Apám és az Ophir

Éppúgy ül ott, azzal a feltörhetetlen gőggel, mintha az ártér az ő műhelye, saját maga alkotta laborja volna, s minden idők legjelentékenyebb kísérlete, minden a spicc feszült megfigyelésével töltött, megveszekedett óra. Amint próbálja, próbálgatja újra és újra, milyen a túlélésért folytatott küzdelem; mit érez az elemek, a kánikula vagy a szélvihar részvéttelenségébe helyezett értelmes, s minden bizonnyal az elmebaj határán álló ember.
apám és az ophir novella horgászat irodalomMájus elején már láttam, hogy apám készül valamire. Nem sok ügyet vetettem rá, mert az ő fejében mindig forgott valami; folytonos készülődés volt az élete, mindig új terveket szőtt, millió dologba fogott, s amint az várható, alig akadt egynéhány, amit véghezvitt; gondolataiban erős és gazdag ember lehetett, ám tetteiben éppily gyönge és megszégyenítően szegény. Éjszaka – míg én, féltestvéreim és nevelőanyám aludtunk – a dolgozószoba bagószagú, poros rumlijában dolgozott. Könyvek, újságok, kazetták, lemezek és cédék füstös káoszában találtam sokszor reggel is, amikor a félhetes buszhoz keltem; s ez így ment hónapokig, éveken át – mindvégig. Hiába határozta el, hogy juhokat veszünk, s hozatott temérdek cédrusoszlopot, amiből karámot és esőbeállót kellett volna barkácsolni, se a karám, se az esőbeálló nem készült el, mert nappal rendszerint aludt. Ha meg nem, akkor a gyertyaöntő-műhelybe ment, ahol tíz, tizenkét órát is dolgozott, és ahonnan elgyötörten, túlvilági fáradtsággal vánszorgott haza; vacsorázott, ha egyáltalán evett valamit, s máris a dolgozószobába ment, hogy legközelebb csak másnap hajnalban lássuk. Két év múlva mégis nekiállt, de hamar feladta, mert a cédrusok elkorhadtak, a juhokért adott foglaló, majd kéthavi keresete pedig elúszott. Így ment ez, bár nem sok értelme volt mindannak, amit évtizedek alatt összeírt. Azt gondolta talán, hogy író, amint apai nagyapám pedig költőnek hitte magát, s megírt vagy ezer, májusi harmatnál is gyöngébb szonettet. Így alakította apám maga körül a dolgokat, nem csoda, hogy állandóan kisebb-nagyobb zűrök közepette éltünk; folyton alkudoztunk a szolgáltatókkal az áram, a víz, és a gáz miatt; Eunice, a nevelőanyám sorra gyártotta a részletfizetési kérelmeket.
Törvényszerű, hogy rá se hederítettem, amikor apám újra jobb korszakába ért, amikor szünetelteti a virrasztásokat, amikor nem Eunice engedi ki reggel Pinot Noir-t, a lovat, és az érthetetlen passzióból tartott vadkacsákat sem ő eteti meg a fenyők alatt kukoricadarával. Ilyenkor – pár napig, néha egy-két hétig is – apám megállás nélkül dolgozott az udvaron, sokszor még sötétedés után is. Ezt szerettem, és Eunice is; ilyenkor látványosan haladtak a dolgok, lekaszálta a gazt, az udvar éppoly szép volt, mint a környéken másoké folyton; nem állt hegyekben a szar az istállóban, a kocsi nem volt olyan, mintha a család mobil szemetesládája volna, de jól tudtuk, hogy egy váratlan pillanatban, olyan okból, amit fel sem foghatunk, apám ismét a dolgozószobába megy, az istállóban megint összegyűlik a szar, a falakat ellepik a legyek, és reggelente újra nevelőanyámnak vagy nekem kell megetetni a vadkacsákat a fenyők alatt kukoricadarával.
Ezúttal is odakint sertepertélt, és azt mondta:
– Csak legyen vége az iskolának, jöjjön a nyár, embert faragok belőled.
Máskor azt is hozzá tette:
– Tudom, sok mindent ígértem már, amit nem tartottam be, de ezúttal nem így lesz, meglásd!
És bár nem először hallottam ezt a szánalmas szöveget, ez esetben csakugyan végigvitte, amit tervezett. Már az is meglepett, hogy nem árult el semmi közelebbit az indulás napjáig, noha némi titkolózás, sokatmondó hallgatások és homályos értelmű célozgatások után szinte mindig kibökte, mi is volna a nagy terv. Hogy jókora, fűthető, kivilágított faházat épít nekem a kert közepén, a szilvafa alá; vagy bekeríti a fa környékét, s abban a kertben tarthatok majd bármilyen állatot; pávákat vesz nekem és aranyfácánokat, együtt tenyésztjük őket, a régi kis pincében pedig gombát, amit eladunk a piacon; hogy felújítja a kisszobát, kitapétázza, s azt a szobát megkapom, így nem kell a hálóval szomszédos hideg lyukban töltenem a következő telet, hanem tiszta, fehér, fűtött és saját kisszobám lesz, ahol aztán csakugyan azt csinálok és azt tarthatok, amit csak akarok, akár kígyót is. Egy alkalommal odáig is eljutottunk, hogy bementünk a városba, és az állatkereskedésben valóban megnéztünk két fiatal gabonasiklót – ennyi.
Ezúttal – magam is meglepődtem – maradt a célozgatás, a konok somolygás, ha például Pinot Noir szóba került. Nevelőanyám és apám sokszor mosolyogtak össze, Eunice inkább amolyan szerető elnézéssel, megbocsátva előre is, hogy apám ismét megvalósíthatatlan álmot szült, s megbocsátva azt is, hogy ezzel majd – újfent – csalódást okoz nekem. De a titokról nem lebbent fel a fátyol hosszú-hosszú hetekig. Épp ezért már arra gyanakodtam, hogy ezúttal valóban történni fog valami: lekeríti nekem a szilvafa környékét csirkedróttal, s mire hazajövök, három pávát találok ott: egy pompás kakast, és két tyúkot. Vagy egy délután, belépve az udvarba azt látom majd: végre ott áll a pompásan pácolt, zöld tetejű kis ház; esetleg bemegyek a kisszobába tanulni, s lássunk csodát, annyi év után fehérre festette, néhány új bútort is hozott, s középen óriási terrárium infralámpája alatt kövér, tenyészérett gabonasiklók sütkéreznek a faragott ágakon. Hamarosan megsejtettem, hogy ez a készülődés nem a régi adósságok törlesztéséről szól, hanem ismét egy új terv előkészülete. Mondani se kell talán, hogy ez elszomorított. Kimerülhet a dolog abban, gondoltam, hogy a faház, a szoba, a kert, a páva és a gabonasikló után újabb hiába tett ígéretet írhatok fel gyermekkorom listájára.
