Szélvédő – egy titokzatos úr levele az útszélről

Ez a képet az internetről mentettem ki nem kevés keresgélés után. Ez az a hely, ahol a titokzatos úr felvett – ahol előtte azt hittem, hogy innen soha a büdös életben nem jutok tovább. 🙂 (Fotó: Centauri)

2019.02.09. Lassan új rovatot indíthatnék az egykori „Önök kérték” mintájára. Most már rendszeres, hogy felidéztek egy-egy emlékezetes posztot, ami azonban nem olvasható itt, a honlapon, és ami lassan elsüllyed vagy már el is süllyedt teljesen az internet mélyében (Legutóbb: Amire büszke vagyok: a jobb lábam). Én pedig, amikor csak időm engedi, áthozom ide, ebbe a poszt-rezervátumba azokat, amiket kértek, és amiket még megtalálni. Ma is érkezett ilyen javaslat. És mennyire jó! Valóban nincs itt, holott erre az esetre élénken emlékszem, ráadásul olyasmi is az eszembe jut róla, amit eddig nem meséltem el (de fogom – s tudom, van, akinek már az agyára megyek a sok késleltetéssel… L ).

S még egy apró adalék. Épp a napokban írtam egy másik emlék kapcsán (És nincs még egy életem), mennyire nehéz megtudni, hogyan látnak minket mások.

Az alábbi levél abban is kivételes pillanatot rögzít, hogy egy külső szempontot mutat. Én mutattam az utat, a Jack London-túrát az út széléről a magam szemszögéből, itt viszont megnézhetjük, hogyan látta ugyanezt az utat valaki más, egy kényelmes nagy kocsi szélvédője mögül.  

Azok, akik nem követték annak idején a Jack London túrát ITT olvashatnak róla röviden.

A túra 18. napján kaptam a szóban forgó levelet, és erről írtam az alábbi rövid posztot. Ez az országúti találkozás, és ez a levél valóban a legszebb emlékeim között marad, míg csak élek. Szóval nem nyitunk új rovatot, maradnak a „legszebb emlékek”. De azért küldöm ezt Patai Mária kérésére sok szeretettel – és persze mindenkinek, aki úton van, s mindenkinek, aki már megérkezett! (A fotó alatt a hajdani poszt 🙂 )


Centauri Jack London 100 túra

És a kocsi, ami a pusztában felvett – itt épp a Tisza partján állunk, mert az úr elvitt oda is, megmutatni a jégzajlástól hangos folyót. (Fotó: Centauri)

SZÉLVÉDŐ (18. nap) 2016.01.29.

Sokaknak mondtam az elmúlt hetekben, hogy örülnék, ha hallanék még róluk. Sofőrök, benzinkutasok, vendéglősök, pultosok, diákok, postások. De kevesen jelentkeztek azóta, hogy útbaigazítottak, hagyták, hogy megmelegedjek, elvittek egy darabon. Az első igazán pusztai szakasz elején, ködben, sárban, reményvesztettnek tűnő helyen, reggel megállt egy zsírúj, hollófekete Passat. Benne jól szituált úr. Aztán egy számomra is meghökkentő történetben találtam magam. Órákkal később, mondtam neki: örülnék, ha találkoznánk még, ha másként nem, hát az éterben. Van egy kis füzetem, ahová címeket írok fel az út során. A művelt és megnyerő úrban azonban éreztem valamiféle visszahúzódást is – talán rosszul? –, így hát nem kértem mail-címet. Csak annyit mondtam: örülnék.

Ma furcsa, szép levél jött Facebookon. Darabokban. Apró szakaszokban írták. Engedéllyel közlöm, de név nélkül. Pont olyan kis szakaszokban, ahogyan jött, mert ez így szép. Ilyen darabosan.

Ahogy lassan, mozaikokból áll össze. S az, ami összeáll, azt üzeni: még ha ott is hagyom az országutat hétfőn, visszatérek hozzá még. Az ilyen darabokból, lassan összeálló történetek, eszmélések miatt nem hagyhatom ott végleg.

Sokan vagyunk. Házakban, életekben, kocsik melegében, jólétben, szegénységben, szélvédők mögött. Tudom, veszélyesen emelkedek, meredekebben a szokásosnál, pátosz húz, a nyakamba frázis liheg, de az útszél kicsit más, ott az esztétika és talán az irodalom is mást jelent.

Abban a reményben nyújtom át nektek ezt az alighanem töredékesen átküldött levelet, hogy amikor már nap mint nap fűtött szobában leszek, ez az út akkor sem ér véget. Se azokkal, akikkel találkoztam, akik követték-követik, és azokkal sem, akikkel majd csak ezután találkozom, holnap, holnap után, vagy a távoli jövőben.


“Szélvédő” (az titokzatos úriember levele):

Legyen akkor itt egy történet más szemszögből: Reggel a gyereket vittem iskolába, az úton a legelésző őzekben és az út melletti fákon ülő sólymokban gyönyörködtünk.

 

A nap át-át süt a felhőkön, és látok egy fura alakot az út mellett álldogálni. Túra ruházat van rajta, kalap, mellette olyan pakk, amivel nyáron szoktak az emberek túrázni. Nagyon nem illik a környezetbe. Egyszerűen nem oda való.

 

Visszafelé stoppol, megállok neki. Nyitom a csomagtartót, be is dobálja a málhát, és beül. Innentől kezd érdekessé válni a történet. A stoppos el van kicsit tájolódva az útirányokkal, és az utak számozásával kapcsolatban, aztán kikerekedik a túra története.

 

A kispolgári létből, a taposómalomból nézve a túra célja, maga a tény, hogy van egy mókus, aki egy ilyet bevállal, elindul egy ilyen útra ma, megfoghatatlan, hihetetlen, valószínűtlen. Végül a távoli ködbe vesző fiatalságomat juttatta eszembe, amikor minden nyáron végigkajakoztunk egy folyót lefoglalt szálláshely nélkül, amikor stoppal lementünk a Balatonra, a barátommal, ott beálltunk büfékbe dolgozni szállásért, kajáért és némi fizetésért… ez már olyan messze áll a mai kényelmes, előre kiszámított megszervezett élettől, hogy mellbevágó. Valóban. Mi is voltunk ilyenek fiatalon. Volt kalandvágy, volt carpe diem érzés és akkor sem voltunk boldogtalanok. Figyeltem a stopposomat: választékosan beszél, magáról gyakorlatilag semmit nem mond. Jack London szinte minden könyvét olvastam. Egyre szimpatikusabb a fickó. A kalandvágy bennem…

 

Irigylem a fickót.

 

Na, akkor hová is megyünk? Eszmélni kell egy kicsit… Jó társaság a stoppos, más világ. Ha már így alakult, akkor éljük együtt egy kicsit ezt a történetet… Felteszem a kérdést: „Ha már itt vagy megmutassam a környéket?” Igenlő válasz után elindulunk. Körbe a kis városon, mesélem a város történetét, mutatom régebbi részeket, az újakat… Kattog a fényképezőgép, van helyzet, amikor arra gondolok, hogy itt még menteni is kell a Tiszából, ha az óvatlan művész beleesik….

 

Biztos, hogy más világból érkezett utazó. Űrlény, vagy nem tudom…

 

Nézem az órát, sok az idő. Lassan várnak rám, menni kellene. Mivel ígértem egy kávét, elviszem a kedvenc csárdámba, egy barátomhoz, aki szintén különc, nem kicsit. Meg is találják a hangot egymással, látom, hogy a barátom teszteli az idegent, valós-e a tudása a halakról, Jack Londonról mielőtt bármit mondana… Hozza a kávét, nem enged fizetni engem sem, szó nélkül összerak egy pakkot. „Szeretjük a vándorokat!” – mondja a barátom.

 

Idő van, menni kell. Ha itt hagyom, senki nem veszi fel, az biztos. Megegyeztünk, hogy Debrecen a cél, elviszem a debreceni 35-ös útra. 10-15km, nem gond. A gázra lépek. Haladunk. Buszmegálló.

 

Kiszáll.

 

Hirtelen üres lesz az autó. Szürkébb a táj. Úristen, az irodában már várnak!

 

A gázra lépek. 200…

 

 Dolgozom.

 

Nem tudok figyelni. A fura fickón jár az eszem. Meg sem kérdeztem, szüksége van-e valamire, tudom-e valamivel segíteni az útján. Eszembe sem jutott pénzt kínálni, hiszen így volt teljes és kiegyensúlyozott a Vándor.

 

Nézem a facebook oldalát és még mindig hihetetlen. Mesélem a feleségemnek a történetet.

 

A végén megjegyzi. „Ilyen is csak veled fordul elő…”

 

Tényleg… De előfordul!


Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára 🙂


Jack London túra – Csavargás 5000 forintból egy hónapig

És nincs több életem

Amire büszke vagyok – a jobb lábam

Zafír-trauma

9 Comments:

  1. Szabó Edit

    🙂 🙂
    Jó, hogy Patai Mari emlékezett erre! Ennek tényleg itt a helye.
    (Kár, hogy nincs több ilyen levél. 🙁 )

    • Van még – egy olyan levél is, ami egészen pszichotikus eset; ha időm engedi megírom majd. De most BARANGOLÓVAL készülök, még ma este, csak a technika legyen hozzám kegyes. Ez a szegín laptop nagyon akarja már a nyugdíjazást, ma is szaraxik velem sokat, elment egy órám csak arra, hogy újraélesszem, újabban már túlmelegedik, kiraktam negyedórára az udvarra, és csak azután volt hajlandó elindulni megint nagy nehezen 🙁 nem egészen ideálisak a munkakörülmények, azt hiszem

      • Szabó Edit

        A laptop nálam is több sebből vérzik – op. rendszert kellene cserélni -, a telefonom is gyengélkedik néha: át tudom érezni a helyzetedet. 🙁 De tudod: “A többit majd apródonként
        megcsináljuk.” 🙂
        Kivárjuk azt a másik levelet is.

    • Patai Mária Zsuzsanna

      Edit tanított nekem piros szívet nyomni, de itt nem tudom, hogy kell!

  2. Nagyné Ica

    Emlékszem jól erre a napra (is)….Hiába! Vannak még jó emberek!
    A FB-on 2017. Dec.25-ig megvan minden bejegyzés és minden fotó. Megérni lementeni, bár nem kis munka, az biztos.

  3. Nagyné Ica

    Patai Mária! 👍 😊

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.