• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Erős északi szél

Centauri Aranyjég IRODALOM jÉGVÁGÓ mAGVETŐ kIADÓ

Fotó: Centauri

Előhang: 2019.01.03. Szél tombol ma mindenütt – legyen ma szeles az olvasnivaló is 🙂 Ez az írásom az elsők között jelent meg annak idején, 12 évvel ezelőtt. Kicsit igazítottam rajta, s újraolvasva két dolog is megdöbbentett. 1. Három nagy szerelem már ebben is ott van. Imádom a madarakat, a madáretetést kiváltképp, és a sarkvidéket. Mindhárom ott van már ebben az írásban is. 2. De ami számomra is meglepő: mindkét regényem, a Jákob botja és a Jégvágó csírája is. Fogadjátok szeretettel!


Fotó: Centauri

ERŐS ÉSZAKI SZÉL

Virradatra feltorlódott a gáton a jég; a szemközti hegyekről zúduló szél – akár egy óriási ostyát – kettétörte a jégmezőt; megnyílt középen, mint Jákob előtt az Ég. Nyögött, ropogott, rettegett a part. Mintha a Mount Everest púpján bukna át, úgy ömlött fölötte a hó. A madarak egészen közel jöttek, szinte kuporogtak a veranda szélárnyas sarkán.

Az egyik fején fekete csuklya, szeme helyén két rémült bogár. A melle narancssárgán virít. Kapkodva keresgél a hó tetején. Inkább kíváncsian pislant fel rám, mintsem bizalmatlanul, nem mozdul előlem, amikor elröppen mégis, akkor is csak a többiekkel, a cinegék riasztására. Hirtelen vág fel, akár egy újabb szélrohamnál a gátról felgomolygó hó, felvillan vakító farkcsíkja egy pillanatra, akár egy hófolt Norvégia sosem látott szegletén. Fenyőpinty. Még sosem járt ennyi az etetőn. Estére több mint háromszázan keresgélnek a ház körül. A helybéli verebek gyanakodva figyelik őket, amint napraforgót ropogtatva ide-oda szaladgálnak a havon, a rohamok ideje alatt meglapulnak, január, mínusz tizennyolc, erős északi szél, az úton hótorlaszok. Napjában háromszor is megrakom a kályhát.

Egyre több a féllábú madár: cinegék, verebek, csízek, pintyek és zsezsék. Éjjel fagynak el, s néhány nap múlva a halott láb, egy hajnalon, az ágon ragad. Ezek szinte kúszva-mászva turkálnak élelem után, és az utolsók közt kapnak szárnyra, ha alacsonyan, a bokrok takarásából jön el értük a karvaly.

A hűtő üres, de én legalább nem fázom. Idebenn jó meleg van. Csak krumplim maradt. S némi zsír. Napjában kétszer sütök. Akkor hámozom és vágom fel, mikor – napjában kétszer – a híreket hallgatom: mit mondanak rólunk és a télről? Jól állok. Tea van, és egyelőre a gáz is jön. A sült krumpli jó, nagyon jó – forró, fahéjas teával. Egy kanál fahéjat találtam a padlás rumlijában, meg egy tasak régi kapadohányt. Erős és mérgező, marja a számat. És a tüdőmet is – mert tüdőre szívom. Csak azért is. Csípi a szememet. Csontszáraz. Mégis maradt némi illata, de hogy mi ez?, meg nem mondom. Leginkább a lombtalanításra emlékeztet; mikor ősszel a Hospodában az avart égetik, s a füst, vékony foszlányokban beröpköd a városba – akár erős szélben a közeli szeméttelep nylonzacskói. Avar- és gombaszag. Mintha régi könyvtár égne a horizont alatt, bibliák és krónikák, kódexek és hóráskönyvek; olthatatlan lángtömbökkel, de oly messze, hogy a füstje se látszik, csak egy-egy iniciálé szaga érzik néha-néha. Kesernyés, homályos, avítt, érdes és megnyugtató. Néha sodrok. Cigarettapapír van bőven, de már nem arra írok naplót.

A széket és az asztalt az ablak mellé húzom; nyitott könyvek, nikotin-sárga lapok, mustárszag, gyertyacsonk, hamu. Ott szoktam olvasgatni hiábavalóságokat. Az ablak, mintha bölcs ember ablaka volna – de én tisztátalannak gondolom magam. Kint a hó, amit vadul hajt a szél, amelyből tölcsért formál a fatörzsek körül, a hó, amely mintha nem is itt hullana, amit távoli jégmezőkről importál a szél, ez a szokatlanul finom, kristályos, fémrácsos, kvarcőrlemény, ez az, ami tiszta. És hideg.

Egy-egy rövid derengés minden napunk, ijesztő gyorsasággal fulladnak újabb éjszakába, s hideg-agyhullámba. Az előbb reggeliztem, és máris szürkül. A cinegék az utolsók. Még kapkodva elszállnak néhány maggal, aztán halálos csend, csak a fejemben süvít a szuicid szél. Még nem gyújtottam gyertyát, csak a kályha mereszti boltíves cápaszáját, mint egy hatalmas, formátlan hulla; fogsora lángol, szeme izzik, kopoltyúin füst árad.

Holnap reggel sétálni megyek. A tavat jég – szörnyű szándék – borítja.

A jég nagyszerű, a víz nagyszerű – a tiszta víz. Fagyott tavak nélkül nem tudnék élni. Sűrű pipafüst. Az éjszaka is rövid; álmomban sötét üllőre hajtom a fejem, a téli éj újra és újra rám zúdítja a vicsorgó Holdat, ezer szikrám csap elő – az égbolt csillagai. Kohókban gomolygok álló éjjel, ezer fokon lágy acélfolyadékká olvasztanak, sikítva folyok ki egy vastag csövön; forrva, ordítva, bele egy moxa vöröslő öntőformájába. Reggelre kihűl bennem minden atom.

Acélos fagyban, krómnikkelben akarok élni! Világos?

Reggelre ragyogó ég, ultrakék, és a kriptám kivirágzik. Jégvirágok. Mínusz huszonkettő! Még világos sincs, az éj sötétje épp csak alábbhagyott, de már fennültek a madarak. Hideg sültkrumpli a reggeli. Két ujjal csípem ki a gerezdeket a dermedt zsírból, mintha cinege volnék, s napraforgót farigcsálnék a madárkalácsból. Faggyú. Fagy van. Amikor hajnalban magot szórok a fák alá, elkap a kilincs. Ott marad a bőr egy cafatkája, mint madárláb a fenyőágon – ebben a hidegben, egyszer, ugyanígy fagy oda a pillanat tört része alatt a lelkem a tájra.

Teát forralok, csücsörítve hörpölgetem, nem is a teát, sokkal inkább a gomolygó gőzt – mintha annak ígéretét inhalálnám, hogy egyszer majd melegebb lesz. Barna sál a fogason és egy nagy, zöld, lukas bélésű télikabát. Régen, ha a tó befagyott – mondják –, konflissal is átkeltek rajta. Báloztak is ott. Fáklyafényben húzták a Farkasbőr-öböl jegén a szimfóniát a herceg zenészei. Nyoszolyák söpörtek a porhavon. Bárhogy hízzon is a jég, rálépni, bejárni, bálozni kockázatos. Halál. Ha nem volna fahéj, tán nem szeretném a telet. Akár a tömjén. Nem kapkodok, mindegy mikor indulok; hisz mindegy az is, mikor érek vissza – visszaérek-e még? Nem vár senki, a halál sem vár. Már nem keresnek. Ez egy belső fagyhalál. Nem a parton megyek, hanem a jégen, a víz felett! Nem is séta ez, inkább faggatózás. Faggatom ezt az időt, a Lét mibenlétéről kérdezem ezt a telet. Barátkozom a tóval, a jéggel – a gondolattal. Ki tudja milyen is valójában az Élet? A jégen, ahol síkos nagy halmokban, kopáran áll a fény. Üvegdárda minden napsugár, s a tó jégtükrébe döfve mindegyik eltörik; a szél  zúzza, őrli a ripityára tört dárdákat tovább, s végül fullasztó, ragyogó üvegpor sodródik a lék mentén. Ember arra nemigen jár, csak madarak és kóbor sakálok. Én sem járok arra – ahol ember jár.

Érzem: a jég szeret engem. Túlságosan is. Rianás. Szeretlek. Túlságosan is.

