Áldott éj és átkos út – hard novella szentestére

Fotó: Centauri

Szenteste van, vibrál az ég, úgy reszket benne a sok kis elsüppedt csillag, mintha a nagypofával ragyogó Holdtól rosált volna be mindegyik, szóval elvileg akár rendes-normális hideg is lehetne, mégis szinte tavaszodik, s én, jobb híján, megint rágyújtok a teraszon. Nincs okom rá, mégis valamiért úgy mondom magamnak: „a kibaszott teraszon”. Ez hülyeség. És indokolatlan, szenteste van, három kiló szaloncukor várja, hogy kezdjek vele valamit, tele vagyok valamivel, amitől akár jól is érezhetném magam, és mégsem. Nem tudom, úgy egyébként, van-e bármiféle „hívás” a szentestékben, de ebben van. Nem is akármilyen. Ennek a „hívásnak” ma, nyilván, szelídnek kellene lennie, de nem, ez kimondottan durva. Vagy én vagyok szánalmasan gyönge, vagy ez a hívás pokoli erős, gőzöm sincs, mi az ábra valójában, de bárhogy van is, majd szétszakadok tőle. Itt a szélfútta teraszon. A sötét peremén. Talán a hülye időjárás teszi. Langyos szél jár, balzsamos levegő keneget, mégis, jobb volna a fagy, abból is lehetőleg valami kőkemény. A hó legalább megnyugtatott volna, a rideg tél, az alaszkai hangulat, azt hiszem, ez viszont, ez a gyanúsan barátságos este inkább összezavar. Felpaprikáz nagyon. Alapból sem vagyok nyugodt. Derűs sem. Azt sem tudom igazán, hogy épp most, ezen a szentestén milyen vagyok. Nem is vizsgálom talán. Egyszerűen teszek rá. Tudom, hogy szelíden kellene belesimulni valamibe, amit talán szeretek is, mert én nem vagyok egy gyökér, nem vagyok karácsonyellenes, de így ez lehetetlen. Nem fogok hülyét csinálni magamból három illatgyertyával. Egyedül vagyok, és ez a meleg, ez a decemberi tavasz, ez is egyfajta árulás; elárulja az ünnepet a hó, cserben hagyja a tél, tesz rá magasról a fagy, és pont le sem szarja a „Télapó”. Így az egész inkább csúfondáros, nem karácsonyfának, nem csillagszóróknak, sőt, nem is nekem való – legalább volna rohadt nagy köd vagy tökig érő sár, hogy az ember rinyálhasson: ó, basszus, hogyan lehet a tél közepén ekkora szutyok? De nem, ez most kizárt, szavam se lehet, hisz trikóban üldögélek a teraszon a horgászszékben. Mennyi ez? Lehet tizenöt vagy húsz fok? Vicc az egész. Éghajlatváltozás. De még ha csak az éghajlat változna így, s én legalább maradnék az, aki voltam. De nem. Ja, ülök, cigizek, a szél összenyaldos, akár egy nagy és langyos kutya, én meg majd felrobbanok. Jó, felteszem a kérdést: Rosszkedvű vagyok? Csalódott? Magányos? Búvalbaszott? Válasz nincs. Honnan tudnám?

Ki vagyok én, hogy magamról ennyi minden tudjak?

Ez a rohadt szél betesz nekem. Azzal, hogy nem csíp, nem süvít, nem ordít, hanem simogat, és – el sem hiszem – basszus, még illata is van, méghozzá virágillata. Honnan a bánatból jön virágillat december 24.-én éjjel? Talán a világ túlfeléről fúj? – ahol épp most öli egymást a sok akác és hárs? Tudod, mi bosszant a leginkább? Hogy dühös sem lehetek igazán – mintha a szél minden nekiiramodása, minden érintés, minden illat azt mondaná: „Kushadj, csihadj, nyughass! Fogd be végre! Egyedül vagy, na és akkor mi van? Örülj, hogy élsz! Nem fázol. Nem is tudnál, hülyegyerek. Látod, Dan? Befűtöttem neked. Tudom, szíved szerint dideregnél, csakhogy azt mondhasd: ó basszus, megvesz az isten hidege, de szegény, de oltári csóró vagyok. Hát nem. Nem fázhatsz. Cseppet sem. Van mit enned. Minden porcikád a helyén, a véred friss és majd kiárad. Valld be, alapvetően jól érzed magad. Állsz itt, ülsz itt, cigizel, aztán kifekszel a kocsi motorházára, nézed a langyos szélben vibráló csillagokat, zenét hallgatsz a nyitott ajtón át, az sem érdekel, hogy emiatt riadtan szaladnak szét a szarvasok, és próbálod átélni egészen, hogy csak te vagy ott. Hát aztán! Nem idegesít senki, kényed kedved szerint foglalkozhatsz akár magaddal is. Ez – jobb, ha tudod – luxus.”
Vagy ilyesmi. Egyébként is: a szélrohamokban mindig van valami nyugtalanító, akkor is, ha erőtlenek. Máskülönben, ha én dühös akarok lenni, ki akadályozna meg benne? És mégis mi más legyek? Szenteste van. Én meg egyedül. Szenteste van és rohadtul nincs tél. Sőt tavasz van. Csúfolódás. Filmekhez nincs kedv, álmos nem vagyok, éhes nem vagyok, csak nyugtalan. Milyen szánalmas már egész éjjel a motorháztetőről bámulni az eget. Távolról talán klassz, de közelről szánalmas. El is húzok én ebből a helyzetből, méghozzá kurva gyorsan. Nem a szentestéről van itt szó, hanem arról, hogy állatira elegem van. Besokalltam már novemberben is. November? Miről beszélek? Talán a nyáron vagy tavasszal jobban álltam? Dehogy. Csak kihúztam idáig valahogy. Nem lesz ez már jobb sehogy semmikor, tényleg, hagyhatnék is már mindent, beleértve ezt a szentestét is a francba, nincs egy fél érv se, miért akarjak bármit, miért verjem itt magam, miért ne nyugodjak le a francba, de hiába. Felőlem aztán kilőhetnek mindenkit a nagy és rózsaszín nirvánába, én akkor sem tudok elbuddhásodni. Mondjuk az jó, hogy ugyanezért az sem játszik nálam, hogy ilyenkor felszívjak két csíkot vagy belőjek magamnak valami agyrobbantót, és annyi. Aztán nyálcsorgatva vigyorogjak bele a neonfényben játszó nagyvilágba. Na, azt nem. Lehet, hogy csak beszari vagyok, de akkor sem. Talán épp az a gond, hogy a lelkem mélyén ennél többet akarok. Durvábbat. Ütősebbet. Főként, ha szenteste van, hó meg semmi, csak a hülye szél. Esélyem sincs. Semmire. De tudod, mi az igazán nagy szívás? Minél inkább nincs esély, annál dühösebb vagyok. Hol van ebben szermenyi logika? – ne kérdezd!
De valójában ilyesmit sem gondolok, egyszerűen csak bezúdítok a hátizsákba ötven cédét, plusz két doboz cigi, és bevágódom a Fordba. Heverésszen rajta a faszom! Inkább meghajtom kicsit. Imádom az éjjeli utazást. Főként, ha céltalan. Csak úgy menni bele a vak világba-éjszakába, míg ordít a zene, fújom a füstöt, nem szól rám senki, az valami révületes. Persze, rögtön jön a kérdés: hajtani, égetni a benzint, mennyivel hősiesebb, mint heverni a motorháztetőn? De hagyom is ezt, mert ebből is elegem van.
Nem érdekel, mennyibe fáj majd ez nekem, mennyi lesz a fogyasztásom, hajtok, ahogy tudok, hajtok, ahogy kedvem tartja, megyek, amerre akarok, amerre visz az út. Roncstelepi bluesokat hallgatok, aztán hadd szóljon a metál, ahogy a csövön kifér. Érzem, ahogy a burkolat rezonál, s a szél bevág. Csodás, milyen gyorsan hagyom el a környéket. Szenteste van. Éjfél körül – talán. Az út üres. Mintha atomkatasztrófa után térnék vissza: sehol senki. Véletlenül se. Erdők között megyek, kanyargós utakon, rókák és őzek iszkolnak el. Jó kocsi ez, igaz öreg, de ugrik még, ha kell, a kanyarokban szépen az aszfaltnak simul, nem is megyek száz alá sehol. Hadd szóljon, hadd menjünk, levágva a kanyarokat – szenteste úgysem jön senki szembe. Tiszta kábszer ez is, de az a hívás, ami szenteste nem lehetne más, csak szelíd, az a vad hívás semmit sem gyöngül, sőt erősödik is. Minél inkább hajtok, annál inkább. Nem hogy megnyugodnék, olyat érzek, amit korábban sosem. Például: nem bánnám, ha az egyik kanyart elvéteném. Na és? Látom a kocsit kívülről, mintha valaki rohadt messziről látcsövön sasolna: „A betyárját! Ez aztán hajt, ez aztán nem szarozik! Micsoda tempó! Ó, hogyan csillan a hűtőrács, hogyan hasít át a fénycsóva az éjszakán, át az erdők fölött, között, mögött, át a szenteste kicsi langyos szeles buja s pőre testén!” És amikor végül mégiscsak elvétenék egy kanyart? „Azt a fenséges szárnyalást! – ahogy úszik a kocsi a légtérben, felbőg a motor, pörög a kerék, a refi fellövi fényét az égre, az alacsonyan surranó ködfelhők keskeny résébe, mintha két pucér comb közé tolná be a kéjtől kemény fényceruzát, ahogy diszkófények répázzák péntek és szombat esténként a szűz eget, aztán még feljebb, rá a távoli csillagokra, mintha orgazmusában kódolt üzenetet lövellene távoli s rém frigid civilizációk felé. Aztán az a pillanat, amikor a kocsi az emelkedésben egy pillanatra megáll, és ég és föld között, akár egy csészealj, mint egy Ford alakú ufó, levitál, mielőtt ereszkedni kezdene; lassan, mint kifulladt szerető az izzadságtól csuszamlós nőről. S legvégül az a zuhanás, amikor végre megtudhatom, milyen a súlytalanság. Tudod mi az? – amikor tested még van, de súlyod már nincs. Ezt legalább megtudod, mielőtt a testedet végleg és egyértelműen elvesztenéd. Hogy belülről milyen, nem tudom, de messziről nézve a földet érés is lenyűgöző: hatalmas durr, éles csattanás, aztán fellobbanó lángfelhő. Idilli útmenti látomás. Van ebben is vonzás, nem is kevés, felszállni az égre, egy dombtetőről, kiszállni egy szakadék fölé, átszakítani a korlátot, ha már egyszer a sajátjaimat nem sikerült, és repülni, még ha csak oly röviden is, szabadon, akár az űrben egy leszakadt kabin. És amikor egy hosszú egyenes útszakasz legvégén hatalmas vasoszlopot pillantok meg, elhatalmasodik rajtam a gondolat: ott kéne kiegyenesíteni az utat, a végén felszállni a rézsűről, átrepülni azt a pár métert egy szántó fölött, és telibe trafálni orral, merőlegesen, pontosan és erősen azt a csodálatosan erős és izmos dupla magasfeszültségű oszlopot! Hogy a kaszni ezer szikrát vessen! Abban azért volna valami. Hajszál választ el tőle, igazán csak annyi, hogy lekésem a pillanatot, túl gyorsan megyek, százötven környékén, sebaj, most jön a legjobb szakasz. Ismerem ezt az utat, valóságos hullámvasút. Jobbra-balra, jobbra-balra, fel és le, fel és le, újra és újra. Itt még nem mentem száznál többet sosem. Na, majd most! Nincs mit veszteni, szállok, zúzok végre egy igazán látványosat. Ez a legrosszabb, ami most történhet. Nem is volna baj, lassítás nélkül közeledek az első jobb kanyarhoz, és amikor beérek, a kocsi fara mélyen leül, enyhén sodródik a padka felé, de az orrával végig előre néz, és… és… és megvan! Kijöttem belőle nagyjából száznegyven környékén. Nem mintha ez lett volna a cél. S máris itt a következő, aztán rövid egyenes, taposnék még a gázba…
…ám akkor hátulról valami elvakít. Visszanézek, és valószínűtlen szögből, mintha az égből világítana rám, éles nagy fény ragyog rám, aztán még egy és még egy, sok-sok fény, és a fények imbolyognak, jobbra-balra csalinkáznak, én meg már tényleg azt hiszem, baszki, ufók ezek, alacsonyan szálló karácsonyi ufók, tök úgy mozognak, tök úgy csalinkáznak. Összezavarnak teljesen, s közelednek a visszapillantóban. Szokatlanul nagy fények, és széttartanak, felém jön az összes, mintha üldözne, de nem együtt mozognak. Szinte ijesztő, ezért lassulok is, főként, amikor váratlanul, egy iramodással közvetlenül mögém érnek. Rettentő fény önti el az utasteret, hiába nézem a tükröket, nem látok semmit, totál elvakulok, lassítok, de még bőven száz felett mehetek, amikor a fények, egész pontosan hét fény elhúz mellettem, de olyan gyorsan, hogy épp csak felfogom: motorok azok. Szenteste néhány gyökér motoros. Néhány vesedonor, akik az enyhe, tavaszias éjszakában száguldoznak – épp úgy, mint én. De ha csak száguldoznának, ki nem szarná le őket? Úgy tűnik, rohadtul unatkoznak, keresik a bajt, a balhét, mert amint elém érnek, elfoglalják az út teljes szélességét, és persze lelassulnak, olyannyira, hogy fékeznem kell.
Örömmel szállok el magányosan egy töltés tetejéről, boldogan hasítok bele egy oszlopba egyedül, de másokon mégsem gázolhatok át! Kurva ideges vagyok – hogy az istenben kerülnek ezek ide? Miért épp ide? Miért épp elém? Eddig jó volt, eddig fasza, eddig enyém volt az út, most meg itt vannak ezek az idióták. Megfordulni nem tudok, de nem is akarok, utolérnének úgy is. Mindegy, próbálok lemaradni, de tovább lassítanak. Végül már szinte lépésben csorognak. Minek? Mi az istennek? Ha eddig száguldoztak, akkor miért vágnak elém és kezdenek cammogásba? Egyre idegesebb vagyok, elrontották a játékomat, tönkre baszták az estémet! Hogyan hajtok én így neki egy szép és izmos vasoszlopnak, hogy az életbe szállok át egy dupla vaskorláton, mint ahogy meteor hasít át egy lakatlan naprendszer peremén? Egyáltalán, minek jön az útra szenteste az ilyen? Valamivel később még tovább húzzák az agyam. Gyorsítanak, elhúznak egy kicsit az egyenesben, ám ahogy egy kicsit nekiiramodok én is, rögtön fékeznek, egészen lassan csorognak be a kanyarba, láncban, elfoglalva az út teljes szélességét, heten. Hét kurva motoros. Na, jó, gondolom, én ettől agyvérzést kapok, és az nem egészen ugyanaz, mint szétszabni százötvennel az út mentén valamit, az már tényleg szánalmas, habzó szájjal vergődni az ülésen reggelig, szóval az nem fér bele. Úgyhogy inkább lemaradok, megállok, és kiszellőztetem a fejem. Míg ezek a gyökerek végleg tovább állnak. Úgy is van, lassítok, és amikor úgy látom, ők tovább mennek, meg is állok. Menjenek csak. Húzzanak a kurva anyjukba. Kiszállok a kocsiból, nézem a távolodó fénypászmákat, a távolodó piros hátsólámpákat, rágyújtok, ám egy idő után még mindig ott vannak előttem. Távolabb, de ott vannak még. És még mindig. Eltelik egy perc, aztán kettő, leég a cigi, újat gyújtok, és még mindig látom, hogy hét piros hátsólámpa világít a tök sötét éjszakában. Hát ezt nem hiszem el! Megálltak ezek a szarok! Bizisten megálltak, esküszöm, szívatnak, és most arra várnak, hogy elinduljak, megint utolérjem őket, és keringőzhesünk tovább. Eszem-faszom megáll. Szenteste. Miért nem zabálják ezek otthon a bejglit? Miért nem baszkurálják egymást inkább? De tudod, mit? Velem ne szarakodjanak, én őmiattuk nem fogok visszafordulni. Ha ez kell nekik, ám legyen. Megyek! Visszaülök a kocsiba. Mielőtt újra elérném őket, ismét elindulnak ők is, hol gyorsabban, hol lassabban, végig, következetesen elfoglalva keresztben az egész utat.

Ez rohadt fárasztó. Jól elbaszták ezt az estét. Az elején, tíz körül, a teraszon, meg a motorháztetőn legalább még dühös voltam, az úton, legalábbis az elején, még vagány, és majdnem kreáltam egy látványos szép halált, de most? Most már csak fáradt vagyok. Egyre fáradtabb. Szeretnék hazamenni. Lefürödni. Enni valamit – talán. Elfelejteni ezt az egészet, amúgy is, mindjárt vége, lassan hajnalodik, nincs már szenteste, na jó, egy kicsit még karácsony, de aztán vége, december, január, február, folytatás. Úgy tűnik, a motorosok felvesznek egy rendes tempót, a megengedett kilencvennel vonulnak előttem, ráállok én is erre, bár fárasztó kicsit, álmosító, de teszek már rá. Mindegy. Nem messze a várostól azonban, a hosszú egyenesben a hét motor rákapcsol, és úgy tűnnek el az éjszakában, mintha soha ott sem lettek volna. Olyan hirtelen, hogy szinte magány fog el. Szorongás, abban a hirtelen támadt sötétben. Mehetnék megint gyorsabban, de már nincs kedvem. Kigyullad a piros lámpa is, fogytán a benzin, mielőtt hazavergődnék, muszáj tankolnom.

Meglátom a város fényeit, az első lámpákat a puszta szélén, az első autószalonok neonfényeit. Az út kihalt, feltűnik a benzinkút, kirakom az indexet, kitt-katt, kitt-katt, kanyarodok, beállok a négyes kútra, leállítom a motort. Végem. Kinyiffantam. Kikapcsolom a zenét. Csak meredek magam elé. Ki kellene szállni, tankolni, de még nem megy. Szomorú vagyok. Hogy ilyen dühös voltam ma. Ez elszomorít. Főként, hogy azt sem értem, miért. Szenteste. Letekerem az ablakot. A levegő lehűlt. Talán ettől kicsit felfrissülök. Kiszállok, félig töltöm a tankot, tanksapka vissza, megyek fizetni. Ahogy a bejárat felé ballagok, az autómosó jobb oldalán megpillantok hét motort. Baszki! Hát persze, hogy épp itt dekkol az a hét darab baromállat. Belesek a benzinkútra, s látom is őket. Szokványos keményfiúk. Merő vasban, bivalybőrben. Kettő kávézik és az ablakon át engem néz. Egy a pultnál fizet épp, de az is engem néz. Kettő az automatából üdítőt vesz, és persze: engem néz. Egyet látok még a budiajtóban, ott áll, tartja a lengőajtót, nem mozdul, és mit gondolsz, mit csinál? Engem néz. Ahelyett, hogy elmenne a dolgára. Az utolsót pedig – holott ő volt a legközelebb – váratlanul pillantom meg, ahogy felbukkan a tűzifakaloda mögül, szinte a kocsimnál. Megáll. És? Engem bámul az is! Ezt a… Ilyen nincs. Ugranék vissza a kocsiba, de nem hajthatok el fizetés nélkül. Egyébként is, ha a bunyó a cél, utánam hajtanak. S tudod, mit? Nem is érdekel. Bámuljanak csak, kit érdekel? Kössenek belém – a benzinkúton amúgy mindent vesz a kamera, még mindig ott vagyok a legnagyobb biztonságban. Nagy levegő, irány a kassza!

Ott aztán egészen közelről látom őket. …és ettől összetörök. S nem a félelemtől. Csontos, durva, borostás, hegektől tarka férfiarcok merednek rám, a tekintetük azonban mosolyog. Elszégyellem magam. Képtelen vagyok eldönteni, hogyan néznek ők rám, egy biztos, mind a hét fazon ugyanúgy. Ilyet sem láttam még. Cinkosan? Megbocsátóan? Biztatóan? Még a benzint se csengettem ki, s máris úgy érzem: szeretnek engem ezek az alapvetően rosszarcú, mégis éteri figurák. Ne is mond! Tudom én is, milyen baromi hülyén hangzik mindez. Jó. Inkább úgy fogalmazok: váratlanul fontosnak érzem magam. És zavarban vagyok, szörnyű zavarban, szabadulni szeretnék, dadogva fizetek, nem kérem a visszajárót, pedig sok jár vissza, és amilyen hamar csak tudok, kisurranok a kútról. Lesütött szemmel, valamiféle nagy és édes rettegéssel, mint aki nincs magánál, mint egy nyomorult vakond, aki egy pillanatra a felszínre tévedt, ám most rohadt gyorsan szeretne visszajutni szánalmas, sötét és nyirkos kis földalatti fészkébe, hogy aztán soha többé, semmilyen körülmények között ne jöjjön fel onnan. Mégis, mielőtt elhajtanék, felpillantok még, de már nem áll senki a pultnál, senki az ajtóban, senki sehol, csak a motorok sorjáznak továbbra is ott. Lassan gurulok el mellettük, így jól látom, hogy mind a hét motor mind hét tankján más név áll:

Uriel, Raguél, Michael, Sariel, Gabriel, Haniel, Rafael.

Nem hiszem, hogy lassítottam volna, mégis láttam minden apró részletet, a motortáskák bőrrojtjait, a küllők ragyogását egyenként, az abroncsok mintázatát, azt is, ahogy lassan kúszik-kígyózik a lengéscsillapítókon a krómnikkel fény – és ahogy az első lomha pelyhek bekeringenek a benzinkútra. Láttam, ahogy a hatalmas, mégis karcsú chopperek hátsó lámpái önmaguktól s egyszerre felvillannak. Láttam magamat is, a benzinkút kirakatának üvegén, ahogy csodálkozó tekintettel, egy túlélő butaságával hajtok ott bávatagon, félig kikönyökölve, cigivel a számban, fáradtan, csapzottan, egy hosszú éj után, nem értve semmit, de már megnyugodva, békében és szépen, míg mögöttem, a villódzástól zsibbadt város égre lövellő narancsfényében – hét vad felhő örvényéből –, az évszázad havazása száll le ránk.


Fotó: Centauri

Karácsonyszag – novella (Vasárnapi hírek – 2017)

2018.12.24. Boldog karácsonyt!

http://centauriweb.hu/legszebb-emlekeim/11390-2/

Ösztön, őrangyal, hetedik érzék – A stressz a mi őrangyalunk?

Jövendőmondó álom

Jack London után szabadon – Úszó sziget

 

 

14 Comments:

  1. Szabó Edit

    Tudtam!! Nem hiszed el, de már kb. a felénél, még a benzinkút előtt kitaláltam, hogy a hét motoros csakis angyal lehet, akik nem hagyják, hogy Dan szenteste eltrafáljon egy vasoszlopot. 🙂
    Ez is az a fajta írás, ami tetszik nekem. Köszi! 🙂 🙂

    • Az tulajdonképp jó, ha sejthető, nem? Vajon kitaláltad volna-e akkor is, ha nem karácsonykor posztolom, és nem írok előtte is angyalokról? :-):-)

      • Szabó Edit

        Igen, ez nagyon jó volt így, pláne, hogy a sejtésem beigazolódott. 🙂
        Biztosan közrejátszott az is, hogy karácsony van, meg hogy sok szó esett előtte angyalokról, de talán kicsit gyanakodtam/reménykedtem volna akkor is, ha máskor posztolod ugyan, de Dan ugyanúgy szentestén indul el az autóval.

        Ha máskor, más írásodnál is előfordul ilyen, majd jelzem! 🙂

  2. Ibolya Nagy

    Kedves Cen’, te vagy a nyolcadik, hiszen tegnap az arkangyal te voltál abban a hozzászólásomban😇 Köszi ezt a remek novellát, szép (szent)estét!😊🌲

  3. Ó mennyire gyönyörű, mindent visz ❤️🌲 Csodás ünnepet kívánok, kedves Cen, neked és mesés birtokod minden lakójának, meg mindenkinek itt is szépeket, örömöket az évvégére és tovább ❤️💚💝

  4. Marsovszki Viktória

    olvastam

  5. Nagyné Ica

    Ellentétben Edittel, én sokáig nem gondoltam az angyalokra. Csak egy őrülten rosszkedvű, mindenre elszànt fickót láttam magam előtt, aki ki tudja miért és mi elől menekül. De jó, hogy vannak angyalok! 😇😇😇😇😇😇😇

  6. Még jó, hogy késve olvasom, de így is a frászt hozod rám Centauri! Angyalok, ide vagy oda, na meg az írói fantázia,………….. akkor is paráztam!

  7. Szabó Edit

    Talán nem szép dolog idehozni más szerző írását, ám mivel tudom, hogy szereted Paul Austert, ezúttal talán megbocsájtod. Hátha nem olvastad még.
    Mondjuk, hogy ez ajándék tőlünk neked, hiszen mi olyan sokat kaptunk már tőled. 🙂
    🎄🎄🎄

    http://www.c3.hu/scripta/nagyvilag/98/1112/02aust.htm

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.