Accipiter sapiens – Értelmes héja

gif madarka 2Hajnalodik, és a magasles korlátján tollászkodom. Nemcsak muszájból, hanem mert jólesik. Ez az első, ami eszembe jut. Ez az első gondolatom. Életem első gondolata. Nem értem, miért nem gondolkodtam idáig, de nem nyugtalanít. Ahogy az sem, hogy nem tudom még pontosan: mi az a gondolat. Tollászkodom. Tehát vagyok. Életemben először nemcsak érzem, hanem tudom is, hogy jólesik elrendezni a tollaimat, kiegyenesíteni a kézevezőket, faggyúval kenni be a ropogós kormánytollakat, befúrni a horgas csőrt a has meleg dunyhájába. Emlékszem mindenre, ami tegnap történt, tavaly, három éve, télen. Sose emlékeztem még. Pirkad már, alattam az égerláp, és tudom: a tegnapi fenyőrigókat várom. Érzem, amikor körbenézek: a tekintetem fagyos. Sosem éreztem még. Körülöttem ötmilliárd fűszál, ezer fa törzsén hét és fél milliárd rés, a nap 6 óra 37 percnél emelkedik a horizont fölé, ahol – ezerkétszáz méterre tőlem – egy megkésett kék galamb délnyugati irányba húz. Vonul, tudom, és túl messze van ahhoz, hogy megtámadjam.
Én nem vonulok. Sose vonultam még – nem tudom, miért nem. Jó itt üldögélni, várni a rigókat. A kökényre jönnek majd. Nem ételem a kökény. Sose ettem, nem tudom, honnan veszem, hogy nekem nem való. Megrázom magam, a szemem beszippantja a nap sugarát, de nem attól sárga. Sose láttam, mégis tudom, hogy élénksárga, és százhúsz megapixelre képes. Huszonhárom harmatcsepp az ötmilliárd fűszál mindegyikén, és én egyenként látom őket: mindegyikben kétszer tükröződik a felkelő nap: egyszer a beeső fény, másodszor a kilépő fény oldalán. Nem mondta senki, mégis tudom: a rigók nem látnak így. Napok óta nem ettem, de alig vagyok éhes. Az éhséget, ha jön, nem a gyomromban, hanem a csőröm végén és a karmok hegyében érzem. Leginkább a hátsó karomban. Talán mert az a legnagyobb. Így az éhség is ott a legélesebb. Nem lehetek éhes nagyon, mert épp csak bizsereg, mintha épp csak a nap melegétől járná át halálos élet.
Ülök a magasles korhadó korlátján, nem tollászkodom már, új érzés kerülget. Felszáll a lomha köd a lápról, nádban bujkáló ökörszem ficereg, és mintha valami cirógatna, mintha egy halványan rezgő pehelytoll tapadt volna a csőröm hegyére a koraesti rigótépés óta, de nem. Fenem háromszor a deszkán, négyszáz zuzmó miniatűr világába, lehúzom innen is, onnan is, nem lehet tisztább ennél, szikkadt gerlevér se pattogzik róla, mégis, valami piszkálja.
Nem voltam még így. Nem jönnek a rigók, talán elvonultak; szajkók se mutatkoznak; szokatlanul nagy a csönd, szél se rezzen, köröttem ötmilliárd fűszál, s mindegyiken huszonhárom vízcsepp. Alattam ezer fa törzsének ezer árnyjátéka. Az ég kétségbeejtően kék. Sose voltak kétségeim. Most sincs egy sem. Akkor se, amikor elrugaszkodom, bár nem akarom, nem tervezem, csak elengedem a lest, lassan ledőlök, hassal előre, rá a levegőre. Széttárom a szárnyam, és hagyom, hogy a levegő pár méter magasan, a testemet alulról megtámassza. A levegő, amit szinte látok. Hosszan siklom fűszálak milliárdjai fölött, alattam a harmat és a fény, akár a folyó, visszaárad; érzem, határozott céllal rugaszkodtam el, de nem tudom, mi az. Áthúzok a völgy fölött, végig a patak mentén, de nem kel fel kövér réce, nem riad fel buta fácán, nem rebben el cikcakkban szalonka. Az égerlápnál felvágok a csupasz fák koronaszintjéig, ott szállok tovább, át a műút fölött, erős csapásokkal, fel a dombtetőig, ahol lassan már langyos a hajnali égalj. Teszek pár kört, kétszázhetven métert emelkedem, és onnan északnak fordulok, 12 óra 6 perc irányába.
Tudom, hogy ez utazás. Különbözik a kóborlástól. Sose hagytam el ezt a vidéket. Már nem piszkálja a csőröm semmi. Megyek. Nem akartam, mégis elindultam. Nem vonulok, sosem vonultam még, nyilván most sem, hisz akkor délnek mennék. Odavinne a vérem. A tudás ezer más héjától, ősrégről örökölt része. A nap 6 óra 58 perc felől ragyog, s vérvörösre festi a mélyebben fekvő erdők bozontját is; erőlködés nélkül emelkedem tovább háromszázötvenig, velem szemközt V alakban hetvennyolc lúd vonul, ezerrel magasabban. Nem lassítok, áthúzok, több mint hatszázon, egészen addig, míg meg nem pillantom a nagy tavat. Élénk szélben ereszkedem lejjebb, felgyorsulok, 82 km/h-val érem el az első öblöt. Vissza a ködbe, és újra felveszem az utazósebességet: 27-et csapok, majd siklom, 27-et csapok, majd siklom – néha 28-at vagy 29-et is. Szárcsák piszmogása hallatszik a homályból, északnyugat felől heringsirály rikoltása, s én tartom a magasságot. A pára átáramlik rajtam, fölöttem felhő hízik belőle, felkéklik a víz odalent, rajta háromszáz kerceréce és négy kormorán. Ennyit még sose repültem. Izgatott, céltalan és szokatlanul gyors vagyok. Néhány dankasirály keresztezi a röppályámat, kiáltoznak felém, és fölém emelkednek. Könnyű volna megkergetni őket. Azt ott, amelyik kissé balra húz, könnyen ejthetném el, és amott, azon az elhagyatott mólon, a száznegyven éves platánfa hétszázötven ágának egyikén öt perc alatt hét darabra téphetném.
Most már éhes vagyok. Nagyon. Megrándul a hosszú, hajlott hátsó karom. Mégis tartom az irányt, és nem lassulok. Látom, a part menti hegyek napsütötte oldalából nyolc helyen is pára száll, körözhetnék ott egyet, de most jó az indigókék víz fölött szárnyalni csak. Az apátság mögött, a millió éves kráterből is meleg levegő száll; ahogy belesiklom, akaratom ellenére is felemel; kering már benne két holló és tizenkét ezüstsirály; a hollók alattam, a sirályok fölöttem. Ám legyen. Közéjük állok, s tizenhárom perc alatt négyszázról kilencszáz méterre emelkedem, ahol a termik ereje érezhetően gyöngül, ezért 12 óra 6 perc irányában kisiklom belőle. Megpillantok egy kikötőt, a vízen récék és sirályok csapatát. Elég magasan vagyok ahhoz, hogy ne lássanak. Rézsút húzok ki a légoszlopból, 37 fokos szögben, egyenesen a hajódokk madárcsapatára húzok rá: hatvan, hetven, kilencven, száztíz, végül száznegyven km/h-val. Milyen jó, hogy tollászkodtam reggel! Tollászkodtam. Tehát vagyok. Vagyok. Tehát ennem kell.
Hétszáz méterről kiszúrok egy gácsért. Kiemelhetném a tömegből, de a csapat mellett, a parti kövezésen tizenegy ember hattyúkat etet. Meggondolom magam, és mielőtt a lendületből vesztenék, felvágok újra. Megyek tovább. Még mindig nem tudom, hová. De tudom, hogy már közel vagyok. Huszonnégyet csapok, majd siklom, újra huszonnégyet, és siklom megint. Megrázom magam a levegőben. Meleg van, északkeletről hófelhők ballagnak az égen. Hová tartok órák óta? Ha már egyszer ennyit megyek, életemben először, miért nem délnek? Miért épp 12 óra 6 perc irányába? Olyan, mintha tudnám, mit csinálok. Pedig nem tudom. Végül hegyek sorjáznak a horizonton, a völgyekben forgalmas utak. Fáradok. A nap a zenitbe ér, feszültségem nő, a szélirány változó, több termiken is áthaladok, de többé már nem termikelek. Már nem szükséges. Váratlanul szikrázó sínpárt pillantok meg alattam, s nem tudom, miért, éles fordulattal fölé ereszkedem. Rémült cinegék rebbennek szét a vasutat kísérő fasoron. Most hosszabbakat siklom, állomás jobbról, előtte három kék pad, mögötte bozót. Aztán fehér ház kiskertje, a kert pedig tele madarakkal; bokorra akasztott etetőből meggyvágó napraforgót eszeget, mandulafa alsó ágán hét tengelic, négy hím és három tojó. A nap 12 óra 6 percnél áll, épp ott, amit irányként eddig tartottam; a légnyomás gyorsan süllyed, a ház ajtaja nyitva, tökéletes szélcsend. A meggyvágó érdektelen, pedig könnyű volna elragadni onnan. A cinegék meglátnak, és jelt adnak, az életfákba röppennek a vörösbegyek, és én, mintha mágnes volna, a nyitott ajtó felé suhanok. Öt és fél méter magasan bukok át a kőkerítés fölött, belátok a házba, nem látja senki, amikor olyan alacsonyan húzok át az udvaron, hogy a hasam egy pillanatra a füvet éri, aztán átlibbenek a teraszkorláton. Háromszázad másodperc alatt felmérem az ajtót: épp beférek. Tudom, hogy héja nem repülhet be egy nyitott ajtón, héjának nincs ott keresnivalója. Mégis világos, hogy ezért repültem egész délelőtt. Életemben először ezért tollászkodtam, siklottam, szálltam. És gondolkodtam. Hogy ezen a nyitva felejtett ajtón beröpüljek. A szárnyam vége az ajtófélfát épp hogy éri. Hangtalanul, a lépcsőn ülő, cipőfűzőjével bíbelődő ember feje felett érkezem be. Talán ha a szelemet érzi. Azt hiszi talán, hogy a huzat. Háromméternyire újabb ajtó nyílik, el se érem, de már tudom, oda zuhanok be éles bal kanyarral, egyetlen iramodásba sűrítve minden lendületet. Oldalra billentem a testem, a bal szárnyat behúzom egészen, hogy a szűk ajtón beférjek, de még így is elég gyors maradok ahhoz, hogy váratlanul támadjak rád, ahogy ülsz a földön, könyvvel a kezedben. Merengve. Elég a szándék is, hogy már az első pillanatban ledöntselek. Elég a meglepetés ereje is ahhoz, hogy megmarkolhassalak, és a derekadnál fogva a szófára emeljelek. Nem vergődsz, mint a rigók. Nem hörögsz, mint a gerlék. Magatehetetlenül lóg a karod. Mint aki egy pillanat alatt veszti el minden reflexét és ösztönét. Mindazt, ami még megmaradt. Azt a keveset is.
A szorításom a csontodig hatol. Ismét csönd van. Nem mozdulsz, nem mozdulok. Az ajtó felé nézek, aztán az ablakod havazásszerű függönyére. Csodálkozom, hogy te milyen kicsi helyen élsz. Bezárva. A hátsó karom, mind a kettő, akaratom ellenére, elmerül a melegedben, és mint az áramot, átvezeti életerőd maradékát az én testembe. Mégsem vagyok éhes. Nem vadászni jöttem. Mégse fogtam még így semmi élőt, sosem volt még ilyen brutális a szorításom. Igaz, nem volt sose zsákmány, amely így feküdt alattam; aki így hevert volna a karomban; mint aki épp erre várt egész délelőtt – egész életében.

A pszichopata avagy karvaly a Trabantban

6 Comments:

  1. Szabó Edit

    Ez megint egy olyan novella, ami meghökkent és gondolkodásra késztet.
    Ami olvasás közben feltűnt, az az, hogy szokatlanul sok szám szerepel benne.
    Többek között most azon is töprengek, hogy miért? (Így gondolkodik egy értelmes héja?)

    Jól jött egy ilyen olvasni való estére. Tetszett és köszönöm! :-)

  2. Ibolya Nagy

    Ezt így csak te írhattad meg, Cen’, micsoda bravúr! Le a kalappal!😊🦅

  3. “Madárka” :)

  4. Egy rejtelmes lélek héja álma (násza :-) :-) annyira tetszik :-)

  5. Hrabecz Ildikó

    Hát ez… Szóhoz sem jutok. Köszönöm. :-)

  6. marsovszki viktória

    szép

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.