Örökbe adott anyám, így lettem kicsi Faust

Centauri Jégvágó kék angyal magvető irodalom regény novella pátosz a káoszban ice pick jákob botja fotók jack london melville moby dick

Fotó: Centauri

2018.11.04. Ez a pár sor „legszebb emléknek” indult életem első cserkeléséről – de talán marad is már az –, ám végül, talán mert most volt halottak napja, és mert anyámról csak hébe-hóba írok, ráadásul ez a legszebb emlék hozzá is erősen kötődik, végül amolyan halottaknapi vádirat vált belőle. De nem húzom ki, mert jogos.     
Életem első cserkelése azért jár most a fejemben, mert utoljára gyerekkoromban voltak nálam annyira fókuszban a vadak, mint az utóbbi egy hónapban. Jó, nekem minden szeptember pirosbetűs ünnep; mindig hallgatom a bőgő gímbikákat, számon tartom őket, fotózom is a vadakat időnként (ITT), de hogy többet tudjak meg a nagyvadakról és közel kerülhessek hozzájuk, arra ennyi erőt és időt utoljára gyerekkoromban szántam. A vadvilág iránti érdeklődésem hamarabb született meg bármi másnál, s ennek oka egy hosszú kórházi időszak volt, ahol egy időben hónapokon át egy vadászember feküdt a szomszédos ágyon (erről korábban ITT). Az első vadászújságot (Nimród) 8 évesen kaptam karácsonyra, s attól fogva hosszú éveken át jött nekem havonta. Hála anyámnak.
És itt jön egy közbevetés a legszebb emlék előtt. Muszáj közbevetni, hogy anyám egyrészt valószínűtlenül sötét gyermekkort „varázsolt” körém, másrészt voltaképp mindent megadott.

Mindent, amihez nem kellett szeretet.

Bár ezt nagyon nehéz kibogozni, mert mondhatjuk azt is, hogy ez volt az ő szeretetnyelve: hogy amint egy vadászújságot látott a kórházi ágyam mellett, rögtön megrendelte, ahogy aztán a Természetbúvárt és az Élet és tudományt is. Ezek az újságok egész gyerekkoromban jártak nekem, és minden nap ünnep volt, amikor megérkezett egyik vagy másik. Őszintén szólva mégsem hiszem, hogy ez szeretetnyelv volt, inkább kompenzálásnak tűnik – de valljuk be, már az is valami, ha valaki legalább annyit felismer a saját szülői-anyai működéséből, hogy az valójában rettenetes, és ennek nem volna szabad így lennie, ezért aztán, ha talál valamit, ahol könnyen hiheti azt, hogy legalább részben kompenzálhatja a fiát, amiért annak egy újra és újra megújuló horrorban kell épeszű, értelmes és kiegyensúlyozott férfivá cseperednie, akkor lecsap minden lehetőségre. Megrendelni egy újságot, aztán még egyet és még egyet, könnyű. Pénzkérdés és egy mozdulat.

Jóval könnyebb, mint pozitív és rendíthetetlen szeretetlényként jelen lenni kíméletlenül hosszú éveken át egy kölyök életében.

Egy renitens kölyök mellett. Egy kölyök mellett, aki szemlátomást nem hülye, és nem egyszerűen idejében, hanem idejekorán felismeri és attól fogva pontosan tudja, mit tesz az anyja, miféle purgatórium ez a család, ahol felnőtt emberek igyekszenek kínok kínjával megtisztulni, csakhogy nem egyszerűen egymás kárára, hanem annak a kölyöknek a kontójára is,
aki kéretlenül került oda, aki mit sem tehet az egészről, aki sokáig csak rab ebben a kálváriában, nincs szabadsága szemernyi sem, olyan kiszolgáltatott, amennyire csak egy élőlény kiszolgáltatott lehet, s még csak az sem adatik meg neki, hogy mindennek elviseléséhez elég hülye legyen.
Tudom, hogy ezt látta anyám is, de azt hiszem, ez is kettős érzéseket váltott ki belőle. Egyrészt örült, hogy a fia az átlagnál érettebb és okosabb, ahogy sokszor mondták, koravén, másrészt nyugtalanította is, főként, ha azzal kellett szembesülni, hogy jóval többet értek, mint amennyit ő szeretne, ráadásul a dolgok értésének és kritikájának egy idő után nyilvánvaló jeleit is adom. Tudta, hogy fel kell készülnie a legrosszabbra: eljön majd az idő, amikor már nem lehet megfélemlíteni, amikor végre elnyerem-kivívom a szabadságot, melynek egy részét automatikusan megkapom, pusztán azáltal, hogy felnövök, és akkor, ismerve a kölyök memóriáját, látva, hogy felír mindent, naplót vezet, amely az ő korában olyan szokatlan, hogy szinte ijesztő már, épp csak megtanult írni és olvasni, és az apja barométerével minden reggel méri a légnyomást, beírja egy naplóba az aktuális felhőtípussal együtt, kígyókat hord haza és elrejti az alsógatyák között a fiókban, és hosszan sorolhatnám, mi minden tölthette el anyámat örömmel, s ugyanakkor, ugyanolyan erejű félelemmel, mert nem gondolhatta egy pillanatig sem, hogy egy ilyen kölyök, ha eljön az idő, ha eljön az ő szabadságának ideje, nagyvonalúan megfeledkezik mindenről.
Tudnia kellett, hogy valamikor valahol ezért benyújtják majd a számlát, és nem kétséges, ki fogja benyújtani.
A saját fia, a saját kölyke, az a lény, akit a „szíve” alatt hordott, akit felnevelt, és akinek – az ő értékrendje szerint – „mindent megadott”. Csakhogy ez a „minden” nem volt más, mint valamiféle ballaszt. Valami, amivel azt az űrt kellett kitölteni, amit ő, mint anya, maga után hagyott.
Pocsék élete lehetett. Velem élni nap mint nap, tudva mindezt, tudva, hogy a ballaszt sem lesz elég. Semmi, ami meg nem történtté teheti folyton ismétlődő totális kudarcait, amikor újra és újra megnyitotta saját elbaszottságának kapuit, annak a pokolnak az átjáróit, amit ő is úgy örökölt, s hagyta, hogy bár nem volna muszáj, a saját kölyke is benézzen-bejárjon oda. Ez is egy olyan pillanat, amikor fizetnie kell. Amikor róla írok.
Nem maradhat fent másként, csak így, szörnyszülöttként, aki legjobb pillanataiban mindössze aludt.
Aki elszúrta örökre, hogy teszem azt halottak napján imát mondjak érte. Imát mondok apámért, Hetési tanárbácsiért, és sok más emberért, akik mentsváraim voltak, kölyökkoromtól fogva egészen addig, míg fel nem nőttem; tanárokért, tudósokért, olyan koponyákért is, akik már száz éve is halottak voltak, mégis útbaigazítottak, elkísértek, sőt, úgy éreztem, beszélnek velem, hozzám szólnak, s kitartóan bíztatnak. Hamarabb hálálkodom amiatt, hogy Bulgakov megszületett, Csehov vagy Pavlov, Goethe vagy Darwin, Shakespeare vagy Mendel, minthogy anyám miatt hálálkodjak. Pedig volna miért. Tök mindegy, mi volt a szándéka. Eldönthetetlen már, hogy azzal a támogatással, amit az újságok megrendelése, az utazások fizetése, a temérdek könyv, sőt később műtárgy, amivel – nem túlzás ezt mondani – elhalmozott, egy olyan antivilágban, ahol ez egyáltalán nem volt divat, hogy mindezzel csak kompenzált
vagy valóban így próbált elmondani valamit, amit sehogy másképp nem tudott.
Tök mindegy, ezt már utólag lehetetlen tisztázni. Az viszont biztos, hogy még ha ez egyfajta lekenyerezés lett volna is, valami, ami majd lakatot tesz a számra, amely brutális púder lesz az ördögi gyermekkoron, a végeredmény meglepően jó.
Sok szempontból ma is abból élek, amit akkor kaptam. Anyám talán azt gondolta – ahogy párszor mondta is –, hadd olvassak, mindegy, mit, csak sokat. Ezért minden létező könyvet, amit csak megkívántam megkaptam. Amire biztos nem gondolhatott: hogy majd e könyvek szerzői lesznek a társaim, barátaim, patrónusaim. Hogy inkább lesz anyám Jack London, Niko Tinbergen, Konrad Lorenz és társaik, mint ő maga. Ilyen hülyeséget még egy olyan nő sem gondol, amilyen az anyám volt, aki egyszerre művelt és okos, jóízlésű, s ugyanakkor bestiális; olyat akkor sem gondol, hogy „ha már egyszer pocsék anya vagyok, sőt, nem túlzás azt állítani, hogy valóságos ellenanya,

akkor legalább örökbe adom a kölyköm, egy jó házba”. Pedig ez történt.

Anyám talán csak kompenzált, talán csak lekenyerezett, talán csak igyekezett megvenni kilóra s jó előre, talán csak igyekezett a nem is oly távoli jövő élét tompítani, hogy szabadságra ébredésem pillanata ne vágja keresztbe minden alibijét egy szemvillanás alatt, lehessen majd azt mondani: „igen, igen, talán így volt, talán nem voltam a legjobb, de mindent megadtam”.
Bárhogy volt is, valójában lemondott rólam – s utólag azt mondom: minő szerencse!
És próbált valamit ezekkel az újságokkal, könyvekkel és mindenekkel: s milyen jól tette! De az ő szempontjából fordítva sült el a fegyver. Mindaz, amit az ő asszisztálásával a gyermekkor brutális magányában, fájó intenzitással fel- és magamra szedtem, épp arra tanított, hogy lássam a dolgokat, a világot, a valóságot színről-színre; és mindennek tagadását, felülírását, lehazudását, szépítését, kozmetikázását egy pillanatig se hagyjam. Így mindez épp arra nem volt jó, amire talán szánta. Végső alibinek.
Lefegyverezni akart talán jó előre, s ehelyett, ezekkel a szerzőkkel, ezekkel a társakkal, azzal a tudással valójában élesített fegyvert adott a kezembe.
Tudást és nyelvet. Nyelvet, amely, ha kell, úgy tár fel egy sorsot, akár a szike; s tudást, amely megmutatja, ezt a szikét hol és hogyan kell és szabad használni.  Azóta is hányszor kérték, írjam alá, hogy piros az ég vagy négyzetrácsos. Azóta is hányszor kellett megvívnom azt a harcot, hogy kimondhassam: KÉK. Az ég kék. Az volt mindig, s az is marad, hazudjon erről bárki bármit. S milyen nagyszerű volt látni azokat, akik ugyanezeket a harcokat vívták száz és ezer évvel előttem, akik, ha kellett, akár ölre és pokolra is mentek a kék ég védelmében.
Bizony mondom, lemondott anyám rólam, valószínűleg már abban a szent és gyalázatos pillanatban, amikor akaratom ellenére a világra születtem. S milyen jól tette! Bizony mondom, menekülni akart csak a felelőssége elől és előlem, amikor tudtán kívül örökbe adott.
Micsoda kegy, micsoda mázli, milyen kivételes eset! Így lett apám Babits Mihály. Jóban rosszban mindig társam Goethe és Beethoven. Abban a pillanatban, amikor elengedte a kezem mindenki, akinek tartania kellett volna – először anyám, aztán apám, amikor távozott az élők sorából –, száz és száz kéz ragadott meg, száz nagyszerű név, száz őrült éles elme, száz bátor ember, száz angyal és zseni, és kézen fogott. Mi több, egy szép napon magához ölelt az egész Bioszféra. Szarvas, gébics, kócsag, páfrány és moha népesített be engem, s a Föld minden faja, a rájuk oly jellemző teljességet hozva be épp csak felépülő létembe, a Föld minden faja, nem kevesebb, mint negyven millió faj költözött be hozzám, talált otthonra bennem,
mintha negyvenmillió száműzöttet fogadna be egy gyerek elhanyagolhatóan kicsi léte.
Köszönöm neked, anyám. Köszönöm, hogy lemondtál rólam: csak így kaphattam meg az egész világot olyan rohadt korán, tokkal-vonóval, teljesen, drasztikusan és egészen; azt a világot, amiből mások – jobb családok, szebb anyák sarjai – csak véletlenszerű s manipulált részeket kaphatnak. Köszönöm, anyám, hogy újra és újra magaddal vittél a pokolba. E nélkül sosem menekültem volna előled a tudósok, írók, festők, da Vincik, Leonardók, Keplerek, Homéroszok, Danték, Vergiliusok körébe; sosem menekültem volna a mezőre, az erdőbe;
e nélkül talán sosem jutok el a mennybe, így viszont, tudatra ébredésem első pillanatától tudtam, hogy ott a helyem, s nem melletted.
E nélkül sosem értettem volna meg, hogy a Föld lehetne mindannyiunk üdve, s nemcsak egy bolygó lehet az otthonom, otthon lehetek akár a kozmoszban is. Bármit érezhetek, bármit megérthetek. Ha nagyon akarom, ami te voltál, és ami te nem voltál, mert nem lehettél, nekem semmiképp sem, akár azt is. Jobb volna sok mindent meg nem történtnek tekinteni s elfeledni, de én, hála neked, hála azoknak, akik helyetted neveltek, tudom, hogy valójában nem jobb. Mert én – úgy érzem – mindenki másnál jobban értem, mit jelent az, ha valaki
„a rosszra tör, de folyton a jót cselekszi”.
És ha bennem is van valahol egy kicsi Faust – mert talán van –, akkor annak nem én, hanem te adtad el a lelkét. És ha van valami súlyos nagy feladat előttem, akkor az, hogy azt a lelket, amit te oly olcsón passzoltál el egy gyalázatos zsibvásárban, ami neked semmit sem ért, azt a lelket kamatostul visszapereljem.

CENTAURI ATOM irodalom regény könyv pátosz a káoszban jégvágó kék angyal magvető novellák ice pick blue angel

Önarckép (Fotó: Centauri)


Tőzike

Örökbefogadott halottak – halottak napja

 

2017 – Gondoljunk a halálra is – hogy jobban élhessünk!

Életmentő cseppek – erre van szükséged neked is

Apám titkosfiókjai

48 Comments:

  1. Megnyugtatásképp írom, a következő poszt (a valódi legszebb emlék) így kezdődik: “Erőset írtam e legszebb emlék margójára szegény anyámról, de most, a kemény szavak után gondoljatok a hó lágy hullására.” 🙂

    • A havas történet rehabilitálta Édesanyád.
      Nehéz fiús anyának lenni-nos a történeteid önreflexióra késztetnek:-)))
      Nagyon izgultam a fagyott lábú kis srácért:-)))
      A tőzikés történet pedig visszavitt megint haza az őrségi erdőkbe, meg Anyukám udvarába, ahol tavasszal szőnyeg lesz a ház oldalánál belőlük.

  2. Ez most nagyon nagyot ütött! 🙁 Nem tudom, nem vagy-e túl szigorú, vagy annyira nagy sebeket hordozol, amik sosem gyógyulnak be teljesen. Az biztos, ha fájnak is néha ezek a sebek neked, mi olvasók, hálásak lehetünk, mert ezekkel a sebbekkel vagy az, aki így tud írni, a természetről, az irodalomról, az életről, az álmokról,………………

    • Nagy a kísértés, hogy példákat hozzak, mert belemondani a nagyvilágba, hogy “nem, nem vagyok túlszigorú” könnyű, és persze minden nagyon szubjektív, de épp erről szól az, hogy az ég kék, vannak dolgok, amiket halálos biztossággal lehet tudni. De nem engedek most a kísértésnek, nem hozok példát, inkább csak annyit mondok: nagyvonalú vagyok, hogy egyáltalán kísérletet teszek rá – s talán nem is eredménytelenül – hogy kibányásszam anyám működéséből, ami jó. Egyrészt tökéletesen igaz, hogy neki és annak, amilyen volt, sok mindent köszönhetek – az érem másik oldala viszont az, hogy csak azért, mert mákom volt. Mert voltak tanáraim, mert voltak könyveim, barátaim, mert rátaláltam az írásra, rátaláltam a madarakra, mert volt bennem valami, ami képes volt időben dedektálni és elrendezni magában a dolgokat, de nem mindenkinek van ekkora mázlija. És akinek nincs ekkora mázlija, annak gyakran annyi.

    • Nagyon sok embert ismerek, anyákat is, akiknek a tárgyiasult “szeretet” a kapocs. Szerencsére én nem így nőttem fel, de sajnos az anyámból én is kevesebbet kaptam, mint szerettem volna. Te írtál, beszéltél itt az oldalon a napokban a halálról, én meg ismét közelről láttam, tegnapelőtt hagyott itt minket örökre a férjem Édesanyja. 🙁

  3. Szabó Edit

    Megmondom őszintén, percekig megrendülten ültem és kerestem a szavakat. Azt gondoltam olvasás közben én is, hogy ez nagyon kemény. De még keményebb lehetett ezt gyerekként átélni, és nem lehetett könnyű ezt megfogalmazni és leírni sem. Jobb lenne, ha azt mondhatnám, hogy egy novellát olvastam most, aminek csak kis része igaz és a jó része fikció. 🙁

    Jó, hogy mindezek ellenére – vagy mindezek miatt? – olyan lettél, amilyen vagy!!

  4. Ibolya Nagy

    Kedves Cen’, köszönet azért, hogy leírtad, hogy letudtad írni, de ehhez kellett Flora Wellman és Dan anyjának (Marta?) briliáns megformálása. Amikor olvastam őket anno, feltűnt a két anya-figura hasonlósága, “lelketlensége”, hisztérikus mivolta, sorolhatnám. Olyan tökéletesen leírtad a posztban is, megrendített, nagyon.

    Hála, mert túlélted és ilyenné lettél, mint amilyen vagy!

    • Ibolya Nagy

      /Számára nem adatott meg a szeretni tudás képessége (?), kérdés, hogy önmagát szerette-e?/

      • Nem is kérdés, Ibolya. Nem szerette önmagát (sem), egész életében bizonyítani akart, olyanoknak, akiknek nem kellett volna, s ezt egyszer, majdnem felnőtt fejjel mondtam is neki, de szemlátomást nem értette, pedig okos nő volt. El kellett volna engednie egy rakás nyomorúságot, amit fiatalkorának mérhetetlen küzdelmei hoztak az életébe, s nem másokra, többek között rám önteni mindent, hatványozottan, érzésem szerint felszorozva mindazt a rosszat, amit ő kapott. Azt hiszem írok még erről (is) – talán kellene egy “fontos emlékeim” sor is – melyek nem szépek, de fontosak. Melyekből tanultam. 🙂

        • Marsovszki Viktória

        • Ibolya Nagy

          Nagyon jó lenne, Cen’! Mindaddig jó, amíg ki tudod írni magadból, elmúlni nem fog, de sokkal könnyebb lesz, hiszen mást nem is tehetsz már. Szörnyű lehet, ha valaki nem tud, képtelen szeretni. Ilyenkor az a hóvirágot szedő, tüneményes kisfiú jelenik meg lelki szemeim előtt és nem értem!! Ez mással nem magyarázható, mint a szeretni tudás képtelenségével.

  5. Marsovszki Viktória

    Nem jó helyen landoltál, Cen, és mégis, ez az első lépés, az oda-születésed határozza meg az összes többi lépésedet, halálodig. Símitanánk a dologot, szépítenénk, de semmi értelme. Én visszafelé végzem ezt a munkát, iszonyú, borzalmas megélni. És egyikőnk sem tudja, miért van ez…? Szemernyi magyarázat sincs rá. Csak a tények üvöltenek az égig, természetesen süket fülekre találva hullnak vissza ránk, bassza meg… nagy szerencséd, hogy te elég erős vagy, ádázul végzed a korrigálást… van erőd nyiílt sebekkel élni a világban… , a fájdalmas, pótolhatatlan hiányt alkotássá transzponálni…. És ennek örülhetünk is.

    • el nem tudom mondani, milyen megtisztelő az őszinteséged és bátorságod. A nyílt sebekhez annyit, ezek már jó ideje nem nyíltak, talán már nem is sebek, de megdolgoztam érte, konkrétan 23 éves koromban, amikor beláttam, hogy muszáj lesz mindezt le- és feldolgozni, máskülönben a fél életem (ha nem az egész) arról szól majd, ahogy az oly sokaknál megesik, hogy gyermekkori sérelmek vezérlik. Erre épp anyám a jó példa. Pontosan tudtam, hogy bár anyám és apám is halott, elvileg szabad lehetnék, magam alakíthatnám kényem-kedvem szerint az életemet, mégsem lehetséges, míg én magam nem tisztázok mindent. Addig erősen telve voltam mindenféle rossz érzéssel, tévedéssel, de mivel – azt hiszem – elég drasztikus módot választottam, egy évet szántam rá, hogy mindent, válogatás nélkül, hideg fejjel, elemzően, leírjak és megértsek, több mint ezer oldalban, ez hatásos volt. 23 éves korom óta a magam útját járom. Persze, illúzió volna azt hinni, hogy ez tökéletesen független már, hisz épp a “legszebb emlékeim” mutatja, hogy mennyire nem az. Nem, független nem vagyok és sosem leszek, de szabad az már igen.

  6. Marsovszki Viktória

    8:10 óta úgy forgok az írásod körül, Cen’, mint a lepke éjjel a lámpa körül.
    Néhány kérdés a legégetőbbek közül, amit ide kell írnom.
    Miért van az, hogy az egyik anya (apa) képtelen akár egy grammnyi szeretet adni a gyerekének? És miért van az, hogy a másik mázsás súllyal nehezedő szeretetével sebzi halálra a gyerekét? Honnan jön az arányérzék, amivel a középutat lehet járni, ami mindkét fél számára legalább elviselhető? Igen, az állatoknál ez is tökéletes, jól működik, pedig őket nem is áldották-átkozták meg a szeretet-gyűlölet képességével.(Lehet, hogy ezért).Hogy lehet vajon megtalálni az aranymetszés vonalát, vagy a közelébe kerülni legalább, a családnak:, apának-anyának-gyereknek együtt és külön-külön?
    És most bezárom a blogodat, a szobaajtót, kikarikázom a kiserdőbe, ahol jó kis “avar-szivar” szagot szippantok, kimosom magamból ezt az őrületet. És téged is békén hagylak vele.

    • Erre nem tudom a választ – most nem, de abban biztos igazad van, hogy arányérzék dolga. Talán nem a fülénél iderángatott dolog arra a posztra hivatkoznom, amiben azt írtam, hogy “életünk a szimfóniánk, az életünk a mesterművünk” – és amint minden mű a tökéletes arányokat keresi, kicsiben és nagyban, egy regény például a nagy történetben épp úgy, mint a mondatok szintjén, úgy egy életet is ekképp kell(ene) alakítanunk. Csak épp míg egy regényt be lehet fejezni, egy élet sosincs készen – bárhogy fájjon is. Magamat is sokat trenírozom arra, hogy vágyjak bármire, bátran, vadul, szenvedélyesen, semmit se tartsak lehetetlennek, de azzal békéljek meg végre, hogy a sokszor vágyott célba érés, a tökéletes egyensúlyi állapot, főként a tartós, atombiztos egyensúlyi állapot, amikor elkészültünk, az egyszerűen nem létezik. Amíg élek, épülök, és mint minden építkezés, ez is fáradtsággal és gonddal jár. De ha nem épülök, leépülök. Azt hiszem nincs más választás.

      • Marsovszki Viktória

        ♥ És írj, Cen, nagy adomány ez nekünk, hát még neked, püföld az írógépedet! 🙂

  7. Lodovico il Póró

    Kedves Centauri,

    a Te szomorúságodhoz képest az enyém vásári komédia. Nem mondom, hogy sajnálom, hogy így érezted, hiszen valóban így lettél az, aki vagy. Mi a fontosabb: a harmónia, amely betelik magával, vagy a válaszokat és megértést kereső boldogtalanság? Te válaszoltál, mégis szomorú ez valahol. Mert ki tudja, megtalálod-e azt, amit akkor kaptál volna, ha úgy érzed, szeretnek?
    Igen: aki megkapja a boldogságot, miért is keresné? És akkor nem születik a keresés eredménye … de hát mégis: egyszer úgy konkludáltam a meg nem talált Igazinak írva: Ki a szart érdekelne a MŰ, kit érdekelne bármi más, ha volnál te? De nincs.
    Kizárólag a hiány miatt írom ezt az Üzenetet – írtam “neki”.
    Szép az októberi fényképcsokor is.
    Szia
    L.

    • Kedves Lodovico, héttonnás kérdés ez – nem is egy. Itt már a sorsról is gondolkodnunk kell, van-e egyáltalán, ha igen, mi legyen vele? Nem kitérni akarok, de azt hiszem, erre valamivel később visszatérek még, mert bár a dilemma édesen és rémisztően ismerős, ráadásul régtől az, mégis az a helyzet, hogy amint szalad az idő, szaporodnak a sorok, sokasodnak az emlékek és tapasztalatok, az erre adott válaszok és reakciók egyre összetettebbek, egyre szövevényesebbek, s ahelyett, hogy megnyugvást hoznának, inkább úgy sarjadzik a töprengések nyomában a sok új kérdés, akár a tarack.

    • Marsovszki Viktória

      szia, Lodovico

  8. Marsovszki Viktória

    nincs

  9. Marsovszki Viktória

    Ezek a szavak elsarjadztak itt mint a tarack, Kedves, Cen’, drága Cen’,kedves Lodovico! ♥ ♥

  10. Marsovszki Viktória

    És , Cen’, te szaladsz ott a végén, ebben biztos vagyok

  11. Azt elmondtad, hogy édesanyád nem szerette saját magát sem. Vajon hogyan szinkronizálta önmagát, a tetteit? Milyen rendszerben látta és használta az érzelmeit, hogyan vezérelte azokat, hallgatott-e valakire? Kérlelhetetlen kőtömbök ereje érkezik a mondataidból, várom a folytatást, ha írsz még róla. A horgászkalandok is elég várósak 🙂

    • Épp az volt a gond, hogy nem ő irányított, hanem őt irányította valami – nyilván sokszor maga is bánta, hogy így működik. Írok még, persze, és jönnek a horgászkalandok is, de addig be kell érned az ehhez a poszthoz kapcsolódó “legszebb emlékkel” – bő olvasmány estére, az imént raktam fel 🙂

  12. Nagyné Ica

    Drága Cen’! Nagyon nehéz szavakba önteni a fejemben cikàzó gondolatatokat, annál inkább, mivel előttem már mindent szépen leírtatok. Igyekezve megérteni, megmagyaràzni az érthetetlen és megmagyarázhatatlan rideg és kegyetlen valóságot. 😢 …és valóban: aki magát nem tudja szeretni, az szeretetet sem tud adni. Nem akarok most személyes példát hozni…arról csak annyit, én ezt most most kapom, de nincs magyarázat a miértre. 😞
    Többször írtàl már anyád “kegyetlenségéről”, nem volt ez teljesen új, de ekkora erővel, ilyen ” brutális” módon még nem tört ki belőled. ( legalábbis én nem találkoztam vele. ) Köszönet és hála az őszinteségedért, és hogy ezt így átadod nekünk, olvasóknak. Ehhez mégis csak hozzájárult jó anyád azzal, amilyen ő volt, és hála neked azért ami/aki lettél! 💖 Amíg olvastam Shakespeare gondolata járt a fejemben…”Koldus-szegény kiràlyi gazdagon…” Nem erre a helyzetre íródott, de én érzek benne valamit…

    • Én köszönöm a te őszinteségedet – sajnálom, hogy ezt te most kapod. Mit mondhatnék? Brutálisan sovány vigasz – már ha egyáltalán az -, de ha mást nem is, annyit láthatsz, hogy ez nem egyedül veled esik meg. Nehéz helyzetben hajlamosak vagyunk úgy gondolni-érezni, hogy nálunk szerencsétlenebb ember nincs a világon, egyedül velünk történhet ilyen, és akkor a szomorúságunk, kétségbeesésünk, dühünk, mikor mi, még az indokoltnál is nagyobb lesz, az pedig elveszi minden erőnket. De végül is csak annyit szeretnék mondani: én drukkolok neked, és azt hiszem vannak itt még páran így. 🙂

      • Ibolya Nagy

        Vagyunk, Cen’, ki így, ki úgy, de nem szeretném, ha panaszoldallá válna ez a többre, szépre hivatott weboldal. Szép estét, jó éjszakát mindenkinek!💫🌛🌛

        • Nagyné Ica

          Nem panaszkodásnak szántam Ibolya. Szándékom szerint azt szerettem volna érzékeltetni, ismerős az érzés és tudom milyen az ha valakit nem szeretnek.

          Szép és kellemes napot kívánok mindenkinek! 😊🌞🍁

          • Ibolya Nagy

            Kedves Ica, félreértettél, hiszen te se részletezted, nem neked szólt, hanem úgy általában, csak most itt volt az apropó, amit már régóta szerettem volna leírni. Kérlek, ne haragudj, ha félreérthető voltam.😌

      • Nagyné Ica

        Köszönöm! 😊

  13. Ez nagyon kemény, mit is lehetne mondani?
    Én akkor jöttem rá, hogy milyen családban éltem, amikor saját gyerekem lett. Az életünk egyébként is felfordult épp a gyermekünk érkezésével, és erre jött még egy nem csekély válság, ahogy jöttek fel az emlékek, illetve a dolgok hiányának megélése. S nem csak a mi családunk élete volt ilyen, de úgy tűnt számomra, hogy az egész környezetünk is hasonló volt, mint egy nagy tömeges pszichózisban, ahol az emberek nem tudják egymást szeretni. Amíg el nem költöztem a környékről, nem is tudtam, hogy vannak működő, szerető családok, s hogy az milyen.
    Az egyik legkeményebb meló, hogy meg ne szólaljon a bennünk élő saját szülőnk, amikor a saját gyerekünket neveljük..!

    • Kedves, Piri, nagyon örülök a hozzászólásodnak – van itt egy fontos dolog, amit részben már érintettem én is, talán tegnap, valakinek válaszolva – egy idő után én is azzal szembesültem, hogy bármerre nézek, hasonló problémákat látok, és ez hihetetlen, valószínűtlen, és borzalmas. Ennek nem kis szerepe volt abban, hogy az első két regényem a Jégvágó és a Jákob lett. – Jaj, ha volna több időm, s egy nap 36 órából állna, de szívesen visszatérnék még erre is!!! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.