Megfőzök néhány krumplit – spóroljunk a kevéske zsírral –, találok egy darabka avas szalonnát is. Éhes vagyok. Nem vacsorát vagy reggelit akarok, mazsolát csipegni és omlós kalácsba feküdni este; hanem enni valamit, ami durva és energiadús. Szalonna. Amit a cinegék. Evés közben elnézem őket, ahogy fejjel lefelé csüngnek a pörgő szalonnadarabon. Aztán fenegetik zsíros csőrüket a fagyos águjjakon. Gyufa. Jó volna persze egy kicsivel több és nyirkosabb, tömörebb pipadohány; ami van nem jó – de illik.

A csizma ép. Jól zár és fűt. Pakolok. Még a fénykorból maradt a régi, agyonkopott távcső. Patina. Platina. Mennyi, de mennyi mindent látottunk már! Én és a távcső. Mi ketten. Hóvakság. Ha nem volna távcső, rabnak gondolnám magam; ha nem volnék szabad, távcsövem se volna.

Az utca hulla, a sétányok fehérek, az ágak fehérek, a tetők fehérek – az ablakok szürkék. A szándék sötét. A lábnyomokat elmossa a szél. Ez megnyugtató. Tíz perc múltán senki se tudja merre mentem. A part még üresebb. Tán még emlékszik a csobogó nyárra, a megritkult nádasokra, amint főtt kukorica és napolaj illatát hordja nyugágyak fölött a szél; a bekent idomokra, a szétdobált napozókra, matracokra és sikolyokra. Nagyon alacsonyan húz a szél, mint a karvaly az etetők felé. Messze fehér hegyeket látok. Látcsővel távot. Egymásra torlódott jégtáblák. Rizikó vidéke, ahol kettétörött a jég, mint egy nagy ostya Úrfelmutatáskor. Hosszan billegek a parton, egyensúlyozok a jégbe vont köveken; akár a fagyott magzatburokban vöröslő, óriási dínótojások. Mielőtt rálépek a jégmezőre.

Birodalom. Egy Világ határain lépek ma át. Nem is tó, hanem hatalmas, véget nem érő, hóval fedett térség, üvegmező, csillagporból fújt sivatag. Sétálok kicsit, a szokásosnál beljebb. Nem csak pár száz lépést. Látni kell, közelről, azokat a jéghegyeket; minden jégtimpanont; látni egészen közelről a helyet, ahol a jégmező kettérepedt. Lemeztektonika. Ez egy másik bolygó, ahol a kontinensek jéggé fagyott, úszó szigetek.

Nem értem. Csak elnézek felette, s biztosan tudom: valahol bent, ahová egyik partról sem látni, ott szállok a többiekkel – én is!

Barátságtalan, hideg, tartózkodó és vonzó. Egymásra találtunk.

Elindulok – a tél szülőszobája felé. Úgy intézem, hogy a vízimadarak kifürdött részéhez, a lihogó közelébe érjek. Elsöpri a szél a havat. A jég tüzesre csiszolt ezüstlemez. Lábaim alatt gördülő briliánsok. Tőlem úgy négyszáz lépésnyire óriási, indigókék folt a tavon, mintha tintásüveg borult volna fel. Csak távcsővel látom, hogy ott vizet fodroz a szél; a vízen millió madár ring, mintha elhagyott bójákat terelt volna didergő nyájba a télidő. Tarka récék, pepita ludak, hófehér sirályok és szárcsák. Még innen is látom. Az a rész kockázatos. A madarak lassan úsznak körbe-körbe, hogy nyitva tartsák a tavat. De én tudom, hiába igyekeznek. Ha ezen múlna! Alattuk hőforrás a mélyben, az tartja távol ott a jeget.

Nem is olyan vastag. A part margóján még áttetsző, s amint rálépek, látok néhány tétova halat a lábam alatt. Vékony hajszálrepedések, halkan zenél, pendül a jég. Vékony húron járok. Odébb már tejüveg, vastagabb és fehér, egészen túrós; nagy ezüstbuborékok és kék zafírok. Balra darabokból fagyott össze. Glaciális mozaik. Óvatosan araszolok, húznak a hegyek, húz a hideg. A tó hidege az én hidegemet, mint a mágnes, úgy vonzza. Vonszolnak – egyre beljebb – a vakító színek, a ragyogás, az ég azúrja, a rianás malachitja, és bíztat a süvöltő szél is, de a lábam azért megremeg. Jól érzem a kockázatot, szétárad a vérben a rizikótudat; nem zavar, csak még szokatlan. Fél a fejem, fél a lábam – de én már nem félek. Szeretnék lehasalni ott, ahol simasága makulátlan, és bámulni a víz alá; nézni azt a néhány, éhes csukát, akik ébren várnak. A récék, pepita ludak és sirályok irányába tartok – a lék felé.