Ám egy reggelen, a veranda fakorlátján míves nyereg száradt; egy nyereg, mely szintén a tervek között szerepelt évek óta. Azután, pár nappal később arra értem haza, hogy Pinot Noir a fenyők alatt álldogál állig felszerszámozva, mintha megszokott dolog volna, hogy ki van kötve, hogy a kötőféken túl bármi mást viseljen; mintha bevett dolog lenne nálunk a ló trenírozása, s nem csak kicsapjuk a völgybe kora tavasztól késő-őszig. Hétvégén aztán nevelőanyámon is láttam: annyira izgatott, mintha ő is a régi ígéretek beváltásának örülne. Szombat reggel pedig dobogás ébresztett, kihajoltam az ablakon, és mit látok? Apám a szobám előtt egrecírozza a lovat, pokrócot rak a hátára, aztán felnyergeli, vezetgeti, majd jön a műhelyből egy cimborája – csontos, furcsa, marha nagy langaléta, aki szokatlan tisztelettel beszél vele – és levonulnak a karámba. Amikor odaérek a kapuhoz – kezemben forró kakaó –, megdöbbenve látom, hogy a hosszú futószáron Pinot Noir engedelmesen körbejár, s nem ámítás, apám ott ül a nyeregben, meglovagolja a lovunkat, aki csikóként került hozzánk, s ezen a reggelen már elmúlt hat éves. Szó-szó, apám belovagolta Pinot Noir-t. Nem kölcsönkért, hanem vett egy nyerget, és megtanult lovagolni. Ezek után azt hittem, nem lephet meg már semmi, nyilván ez volt a nagy susmus oka, hogy végre nem úgy tartunk az udvarunkban egy lovat, ahogy tizenkét vadkacsát is: őrült passzióból. A következő lépés talán az lesz – gondoltam –, hogy engem is megtanít lovagolni, amihez egyébként cseppnyi kedvet sem éreztem. „Inkább készülne el a faház!”
Alig egy hét múlva hazaérek, a szokott időben, úgy öt felé, ledobom a táskát, bekapom az asztalra készített vajas kenyeret, és szaladok az udvarra játszani, pontosabban csellengeni, fűszálakkal hangyatojásokat piszkálni, alapvetően halálra unni magam vacsoráig. Indulok a völgy felé, hogy a patakhoz menjek, ahol sehogy sem akar elkészülni a beígért menedékház, mint ahogy minden valószínűség szerint soha, de soha nem lesz a völgyben a patakból duzzasztott tó, ahol csak mi, a szűk család és a legjobb barátok pecázhatnak; tehát elindulok a völgy felé, s ahogy elhaladok a karám mellett, alig hiszek a szememnek: Pinot Noir mellett ott áll egy póni is! Apám vett egy nagyobbacska pónit, amolyan tirke-tarkát, amifélén hajdanán a huronok, navahók, irokézek és a dakoták vágtáztak. A következő lépés valóban az volt, hogy megtanított lovagolni, amihez éppúgy viszonyultam, mint Pinot Noir a patatisztításhoz: kedvem nem volt hozzá, mégis örültem, hogy legalább foglalkozik velem. Nem győztem csodálkozni: időt szakít rám. Többször is! Így aztán két hét múlva már tűrhetően ültem Navahón, a lovamon és már élveztem is. Addig nem érzett büszkeséggel töltött el, hogy saját lovam van, nem félek tőle, sőt, úgy érzem, lassan a legjobb barátommá válik; ha senkinek, Navahónak azonnal feltűnik, amikor hazaérek; apám pedig, ha a lóról van szó, minden korábbinál engedékenyebb; éjjel is kienged hozzá az istállóba; végre úgy érzem: tanítás után szívesen megyek haza. Arról nem szólva, szájtátva ámulnak iskolatársaim, ha elmesélem, miként ügetek a patakvölgybe egyedül, miként járom be lóháton a környéket. Nagyot nő az ázsióm. Akkorát, hogy iskolába járni is sokkal jobb. De mivel Navahó otthon vár, nem lófrálok az utolsó óra után, sietek haza, és sosem késem le a buszt.
A vakáció előtt két héttel apám bejelenti: azért vett nekem lovat, s azért tanított meg lovagolni, mert a tanévzárót követő hétvégét még itthon töltjük, nevelőanyámmal és a féltestvéreimmel, de aztán felcuccolunk, s hátrahagyva kocsit, konyhát, házat, tévét, felnyergelünk és így, lóháton vágunk neki a világnak. De nem ám csak úgy, lovagolni megyünk egyet vagy panzióról panzióra járva országot látunk, hanem majd az Ophirnál bevesszük magunkat az ártéri erdőkbe, és a folyó mentén vándorolva úgy élünk, mint a trecento csavargói, vagy a félnomád indiánok, avarok, gepidák, vizigótok, s ki tudja miféle rég letűnt törzsek titokban és itt-ott fennmaradt kései fiai. Gyanút fogtam: talán ez lesz a terv azon része, ami hamarosan feledésbe merül, hisz ez képtelenség! Nem gondolhatja apám, hogy én efféle kalandtúrákra alkalmas vagyok; nem gondolhatja, hogy Eunice elenged minket, amikor gyermeki ragaszkodás fűzi hozzá, s hallom esténként – amikor apám a hálóba téved – meghitt pusmogásukat, és látom azt is, hogy nevelőanyám minden apró-cseprő örömével hozzá szalad. Nem engedheti azt sem, hogy a kicsiktől hosszú ideig legyen távol, és apám sem akarhatja. Nem bírná, hisz látom – a ritka órákban, amikor a dolgozószobából kijön –, amikor rajta hancúroznak; látom, hogyan karolják a nyakát, ülnek az ölében, mind a ketten, egyszerre, boldogan, nem csinálva semmit, csak élvezve, hogy végre ott ülhetnek, nemcsak néhány percet, hanem akár félórát is, mint két fióka egy búval és tollal bélelt madárfészekben. És nemcsak én vagyok alkalmatlan ilyen útra, hanem apám is. Meddig bírná, hogy nem láthatja imádott pincéjét, a szerencsésebb évek alatt összehozott borgyűjteményt; hogy nem téblábolhat öreg és drága aszúi között, s ha úgy hozza kedve, kedélye, vagy ki tudja miféle ellenállhatatlan belső indíttatása, nem burkolózhat cigarettafüst és kedélyromboló sötét zenék burkába, és nem verheti éjente átkozott klaviatúráját. Bizonyos hát, hogy a terv ezen a ponton megbukik.
Mégis készülődni kezdünk, ráadásul együtt. Év végi jegyeim alakulása is háttérbe szorul, s ez megint csak meglep. Ruhákat válogatunk, Eunice buzgón varrogat zsebes öveket, zoknikat és nadrágokat foltoz, pulóvereket köt annak ellenére, hogy a kicsik folyton a lába alatt rohangásznak, és persze rajta csüngnek, ha apámon nem lehet. Mi ketten pedig edényeket vásárolunk, öngyújtókat és spirituszt, köteleket, tartalék lószerszámokat, zsineget és damilt, több száz horgot, két remekbe szabott könnyű, de erős match-botot, orsókat és úszókat, ólmokat és vágóhorgot, s minden este újabb dolog jut eszünkbe, ami kellhet. Nekem persze temérdek dolog, amire apám csak legyint:
– Arra nincs szükségünk.
A készülődés olyan halálos komolysággal folyik, hogy pár nap múltán elhiszem: tanévzáró után felmálházunk, és elmegyünk. Megkérdezni se merem, mi lesz a műhellyel, ahonnan apám csak úgy tud elszabadulni, ha kivesz egy-egy napot vagy betegszabadságra küldik. Évzáró után, kilépve az iskola kapuján, a ragyogó és fullasztó napsütésben, messze, mintegy átnézve a városon apám azt mondja:
– Két nap még otthon, aztán hosszú időre elmegyünk. Több száz évet teszünk meg az időben, te meg én.
Végre megkérdezem:
– És mi lesz a műhellyel? Szabadságra mentél?
Apám büszkén és boldogan mondja, nem is nekem, hanem bele a fasor zöld lombmikrofonjába, az egész városnak, a világnak, s legfőképp önmagának:
– Nem megyek a műhelybe soha többé. Addig barangolunk, míg csak akarunk. Szabad vagyok!
Eltelik otthon az emlékezetesen szép hétvége; nevelőanyám félve és boldogan, büszkén és némi szomorúsággal minden jóban füröszt minket; legalább húsz fogást eszünk a két nap alatt. Csupa kedvenc falat! Apámnak vad, gomba és áfonya, és amikor bort tölt – ritka, se azelőtt, se azután nem látott pillanat – Eunice is vele kortyolgat. Nekünk spagetti háromszor is, palacsinták, rétesek és krémesek. A két nap minden percét együtt töltjük az asztalnál, a terasz előtt, játszva és beszélgetve, míg apám nevelőanyámat öleli, a kicsik újra és újra közéjük bújnak, lógnak rajtuk, s most nekik is – rövid időre – mindent szabad. Eunice boldog, apám gondtalan, lábunknál a két kutya hálásan, lelkesen liheg, mert nekik is jut bőven, nemcsak zsíros, sosem látott falat, de mindig sietős apámtól simogatás, becézés is; ölünkbe ugrálhatnak, mellénk heveredhetnek a gyepre terített plédre, s nemcsak észreveszik, hanem hívják is őket: hol én, hol nevelőanyám, nemritkán még apám is. A karámajtó nyitva, Pinot Noir és Navahó köröttünk őgyelegnek; ahol mi vagyunk, mindig épp ott legelnek, a fű mindig ott a legdúsabb. Késő délután lemossuk őket. Gátlástalanul gyönyörködünk a mosás után őrülten fel és alá nyargalászó, fickándozó lovakban, ahogy újra meg újra karnyújtásnyira vágtáznak el mellettünk. Apám ragyogó, hollófekete, inas ahal-tekinije, s nyomában az én tirke-tarka, gyönyörű Navahóm! Később Eunice tálcán hoz kalácsot a vadkacsáknak, apám az egyik gácsért hason fekve a szájából eteti. Megnyitjuk a kerti csapot, a récék fürdenek, vadul csapkodnak, kergetőznek; szaladgálnak a füvön, párosodnak, repülnek néhány kört az udvar fölött, hosszú siklással visszajönnek a kerti tóra, végül az asztalunk alatt összegyűlnek és tollászkodnak. Alkonyatkor izzó bogárkák ezrei rajzanak a rét felett, apám tüzet rak, a kicsik Eunice karjában alszanak, a lovak kicsit távolabb legelésznek, mégis hallatszik, ahogy a dús fű ropog; én hasíthatom a fát, végre piszkálhatom a parazsat, enyhe déli szél fúj, harmat sincs; távoli, titokzatos, kissé hátborzongató, de gyönyörű állathangok érkeznek a párába vont erdő felől, és összetorlódnak fölöttünk a csillagok – miért is nem maradtunk úgy?
Ám az utat illetően mindvégig kétkedtem, egészen vasárnap estig, amikor a lovak a verandához kötve álldogáltak, akár a westernfilmek musztángjai, az ajtóban pedig már ott tornyosultak a batyuk. Hajnalban – aludtak még a kicsik – nevelőanyám könnyezve, apámat szorongatva elbúcsúzott tőlünk. Csak akkor értettem meg: valóban bizonytalan, hogy mikor térünk vissza; úgy lesz, amint apám beígérte: magunkra maradunk. Arra megyünk, amerre a lovak visznek; azt esszük majd, amit szerzünk vagy fogunk. Nem térünk be panziókba, ha esik, ha fúj, a szabad ég alatt maradunk, és nem járunk boltokba se; gazdag vizet, nyugalmas helyeket, jó fogást, legelőt keresünk, és ahol mindezt megtaláljuk, tábort verünk; ott tanyázunk majd, tán valóban hónapokig.
apám és az ophir novella horgászat irodalomA nyár vége és a kora-ősz időszaka adta a legtöbb örömöt. A Köves-hegy déli végén, a Gurító nevű dombhát felhagyott parcelláin mindenfelé gyümölcs érett; először a cseresznye, meggy, eper és málna, ribizli és egres, később a csemegeszőlő, barack, körte és alma, szilva, végül az omladozó pincék körül temérdek borszőlő. A folyótól két-három óra lovaglással értük el a Gurítót, mégis sokat jártunk oda; egész napokat heverésztünk a szalmasárga fűben, az öreg gyümölcsfák árnyékában, és annyi mézédes szőlőt ettünk, amennyi csak belénk fért. Nemegyszer az éjszakát is ott töltöttük, mielőtt gyümölcsökkel megrakva visszatértünk az Ophirhoz, a holtágak közé.
Eunice, amikor sárgultak már a lombok, érett a dió, itt-ott már a gesztenye is, egyre sűrűbben látogatott minket. Eleinte apámmal együtt lovagoltunk be egyik-másik faluba, hogy időnként, ha a helyünket változtattuk, telefonáljunk. Később, amikor nem jártunk már a Gurítóra, apám teljesen a horgászatba és a jegyzetelésbe feledkezett. Sokszor egyedül hagyott a táborhelyen, s magányosan kódorgott a közeli tavak partjain, ahogy mondta: kifigyelni a rekordlistás csukákat. Időnként én is tettem kisebb utakat Navahóval. Máskor, néha, amikor apám távol volt, és már nagyon untam magam, beleolvastam a jegyzeteibe. Előrehaladva az őszben egyre inkább elvont, filozofikus kérdések foglalkoztatták, melyekből vajmi keveset fogtam fel akkor; a konkrét események lejegyzése helyett ijesztő ódákat írt a folyóhoz, a famatuzsálemekhez, megemlítve minden átlibbenő sirályt és holtágon horgonyzó hattyút; egyre kevesebb szó esett rólam és nevelőanyámról; a kicsikkel kapcsolatban pedig makacs, következetes hallgatásba burkolózott, mintha feledni akarná őket, vagy a kínzó hiányukat kerülné.
Később már hajlandóságot sem mutatott, hogy kilovagoljunk telefonálni, akkor sem, ha új helyre mentünk át. Rendszerint én ügettem ki, hogy nevelőanyám véletlenül se keressen minket a régi helyen, és ne gyötrődjön. Amikor lejött hozzánk, apám úgy beszélt vele, akár az idegenekkel, akik a parton futottak össze velünk, pergető balin-horgászokkal, rakós bottal érkező paducozókkal és márnásokkal. Nem volt feltűnő, mert mindenkivel közvetlenül, gyorsan és szégyenteljesen hosszan beszélt – ahogy a folyó vize árad, folyik, ömlik szakadatlan. Ám Eunicének is csak a nagy éji harcsa-kalandról, a nyáron felfedezett szupercsaliról, ahogy elneveztük, a cinóberről mesélt, a balinkolosszusról, amit három kanyarral lejjebb talált, egy százlábnyi hosszban a folyót kísérő padmalyon, s ha eljött „a nagy márnák ideje”, úgy este hét felé, otthagyott minket. Nyeregbe pattant, és ellovagolt a felső kanyar külső ívére, ahonnan könnyen érhette el a sodorvonalat. Ha visszatért – rendszerint termetes márnákkal –, és nevelőanyám már nem volt ott, akkor sem tört le, voltaképp fel sem tűnt neki. Kirakta a kávébarna, torpedó formájú márnákat a fövenyre; melléjük guggolva, egyik cigarettát a másik után gyújtva, hosszasan gyönyörködött bennük, mielőtt megpucolta őket, és nyársra húzva, fóliába tekerve megsütötte.
Megbántottan fordult a víz felé, piszkosan, hatalmas szakállal, vadul vetette magát a spicc rezzenetlen figyelésébe, amikor eljött a nap, és haza kellett mennem. Baljós érzet lett úrrá rajtam – mintha utoljára látnám őt. Ha szólt is valamit, nem hallottam. Ma is látom: búcsú nincs, háttal áll nekem, és be­dob a sodorvonalba. Nagyot suhint, hosszan sustorog a damil, végül valahol messze, valószínűtlenül messze a sodrásba cuppan a kanálólom. Apám ereszt még tíz métert, míg a csali feneket nem ér, aztán feltámasztja a botot, s amint a damil megfe­szül, a spicc finoman ráhajlik a folyóra, mintha iránytűként mutatná, hol járnak a márnák. Amint a spicc beáll, apám lekuporodik, és feszülten a rezdüléseit kémleli. Mintha én már ott sem volnék. Csalódottan ülök mögötte Navahó nyergében, indulásra készen. Látom: a túlsó part galériaerdői fáradtan, de még mindig ezüstösen fénylenek, felettük ólom-kék zivatarfelhők tornyosulnak; olyan gyorsan terebélyesednek, mintha távoli Cracatau-robbanások, messzi atomtámadások felhőgombái volnának. A sátorajtó nyitva, a hálózsák, a laticel, pulóverek és ruhák a füvön. Néha szél támad, felhorkannak a lombok, minden percben egyre hűvösebb a levegő, Pinot Noir nyugtalan, egyik lábáról a másikra áll, Navahó horgassza a fejét; ijedt récék húznak alacsonyan a holtág felett, levelek sodródnak, a balin nem rabol, a küszök eltűnnek a visszaforgó színéről, s a folyó egész nyáron kávébarna színe lassan opál-zöldbe hajlik, majd lassan belülről csillogó fekete áradattá alakul. Én pedig várok és remélem, hogy apám talán feláll a match-bot mellől, otthagyja a spiccet, hozzám lép, s mégis mond valami búcsúfélét:
– Vigyázz magadra! Menj a Gurító felé, néhány mérfölddel hosszabb, de könnyebb a járás, és ha gondolod, vihetsz Eunicének egy kis diót. A tőzeglápot pedig kerüld el nagy ívben, de vigyázz, és ne sokat járasd az aszfalton Navahót – mondhatná, nem azért, mert nem tudom, merre kell hazamenni, hanem csak azért, hogy mondjon valamit. Csak azért, hogy megveregethesse a vállam, felidézhessük néhány pillanatra életem leghosszabb és legemlékezete­sebb nyarát; hogy összemosolyogjunk, amikor eszünkbe jut a tőzegláp, ahol Pinot Noir viperába lépett, mi meg, mint két ijedt, magára maradt gyerek majd beszartunk: mi lesz, ha ránk döglik ez a hatalmas állat, s apám mivel közlekedik akkor? Ho­gyan jutunk vissza a folyóhoz?
apám és az ophir novella horgászat irodalomAzt vártam, hogy otthagyja a spiccet, míg a felhők barokkos katasztrófa-áradata átbukott a közeli hegyeken, s már a fejünk fölé ért. Hátha szól valamit, hisz a nyár végére már azt hittem, hogy nemcsak az apám, de a legjobb barátom is. Megbeszéltünk minden fontos dolgot, megtanított lápon lovagolni teljes me­netfelszereléssel, lombkoronában aludni éjjel, horogra csalni nemcsak a márnát, hanem a ritka kecsegét is, tüzet gyújtani eső után, sütni-főzni nyárson és alufóliában, jósoltunk a kondenzcsíkokból, és megbeszéltük anyámmal kapcsolatos dolgainkat is. Úgy éreztem mindent a világon. Nem maradtak titkaink egymás előtt, és most? Mégis sértetten ül, háttal ne­kem, nyilván a távozásomra vár – mintha csak kapásra várna. S ahogy Navahó hátáról lenézek összezsugorodó alakjára, s látom, ahogy kérlelhetetlen dühvel, elszánt­an, a tőle jól ismert eszelősséggel a spiccre és a kavargó Ophirra szegezi tekinte­tét, úgy tűnik, épp azt csinálja, amit otthon. Amikor elvonul, és nem jelenik meg a vacsoránál, mert egyszerűen a pincében felejtkezik, anélkül, hogy akár csak egy pohár bort is inna. Épp úgy ül ott, azzal a feltörhetetlen gőggel, mintha az ártér az ő műhelye, saját maga alkotta laborja volna, s minden idők legjelentékenyebb kísérlete, minden a spicc feszült megfigyelésével töltött, megveszekedett óra. Amint próbálja, próbálgatja újra és újra, milyen a túlélésért folytatott küzdelem; mit érez az elemek, a kánikula vagy a szélvihar részvéttelenségébe helyezett értelmes, s minden bizonnyal az elmebaj határán álló ember. Zártsága és gőgje sértett; konoksága, és ridegsége; hogy talán azt gondolja: osztozni kell mindenkinek az ő kozmológiai katasztrófá­jában, minden halál-közeli élményében és kalandjában.
Azután – mikor sértettségem épp dühbe csa­pott volna át – váratlanul elszomorodtam; hirtelen és végérvényesen, miként aznap, a fergeteges vihar elvitte az utolsó meleg őszi napot is. Megszántam, szívem legmélyéből; mérhetetlen magányát, amit se én, se féltestvéreim, a népes család, a kicsik felemelő és csodálatos ragaszkodása, se nevelőanyám érthetetlen ragaszkodása és szerelme nem volt képes megszüntetni. Megértettem miért nincsenek apámnak barátai. Világosan láttam magam előtt azt is, hogy még én sem léphetek be oda, ahol ő halálmegvető bátorsággal sokszor ne­vetségesen makacs gondolatokkal zsonglőrködik. Nem lehet barátja a fia se. Hogy ez a legtöbb, amit megérthetek és megőrizhetek belőle, ahogy itt ül, nevetséges önelégültségben, tragikusan értelmetlen magányban, sokat hajhászott, s végérvényesen kiharcolt önkéntes száműzetésében, menthetetlenül, örökre elveszve valamennyi barátja, minden szeretője, nevelőanyám és a két kicsi számára. Hogy bár végre megérintett engem ezen a nyáron, de eltaszít újra, ijesztő belső vérzéssel, s helyettem egy vad folyót vizslat. Megértettem, hogy eszelős lelkesedése a nagy márnák, gigászi balinok iránt nem horgászszenve­dély; ezért nem találja a hangot a horgászokkal sem, mert nem halat akar fogni, ha a szereléket besuhintja, amikor erőteljes, de körmönfont finomsággal, sebészi érzékkel bevág, mintha az ujjában érezné, ahogy a finom hor­got belehúzza a márna kemény, húsos ajkába; amikor egy mérnök hidegvérével hagyja, hogy újabb ötven métert húzzon le az orsóról, s mégis szinte forr az elfojtott szenvedélytől, a félelemtől, hogy rigorózus fegyelme ellenére is hibázhat, s a hal úgy úszhat tovább, hogy meg sem látta; amikor úgy tűnik: ez a féktelen belső élethalál-harc valódi láng képében hagyja el a testét, mintha felgyulladna, s lángolna a haja, szakálla, ilyenkor nem márnákkal, balinokkal küzd, hanem az Ophir zavaros, és hideg mélységében élő mitikus lényekkel. Talán csak őket képes olyan tökéletesnek látni, mint sokszor önmagát, az önimádat legemelkedettebb, fennkölt óráiban, a dolgozószoba vagy a pince, netán az ártér magányában. Tökéletes lényeket lát bennük, akiket ritkán érint halandó, akik otthon érzik magukat egy őrült és vad folyó örvényeinek, visszafor­góinak homályában, ott lent, ahol felfoghatatlan erővel évezredek óta tízezer tonna kavics vándorol szakadatlan, sűrűn, akár a beton, ahol vízbe dőlt faóriások monstrumai úgy tűnnek el a nagyobb örvények lefolyóján, mintha papírcsónakok volnának. Apám tehát nem horgászott, amikor szerelékét a mélységbe küldte, hanem a Pokol belsejét val­latta, ahol elemi erők bestiális művükön munkálkodnak. Amint apámban is talán efféle bestiális, ön­pusztító, őseredeti szándék dolgozott.
Ezért, amikor az első kemény esőcseppek becsa­pódtak a folyó hideg vizébe, s láttam, hogy apám meg se rezzen, továbbra is a spiccet nézi, s hagyja, hogy mezítelen vállai közt, csupasz hátán végigcsorogjon az esővíz, megértettem: ez nemcsak az első, de talán az utolsó alkalom is volt, hogy megérinthettem őt. Lehetetlen őt megölelni, tán nem is akarom; hazavágyom, melegre és fényre, s egyetlen ízem se kívánja az őrült mély­ségek sötétjét kutatni; bár mondhatnám, hogy szerettem őt, de nem csodáltam; vagy: tanultam tőle, de féltem is; de csak annyit mondhatok: szánta őt az utolsó sejtem is. Lesiklottam a nyeregből. Hangtalanul. Olyan halkan, ahogy ő tanította, még a rekettyék alatt lesben álló domolykók sem iramodtak el. Az ágason üldögélő jégmadár is épp csak a fejét fordította felénk – gépiesen, ahogy szemafor vált –, de nem röppent el; sosem voltam ennyire ügyes, magabiztos és gyors, mint akkor; ahogy néhány mozdulattal összekapkodtam a gúnyáit, a hálózsákot, lati­celt, és a sátorba raktam. Nem is hallhatott semmit, legfeljebb Navahó szusszanását, s aztán a sátorzipzár zizzenését, amint felhúzom, végül távolodó lépteink zaját – hazaindultunk a megeredő esőben, míg ő, és Pinot Noir a parton maradt.
Szo­morú, boldog érzés volt hazalovagolni; az eső hol rázendített, hol elállt; eleinte még talált réseket a Nap, s néhány percre újra beragyogta az Ophirt kísérő szőlőhegyeket. Nagyon vad, valószínűtlen színek voltak azok; izzott minden sárguló falevél, zsírosan csillogó szántó, s az őszi esőktől újra kizöldülő árokpartok – sötét katedrális kora reggeli üvegablakai ragyognak fel így. Azután megint beborult és eleredt, s minden felragyogás után elnyúltak az esős időszakok, végül ólomszürke maradt az ég, gőzölögtek az utak és az erdők, barátságtalan szélrohamok tépkedték az egyre nyirkosabb kabátot. Navahó és én nagy egyetértésben, megadóan battyogtunk a láp felé, abban a tudatban, hogy süssön vagy essen, vágjon nyakon százszor a zápor, ázzunk el gatyáig, nem számít már; így, úgy, estére hazaérünk, s ott meleg vacsora, fürdőkád és abrak vár.
Eunice elénk jött a tőzegláphoz. Azért nem az Ophirhoz, mert neheztelt apámra. Haragos volt, kétségbeesett, sértett és ijedt. Mikor a lápról felértünk a műútra, már láttuk az út végén, az elágazóban álló kocsit. Navahó kérés nélkül is megszaporázta lépteit, hamarosan láttuk, ahogy a két kicsi a hátsóablakban könyököl, a kalap­tartón kisautókkal, műanyag állatkákkal játszanak, nevelőanyám pedig a kor­mányra támaszkodva, tenyerébe temetve arcát pihen. Attól féltem, sír. Bár meg­rendítően szomorú, és szép arcát maszkszerűvé tette a csalódottság, a két­ségbeesés, hogy a férfival, akit szeret, nem tud mit kez­deni, hogy az mindig a maga érthetetlen vargabetűit járja, mégis, amikor meglátott engem, felragyogott. A kicsik visítoztak a hátsó üléseken, és persze már kérdezték is:
– Apa? Apa is jön?
– Apa később jön – mondta nevelőanyám, s mintha tékozló fiúra nézne, olyan megbocsátással figyelte, hogyan kötöm ki Navahót egy csertölgyhöz. Megcsókolgatott. Azokban a csókokban, melyek olyan valószínűtlenül forrónak hatottak a hideg esőben, ott voltak azok a csókok is, amiket minden bizonnyal apámnak szánt. Aztán felnyitotta a csomag­tartót, s annak árnyékában, a kalaptartón megterített. Hozott mindent, amit csak szerettem. Nem ettem soha olyan húslevest, mint akkor, és felejthetetlen az a túrós palacsinta is, mely nem kisebb tanulmány, hanem valóságos nagydoktori disszertáció volt a vanília magnetikus természetéről, s egyúttal szakrális vallomás az aranyszalmán szárított vörös mazsola olfaktórikus édességéről. És szelíd ékességgel megírt emlékirat apámról is, tudtam ezt azonnal, ahogy megéreztem a töltelékben apám legkedvesebb aszújának jellegzetes sárgadinnye-ízét.
Otthon olyan rend és tisztaság várt, mintha közeledne a karácsony. A hűtőszekrény tele gyümölcsökkel, a kedvenc makarónimhoz való sajtokkal; a kályhában dübörög a tűz, a fürdőben frissen mosott ruhák a fregolin, virágillat, az elő­szobában szantálfa füstölőé, a kopott padló ragyog, s a kádba sugárban ömlik a forró víz. Lámpafények, villog a tévé, a terasz ablakában lelkesen vigyorog a két kutya – apám pedig ott a parton a sátor hidegében, a hálózsák fullasztó szagában, mint a sün, összegömbö­lyödve alszik egyedül, vagy fekszik éberen, s hallgatja, ahogy egyre zajosabb az áradó folyó. Vagy épp a parton ül és várja, hogy a spiccre szerelt csengettyű megszólaljon, harapjon az éhes, éji márna, a vérhal; a mélyvízi, az esztelen és démoni mítosz, sajtra, gilisztára vagy apró halszeletre, s megismétlődjön a csoda, a fekete mágiából eredő fanatikus kéj, amikor nemcsak a folyó mélyét nem láthatja, hanem a folyót sem, a partvonalat is csak sejti bizonyos idő után; mintha a damil végén vágtató lényt nem is a folyóból akasztotta volna, hanem a tér minden irányát kitöltő, valóban feneketlen éjszakából; damilja, amelynek végén jól érezhetően hatalmas erő küzd ellene, vezethet a folyóba, a sodorvonalba vagy partszélbe is, de akár a feketén tátongó égbe, a villámfénynél tülekedő felhőkön túlra, a sztratoszféra híg levébe vagy a kozmosz sűrű levesébe is.
Két nap múlva nevelőanyám állást vállalt. Rendszeres, kellemes életet ígért az a reggel. Míg apámhoz igazodtunk, a három-műszakos gyertyaöntő-műhely miatt mindig felborult a rend. Hol együtt ettünk, hol meg nem; apám hol itthon volt, hol meg a műhelyben. Folytonos improvizálás volt az életünk. Kö­zös reggelik csak ünnepekkor, Karácsony és Húsvét táján fordultak elő. Most először hétköznap, egy közönséges, nyomorult, kis hétfő reggelen is úgy tűnt: rend és ünnep van. Ka­kaóillatra ébredtünk; terített asztal, frissen sült kalács, néhány szelet sajt, s míg ezekből lakmároztunk zajosan, összepiszkítva az abroszt, mint az útszéli ve­rebek, addig nevelőanyám szendvicseket csomagolt. Irány a kocsi, óvoda, bölcsőde és iskola és munkahely. Délután öt felé felszedegetett minket, beugrott még a boltba, közös vacsora, fürdés, szépen sorban, illatos ágy, fekvés. Így ment ez nap, nap után, olyan rendszerességgel, hogy a megelőző évek bizonytalansága csak rossz álomnak tűnt.
Hétvégén Eunice leugrott a folyóhoz. Meleg ételt, túrós palacsintát, néhány palack chinatit, barrikolt chardonnayt, vagy burgundit vitt, mikor mit tanácsoltam neki. De nem a pincéből, nehogy apám megorroljon rá, amiért hézagokat támasztott a zászlósborok sorában, vagy megmozdított húsz éves érlelésre szánt ritka vörösöket. Mindent boltban vett, s vitte a számlát is, hogy apámnak igazolja: a pince boraihoz nem nyúlt. Először még ott találta, ahol én hagytam, másodjára több torkolatban is keresnie kellett. Nő létére gyalogosan, kosárkával, dideregve csellengett az ártérben, olyan helyeken, ahol ép eszű ember nemigen jár, mert – mondani se kell – apám elfelejtett telefonálni. Néhány hét múlva már nem találta sehol. Kisírt szemmel jött haza az első sűrű, hisztérikus havazásban, végig rettegve, hogy árokba csúszik a kocsival a sötét és elhagyott mellékutak egyikén, ő a gyenge nő, otthon pedig egyedül sírnak majd a gyerekek. Hát a két kicsi sírt is rendesen, mikor már rég besötétedett, s Eunice nem volt sehol. Amikor hazaért, borzalmas órák következtek: kétségbeesésében zo­kogott, kiabált velünk, majd szelíden csitította a kicsiket. Könyörgött nekem, hogy segítsek, én azonban önző és fáradt voltam; haragos, amiért magamra maradtam a böm­bölő kicsikkel. Veszekedtünk, rumli lett, odakint szűköltek a kutyák, Navahó elcsa­vargott a sötétben, mivel a kicsik miatt nem tudtam bekötni szürkületkor. Éjfél után viszont megjelent a terasz előtt, dobogott és nyerített, nevelőanyám síri hangon ébresztett fel, hogy öltözzek, menjek ki érte és végre kössem be; hajnal­ban pedig mindannyian fáradtan, rosszkedvűen ültünk az asztalhoz, amin nem volt más csak pár szelet, sebtében megkent, vastagon szelt vajas kenyér.
apám és az ophir novella horgászat irodalomDélután a kicsiket elvittük a nagyszülőkhöz, nevelőanyámmal lementünk a folyóhoz, és végignéztük azokat a helyeket, ahol apámmal a nyáron és az ősz elején megfordul­tunk. Gondoltam, most már menyhalakat keres, hát elsőként oda men­tünk, ahol menyhalat a leginkább lehet fogni. Azután végigjártunk minden pagonyt, öblöt, kanyart, holtágat, ahol csak megfordultunk, de apámnak se híre, se hamva nem volt. Kér­dezősködtünk a környékbelieknél, süllőző horgászoknál, a nagy kanyarban, a Köves-heggyel szemközti szakaszon, a közeli bányatava­kon csukázókat is faggattuk. Végre egy helyen valaki látott egy lovast, igaz, semmi közelebbit nem mondott, nem lehettünk biztosak abban, hogy apámról van szó. Mindenesetre elindultunk lefelé. Hamarosan olyan vidékre tévedtünk, ahol nem jártam még. Térképet használtunk, s ahol befolyásokat, holtágakat láttunk, amennyire a lehetőségek engedték, kö­zel mentünk a folyóhoz; ha kellett gyalogszerrel folytattuk a keresést, ki a kanyarokba, öblökbe, kősarkantyúkhoz. Végül esteledni kezdett: az álló nap egynemű, szürke, néha nemezes égből szitálni kezdett a hódara; sietve hagytuk el az árteret, az utolsó árkokon, csatornákon, a sűrű szedresek tömegén már szinte sötétben keltünk át; többször is megcsengették Eunice mobilját a nagyszülők: hol maradunk már, mikorra érkezünk?, nem ezt be­széltük meg! Nevelőanyám nem szitkozódott, nem volt mérges, dühös vagy elkese­redett, de a csöndessége megrémisztett. A telefonba is alig hallható  ige­nnel és nemmel beszélt, hozzám nem szólt semmit; elszántan küzdött az ágakkal, indákkal, de mintha csak a kétely vinné, és nem a hit; ész nélkül gázolt át a földutak sárga latyak­ján, a holtágak híg, fekete levén, jégkásán, átázott kenderesek szövevényén, míg az alsó ajka sarkára dacosan ráharapott. Már jó ideje én mutattam, merre menjünk, hol keressük apámat, hol menjünk ki a folyóhoz, melyik holtágat ellenőrizzük még, nevelőanyám mégis mindig elém vágott, s ott csörtetett előttem, valami nőies, elesett, erőtlen elszántsággal, botladozva, össze­kenve arcát, szőke hajába szedve a bogáncsot és a vörös szederleveleket.
Hatalmas csend honolt az ártér erdőiben: nem énekeltek már madarak, nem zúgott szél, nem ugrottak halak, nem surrantak siklók vagy egerek, nem veszekedtek a bokrok tövén cickányok, nem ugattak a réteken őzek, nem vakkantottak rókák; jeges tökéletességgel költözött el onnan minden szín és hang, az élet leghalványabb nyoma sem látszott. Ám a gyenge havazásba takarózó táj némasága is harsány, kamaszos fecsegésnek tűnt nevelőanyám hallgatása mellett. Folyvást elém vágott, s bár erő nem volt benne semmi, mégis gyorsabban haladt, mint én, annak ellenére, hogy az ároknál, amit én könnyedén léptem át, ő elcsúszott kétszer is; a szedresben, ahol én egyszer sem, ott ő mindig fennakadt, de mégis, mintha könnyebb lett volna teste, mintha lidérc volna, egy törékeny zombi, valahogy gyorsabban haladt; mintha fennakadásai is csak amolyan spirituális fenn­akadások volnának, amint egy tisztán szellemi lény régi emlékek tövisein akad fenn, vagy azon az illú­zión, hogy van még teste.
apám és az ophir novella horgászat irodalomKocsiba szálltunk. Az volt az utolsó pilla­nat, amikor még felderengett valami az ártérből. A reflektorok belehasítottak az estbe, és már csak a fénypászmában ka­vargó hópelyheket, meg az utastér világító dió­dáit láttuk; nevelőanyám hófehér, fluoreszkáló törpévé zsugorodott az ülésben. Csendesen járt a motor, a reflektorok kivilágították a távoli faóriások csontvázait, hosszú árnyékok nyúltak el a ré­ten, s mintha ezüstolvadék töltené fel őket, vakítóan csillogtak a vízzel teli vádlik. A kis kocsi nyüszítve vágott át hátrame­netben a sártengeren; épp csak felkerültünk az aszfaltra, a kesztyűtartóban ismét csöngött a telefon.
– Ne hívjatok többet, mindjárt otthon leszünk.
Óvatosan, a kopott nyári gumikon ide-oda csúszkálva bő két óra alatt veze­tett hazáig szótlanul. Reménytelen hallgatásunk és a részvéttelen havazás hosszú, apámért mondott litániának tűnt. Aztán a nagyszülők korholása mellett felvettük a ki­csiket, akik viháncolva szálltak be a hátsó ülésre, nem sokkal később sírdogáltak, követelőztek, inni akartak, meg a benzinkútról csokit, de hamar elaludtak. Segí­tettem őket bevinni a lakásba; ölben, óvatosan, hogy fel ne ébredjenek; leraktuk őket a hálóba, csak a kabátkákból bújtattuk ki őket, fát hordtam vesszőkosárban, én az előszobában gyújtottam be, nevelőa­nyám pedig a hálóban. Fürödtem, Eunice megágyazott, s a konyhaasztalnál vacsorával várt. Ettünk pár falatot, kérte, hogy azért mossak fogat. Lefekvés után jó darabig nem jött álom a szememre, apámat láttam egy Isten háta mögötti helyen, kőrakás, sarkantyú mögötti visszaforgónál: padmaly alá dobva kis darab májat áztat a sötét vízben, állig gombolt téli kabátban, Pinot Noir ott didereg valahol egy nyárfához kötve, nem messze a beha­vazott sátortól, megáll a hó az ő hátán is, apám pedig várja, hogy megjöjjenek a menyhalak … és nem fél. És nem gondol ránk.
Míg én rágondolok, és félek – Tőle. Jobban, mint bármikor, nevelőanyám pedig retteg, ez világos, nemcsak tőle, de mindentől, ami jönni fog. Aztán hallom, ahogy ő is a fürdőbe megy, az előszobában mossa a fogát, végül csetlik-botlik a szoba sötétjében a gyerekek szétszórt kacatjain. Később halk sírdogálásra riadok fel, megint később arra, hogy a nyugtalanul forgolódó kicsiket nyugtatja. Visszaalszom, de nemsokára újra felébredek; Eunice megint a gyerekek játékain botladozik, csörgőlabdákon, kisautókon, egyre vadabbul, mint aki hálóba gabalyodott; végül átbukik a hinta-csacsin, és kis híján az ágyamnak esik. Lent marad a földön, s oly halkan, szelíden szitkozódik, hogy az értelmét sem vehetem ki, ellenben jól hallom, hogy a teraszon ló dobog. Fészkelődni kezdek, ébren vagy?, kérdezi nevelőanyám. Igen, mondom, mire ő csak annyit kér:
– Légy szíves menj ki, és kösd meg a lovat.
Feláll és a villanykapcsolóhoz manőverez; amikor világos lesz, felülök és kelletlenül, dörmögve öltözködöm; nevelőanyám az ablak­hoz hajol, egészen közel, árnyékot tart a szeme fölé, hogy jobban lássa az udvart. Néhány másodpercre így marad, hallom a ló dobogá­sát, a prüszkölést, ahogy közelebb jön a kivilágított ablakhoz, aztán már csak azt látom, hogy nevelőanyám rácsúszik az ablak alatt álló asztalkára, és vékony hangon szűköl; félve megyek közelebb, az asztalkához lépve meglátom én is a lovat, de nem Navahót, hanem Pinot Noir lesoványodott pofáját: kétségbeesetten, nyereg és lószerszámok nélkül strázsál a teraszon.
Pinot Noir hazatért – de apámat nem láttuk viszont soha; belefeledkezett a harcaiba, végleg; alulmaradt talán, és győzött a folyó; kifogták őt vagy lehúzták a mélybe; talán él még, talán halott; egyedül kóborol, vagy új asszonnyal lakik. Nem hagyott rám szinte semmit, esetleg ezt a füstös szobát, ezt az éjjelt, amit éppúgy, ahogy ő annak idején, én is átírhatok. Ha már unom a magamét, javítgathatom az ő elbeszéléseit, mint amilyen ez itt – és időnként kiléphetek a verandára megpaskolni Gerbeaud, az én felnőttkori lovam, az én éjjeljáró kancám hattyúnyakát; felnézhetek a Tejútra és borzonghatok: lám, lám, felettem is folyam folyik – és a Földet is elviszi; vele engem, a lovainkat, anyáinkat, apáinkat, és apám folyamát is, az Ophirt.


apám és az ophir novella horgászat irodalom

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.