Antimon – nyomor és vérromantika / Centauri

Fotó: Centauri

Centauri irodalom novella regény könyv jégvágó kék angyal pátosz a káoszban magvető villanovella semmiség

Fotó: Centauri

Kistérségi pankrációk vályogarénája

A tandíj megfizetése megoldhatatlan feladat elé állított és kollégiumi férőhely sem akadt, így aztán kénytelen voltam igénytelen, alkalmi szálláshelyeken meghúzódni. Többnyire középiskolai kollégiumok ricsajos, lepukkant, túlontúl is tágas, dísztelen, zöld lavórfestékkel átkent falai, ricsajozó hülyegyerekei között agonizáltam; két napot itt, hármat ott, mikor mennyi időre adták ki egyik vagy másik cellát. Egyedül éreztem magam, de nem azzal a magasztos, büszke félsszel, amit Great Green Woods estje ad. A nővérszálló – ahol egyszer sem akadt hely, talán nem véletlenül – esetleg jó lett volna; otthonosabb, kevésbé kopár épület volt a belvárosban, s ott legalább, az ablakban önfeledten cigarettázva a megrendítően szép ápolónők sürgés-forgását figyelhettem volna. Mikor egy este a kiflimorzsát prüszkölő portás (fél párizsival a szájában) közölte, hogy másnap szobatársat is kapok, fogtam a cókmókom, otthagytam a 747. számú kollégium áporodott falait, agresszív fertőtlenítőszerek jódos illatát és a kartonágyneműket; az előadások lenyűgözően hosszú képleteit is, és elindultam végleges helyet keresni. Tudakolódtam mindenhol, a fakultáson, diáktársak között, a lovarda apartmanja felől, s böngésztem a faliújságok hirdetéseit is. Mindhiába.
Csüggedten ücsörögtem az egyetem impozáns bejárója, a Patkó-kapu előtti betonpadozaton, és azt saccolgattam: hány patkó kellett az acélmonstrumhoz. A bejárat fölé ugyanis legalább 8-10 láb magas patkó tornyosul, akár egy acél-loggia. A zsírsertéstanszék vezető tanára és a hizlalda vezetője évtizedeket áldozott arra, hogy a tágabb környék minden agrármementóját begyűjtse, még mielőtt eltűnnének a majorok – örökre. Így tekintélyes patkógyűjteményt hozott létre, s abból múzeumot, melynek azonban alig akadt látogatója. Így hát a patkókat az egyetemnek adományozta, mikor az új épületegyüttes tervezője kiötlötte a Patkó-kapu tervét. Sok ezer régi lólábra való beolvasztásával öntötték ki az új és óriási acélkaput, mely egyben a világ legnagyobb valódi patkója – csak épp nincs olyan hidegvérű ló, amely elvinné a lábán. Egy mamutnak is nagy volna. Tehát épp e gigászi mementó alatt darvadoztam, és azt terveztem már, hogy a kocsiban alszom; vagy hagyok csapot-papot, és minden további kecmec nélkül haza¬megyek Great Green Woodsba, mikor egyik évfolyamtársam, az egész karon feltűnést keltő Grünberg-fiú, egy parazitológia előadásról kifelé jövet, ellenállhatatlan ajánlatot tett. Amint mondta, tizenkét mérföldnyire az univerzitástól áll egy lakókocsi, amit egyébként vadászatra használ. Traktorral szokta kivontatni az erdőszélre, etetőhely mellé, hogy abból lőjön disznót, szarvast és őzet. Kicsi, de viszonylag összkomfortos. Fűtés is van benne és két ágy. Tekintve, hogy az Isten háta mögött van, nem kér érte semmit. Remek. Irány a hepehupás út, a vidéki éjszaka Great Green Woodsból jól ismert, imádott sötétje. Sártenger, traktornyomok, rosszarcú idegenek, kurtakocsmák akut elbaszottjai, dülöngélő szilurok, kukázó bellázok; megroggyant parasztházak egy kínosan hosszú és gyalázatosan lerobbant, erdőkbe futó zsákutca legvégén.
Egyetemi hónapjaim, sőt elmúlt éveim legszebb emléke. A majorban – ahogy az efféle majorokban lenni szokott – alternáló kaszák, boronák, rozsdálló ekék, tárcsasorok, tolólapok, vetőgépek, mélygyökerezők, multi-kultivátorok, diesel-diórázók, ósdi sajtárok, prések, macerálók, ugar-barázdálók, pelyvázók, kültelki kannák, beltéri kacatok, olajoshordók és szénabálák káoszában állt a lakókocsi. Térdig érő, tragikus sártenger, gigászi erőgépek, Rábák és Steigerek pankrációinak őszi vályogarénája. Ugyan vékony sávban felszórták durva kőzúzalékkal, de így is csak terepjáróval lehetett megközelíteni. Rossz időben bekapcsolva az négykerékmeghajtást, a felezőt, és csak jókora hórukkal. A lakókocsitól úgy negyven lépésre – húsz botlásnyira – állt a voltaképpeni major, valami hatalmas bádoglemezekből tákolt csarnok, benne olajos kacatok, sötéten ásító, rendetlen szerelőaknák; csapok, és falon futó csövek, és kábelek átláthatatlan, zavarba ejtő hálózata; évtizedek óta kallódó alkatrészek, féltengelyek, lengéscsillapítók, lemerült akkumulátorok, gumibelsők, benzinpisztolyok. A levegőben az avas olaj, a friss benzin, a por, a széna, a kutya¬ürülék, penészes zsemlék, savanyú kenyerek, forrasztások, hegesztések pörköltszaga. Mindaz, ami Great Green Woodsban nincs. A kelet-klondájki Fyttifyrytti mutatott ilyen lehangoló képet, miután az aranyláz véget ért. Ennek a bűzlő, huzatos és rendkívül hideg csarnoknak volt egy apró, vakolatlan, salétromvirágos helysége: a mosdó. Minthogy sötét volt, nyirkos, hideg, és a salétrom oly vastagon bélelte ki, akár a nemespenész, lehetett volna akár egy hegyaljai pince botritiszes borkincseket rejtő trezorja is. Bár inkább úgy tűnt, hogy e kis helység nem más, mint a major rég nem cserélt tamponja. Így-úgy, fürödni is tudtam. Mi kellhet még?

Quasimodo Birkenauban

És volt ennek a vályogarénának egy félszeg, koronázatlan királya, mindenese, portása, intézője. Amolyan pályakötélellenőr. Ez a bizonyos Antimon három, sihedernyi rotveilerrel lakta a majort. Ami most következik, népies durválkodásnak hathat, pedig – tőlem szokatlan mód – színigaz. Mikor bemutatták Antimont, rögvest megbántam, hogy elfogadtam az ajánlatot, de már nem táncolhattam vissza, megsértve a jómódú Grünberg családot. Antimon olyan volt, mint Quasimodo Birkenauban; Don Quijote gebéjének pofája se nyúlt meg így; mi több, beesett – hipófehér arca hegek montázsa lett, mintha hézagos forradások maszkja takarná. Fején gyér vörös hajzat, szőr, vagy efféle, mely tökéle-tes önkénnyel nőtt dúsan az egyik féltenyérnyi helyen, s hiányzott a másikról, nőtt amott szálanként, egyenest, s göndör pamacsokban, ferdén más helyütt; mintha szegény Antimon feje szalmazsák volna, melynek szakadásaiból itt is, ott is kibukkan a szalma, lúdtoll, lószőr és kóc, valami válogatás nélkül belétömött környékbeli, kistérségi gezemice. Antimon maskarájának túlzásai természetesen nem állhattak meg ennyiben; hatalmas, saláta-zöld lavórjai – szemeit idézem fel most! – álltak keresztbe-kasul, széjjel tartva, bandzsán, kancsítva, felakadva, az alsószemhéjra ülve; minden igyekezete ellenére sem úgy, amint azt a szem megszokott, rendes anatómiája megkövetelné. A hosszú horgas orr alatti szétrágott, kirepedezett, vastag búrkifli (csáprágó) balra lefittyedt – összevert sáska szájszerve állhat így –, kis híján rálógott a petyhüdt csirkebőrrel borított pulykanyakra. Innen szakadt, koszfoltos bár kétségkívül tiszta ruhák takarták kegyesen Antimon porhüvelyét, így csak annyit lehetett látni rajta még, hogy egész tartása roggyant, féloldalas, omladozó, akár az útmentén látott, beroskadt tetejű vályogházaké. S bár ő volt a major mindenese, intézője, portása, ura, parancsolója, járása se volt efféle kitüntető státuszhoz illő; képtelen is lett volna büszkén járni kacska lábain, festékfoltos, lötyögő, megalázóan kicsi gumicsizmájában. Összességében: típusos miliő, tipikus alakja. Úgy éreztem, hogy ebben a Fyttifyrytti utánérzésben akaratlanul is rátaláltam a népiesek kiapadhatatlan témaforrására; minden titokban tartott és talonban maradt emberi nyomorúság kútfőjére. Némiképp értem is azokat, akik azután ott maradnak, és a „témának”, Antimonnak és sorstársainak, majorok „megbabonázó” légkörének, levitézlett korok, népvándorlások, exodusok sárhieroglifáinak, alkoholisták kacatjainak, ősemberek barlangrajzainak, hanyatló táborhelyek üszökrelikviáinak, kohósalakban támolygó lombrózóknak, antropológiával és félelemmel vegyes szociográfiáknak szentelik további életük.

A Grünberg-fiú fejőgépsorai

Grünbergék a faluban laktak, egy régi, de fényűzően felújított kulákházban. Ők voltak a környék legvagyonosabb gazdái. A betelepült trákok tapad¬tak is rájuk, mint légy a szarra, bár a család rühellte őket. Grünberg-apu vagy hétszáz hektáron, a fiai újabb hatszáz hektáron gazdálkodtak. Két zsírúj terepjáró (olajzöld Cherokee és egy három tonnás pickup) meg egy hollófekete (ötezres) Mercedes (Benz); a házhoz vezető úton vagy két tonnás kovácsoltvaskapu. A Grünberg-fiú lenyűgözően sokat autózott, mindig teletankolt; az évfolyam lányainak rendkívül imponált, mennyit telefonál a legújabb, színes kijel¬zős mobilon. MMS-ben küldik neki kiállítások díjnyertes húsmarháinak képét, és az árajánlatot filozófia órán. Az állattan előadáson a leghátsó sorban ül, közel az ajtóhoz, s az előadó alig kezdi meg lelkes szónoklatát a paraziták végeláthatatlan fajairól, és az általuk okozott tünetegyüttesek átszellemült részletezését, mikor a Grünberg fiú mobilja diszkréten pittyen, s Ő, egy bocsánatkérő pillantással kisiklik az ajtón. Attól kezdve végig az előtér bőrka¬napéján, a végzős diákok tablói alatt ül és tárgyal – minden kantonnal, ahol csak húsmarhák élnek. Mire mi megtudjuk, hogy vannak férgek, melyek a gyomorból felzarándokolnak a fejbe, s ott, az agy oltárán rakják le petéiket, mely petékből kikelő kis férgek az eleven agy majszolása során növekednek szép, ivarérett féreg-diakonisszákká, ezáltal a kergekórra emlékeztető egyensúlyzavarokat okozva – szóval mire mindezt megtudjuk, a Grünberg-fiú túlad egy fejőgépsoron, viszont vesz két Champion-díjas húsmarhát. Egy-egy példány árából középkategóriás kocsit vihetne haza. S mindez nem pózolás, nem magamutogatás. Imponáló, hogy mindezt a Grünberg-fiú valóban igyekszik diszkréten, a legkevésbé irritálva tenni; de ha egyszer muszáj – ott lenni a katalóguson, pofavizitet tartani minden előadónál, és ugyanakkor a pályáza¬tok határideje is lejár hamarost, a díjnyertes üszőkre pedig szükség van. Így megy az agrobiznisz, csak így kap támogatást, s vehet jövőre még kétszáz hektárt. Mindemellett tudja a kötelező tánclépéseket, feltűnően udvarias, segítőkész, s nemcsak a lányokkal, de mindenkivel kerek e világon; no persze bárkivel is kegyeskedjen, leginkább a lányoknak imponál a műsor. Igen, a Grünberg-fiú valódi vidéki herceg, határozott elképzelésekkel a jövőt illetően. Valami döbbenetes, hogyan lehet középszerűség ennyire megnyerő; s a Grünberg-fiú – mondani se kell – magas, mégsem hórihorgas vagy égimeszelő, de tekintélyt parancsoló. A haja dús (visszafogott hullámokat vet, „tiszta Bob, még inkább Bobi!”), a dohányzás szokása pedig mélységesen felháborítja. Mikor az epekedő lányok csokrából végre választ (s lássunk csodát, anélkül hogy meghágta volna mind!), meghívja vacsorára és – ma már brazil szappanszarokban is csak ritkán látni ilyet – ízléstelenül nagy rózsacsokorral érkezik. Csokor? Inkább fullextrás rózsaklónok atomgomolyagja! Azután megjelennek együtt a buliban, ahol ropja vele a táncot, lelkesen, főként, mikor hegyvidéki hejehuják popposított pépje szól; de visszafogott eleganciával, egyáltalán nem úgy, mint aki gumicsizmás paraszt, tanyasi golyhó; inkább, mint egy városban nevelkedett vidéki gróf, Pétervárott iskolázott, világot látott, de Tarnogskij Gorodokból való muzsik; meggyőző javadalom és vagyon, majorátus örököse. Mi sem természetesebb, kétszer is fizet egy kört, de már harmadszor mégsem; mindenkinek világos miért nem; hogy azok, akik kihasználni akarnák, hoppon maradjanak; nehogy hivalkodásnak tűnjék a nettó önzetlenség.

A Grünberg-fiú és Odia románca

A Grünberg-fiú mindenben lenyűgöző, sebészi pontossággal ismeri a határokat, megbízható, rokonszenves, még a vetélytársak szemében is; feddhetetlen, higgadt, de agilis, és Kukutyin mellett szépen jövedelmező középbirtoka van. Röviden. Lenyűgöző. Ugyan a buliból hazafelé tartva, ahol én is ott ülök, félrészegen a hátsó¬ bőrülésen, Odiát pedig maga mellé ülteti, előre, mulattató, miként udvarol. Cifra dúcok kangalambjai búgnak így, ezzel a gépies, heves, kétségbeejtő és hormonális hajbókolással. Bőven száz fölött seprünk a traktormagas terepjáróval, a Grünberg-fiú (mégis volnának hamis pózai?), fél kézzel vezet („tiszta Dzsoki!”), a másikkal kinyitja a kesztyűtartót, és – a pofám leszakad! – onnan is rózsacsokor buggyan elő. Előveszi és odanyújtja: „Egymagad szebb vagy a világ minden rózsájánál!”
Még ekkora nyálasságot! De trágár nőcsábászok, dekadens fanyalgók, kielégületlen, lilaszederjes, pápaszemes okostojások, figyelem! Tán nem hinnétek, de erre buknak. Ó, ha tudnátok mennyire. („Uraim! Nyugodtan jegyzeteljenek!”). Odia a konzumhölgyek szűnni nem akaró boldogságával mosolyog; irul-pirul és hagyja, hogy a továbbiakban, vagy húsz mérföldön át, a Grünberg-fiú fél kézzel vezessen. Hogy kis kacsóját pillanatra se engedje el, se hajtűkanyarokban, se városi tumultusban; fogja, simogassa, gyürködje, ajnározza, míg harminc mérföldes kerülővel, az éjszaka közepén, a hátsó ülésen betintázott jómagammal, haza nem viszi hétvégére, a nagyszülőkhöz, ahol ilyen helyrévé növekedett. Kihasználva az időt, még száz ilyet mondjon, mélyen a szemébe nézve, hogy:
„Sosem láttam ilyen gyönyörű szemeket. Olyan vagy te magad is, akár egy virág. Ami az enyém, az a tiéd is. Idő, távolság, pénz nem számít, csakis Te kedvesem, drágám, angyalom, galambom.”
Mikor a majort megláttam, és Antimont bemutatták, mi több, sokkal korábban, mikor a Grünberg-fiút megismertem, úgy éreztem: álmodom. Egy regény erőterébe keveredtem! A város csak a fáradt posztmodern biedermaierbe forduló, beteges, önhitt, sokatmondó semmitgondolása volt. Great Green Woods glaciális korok vérromantikája; ez meg valami puliszkás ponyva. No de most! Tátva a szám. Valószínűleg Antimon se néz ki kevésbé hülyének, mint én, ahogy hallgatom a Grünberg-fiú pipacspiros, ugarédes sutyorgását. Tafy is ámul, vigyorog rám a félhomályban, minden csirizes frázis után oldalba bök, s jól látszik, épp csak nem röhög fel jó hangosan; végül annyit súg a fülembe: „Mindjárt beszarok.”
Napokig terjeng bennem a hálaérzés. Micsoda emberek vannak! Lenyűgöző jelenség ez a Grünberg-fiú, s milyen segítőkész! A lakókocsi gázkonvektora nem szuperál, pedig a benzinkútról új palackot hoz; nem engedi, hogy azt legalább kifizessem. Elviharzik, s úgy félóra múlva ventillátoros hősugárzóval jön vissza, két perc és fullasztó a meleg odabent. „Köszönöm” – „Nincs mit, ha bármiben hiányt szenvedsz, csak szólj, megoldjuk!” – mondja őszinte tárgyilagossággal. És nem azt, hogy „intézkedem”! Bár megtehetné, hisz alkalmazottainak se szeri, se száma; harminc sincs, de fullajtárjai ott ülnek az árveréseken, traktorosai álló éjjel szántják földjeit, és még sem mondja: „Intézkedem!” „Megoldjuk” – ennyi. Ecce homo. Mi több, mélyen vallásos, antikommunista, antianarchista, antifeminista és antialkoholista. Engem meg épp csak ismer, s lám! Hajnalban vadászik, nincsenek nyugtalanító gondolatai, álmatlan éjszakái, zavaros kitörési kísérletei, nevetséges bukásai, megalázó vargabetűi; nem vágyik hírnévre, nem tör világhatalomra, teszi a dolgát. Ennyi. Könnyű ez. Nincsenek nehezen értelmezhető, komor körmondatai, nem foglalkoztatják generális kérdések, sosem részeg vagy borostás, mindig illatosítva van, s valamennyi foga ép, akár egy versenylónak. Mit mondhatnék még?
Október volt, de az évszakhoz képest meglepően hideg. Reggel még az a mérföld mélynek tűnő dagonya is keményre fagyott. A konzultáció péntek délben véget ért. Előző éjjel jól bevertem (miért is ne? – könnyű ez is), tehát az utolsó előadásokon ott se voltam. Délelőtt kigyógyítottam magam a kínzó fejfájásból, szépen összepakoltam, bezsuppoltam a kocsiba, irány Albireo, a pláza! Vásároltam ott egy szép palack vörösbort: Chateauneuf-du-Pape. Beszaladtam a tanszékre, a Grünberg-fiúhoz. Két előadás közötti szünetben érek oda, mikor évfolyamtársaim nyúzottan, émelyegve, kávét szürcsölve cigaret¬táznak a kijelölt helyen, a buli utáni másnaposságtól és kialvatlanságtól elcsigázva. Különösen búbánatosan ácsorog a nyírfák alatt egy vékony, kihívó magabiztosságáról neves, szőke lányka, Sophie; mint megtudom: tökéletesen összetört, mikor megtudta, hogy a Grünberg-fiú a nálánál kevésbé takaros, és butább Odiát vitte vacsorázni. Többen is állnak ott, lánykák, elégikus tűnődéssel, Odia fesztelen, s veleje-nincs fecsegését hallgatva (míg a háttérből vemhes juhok nyögése hallik); és elnézve, hogyan kering körötte a Grünberg-fiú. A srácokban is van némi sértettség; Odiát viszi (üti), rendben (lapot!), ámde látni, hogy a többi rüfke továbbra is a Grünberg-fiú után epekedik, mintha más kangalamb az egész dúcban nem volna? Érdekes jelenség, mint különös felhő alakzat a Bamako csúcsa körül; amint azon csodálkozom, hogy napok óta nem változik, bár ez egy felhőtől merőben szokatlan; mint valami betonszürke léghajó, egyre csak ott lebeg a hegycsúcs fölött. Igazán érdekes, semmi több. Csak egy cigarettát szívok el a különös légkörben, mely átitatja ezen a napon az évfolyamot; átnyújtom a bort, adná oda faterjának köszönetem jeléül, és viszlát, találkozunk majd a novemberi konzultáción, s irány haza, Great Green Woods. Gyönyörködtető kocsizás sárguló erdők késődélutáni litániájában.

A Grünberg-család és a trákok

A decemberi konzultáció első óráján odalép hozzám a Grünberg-fiú megkérdezni, szükségem lesz-e a lakókocsira? Hát persze. Rendben, mondja, valamelyik este pedig ugorják át hozzájuk vacsorára. Köszönöm, hálás szívvel („Ön igazán kedves, a családja megtisztel ezzel!”). Este szokatlanul nagy a köd, cseperészik, nyáladzik mindenféle őszi lúg, vizes redőnyök, vibráló lámpák, szarkómás erdők; mint mondják: rakás szar; lehangoló, télelő, engem azonban lelkesít. A vízmosásokban vörösbegyek ugrándoznak. A sárgálló-vöröslő fakoronákban megjelennek az első süvöltők. Vörös borokat kívánok. Egy felkapott Music hallban éjfélig maradok. A major ’szuperdómjában’ Antimon kitörő lelkesedéssel fogad; épp a betonpadlót súrolja hipóval, a felszedett rotiszar még ott gőzölög a lapáton. Elújságolja, hogy a Grünberg-fiú már délután odaszólt mobilon, hogy jól rakja meg a kazánt, legyen meleg víz a zuhanyzóban estére, mert jövök. Úgy érzem, mintha ötcsillagos szálló illusztris vendége volnék Dubaiban, pedig csak egy kacatos major rotiszartól bűzlő, salétromvirágos zuhanyzójáról van szó, és egy lakókocsiról, ami tengelyig süllyedt már a sárban. Ép eszű ember nem alszik efféle alkalmatosságban, idénymunkások, favágók alkalmi melegedőjében. Decemberben? De hát én nem vagyok komplett, amint azt tudják rólam a karon is. Mégis. Ahogy másodízben rendezkedem be ott, már sokkal alaposabban felkészülve a decemberi vadkempingre – ahogy kispárnákat, edényeket, pokrócokat és könyveket, diskmant és cédéket, fűszeres ládikámat rendezgetem –, váratlanul eszembe ötlik: nálunk ez másként szokás. Bár nekem is van nyárikonyhám, kisházam, fészerem… sosem fektettem le vendéget, még idegent se, odakinn. S bár a Grünberg-fiú valóban gáláns, segítsége nélkülözhetetlen, és valóban nehéz volna szavakba önteni hálám, mégis van ebben a dologban valami megtévesztő; a Grünberg-család minden valószínűség szerint felettébb tartózkodó lehet. Talán mert mégis csak furcsa, hogy aki kocsival jár, annak ne fussa egy olcsó bérleményre; a csórók meg könnyen akaszkodnak az efféle jómódú muzsikok nyakába. Vagy Grünberg apuka alaptermészete volna ilyen? Vagy egyszerűen effélék itt ezek a kistérségi emberek? A hegyek mögötti magányban. Ki tudja? – s már nem is törődöm vele, mert valójában elmondhatatlanul jól érzem magam. A hősugárzó így is olyan meleget csinál percek alatt, hogy alsógatyában üldögélhetek a vastag szőrmepokróccal borított ágyon; kéjes gondolatokkal, fantáziálva az éjszakáról, a környék készséges, megtéveszthető és naiv, ámde természetes szépséggel áldott, devon-parasztlányairól; még az is belefér, hogy kinyissam az egyik kisablakot, s rágyújthassak odabent. Épp nekem való ez a lakókocsi. Ezerszerte jobb, mint egy szálloda, vagy ha a Grünberg-család szokásaihoz kellene idomulnom a kovácsoltvaskapu mögötti parasztpalotában; csöndesen osonnom a műmárvány fürdőbe, hogy öt perc alatt tusoljak le, míg a hatalmas helység közepén jókora jakuzzi, a klotyó mellett bidé, a borotvatükör fölött pedig vadkanagyar. Szóval így a legjobb.
Az első napokban szorgosan bejárok és körmölgetek; a szünetekben kétségbeesetten futkosok a könyvtár és másolóhelység között, hogy beszerezzek minden jegyzetet. Amint látom, Odiával burjánzik a románc. Minthogy a Grünberg-fiú és Odia is közel lakik az univerzitáshoz két konzultáció között is számos találkára került sor – ez világosan látszik. A kedélyek kissé megnyugodtak; Sophie és sorstársnői közönnyel, mi több, most már valamiféle nehezen értelmezhető fölénnyel nézik, hogyan karolgatja Odiát a Grünberg-fiú. A szerdai nosztalgia-bulin pedig vadul „pasiznak”. Merész ötlettel feliratkozom egy korai filozófia vizsgára. Szerda éjjel jóindulatú évfolyamtársak ráncigálnak le az egyetemi klub pódiumáról, ahol már nekivetkőzve denszelek, csütörtökön gyógyítom magam, délutánra bekocsizok; ott az egész évfolyam egy megalázóan érthetetlen, több mint hatórás biokémia konzultáción, csak én hiányzom; a végére beülök, s rájövök, hogy akár a lakókocsiban is maradhattam volna, ennek így nincs értelme. A szünetben kétségbeesve szaladok a büfébe narancslevet inni és duplakávét, elszívni három-négy cigarettát, míg arisztokratikus gőggel hallgatom meg évfolyamtársaim tegnap esti, kalandosnak hitt, de jelentéktelen történeteit. Az utolsó konzultáció végén szemvillanás alatt úgy kiürülnek az előadók, a termek, folyosók és a rododendronok aulái, a tágas belső udvar, mintha evakuálták volna a várost. Mintha a Patkó-kapu teleportáló berendezés volna. Sötétedéskor erőt veszek magamon, s amikor végzek a fénymásolással, beugrok egy-két szupermarketbe borokat nézni, de nem veszek semmit, mert otthonról vagy tizenöt borfélét hoztam magammal: Gamay noir-t a Loire-völgyből, és többek között a főzéshez Monetepulciano d’Ambruzzo-t.
Antimon forró vízzel vár a sötét majorban, s bár soha egy cupákot, szalonnavéget nem kaptak tőlem, a dagadt, tápos rotik is lelkesen üdvözölnek; hétre megborotválkozom, tusolok, tiszta zoknit veszek, kipucolom a cipőt. Vacsorázni megyek a Grünberg-családhoz. A Grünberg-fiú bevisz a majorból a foghíjasan kivilágított faluba. Nem mondanám, hogy hidegen, de várakozásaimnak megfelelő tartózkodással, bár kifogástalan jómodorral, udvariasan fogadnak. Leültetnek, kérdeznek ezt-azt, csupa olyat, amiből semmi ki nem derülhet, azután jön a család kedvence, Grünberg apu gasztronómiai tudásának ékes bizonyítékaként, jó előre az Égig magasztalva: kolbászos főtt burgonya (de saját készítésű kolbásszal ám!), karikára vágott lilahagymával, uborka és paradicsom szeletekkel; van némi üdítő és talán bor is: mindenből egyszer töltenek. Épp átadnám magam a kulináris gyönyöröknek, mikor kintről kutya ugat, neszezés a félhomályos udvaron. Két trák áll az ajtóban (két házuk is van a faluban), akik másnap hajnalban hazautaznak a hidegre és sárra való tekintettel, a sokkal rendezettebb, s kevésbé sáros, szépen rendezett, legolandi-alpesi tájra; sí-sáncok és zergék közé jódlizni. Szóval jöttek elbúcsúzni, amint illik. Még mielőtt fellépnének a verandára Grünberg-apu odaszól nejének: „Hogy ezek folyton a nyakunkra járnak, küld őket a gyopárba! Mond, hogy tusolok!” – De már késő! A két labanc ajtót nyit magának, vigyorogva jönnek befelé, kezet ráznak és leülnek a terített asztalhoz. Vigyorognak Grünberg apura és nejére, a fiúra és rám is. Grünbergék szűkszavúan hebegnek-habognak, látom, nem beszélnek trákul, hümmögetnek, nem kínálják a vendégeket semmivel, pedig ott az üveg és az étel a labancok bajsza alatt. A forró, kolbászos krumpli gőze úgy örvénylik a trákok feje körül, mint a tömjén. A háziak sertepertélnek, egy árva „bitte”, vagy „moment” nélkül; poroszos családnevük ellenére is inkább oroszosan, azaz amolyan avaros befordulással. Grünberg-mutter hozzáfog a mosogatáshoz (épp most, vacsora előtt?), Grünberg-fater néha leül, néha feláll, megkönnyebbülten megy ki a teraszra, mikor végre pittyen a mobiltelefon (majd az örömódát játssza!), a Grünberg-fiú pedig elmegy borotválkozni. A Két labanc bosszantó, már-már szeretetreméltó bárgyúsággal továbbra is az asztalnál virraszt és vigyorog, velem szemközt, mintha a Sneeberg csúcsáról csodálnák a lánchegyi látványt – a gőzölgő Burgonya-hegyeket. Mondanak nekem is egy hosszú „überalleszt”; biztatóan hangzik, érdekes is lehet, meg vicces is (mert fülig ér a szájuk), bizonyára, de nem értek kukkot sem. Széttárva karomat mutatom nekik: „Fogalmam sincs arról, mit mondatok!” – mire (ha lehet tovább fokozni ezt) még ádázabbul vigyorognak, és továbbra is ott ülnek velem szemben, akár a Rax vendégházának teraszán, kampósbottal, térdgatyában, és elnézik, békésen, elégedetten, ahogy az egész Grünberg família sürög-forog.
„Ez igen kínos – gondolom. – De teszek rá! Nekem mi közöm ezekhez? Se labanc, se kuruc nem vagyok. Se poroszos, se oroszos. Még a multikulti perverziója sincs meg bennem. Se ingyom, se bingyom; se laca, se faca; se „der”, se „die”, de még „das” sem! De facto nem is létezem. Álmodom”
Ezért hát én is nyugodtan ülök ott. Töltök magamnak bambit és gyönyörködöm a kínban. Vajon mernek-e tölteni maguknak ők is? Vigyorgok a két labanc képébe. Azután a két übermensch, Müller és Günter (Stan és Pan) elunva az ücsörgést (s talán, hogy az avar kolbász a trák-orrukba lóg) feláll; éppoly nyájassággal, ahogy bejöttek, kezeinket rázogatják, kiváltképp Grünberg-apu péklapátjait, megint mondanak tucatnyi „derdidaszt” („Te érted?”, kérdi Grünberg anyu – „Talán a Stefiről beszél valamit”, mondja a bizonytalan családfő), nekem (ki tudja miért?) odagurítnak egy „gudnájtot”, s olyan boldog elégedettséggel lépnek ki az ajtón, mintha látogatásukkal évszázados zsörtölődés végére raktak volna pontot.
– Na végre! – sóhajt fel a Grünberg-fiú, aki e szent minutában a borotválkozás végére ér. – Asztalhoz ülhetünk?
– Persze – mondja Grünberg-anyu, egy kedves, takaros asszony, s a következő percben már eszünk mind, mikor még odakintről jól hallik, ahogy Müller és Günter kifelé tapogat a sötét udvaron, és hallunk valami csetlés-botlást, majd egy gyors, elharapott „sájzét!” is.
A Grünberg-fiú öccse arról beszél, mennyiért vették át a hízót délután; hogy alig volt egy-két állat, amiért megkapta a százat, és hogy ez mekkora bukta, mert ennél jóval többe van az egész. A jövő hónapban nem is küldi vágóhídra őket, ha csak ennyit adnak értük; inkább megeszi mind, ha szar helyett kolbász jön belőle, és ha méteres hurkát fog hányni, akkor is. Sonkával térkövezi az autófeljárót, szalonnából épít csűrt, dagadóból lesz a lóca, csülökből von a kiskert köré kordont, lapockából rakja a zsindelyt, disznófarokból lesz a függöny végén még a rojt is, disznóorrból jön az áram, disznóbél lesz az óvszer, és zsírt isznak még a kutyák is. Még néhány hasonló felvetés, a másnapi lótás-futás forgatókönyvének rövid áttekintése, valóságos munkavacsora, s alig negyedóra múlva vége. Grünberg-anyu azonnal eltűnteti a vacsora nyomait, Grünberg-apu ajánlott levelek böngészésébe fog, telefonál még néhányat, a Grünberg-fiú megmutatja nekem ágy alatt tartott lőfegyverét, és élete első gímbikájának trófeáját a szófa fölött. Tíz perc múlva megyek is, nem küldenek, de már szeretnék a lakókocsiban lenni. A vizsgákra hivatkozom, nehogy megsértődjenek, de nincs szükség magyarázkodásra, hisz nem marasztalnak egy percig sem.

Antimon közelebbről

Másnap délután többször is a pénzem számolgatom; azon lamentálok a húsárurészleg karajtornyai, felsál- és májmasszái előtt, hogy belefér-e a büdzsébe valami marharész; bárhogy kalkulálok, csak marhafarokra futja. Sebaj. A filozófia jegyzet olvasgatása feldob, csakúgy, mint várhatóan sikeres, évfolyamelső filozófiadolgozatom reménye. A tételek kidolgozása során számos izgató „kiegészítést eszközöltem”, s bár a lelkes előadó Spinozát meg sem említette, amint Wittgeinsteint vagy Heideggert sem, én mégis hivatkozom majd ezekre. Akikről az évfolyamtársak sosem hallottak. Akiknek Platón nevét is memorizálni kellett – sose hallottak róla (némelyek úgy vélték, a plató névadójáról lehet itten szó – Platón, mint híres, görög fuvaros?). Tovább srófol a tudat, hogy az alaptermészetemnek leginkább megfelelő időjárási tényezők filozofikus gondolatokkal való együttállását megspékelem garattáji gyönyörökkel is. Némiképp kompenzálva az előző esti vacsora után maradt hiányérzetet.
Korán állítok be, a „rancs” még gépektől hangos. Antimon büszkén mondja, hogy van már melegvíz. Príma. Máris fürödni megyek. Amint kilépek a zuhanyzóból, figyelmeztetem Antimont, hogy a lakókocsiban – egy híres olasz vörösbor felhasználásával – marhafarok-pörköltet készítek, majd gall borkedvencemet, a lágy, barnába hajló, könnyű és érdekes gamay noir-t fogom elszürcsölni. Ha kedve van, megkínálom egy pohárral. Antimon irul-pirul, akár a szűzlány, alig bírja leplezni háláját. Megmutatja szobája bejáratát. Néhány négyzetméteres lyuk a csarnok hátsó traktusában; ajtaja nincs; keresztben raklap, hogy a rotikölykök ne járhassanak be, a falra pedig vastag pokróc szögelve, ajtó gyanánt. Mondja, ilyenkor még tévézni szokott, ha végeztem, csak jöjjek nyugodtan, ott megtalálom.
Az őrölt paprika kimaradt. Nem hoztam otthonról és a boltba se vettem. Épp ez kellett. Épp így volt jó, hogy a paprika édessége hiányzott, a Montepulciano pedig különös, savanykás ízt adott; mindez édes áfonyaöntettel kínai ínyencségeket idézett föl, szecsuani édes-savanyú mártások izgató kombinációit. Lassan főtt a marhafarok, így tíz is elmúlt, mikor a gamay-t megbontottam, kenyeret szeltem, és végre nekiláttam Albireo-béli létem utolsó vacsorájának. S egyben az volt utolsó éjszakám a nevezetes lakókocsiban is. Vacsora után abban a tudatban, hogy Antimon rég alszik, fogtam a borospalackot és átbaktattam a csűrbe. Antimon ébren volt, lámpa nem világított, de a tévé villogott még a hézagosan takaró pokróc mögött. A csarnokban fagyott. Óvatosan kopogtattam, nehogy megrémisszem ebben a rideg és barátságtalan sötétben. Antimon nagy örömmel mesélte, hogy már attól tartott elaludtam, mert ugyan ő nem nagy ivó, életében nem ivott meg három palack bornál többet, de felcsigáztam azzal, amit zuhanyzás előtt mondtam. Úgy látja, hogy én világlátott ember vagyok, s jól ismerem a borokat is, ő meg a híres francia borok közelében se járt soha. Felkapcsolta a lámpát, a tévét lehalkította és megrakta kályhát.
Antimon kuckója mindössze néhány négyzetméternyi sufni volt, egyetlen ággyal, egy ütött-kopott szekrénnyel, a sarokban pici vaskályha, melyben nem volt se samot, se tégla, így csak addig adott meleget, míg megrakták; ha leégett benne a tűz, gyorsan kihűlt; így viszont, hogy Antimon húszpercenként dobott rá, már izzott a spatni, épp ahogy nálam szokott, Great Green Woodsban. Először is megtárgyaltuk az efféle, szuperkettes kályhák kezeléséről szerzett közös tapasztalatainkat, nekivetkőztem, Antimon pedig poharakat keresett.
Ez idő alatt szemügyre vettem a falakat borító pornó-posztereket; mindenütt pucsító, széttárt lábú, bizonyára nimfomániás ribancok, coffos cafkák, s el kell ismerni, hogy Antimon meglepően jó ízléssel válogatta meg bajadérjait. Mert nem akadtak köztük festett körmű, agresszív fúriák, szilikon-dudák mögül leselkedő karvalyok; útszéli rihék, prostik, lotyók. Valamennyi lány a szolid szépségek fajtájából került ki; akik azonban természetesen csak azért díszíthették Antimon szobájának falát, mert szemérmetlenül mutogatták bájaikat, mintha azt mutatnák, hogy szűzies mosolyuk, angyali arcuk mögött kéjsóvár gésa lakozik. S bár finom vonásaik miatt azt hihetnők, hogy bánnák, ha valamiféle szexuális csúfságot tennénk velük, térdeplő állásba kényszerítenénk őket, vagy széjjel nyitnánk lábaikat, mint egy lepke szárnyait, s ezzel kinyitnánk szemérmük kapuját is; ha mellüket fogdosnánk, lábaik közt túrkásznánk, borotvált offáikat csókolgatnák, vagy rózsaszín ajkaik mélységét méregetnénk. Ám a szolid mosolyok mögött megbúvó cinkosság azt sugallta: bár lássuk őket akár szüzeknek is, ők voltaképp örülnének neki, ha efféle csúfságot művelnénk velük – s mi minden jóleső malacsággal tennék szebbé Antimon sivár éjszakáit, ha ott lehetnének abban a majorban, a sufniban, az ajtófélfára szegelt pokróc kovászszaga mögött. Tettem is néhány dicsérő megjegyzést a képekre. Antimon fesztelenül, oly természetességgel köszönte meg, mintha lelkiismeretes munkáját dicsérném. Egy szerény műértő szólt belőle. Azután poharazgattunk.
Antimon szokatlanul közvetlennek és beszédesnek mutatkozott. Eleinte kissé együgyűnek is, s némiképp az is lehetett, hisz csak együgyű lelkek képesek az első negyedórában feltárni idegenek előtt életük tragikumát. Csak együgyűek képesek órákig beszélni magukról, legbensőbb titkaikról anélkül, hogy egy pillanatra is felötlene bennük, hogy a másikat nem érdekli az egész, hogy a másik húsz perc múlva, holnap vagy holnap után visszaél a helyzettel. Antimonban szemmel láthatóan nem éltek efféle kételyek. És csak beszélt és beszélt. Még ha valami semlegesebbet kérdeztem, akkor is valahogy az élet sűrűjébe vezetett vissza minduntalan. Így tudtam meg, hogy számos testvérrel dicsekedhet, akik – csakúgy, mint apja és anyja – valamennyien alkoholisták, s akik kisgyerek kora óta lenézték fogyatékosságai miatt.
– Ezért nem iszom soha – mondta Antimon. – Én vagyok az élő bizonyíték arra, mit tesz az ital. Azért lettem ilyen – mondta szomorúan. – Mert anyám a terhesség ideje alatt is vedelt. Részegen szült meg. A bátyáim meghaltak, az öcsém megvakult, apám főbe lőtte magát, anyám a városban kurválkodik. Engem meg kidobtak, az utcán éltem évekig. De elhatároztam, hogy én más leszek, mint ők, és tanultam. A reáltárgyakat sosem szerettem, de az irodalmat, a művészeteket, azt nagyon. Büszkék is voltak rám a tanáraim, s addig-addig erőlködtem, míg sikerült bejutnom a tanárképző főiskolára! – mondta, s itt egy kicsit megcsapott a kétkedés szele, de aztán meggyőzött arról, hogy valóban elvégezte a főiskolát, számos testi fogyatékossága ellenére megnősült, mi több, született egy kislánya is. Már a szakdolgozaton dolgozott, mikor egy este felesége és kislánya felszálltak egy buszra; az a busz pedig nem állt meg egy fénysorompónál; a vonat pedig belerohant. Mind a ketten ottmaradtak. Antimon felvágta az ereit, kis híján meghalt. Néhány évig pszichiátrián kezelték, azután idejött, vissza a szülőfaluba, a szüleihez, testvéreihez, de mikor megérkezett, elvették a pénzét, kabátját, táskáját, ruháit, jól elagyabugyálták, „ahogy azt kell”, és újra kidobták az utcára. Azóta se látta őket, bár a környékben laknak. Hónapokig kazlakban húzódott meg, a határban járt, csöveskukoricát, gombát, bogyót evett, mint a vadak. Röpke, együgyű létének borzalmai oly óvatossá tették, hogy a faluban még kukázni se mert. Úgy amint kilökték és elkalapálták, anyaszült meztelenül, kacskán, setén, bevette magát a környék tábláiba, erdeibe, horhosaiba. Ott élt, és ott aludt az „erdei-éccaka” félelmetes moccanásai között. Nincs nálánál dézsárabb dézsár! Ő e fogalom legtökéletesebb magyarázata. (Dejar, kurd női névből = /el/törött). Baromi-igazi, vackorszagú szuharlakó. Mindegy is mi a francnak hozta világra annak idején pocsolyarészeg anyakocája. Devon-apa?, neander-anya? Nem trák, nem vizigót, nem frank, nem avar, se nem „der”, se nem „die”, de még „das” sem. Nem sorolható be a környékbéli kocsmák iszákos illírjei közé; az össznépi elfajzásból születő kajugák tömegéhez sem csaphatjuk hozzá; csak egy véletlenül felfedezett dézsár.
Jött október vége, november eleje, és a Grünberg-birtok utolsó kukorica parcellája. A Grünberg-fiú két traktoros kíséretében álló éjjel aratott. Nem sokkal éjfél előtt, a kombájn izzó fénypászmájában feltűnt két riadt őz, de hamar elszeleltek az égerláp-erdő irányába. Ám alig öt perccel később különös látvány tárult a Grünberg-fiú elé, aki már kissé kábultan ült a kombájn fűtött kabinjában. A kukoricasorokban valami sápadt, sáros, vékonyka hobbit futott! De mint a riadt, elvakított gidák, össze-vissza, de soha se ki a fénypászmából. Mikor felriadt és megállította a gépet, jól látta, hogy az a valami, ami továbbra is őrülten ugrándozik sorról-sorra, az ott egy pucér ember! Jól látta, amint csetlik-botlik az erős szárak között, amint szánalmasan csapkod lába közt hímvesszeje, s ha véletlenül a kombájn reflektoraiba néz, szinte összegörnyed a nagy vakulástól. Hihetetlen, de így bukkant a jómódú Grünberg-fiú a saját kukoricájában Antimonra.
És ettől a ponttól, Antimon mondandója voltaképp hálaadó dicshimnusz; ömlengő és túlzó óda az emberi könyörületesség, jóság és szeretet elpusztíthatatlan erejéről.
– Ők befogadtak! – mondta. – Engedték, hogy a majorban aludjak, később azt is, hogy bejöhessek ide! Nem kértek semmit, nem is tudtam volna mit adni. Ők intézték el azt is, hogy rokkantnyugdíjat kapjak. Én vigyázok itt mindenre. Hetente kétszer én darálom le a marháknak a kukoricát. Felseperhetek és befűthetek. Még a fát is ők adják télire, és berendezhettem ezt a szobát. Jövőre ajtót is kapok. Nagyon jó emberek. Nélkülük meghaltam volna már. Nem is tudom – mondja eltűnődve. – Pedig annyi gondjuk-bajuk van. Dolgoznak látástól vakulásig, és akkor még engem is befogadnak.
Antimon szemein úgy rezeg a könny, akár az óriási buborék; bizonyára édes nagy, szent könny.
– Olyanok ők nekem, mintha a családom volnának. Képzeld csak! Tavalyelőtt karácsonyra tőlük kaptam ezt a tévét! Aztán tavaly kaptam ezt a videót! Azóta filmeket gyűjtök.

Antimon és a vérromantika

– Imádom a romantikus filmeket!
– Például? – kérdezem Antimont, mire felsorol vagy tucatnyi címet (a szereplőkkel együtt), de én egyet sem ismerek.
– Imádom a filmeket – mondja újra és elmélázik. – Ó, igen, a romantikus történeteket! Mert a romantikus történetek mind a szeretetről szólnak! Arról, hogy bármilyen nehéz is sokszor, remény mindig van, s az nem hal meg soha! – s ettől kezdve még szabadabban beszél, bár valami rémgiccses, negédes stílusban, (egyfajta máglyarakást építve frázisokból), de vitathatatlanul a szíve legmélyéből.
– Ezek a filmek és a versek jelentik nekem az életet! – mondja egyfajta hitvallásként, ars poetica gyanánt, az együgyű, csúf dézsár: Antimon.
– Miféle versek? – kapom fel a fejem.
– Hát én esténként verseket írok. Romantikus verseket, szerelmes verseket.
Erre én, bárdolatlan, érzéketlen barom:
– Csak verseket?
Mire Antimon egy világfi lezserségével legyint:
– Á, dehogy! Épp nem régiben fejeztem be a harmadik regényem.
– Csakugyan?
– Igen, egy szép, és minden eddiginél hosszabb romantikus, szerelmes regényt. De már kitaláltam a következőt is. A napokban annak is nekiállok, s talán tavaszra megírom. Nagyon szép lesz.
Ezek után kértem Antimont, mutatna-e nekem verseket? Kaptam is mindjárt vagy háromszáz versikét, melyek valóban romantikus szerelmes versek voltak. Feltűnően sokat szerepelt benne egy női név. Nem átallottam rákérdezni, ki ez a titokzatos nő? Antimon arcát egy pillanat alatt újra elfutotta a könny, a lélegzete elakadt, mintha nagyroham előtt állna; mikor végre levegőt vett, és letörölte első könnyeit, azt mondta:
– Ő a kislányom, akit most is épp úgy szeretek, mint amikor még élt. Most is velem van.
Azután váratlanul hangnemet váltott, összeszedte magát, mintha mi sem történt volna:
– Mutassak még valamit?
– Írógépen írsz? – kérdem, egyfajta szakmai érdeklődéssel, merthogy valamennyi vers kis írólapokra volt gépelve.
– Dehogyis! – tiltakozik Antimon. – Nincs én nekem írógépem. Nem vagyok én akkora költő! A barátnőm. Ő szokott segíteni. Tavaly, mikor átmenetileg abbahagytam a versírást, mert csak a regényemmel foglalkoztam, elvitte magával mind, egy hónapra, és az irodájában, ahol dolgozik, mert tudod rendőrtiszt a városban, szóval ott, szabadidejében, munkaidőn túl, legépelte nekem az összest! Nincs benne hiba egy sem – mondja Antimon büszkén. – Ő egy nagyon jó ember. Nagyon szeretem. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle. Igaz, hogy havonta csak egyszer találkozunk. Tudod, minden hónap első szombatján, mikor megérkezik a rokkantnyugdíjam, egy délelőttre bemegyek a városba. Akkor veszem meg az élelmet, tusfürdőt, kazettákat, papírt és tollat, meg ilyesmit. Akkor találkozom vele is. De a kettes busszal általában már visszajövök ide. Nagyon jó ember. Sokat segít, de hát nagyon elfoglalt. Mindig elviszem hozzá, amit írtam, minden hónap első szombatján. Vele egyszer talán megpróbáljuk kiadni a verseimet. Gimnazista koromban benne voltam többször is a helyi újságban. De az is elég, ha ő olvassa.

– Csakugyan remek ez a bor – mondta Antimon. – Láttam rajtad az első pillanatban, hogy sok mindenhez értesz. Jó lehet ismerni a borokat. Én nem ismerem. Ilyen jót meg azt hiszem, sosem ittam. Nem tartasz szemtelennek, ha kérek még?
– Ugyan már, örülök, hogy ízlik – mondtam, s bár sokakkal kóstoltattam az elmúlt években bort, sosem akadt ilyen lelkes rajongóm. Sokszor botlottam fanyalgó sznobokba, igénytelen fröccsivókba, s csak néhány alkalommal ihattam együtt olyanokkal, akik épp azt érezték egy pohár bor ízében, illatában, amit én, s attól éppoly lelkesültek lettek, mint jómagam. Antimon kétségkívül egészen mást érzett, mint én, de lelkesültsége árnyékában az én borrajongásom tűnt az amatőrök és sznobok alakoskodásának; hát olyan örömmel töltöttem színültig a poharát, ahogy se azelőtt, se azután senkinek. Azután tovább faggattam az írásról.
– Sokan azt mondják giccses és lányos, amit írok, de engem nem zavar – mondja Antimon, és mint valami akciós üdítőt, mohón kortyolja a Loire-völgyi gamay-t, könnybe ágyazott szemei forognak, de nem úgy, mint aki a somalier-ek kényeskedését utánozza, remélve, hogy emiatt borszakértőnek találjuk majd, hanem mint aki csakugyan extatikus örömökön megy át.
– Mikor annyi durvaság és gonoszság van a világban – folytatja Antimon, s őszinte érdeklődéssel fordul felém –, akkor miért ne írjunk valami szépet? Hisz alig van valami szép, az élet sem könnyű, hát akkor legalább a könyvekben és a filmekben legyen az! Nem igaz? … Igazán jó ez a bor. Olvastam, hogy a francia borok igen finomak, meg a pezsgő. Azt sem ittam még. De ezek után lehet, hogy veszek egyet. Drága dolog igaz? – kérdi a lemondás nyugalmával.
– Nem vészes – mondom én –, egy palackra futja neked is.
– Az jó – nyugtázza Antimon. – Két hét múlva megyek be a városba, mert a narancsos tusfürdőm is fogytán van, akkor megnézem majd. Örülök, hogy itt vagy. Sokat vagyok egyedül, nemigen van kivel beszélni. Azért is írok. Amit nem tudok elmondani, azt leírom. Kinyitom a szekrénykét, kipakolom a füzeteket, a tollakat, gyújtok egy gyertyát és írok, és már nem is érzem magam egyedül. Sokszor majdnem egész éjjel. Csak hajnalban alszok néhány órát.

Antimon frigyládája

– Mutatnál valamit a regényekből is? – kérdem Antimont, titokban azt gondolva, hogy néhány kis füzetről van szó.
– Hogyne! – mondja Ő, és a nagy ruhásszekrény mellett álló kis dobozhoz lép.
Gyakorlott mozdulatokkal, egy pap kenetteljességével hajtja össze az oltárterítőt, alatta ütött-kopott éjjeliszekrényke, egy komódféle. S a frigyláda belülről is olyan, mint a vidéki templomok túldíszített, neobarokk oltáriszentség-szekrénye. Tükrök és rézlemezek ragyogása mindenütt. Fénytörések méteres sugarai vetülnek benne, mint valami színes kaleidoszkópban. A profilléceket karácsonyi girlandok takarják, a hátlap farostlemezét aranypapír-kollázs. Antimon frigyládája pontosan hetvenöt centi magas; egy ajtós és egy fiókos részből áll. Az ajtó kazettás, az egész láda sötétbarna, s rajta hevenyészett motívumok, meglepő igénytelenséggel; a sötét háttéren alig felfedezhető olajzölddé erodálódott liánok, jobbról-balról piros pöttyök csipkebogyói; az ajtó kazettájába újabb, sötétkék mező, s abban megint csak folyondárszerűen, szimmetrikusan elrendezett pöttyök, vonalkák, stilizált növény- és virágmotívumok, s az egész csúcsában jól felismerhetően egy sziromhegyein sárgán izzó piros tulipán. Az ajtón és a fiókon is rézfogantyú; a fiók könnyen siklik, bár nem sínen, vagy görgőkön gurul, ámde a mester halálpontosan csiszolta össze a fiókot a szekrénytesttel; az ajtó úgy nyit-csuk, mintha mágnes volna benne, de nem! Sokáig vizsgálgattam később, mi az a mágneses kattanás, amit záráskor hallok, míg rájöttem: az ajtózár „nyelve” egy nagyobbacska csapágygolyó, amit rugó lök ki az ajtó profiljából; szemközt pedig homorú mélyedés, ahová ez a gömb épp passzol; az ajtó bezárása során a golyócska visszahúzódik az ajtóba, ám mikor a szemközti mélyedéshez ér, a rugó kilöki – s az ajtó tökéletesen zár, csakugyan azzal a hanggal, mintha mágnes kattanna rá a szemközti vasra.
Nos, míg Antimon életében és fejében sok megmagyarázhatatlannak tűnő dolog kavaroghatott, s majorsági élete, csakúgy, mint sorsa, sok rendetlenséget, piszkot, nyomorúságot volt kénytelen elviselni, addig ez a frigyláda lenyűgöző, és végletekig leegyszerűsített hierarchiát mutatott, ugyanakkor fanatikus ügybuzgalmat. Amint említettem a frigyláda belseje csakúgy ragyogott az aranypapírok tükörsimára egyengetetett tömegétől, aranyboáktól, felragasztott cserép- és üvegdarabkáktól, s mindattól a tarka, giccses kis kacattól, amit Antimon fontosnak tartott, szépnek és ragyogónak látott, amit csak összeszedhetett egy efféle sáros major szemétkupacán; ahogy a lugasépítő-madár díszíti nászhelyét tollakkal, bogyókkal, csicsedlivel. Ugyanakkor még sem lett ettől kaotikus, mert meghatározott, liturgikus rendben voltak benne a tárgyak. A szekrényajtó három aranypapírral bevont polcot rejtett; a legalsón azok a magazinok voltak összerendezve, melyekből a falak poszterei is kikerültek, mi több, az ajtó belső oldalára, szaloncukor- és csoki-papírok közé, mint egy kis faliújságra, néhány kivágott pornográf képecskét is felragasztott, ezek azonban már aktus közepette mutatták meg a pornócafkák bujaságát. A második polcon gondosan bekötött, nagyalakú füzetek pihentek egymáson, mint a misekönyvek: ezek voltak Antimon regényei. A legfelső polcon csinos stócokban a versek kötegei. A fiókban, katonás rendben egymás mellett, különféle ironok, tűhegyes grafitceruzák, teamécsek, írólapkötegek, s megannyi szertartásosan elrendezett értelmezhetetlen limlom. Itt is akadtak szélvédők üvegdarabjai, apró bársonnyal bélelt dióhéjban, mintha azok drága szelencék volnának, s bennük a szélvédődarabok csiszolt, johannesburgi gyémántok. Ezek minden valószínűség szerint annak a busznak a szélvédőjéből származtak, amelyben Antimon felesége és kislánya szörnyethalt. Azután viaszos gesztenyék, csigahéjak, madártollak, számomra közönségesnek és szürkének tűnő kődarabok, talán egy vasútitöltés andezit darabjai – minden valószínűség szerint onnan, ahol a busz a sínekre hajtott. Apró, barna orvosságosüvegben homok, csapágygolyók, juhar és vöröstölgy levelek, lepréselt virágok, szárított rózsaszirmok, kamilla, menta, orvosi atracél, lórom, szarvasbogár, néhány káposztalepke és nappali pávaszem – szigorú rendben mind, gyufásdobozokban, üvegcsékben és rekeszekben, mint egy viktoriánus korabeli gyűjteményben.

Antimon lányregényei

– Tudom, hogy nincs időd elolvasni mindet, elég hosszúak is, de hát, tessék! – mondta Antimon, és óvatosan kivette a középső polc füzeteit. – Beleolvashatsz bármelyikbe – s azzal a kezembe nyomott vagy tizenöt-húsz teleírt füzetet. Ami nem volna sok, ha kézírással teleírt vonalas füzetek volnának. Csakhogy ezek rajzfüzetek voltak, vonalazás nélkül, melyeket Antimon hihetetlenül apró, nyomtatott betűkkel írt tele, csodás, kalligrafikus szépséggel. Elgondolni is borzalom, milyen nehéz s hosszan tartó munka lehet egy ilyen oldal megszülése. Javítás nincs rajta semmi, a sorok oly egyenesek és egyenletesek, mintha nyomtatták volna. Meg is kérdeztem:
– Piszkozatot szoktál csinálni?
– Á, dehogy! Viszont nagyon lassan dolgozom. Amit most nézel három évig írtam, bár volt, hogy hónapokig nem nyúltam hozzá – válaszolta Antimon, én pedig igyekeztem elképzelni miféle aszkézis, fegyelem, szépérzék és ügyesség szükséges e füzetek megalkotásához. Ahogy futtában átlapoztam az első füzetet, az is feltűnt, hogy nemcsak az első oldalak egyenletesek, de éppígy sorakozik az apró betűk regimentje az utolsó oldalon is. Nem kapkodott se januárban, se júliusban; se hidegben, se melegben; mindenütt ugyanaz a betűméret, sűrűség és sortáv, tabulátor pontosságú szóközök. Csak az látszik meg egy-két helyütt, ha tollat cserélt. Voltaképp rémisztő volt elképzelnem azt a körmölést, odaadó, lelkes piszmogást, mely megszülte e füzeteket, melyek nyomtatásban is kitettek volna két-három közepes terjedelmű regényt. Az a nyomorúságos vacok, ahol csodálkozva ültem, kissé megszédülve már a bortól, Antimon egyszerűségétől, nem tűnt másnak már, mint szkriptóriumnak, ahol cellába zsuppolt remete rója arabeszkjeit, míg csak él – míg halk harangozás kíséretében ki nem viszik a klastrom mögötti sírkertbe.
A regényekbe beleolvasva kellemes meglepetés ért. Nem hemzsegett a helyesírási hibáktól, elírásoktól, javításokat csak elvétve találtam benne, és a stílusa sem volt annyira rossz, mint amilyenre számítottam. Sőt! Voltaképp egészen jó stílusban írta meg szappanopera-szerű történeteit, melyek egyértelműen magukon hordták Antimon romantikus rajongásának jegyeit; épp azok a panelek köszöntek vissza, melyekkel az efféle filmek unásig zsonglőrködnek; gazdag és szép lányok szerelmi keservei, szülői tiltások, hatalmas távolságok, ármánykodó rokonok; szegény, de hősies férfiak. Csupa negédes szépség és szomorúság; remény és küzdelem, és szerelem és szerelem, lehetőleg reménytelennek tűnő, de a finisben mégis csak beteljesülő szuper-mega love story! A közeg sem ismeretlen: virágzó fák gyűrűjében azúrmedencék, szép házak, márványlépcsők, pezsgő és kaviár. A konfliktus mindig unatkozó gazdagok szalonbéli téblábolásából bontakozik ki. A párbeszédek meglepően jók! Igaz, szépen és előkelően beszélnek, mintha egy teadélután felolvasóestjén volnánk, soha egy anyázás, egy utalás alantas emberi-állati dolgokra; a szereplők sosem böfögnek, parfümöket izzadnak és szitkok helyett velőtrázó életbölcsességek lógnak tökéletesen fehér fogaik közül; mindig az élet legnagyobb igazságait mondva ki golfozás közben vagy egy jól sikerült mignon fölött; szidva vagy dicsérve egymást, vallomásra várva vagy hitet téve, ám csaknem a közbeszéd élénkségével. Nem kizárt – egyáltalán nem –, hogy Antimon regényeibe belefeledkezhet az olvasó. Nem nekem írták (szánták), igaz, de vannak, akik habzsolják ezt. Gondoltam is egy bűnös gondolattal: meg kellene próbálni kiadatni Antimon könyveit. Nem volna meglepő, ha néhány éven belül a legismertebb ponyvaíró lenne. Csak nők olvasnák, de hát miért is volna baj az? Főként Antimon szempontjából? Azután – amint a regényeket lapozgattam Antimon fejtegetéseit hallgatva – azon kaptam magam: életemben először bánom, hogy nincs nálam diktafon vagy kamera.

Antimon és a tabu

Nagy volt a kísértés, hogy a másnapi filozófia vizsgát vérmes reményeim ellenére is hanyagoljam. Elterültem a lakókocsiban, egyik cigarettát szívtam a másik után, Antimon kiadatása felett töprengtem, s azon vívódtam, vajon szabad-e felvennem őt egy kamerával? S még ha a vizsgaidőszakban hoznék is magammal kamerát, megismételhető-e a mai este? S ha nem megismételhető – ahogy az törvényszerűnek tűnik –, akkor vajon létrehozható-e egy másik, efféle, hasonló, mikor Antimon így beszél, magáról és a világról, romantikáról, filmekről és regényekről, kislányáról és a múzsájáról; amikor én is meglepően jól kérdezek; mikor nem jellemezhetnek engem az együttérzés teljes hiányával, de mégis megmarad bennem a riporter, a népdalgyűjtő tudós kíváncsisága is, mintha egy kanton nevében kérdezném Antimont. Végül – ma sem tudom miként – mégis a filozófia vizsga mellett döntöttem, s e kérdések megválaszolását elhalasztottam későbbre.
Korán keltem, a csarnokba mentem megmosakodni és fogat mosni. Aztán vissza a lakókocsiba. Felöltöztem, összepakoltam az ágyon szétdobált jegyzeteket, s épp indulni akartam, mikor félénken kopogtattak. Antimon állt a lakókocsi lépcsőjénél.
– Ne haragudj, ha megzavartalak, s nem is akarlak feltartani, de említetted, hogy a vacsorádat áfonyával etted – kezdi Antimon.
– Igen, és? – kérdem, de már látom is, hogy apró lekvárosüveget szorongat.
– Szóval, annyit olvastam már erről, Grünbergék is mindig áfonyával eszik a vadat, én meg sosem kóstoltam ilyet. Nem tudnál adni egy kicsit mielőtt elmész, csak egy kicsit, ebbe az üvegbe? – kérdi, mire úgy megraktam a kis üveget, hogy a tetejét épp csak vissza tudta rakni.
Azután bepakoltam a kocsiba, jelesre vizsgáztam filozófiából, ahogy terveztem Feuerbachra és Heideggerre is hivatkozva, délután visszahajtottam Great Green Woodsba, januárban félévet halasztottam, s Antimont soha többé nem láttam, bár mikor eljöttem a majorból, még megfogadtam, hogy a vizsgaidőszakban hozok neki gamay noir-t, egy palack könnyű, édes pezsgőt, no és kis tégelyben kaviárt – amit én sem kóstoltam soha még. Megfogadtam ezt, mikor rájöttem, hogy akár az összes áfonyámat ráhagyhattam volna. Ám csak a kis lekvárosüvegjét tömtem csurig, nagylelkűnek gondolva magam, de mégis csak porciózva – mikor odahaza, három literes vödörben állt az áfonya. Öntudatlan, elemi önzésemmel fenntartva, megerősítve Antimon örök belső mítoszát, mely szerint egy dézsár, bár a novemberi sárból, az éji kukoricaföldek világából némi szerencsével eljuthat egy vályogarénáig, de sohasem lépheti át a küszöbünket.

Az eredeti írás megjelent a Pátosz a káoszban című kötetben


Fotó: Centauri


Pátosz a káoszban (Liget, 2007)

Kalandos tél hóval, lóval, hullával – regényrészlet – Centauri

Vagány magány – Szólásszabadságról és elhallgatottságról

Jákob botja (Magvető Kiadó, 2016)

Lápi antropoid – egy hátborzongató horgászat története

 

27 Comments:

  1. A “Lápi antropoid” és az “Uszó sziget” után, ez az írás egy harmadik író-embert mutatott
    ma be nekem. Csak ma hármat, és milyen sokat ismerek már, és mennyire sokat még nem. Sajnálom, hogy Pátosz a káoszban még mindig nincs a polcomon! A “Flaubert és a divat” pedig meghozta a kedvem, hogy újra elolvassam a Bovaryné-t . 🙂

    • Örülök – s ezek szerint épp a Kék angyalt olvasod – úgy sejtem 🙂 Az meg mindig nagy kérdés, hogy mi a szerencsésebb, mit kedvel inkább az olvasó? Ha a szerző újra és újra meglepi, vagy inkább szereti, ha mindig megbízhatóan szállítja nagyjából ugyanazt? Sok író az utóbbi stratégiát választja – bár néha felmerül, talán nincs is ebben valódi választási lehetősége, ezt tudja, ezt csinálja szorgosan vagy kevésbé szorgosan, és annyi – mindegy, minden olvasó tud mondani legalább egy ilyen szerzőt, és ami rendkívül érdekes, hogy az ilyen – Jack London azt mondaná: “egyműszakos” – szerző általában rendkívül sikeres. Számomra azonban ez a működés sivár, s attól tartok, hogy az ember elveszti benne az elevenségét, s egy idő után, bár még él és ír, valójában már félig-meddig halott, legalábbis a benne kuporgó psziché, aki egyre csak szövegeket gyárt, plusz-mínusz mindig ugyanolyat. Ez komoly dilemma – egyébként. 🙂 🙂

      • Marsovszki Viktória

        Édesdrága, Cen, talán minden író egyműszakos kell, hogy legyen, erről felismerhető, ettől szerethető, ettől Jack, L. vagy Centauri, de mind az Istenadta három műszakban dolgozik 🙂 elne fáradj, Cen’! kineugorj, elnehagyj bennüket, várom az írást tőled, mindennap, éltet ez, etet- itat, mint a Kék Angyal téged , drága Cen’ ♥

  2. Szabó Edit

    No, ennek az elolvasásához már be kellett kapcsolnom a laptopot. 🙂
    Most megint nagyon sajnálom, hogy lemaradtam a Pátoszról!! 🙁

    Tényleg érdekes emberekkel futsz össze időnként!

    Ezt olvasom itt: “hegyvidéki hejehuják popposított pépje”, és jön a szokásos elképedés: hogy a csudába tudsz ilyet kitalálni? A “vályogaréna” is tetszik. No meg a névválasztás megint!
    Kicsit keresgéltem.
    Azt tudtad, Cen’, hogy az antimon nyelvújításkori magyar neve: dárdany? 🙂

    Ahhoz, amit a másik Editnek írtál:
    Én nem igazán szeretem az “egyműszakos” szerzőket, azt szeretem, ha az író újra és újra meglep – a megszokott színvonal megtartása mellett, természetesen. Ha futószalagon szállítja szinte ugyanazt, akkor kb. a harmadik könyve után rám nem számíthat.

    • Sok tekintetben most már nekem is új volt ez az írás, sok mindenre nem emlékeztem, és ismét rácsodálkoztam erre a fiúra – valóban, néha nagyon érdekes emberekkel találkozom (arról nem is beszélve, mennyi érdekes és jó emberrel hozott össze a jósors a Jack London-túrán 🙂 ). —- ezek szerint három köteten át kell untatnom, hogy többé ne olvass tőlem egy sort sem 🙂 🙂

      • Szabó Edit

        😃 Az neked nem fog menni, ne is próbálkozz! 🙂

      • Marsovszki Viktória

        “… és ismét rácsodálkoztam erre a fiúra “-írod, Cen.
        Hogy miben változott nagyot ez a fiú, kiderül, abból is,, hogy Antimon frigyládájában a sok kacat között 2018-ban már már meglátod az igazi gyémántot is, megtalálod az okát , hogy a szürke andezit miért csillog drágakőként Antimon szemében.
        Mikor már nem jellemezhetnek téged “az együttérzés teljes hiányával”. Végigböngészve a szerkesztést, csodálkoztam rá az Író jellemfejlődésére is. ♥
        A szövegszerkezet egyszerűsítésénél is sokkal fontosabbnak tartom, ezt a tartalmi gazdagodást, Cen! És már majdnem kivülről fújom ezt a novelládat. 🙂 🙂 Nagyon érdekes, és tanulásgos munka volt a szerkesztést végikkövetni.
        Mikor írtad az Antimon-t, Cen?
        Másolom ide A Pátosz a káoszban megjelent Antimon fent említett részletét, hátha a többiek is kiváncsiak rá, össze lehet hasonlítani. 🙂
        “Itt is akadtak szélvédők üvegdarabjai, apró, bársonnyal bélelt dióhéjban, mintha azok drága szelencék volnának, s bennük a szélvédődarabok csiszolt johannesburgi gyémántok. “… számomra közönségesnek és szürkének tűnő kődarabok (talán egy vasúti töltés kődarabjai)”

  3. Igen, a Kék angyalt olvasom, most több időm van bekuckózni, és arra is, hogy itt olvassalak. Ne dilemmázz, ne légy “egyműszakos” !! Én így gondolom, így szeretném! Bízom benne, hogy a kiadód is! Minap jártam a régi fb.-os oldaladon, időnként benézek még oda is, olvasgattam, nosztalgiáztam. Két könyvet kaptam karácsonyra, a másik A fák titkos élete ( Peter Wohlleben ) 🙂

    • reméltem, hogy ebben az időszakban sokaknak lesz több ideje s igénye olvasgatni – ezért is adtam az átlagosnál több tartalmat, újakat is 🙂 Bár lassan jönnek megint a hézköznapok, de azért még hoznék ezt-azt 🙂

  4. Ibolya Nagy

    Délután elolvastam Antimont és tépelődtem kicsit. Talán neked Cen’, nem lesz furcsa a párhuzam, de Beethoven jutott eszembe. Micsoda szörnyű hendikeppel születtek mindketten: Beethoven negyvenen túli, tbc-s édesanyja, szifiliszes édesapja, Antimon talán még szörnyűbb körülmények közé születik, az ő vesszőfutása nem ér véget, csapás, csapás után és jut neki egy szegényes zug és írni kezd és elmondja azt a bizonyos mondatot, amit a nyitó oldalon idéztél.
    De ahogy ezt megírtad, az valami elképesztő, tobzódtunk az addig sosem hallott , találóbbnál találóbb jelzőkben, szókapcsolatokban. Köszönöm, hogy hoztál a Pátoszból valami újat.😊

  5. Nyilas Krisztina Mira

    😊

  6. Nagyné Ica

    Ó jaj! Már csak holnap tudom elolvasni, telefonon nem megy. De 2018-ba még belefér. 😊

  7. Megrázó Antimon végletekig letisztult egyszerű túlélése a dagadt disznó Grünbergek sz@rszagú jóságában. Összeugrott a gyomrom, Antimon meztelen futása a kukoricásban pedig égette az arcom a szégyentől, mennyire ocsmány a világ.
    Ma kezdem a Jégvágót olvasni, tartogattam.

  8. Marsovszki Viktória

    Ngyonnagyon szeretem ezt az írásodat, ezt a történetet, Cen! ♥

    • Marsovszki Viktória

      Ez vonatkozik a Pátosz-ban megjelent Antimonra, és most végigbogarászom, hogy történik egy (át)szerkesztés. 🙂 Mi az, ami kihullott, és mi adódott hozzá utólag?
      Aztán elolvasom egy szuszra az újat, és akkor lesz némi fogalmam egy kisepikai mű szerkesztési munkálatairól,. 🙂 Izgalmasnak ígérkrzik ez ma éjjelre. Látni, hogyan dolgozik az Író, mit “szöszöl” utólag Centauri egy 11 éve megjelent írásán. 🙂

  9. Benéné Lakatos Enikő

    Tisztelt Centauri!

    Általában többszöri nekifutás után sikerül novelláidat értelmeznem 🙂 Most is így történt 🙂 De ez nem baj! Vagy érdekes annyira, hogy újra visszatér rá az ember vagy pedig nem érti és keresné a mondanivalóját (mindegyikben (mármint novellában) van valami…)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.