Figyelem a hangokat: tektonikus moccanások; mérem is, mint egy szeizmográf, s az eshetőséget, mint egy Geiger-Müller számláló: nem szivárog-e fel víz előttem? Vastagon öltöztem. Egyelőre melegem van, csak az arcom gémberedik máris. Sirály röppen, mintha a szél bíztatná őt is; de rikolt, s amint felém suhint, tudom: előlem megy, az égre őt én küldtem. A víz már közel, látom a kíváncsi, nyugtalan lúdfejeket. Haldögről szökken levegőbe két holló, és párban húznak, széllel szemben. Mínusz huszonkettő. Nem enyhül, nem enged a fagy – nem hagy.

Távcsővel látom már a citromsárga szemeket is, vakítóan fehér has és fekete hát. Csőrüket a begyükre fektetve méláznak, mindnyájan széllel szemben. A szárcsák kissé elevenebbek, néha buknak egyet. Két sarki búvár szépen egymás mellett, mint házaspárok, bizalmatlanul úsznak a lék túlsó felén. Szépek. Bárhogy fáznak, otthon vannak mégis. Mint az a hattyú, aki lágy nyakkal, szédítő-fehéren, zengő szárnycsapással a lék felé úszik a légben. Lábait előrenyújtva korcsolyázik a vízen, szárnyával szelet ölel, s fékez. Néhányan a lék szélén, a sorján, széljegyzetben ücsörögnek, kiváltképp a sirályok.

Ha pingvint látnék, vagy jegesmedvét, amint átcammog előttem véres pelerinben, ahogy elterül egy fókadög mellett az ordító szél jégdiszkoszán, akkor sem csodálkoznék – csak otthon. Alig rogynék a forró kályha sarujához, máris útnak indulnék megint: igaz volt-e, ami a jégen annak látszott? Vajon csakugyan pingvint láttam? Vajon csakugyan jegesmedvét véres pelerinben? Vajon igaz volt? Ahogy egyszer talán megtorpanok a halál után, s mielőtt bezsuppolnának egy mennyei vagy pokoli vagonba, mielőtt bevetnének a tisztitótűzbe, úgy kapok magamra új életet hamar, mint egy könnyű kabátot, csak hogy megtudhassam: igaz volt-e, hogy éltem.

Most először leülök a jégre. Tudom, honnan jöttek. Azok a lomha sirályok. Arról a sarkvidékről, melynek ez a tél, ez a tó, ez a jégmező csak gyönge epigonja. Onnan, ahol a hullámok hétemelet magasra csapnak. Viharos, sós és hideg döndülések rázzák a partot minden másodpercben. Partra zúduló, tízezer hordónyi, acélkék részvéttelenség. Amihez képest a lék hullámverése bölcsők tojásmeleg ringatása. Északról jöttek. Már én is otthon vagyok itt. Hisz én tudok már a jégen járni!

Kicsit boldog vagyok – üveghang száll a jég felett. Távoli, régmúlt szimfónia sejlik alatta. A récék úsznak, és mindent értenek. Várnak a pepita ludak. Vágyaik nincsenek, de túl közel vagyok; felszállnának már talán, de nem akarják itt hagyni az együtt gubbasztást sem. Furcsa, nem ismert fázis: nem tudom, mit mondhatnék. Nem hozzám szólnak, inkább beszélnek helyettem, a ludak, ahogy engem figyelnek, a sirályok északról, hollók, távoli sakál, a jég maga, beszél a szél is, szólnak hozzám a színek, egész kórus győzköd valamiről, s én: szégyenkezem. Itt egy egész kórus, a fagy, a zenélő jég, a fekete víz, az ólomkék ég, a gerjedő szél; tarka récék, pepita ludak, lágy hattyúk, sirályok és sakálok, és én lassan érteni vélem. Igen. Még felrémlik: mintha gyűlöltem volna a semmitgondolókat.

Továbbmegyek. Odatartok, ahonnan jöttem. Pontosan. Rájövök, hogy épp középre értem. Ahol a tél születik, minden idők minden télidője, épp ott, épp előttem. Már csak pár lépés kell, előre, bátran, nem kell félni, nincs mit félni, magához ölel egy lágy hattyú majd, egy récecsapat, egy lomha sirály, s végül az indigókék lék.


Centauri író magvető kék angyal jégvágó Jákob botja regény novella kortárs irodalom ice pick Jacl London

Fotó: Centauri

 

http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/regenyreszletek/kalandos-tel-hoval-loval-hullaval-reszlet/

http://https://centauriweb.hu/archiv/novellak/regenyreszletek/galambok-damien-es-elise-centauri-regenyreszlet/

http://https://centauriweb.hu/archiv/video/12023-2/

http://https://centauriweb.hu/archiv/termeszet/elet-a-jegen/

http://https://centauriweb.hu/archiv/kotetek/jegvago-2013/

Kemény élet rideg tél – Ritka szép emlék

12 Comments:

  1. Szabó Edit

    Ezt a novellát a nyáron olvastam először a neten, Akkor hőség volt kint, most “erős északi szél” fúj. 🙂

    Nem is olyan kicsit igazítottál rajta! Elővettem a gyűjteményemből a 2006-os változatot és összehasonlítottam ezzel. (Játszottam kicsit. 🙂 ) Érdekes volt látni, hogy miket változtattál!
    Nem mentem végig a teljes szövegen. Arra voltam kíváncsi, hogy a kedvenc mondatommal vajon elégedett voltál-e. Hát nem. Azt is megváltoztattad, de jót tett neki – ahogy az egész novellának -, és így is a kedvencem maradt. 🙂

    Ez a kedvenc mondatom:
    “Üvegdárda minden napsugár, s a tó jégtükrébe döfve mindegyik eltörik; a szél zúzza, őrli a ripityára tört dárdákat tovább, s végül fullasztó, ragyogó üvegpor sodródik a lék mentén.”

    Amikor a nyáron olvastam, már akkor eszembe jutott a végén róla a Jégvágó. 🙂

  2. Nem tudom milyen is az eredeti, de nem bánom! Ez költészet a X. hatványon! Olvasnám még tovább, tovább…… Biztos ott motoszkál majd bennem minden sora, ha holnap kimegyek a tóhoz. Az a helyzet, hogy sűrűn abba a hibába esek, hogy azonosítom a személyed az emlékező, elbeszélővel. Így van ez időnként a novelláid figuráival is. Nagy kedvencem lett ma a ” A Bróm robbanás”. 🙂

    • Látom, haladsz a Kék angyallal 🙂 Az meg szerintem nem gond, hogy időnként összekeversz az elbeszélővel – erről részben én tehetek, én oltom így egymásba a dolgokat, ráadásul arról is én tehetek, hogy lassan jobban ismertek, mint amennyire a saját anyám ismert, így aztán az már sokszor egyértelmű, hogy jelen vagyok egy-egy elbeszélésben, ott vannak pl. önéletrajzi elemek, de hogy milyen arányban, az meghatározhatatlan marad – talán már én sem tudnám minden esetben pontosan megmondani 🙂

      • Nagyné Ica

        Élmény volt olvasni, nem találkoztam még ezzel a novellával. 😊
        Arról pedig, hogy…”lassan jobban ismertek, mint amennyire a saját anyám ismert…” Te tehetsz, mert örökbe vagy inkább a bizalmadba fogadtál bennünket. 😉😊 Szövögesd csak tovább a hálódat! 😊

  3. Ibolya Nagy

    Mint egy gigantikus szabad vers, csupa líra, gyönyörű!

  4. Szabó Edit

    Ezt a novellát azóta is elolvasom minden nyáron, amikor kint tombol a hőség – mint most is.
    Hűsít. 🙂 Szeretem.

  5. Szabó Edit

    Ezúttal is!
    Hűsítő olvasás hőhullám idején. 🙂
    (Ígérem, nem írom ide minden évben! 🙂 )

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük