltam, annyit írok oda: Nem aján­lom senkinek. Később rájöttem, hogy igenis ajánlanám, még pedig az „elbaszottaknak”. Aztán úgy gondoltam, ezt mégsem írhatom oda, másfelől pedig talán csak azért akarok ajánlást írni, mert száz másik könyvben láttam így. Mert dívik ez. Akkor meg mi végett? Ám ma rájöttem, nem divat ez. A híresztelésekkel szemben jó, ha van valaki, akinek egy könyvet ajánlhatunk. És azt is tudom már, kinek kell (fel)ajánlanom a Kalandos Tél történetét. Gerbeaud-nak.
Annak a lónak, aki „belehalt” ebbe a könyvbe – én majd egy másikba halok. Aki sokszor inkább hatalmas kutyának tűnt, semmint lónak. Októberi szélben, smaragd gyepen, azúrég alatt biztatóan, melegen barnálló gesztenyének. Annak a lónak, aki mediátor volt köztem és az ősök, köztem és a láp, köztem és a tél, az ősz, a tavasz és a nyár között. A lónak, aki bizonyára médium volt, akiből ma reggel – 2005. július 03-án – friss, északnyugati szélben, a kökénybokrok árnyékában végre szárnyas ló, Pegazus lett. Aki nem ment Mennybe még sem, hisz mindvégig Mennyben volt. Amint én sem megyek Pokolba, hisz azt járom most is. Akit a fentiek okán soha többé nem látok viszont. Hisz találkozásunk, öt(ezer) éves kooperálásunk sem volt más, csak egy gyönyörű-szép illúzió.

 

13 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    Megrendítő-gyönyörű novella

  2. Antal Anikó

    Annyira életszerű/szagú, hogy szinte én is részese voltam a történéseknek. A szívem is belesajdult…. Köszönöm, Ibolya, hogy bejegyzéseddel felhívtad rá a figyelmem.

  3. marsovszki viktória

    Itt pedig csak kötőfék van a kezünkben, hiába… nem tudjuk MEGMENTENI

  4. marsovszki viktória

    Ezen még a kismadár is elámul: “EMBER!” ?

  5. Zilahi Lívia

    Én csak most olvastam ez a gyönyörű novellát- “kimondatlanul” ezt címet adtam neki magamban, a “lói”-uh ez nagyon nem szép így- és az emberi lélek összefonódása. Cen tán Te voltál az a Pegazus egykoron aki újra leszállva a földi létbe megmutatta mekkora szenvedéssel lehet a mennyországba jutni.

  6. Kálmán Péterné

    Pont ma, halottak napján találtam rá erre az írásodra. Nem találok szavakat! Gombóc van a torkomban!

    Átéltem én is ilyen szörnyű pillanatokat. Férjem halála utá két hónappal a tizenhárom éves pulim, kicsi Bojtárom küzdelmének utolsó óráit a szívférgességgel én is így éltem meg. Talán még utolól érte a Papát.
    Ott… a szivárványon túl… nekik már nem fáj semmi…nekünk pedig…marad az emlékezés.

  7. Ibolya Nagy

    “Aki sokszor inkább hatalmas kutyának tűnt, semmint lónak. Októberi szélben, smaragd gyepen, azúrég alatt biztatóan, melegen barnálló gesztenyének. Annak a lónak, aki mediátor volt köztem és az ősök, köztem és a láp, köztem és a tél, az ősz, a tavasz és a nyár között. A lónak, aki bizonyára médium volt, akiből ma reggel – 2005. július 03-án – friss, északnyugati szélben, a kökénybokrok árnyékában végre szárnyas ló, Pegazus lett. Aki nem ment Mennybe még sem, hisz mindvégig Mennyben volt.”
    Kell ennél méltóbb nekrológ?
    Drága Zserbó, szerencsés voltál, hogy utad végéig Cen’ kisért.

  8. Szabó Mihályné

    Szívbe markoló a novellád, Cen’! Ezt a fájdalmat átéltem én is egy kutyámmal és két macskával. Ennek ellenére mindig újabbakat fogadok be. Nem tudok nélkülük élni, megnyugtat a közelségük és a szeretetük. Köszönöm, hogy olvashattalak!!!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük