• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Zafír-trauma

2018.03.15.
zafírKét éve ez a nap szülte a Zafír-túra ötletét, az egyik legszebb és legvalószínűtlenebb emlékemet. Ma sem könnyű megfogalmazni, mi történt ott pontosan. Az igazsághoz talán az áll a legközelebb, ha azt mondom: otthonra találtam, de egyúttal rájöttem arra is, hogy az ember már képtelen az otthonában, az „őshazában”, maradéktalanul otthon lenni. Alig akadnak közöttünk olyanok, akik erre képesek még, és ezekről a kevesekről szinte semmit sem tudunk. Valóban úgy van, ahogy azt régóta gondolom:

az őshazában, a vadonban otthonra találó emberek nagy része nyomtalanul tűnik el, hírt sem hallani felőlük.

A többség azonban, bármennyire is húzza egy érzés oda, ahol valóban boldog és szabad lehetne, képtelen ott maradni huzamosan. Aki mégis, az olyan radikálisan alakul át, hogy némi idő elteltével már rá sem ismerni.
zafírTíz évvel korábban jártam már gránátkristályok után a hegyekben, találtam is, bár nem túl sokat, és viszonylag szerény szépségű darabokat. 2016 januárjában ugyanott a befagyott patak egyik lékjéből minden korábbinál szebbek jöttek fel. Azt a helyet akartam kiaknázni 2016 március 15.-én, ám a tavasszal megáradó patak elmosta a lelőhelyet. Ez felbosszantott, leginkább a saját hülyeségem. Tudtam, hogy hamar kellene visszatérni a lelőhelyre, mégse tettem. Bosszús és dacos lettem, és elhatároztam, hogy a hibát jóváteszem. Visszamegyek, de nem egy villámlátogatásra, hanem egy komolyabb kincskeresésre. Amikor készülni kezdtem és újra áttekintettem a szakirodalmat, rájöttem, hogy a területen nehezen bár, de akár zafírt is találhatok. Ez megpecsételte a „sorsom”. Az a hír, hogy zafír is van az országban, megszilárdította a túra tervét, és arra sarkalt, hogy emeljem a tétet. Így vált célkitűzéssé, hogy addig megyek, míg a gránátkristályok és az arany mellett legalább egy zafírt nem találok, méghozzá úgy, hogy csak azt eszem, amit az erdő ad. 2016.03.15.-től voltaképp már csak erre készülődtem. Arra a végül 14 napos bolyongássá váló túrára, amire most is, két év elteltével is, nehezen leírható érzésekkel gondolok vissza. Részint már akkor is tudtam, főként az első napok után, hogy túlvállaltam magam, és ehhez képest a Jack London-túra szerény kiruccanás volt csak.
Erős emlékek esetén sok gondolat és érzés bolydul fel az emberben, de ritka, hogy egy emléket évek múltán is a testében érezzen. Ez leginkább rossz emlékek, traumák esetén fordul elő.

A Zafír-túra ettől is különleges: nemcsak legszebb emlék, hanem trauma is.

Traumák közül is az egyik legerősebb. Ma sem tudom eldönteni, voltaképp mi volt a sokk oka. Én magam okoztam? Az, hogy eleve rossz állapotban vágtam bele? A sokszor reménytelen bukdácsolás a patakmedrekben? A szokatlanul nyugtalan, didergős éjszakák? Az éhezés? Vagy a magány volt az, ami mindezeket együttesen olyan eleggyé gyúrta, ami átjárta a 14 nap minden percét, az elsőtől az utolsóig, és minden porcikámat, minden sejtemet.
zafírTavaszodik, két év telt el, de már napok óta a gránátos patakok hangját hallom a fejemben. Két év telt el, tavaszodik, messze vagyok tőlük, de még mindig érzem a hegyek szagát. A napokban a Zafír-túra bejegyzéseit is átrendeztem, s nem volt egy sem, ami ne hívta volna elő azonnal azt az aranymosó magányt. Úgy látom a két évvel ezelőtti önmagamat, mint egy idegent, aki megmagyarázhatatlan okból, semmivel sem védhető módon, semmiképp sem indokolt makacssággal keres valamit a fagyos patakokban, többek között egy rég halott íróra, Jack Londonra hivatkozva, állandó szédüléssel, napi fél kilót fogyva, a papírjait lapozgatva, ibolyát rágcsálva, fotózva és videózva. Olyan emberként, aki szemlátomást elhatározott valamit, és ehhez tartja magát, de hogy mit is határozott el igazán, mintha maga sem tudná.

Egyrészt fényévnyi távból látom azt az embert, másrészt most sincs senki, aki közelebb állna hozzám.

Engedtem annak a gyerekkori vágynak, ami mindig rám tört, valahányszor északi vadont, hegyeket és patakokat láttam. Amit Jack London alaszkai történetei érinthető közelségbe hoztak. De akkor engedtem neki, amikor már nem volt hozzá elég erőm. Amikor már az első napon kiderült, az alapos felkészülés ellenére sem lehetek ott más, csak egy zöldfülű. Aki már a második napon elájul. Aki előbb-utóbb törvényszerűen feladja majd. Akit majd megaláz a zafír. Mintha nem egyszerűen arról volna szó, hogy a zafír igen ritka, és errefelé kicsi is, hamarabb találni meg a tűt a szénakazalban, mint zafírt azokban a vizekben, hanem arról, hogy zafír csak egy van. Egyetlen, észvesztően kicsi, kék kő a több százezernyi tonna hordalékban. Valahol egy patakban. Valahol egy hegységben. Ennél ostobább játék a világon nincsen.
zafírVégül – ellentétben a Jack London-túrával – valóban feladtam. A 13. napon kiírtam a Facebookra is: még egy napot próbálkozom, aztán hazamegyek. Vesztettem. A zafír ott marad. Valahol a százezer tonnányi hordalékban – valahol a hegyekben. Talán ott, ahol jártam is; talán ott, ahol kerestem is, ahol kitartóan mostam a hordalékot napról napra. Talán ott is volt egyszer, de épp akkor, amikor nem figyeltem.

Mit írnék most, ha az utolsó napon, amikor az esélytelenek nyugalmával már csak csellengtem, nem kegyelmez meg a hegy,

a legkisebb patak, amit abban a 14 napban átvizsgáltam. Ha nem szégyellem el magam, amiért már csak üldögélek a parton, és már nem mosok, nem megyek már lejjebb és feljebb, csak ülök ott, mint aki valóban, eleve elrendelt módon vesztett. Ha nem tűnik fel az utolsó nap utolsó óráiban, délután, hogy egy helyen a hordalék enyhén rózsaszín, és nem bököm le ott – mintegy utoljára – még egyszer a kislapátot. Ha mosás után szétterítve a hordalékot nem kelti fel az érdeklődésemet a vörös gránátos morzsalékot rózsaszínre festő ametisztes összetétel. Ha nem riaszt fel a megadás kábaságából az a tiszta felismerés: ilyen hordalékot a 14 nap alatt egyszersem láttam. Ha nem támad fel még utoljára a szenvedély, és nem mosok még egy utolsó adagot, hogy aztán rádöbbenjek: ez az a hely „valahol a hegyekben”, ez az a pár grammnyi hordalék, „valahol a százezertonnányi” hordalékban, ahol az a zafír ázott, amely miatt tegnap már vesztettem. És most győzök. De hogy? Az utolsó órában, mintha valami szégyenletesen rossz és hatásvadász forgatókönyv szerint koreografálták volna ezt a 14 napot. Ha végül nem találtam volna meg, így, ilyen túlgyönyörű hapy end-félével – s ugyanakkor csúfondárosan is –, akkor mit gondolnék most?
Korábban is eszembe jutott már, de bő egy hete különösen erős bennem a kérdés: vajon ha most visszamennék, csak egy könnyű kiruccanásra, vajon most is akkora ellenállásba ütköznék, mint 2016-ban? Vajon mennyi víz ment le azon a patakon azóta? Vajon mennyi zafírt vittek el onnan az áradások a Dunába, ahonnan soha többé nem kerülnek elő, vagy: mennyi új zafírt hoztak ugyanoda?

Mennyivel volna ma szerencsésebb a kezem? Mennyivel volna ma élesebb a szemem? Mennyit számítana most 2016 tapasztalata?

Számítana-e valamit egyáltalán? Olyan vágyakozás ez, ami jóval erősebb annál, ami annak idején a patakokhoz vitt. Százszorosa is. Százszorosa már a gyermekkori vágynak is. Az egyetlen, amit a Zafír-túrával kapcsolatosan ma is pontosan tudok, a válasz arra a kérdésre, mi növelte meg így ezt a vágyat?
zafírAhogy a túra után pár nappal írtam: a hegy semmit sem ad ingyen, s mivel nekem, magamon kívül semmim se volt, belőlem vett el; belőlem vette el a drágakövek, az arany és a zafír árát. Talán nem vett el belőlem sokat, ahogy én sem hoztam el belőle tonnákat. Talán csak kicsit vett el, ahogy én is csak egy pár milliméteres „homokszemet” hoztam el, egy egészen apró, bár tökéletesen szabályos és ragyogó, drágakő minőségű zafírt. Talán ő is csak egy kicsit vett el belőlem, viszont valami nagyon fontosat. Egy ilyen túráról nem lehet csak úgy egyszerűen hazamenni. Felállni, elszívni az utolsó cigit, táborhelyet bontani, és felszállni az első buszra. A lábnyomot elmossa a víz, tűzhely hamuját elveri az első eső, az elfeküdt fű már estére kiegyenesedik, de az a hely, ahol aranyat mostál, már sosem lesz ugyanaz – akkor sem, ha ezt rajtad és a hegyen kívül senki más nem látja. Minden helyre áll, ahogy távoztál, már az első percben, de valahogy az árnyékod, az érzéseid és felismeréseid egy része ott marad.

Elhasad ott az ember, és az egyik felét jobban birtokolja, mint bármikor azelőtt, a másik felét viszont elveszti, az örökre a pataké marad.

Az árnyéka továbbra is a parton ül és aranyat mos, éhezik és fázik, horgászik és fél, továbbra is ott barangol a vadonban a lehasadt „én”, akár a zombi – abban pedig, aki hazament, aki cserbenhagyta az árnyékát, aki legigazabb önmagát hagyta ott a vadonban: bűnhődik. Soha többé nem ihat meg úgy egy pohár vizet, hogy ne a patakot látná benne. Soha többé nem ihat meg egy pohár vizet úgy, hogy ne zafírt látna az alján. Míg csak lélegzik, míg csak a szíve dobog, nem tűnik el belőle a kerek kövek között bukdácsoló patak, és ha bármikor újra a hegyekben, a patakmedrekben jár, látja már a hozzá hasonló árnyékok százait is. Azokat a fantomokat, melyek a laikus szemében csak a lombok árnyjátéka, de ő tudja, hogy ezek zombik; korábban idetévedt kincskeresők, aranyásók és kalandorok, vadonba szakadt férfiak lehasadt, elhagyott, bolygó hollandiként barangoló árnyai.

 

http://https://centauriweb.hu/archiv/video/zafir-tura-videoi/osszefoglalas-kepekben/

http://https://centauriweb.hu/archiv/blog-4/zafir-tura/2016-03-15-nem-lephetsz-ugyanabba-folyoba-ketszer/

15 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    Annak idején csatlakoztam, követőddé váltam, amiért mindig hálás leszek neked, Cen’! A túra részleteit csak később ismertem meg, drámai, sőt sokkoló volt az a második nap. Most, két év múlva, olvasva ezt az összegzést, úgy tűnik, hogy most látod igazán drámainak az egészet, mint egy óriási veszteséget! Nem tudok erre semmi vigasztalót írni, mert Te voltál ott, Te szenvedted végig, csak remélni merem, hogy ez a hiányérzet enyhülni fog! Tudod: nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba!😊

    • Hát most kicsit tanácstalan vagyok – talán túl drámaira festettem a helyzetet. A lényeg az: tényleg furcsa még mindig, 2 év elteltével is az egész út. Egyrészt csakugyan életem egyik legszebb emléke, másrészt övezte valami félhomály, valami olyan árnyékosság, amire talán most is csak keresgélem a magyarázatokat. Igen, van ebben valami veszteség is, de olyan veszteség, amiről ha nem megyek Zafír-túrára – nem is tudok. Lehet, így sem lesz világosabb, de nemcsak zafírt és aranyat és csodaszép gránátkristályokat, hanem egy veszteséget is nyertem. Ebben az olvasatban ez is pozitívum, a hiányzó-elveszett felem is gazdagít. 🙂

      • Ibolya Nagy

        Kedves Cen’, ha jól emlékszem egy csepp víz nélkül indultál és több, mint egy napig nem ittál semmit, -utána se vitted túlzásba- nem csodálkozom, hogy “félhomály” volt, az az érzésem, hogy gyakran csak az adrenalin vitt előre! Jó, hogy itt vagy!😊☀️

        • Patai Mária Zsuzsanna

          És a csokikat is otthon felejtetted! Volt az állapotodnak biokémiai oka is biztosan. De nem túloztad el utólag, drámai volt az akkor is! Emlékszem a magaslesen készített videóra, egy picit az volt az érzésem, el akarsz tűnni te is, de szerencsére a másik feled vissza akart jönni. Jártunk azon a nyáron a Börzsönyben, a patakmederben bukdácsolva sokszor eszembe jutottál.

  2. marsovszki viktória

    Ez szíven ütött, Cen, De jó, hogy leírtad, mert erre egyáltalán nem gondoltam a Zafír-túráról olvasottak alapján, Én utólag olvastam. A felszínt láttam csak. Egyszer talán, mikor az erdei (utolsó?) éjszakában rettegtél, és figyelő szemeket véltél látni,, akkor éreztem át ezt a traumát, amiről most írsz, szépgyönyörű írásodban.

  3. Szabó Edit

    Ilyen érzéseim sosem voltak, nem is lesznek – ebben biztos vagyok -, ezért aztán csak érteni próbálom azt, amiről itt írsz. Mély nyomot hagyott benned ez az út, azt látom.

    Sejteni lehetett már előre, hogy nem lesz ez a túra egy sétagalopp, amikor meg azt írtad, hogy csak azt eszed majd, amit az erdő ad – tél után, tavasz elején! -, nagyon meghökkentem.

    Látom, foglalkoztat a visszatérés gondolata. Erről jutott eszembe: mi lett a többkilónyi opállal? Visszamentél érte? Visszamész még érte? (Talán ez ok lehet egy újbóli visszatérésre?)

    • Az opál még ott van – legalábbis remélem, a dugihelyen. Mindenképp visszamegyek. Vágyom is vissza, tényleg érdekel, vajon most könnyebben találnék? Meg aztán van egy tartozásom is azok felé, akik a PIM-ben feliratkoztak egy aranymosó-túrára. Az idén tavasszal ezt mindenképp pótolni kell 🙂 🙂

  4. Nagyné Ica

    Úgy tűnik a Zafír túra legalább annyi negatívumot hozott mint amennyi pozitív volt benne. A tapasztalás mindennél többet ér. Te pedig már nagyon sokat tapasztaltál….mindenfélét. Egy biztos lesz miről mesélni az unokáidnak. És, hogy az ember nem lép kétszer ugyanabba a folyóba?! Pedig de 🙁 Szép estét mindenkinek! 🙂

  5. 3 patak veszi a házat körbe. Idén mosni fogunk mi is mindent már látom előre, ahogyan kisebbik fiamnal a patakban állunk térdig ☺️

    • Kegyes helyzet! 🙂 🙂 A legjobb – az “én patakjaim” itthon dombvidéki patakok, vagyis iszaposak, mosni belőlük semmit sem lehet, de azért szeretem őket, a parton nyíló mocsári nőszirmokat és a mocsári nefelejcseket – például 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük