Mrożek és a Mura – árkon bokron át három határon

Centauri

Centauri

Halálkanyar – mondta a legendás helyre az a cimbora, aki felnőtt fejjel horgászni tanított. Gondoltam, csak ő hívja így, hisz hajlamos a túlzásokra. Ez itt Európa, ez itt a Kárpát-medence, azon belül is egy dombvidék, nem lehet itt semmi, ami méltó volna ilyen rémisztő névre, de másként ítéltem meg a dolgot, amikor először láttam a saját szememmel a hatalmas visszaforgót.
Folyók, patakok sodrása sok helyütt törik meg, s fordul vissza bennük a víz, gátak, kőszórások és sarkantyúk mögött.

Slavomir Mrozek lengyel író – az egyik nagy kedvencem – az idő természetéről írja azt, hogy olyan, mint a folyók: bizonyos helyeken örvényleni kezd, és visszafelé folyik, vagyis visszatér a múlt a jelenbe, ha tetszik, egymásba folynak vagy egyidejűek lesznek a különböző idősíkok.

Ez mindig eszembe jut, ha egy folyóban örvényeket, visszaforgókat látok, mert egy folyónál ez rendes jelenség mindenütt, ám amit a „Halálkanyarban” látni, az lenyűgöző, s egyszersmind rémisztő is. Legalábbis első ránézésre, főként, ha az ember csöndes tavakhoz vagy komótosan ballagó folyamokhoz szokott. Azon a helyen a vadul hömpölygő Mura – mert az nem folyik, hanem hömpölyög – merőlegesen fut neki a bazalttal védett partnak, a vágtató víz két részbe szakad, egyik fele jobbra megy, vissza a főmederbe, a másik része balra, s hatalmas visszaforgót képez.

Ha igazat adunk Mrozeknek, és a Mura az idő volna maga, akkor az ott nem egy kis anomália, hanem valóságos téridő-kapu, s eléri egy futballpálya méretét!

Magas vízállásnál olyasmik keringőznek benne, hogy az ember esze megáll. Például 20 méter hosszú, komplett fák. Gyakran órákig. Egyszer készítettem egy kis tutajt, s vízre bocsátottam a visszaforgóban, hogy lássam, meddig keringőzik ott egy uszadék. Késődélután indítottam útnak, sötétedéskor is ott úszott körbe-körbe, de igazán az lepett meg, amikor még reggel is ebben a szörnyű nagy örvényben rótta hatalmas köreit.

Brutális örvényekről, s nagyon vad, szinte már őrült halakról szóltak a beszámolók, így aztán aligha lehetett fokozni az izgalmamat. Nehéz víz a Mura, több szempontból is. Minden horgász tudja, hogy még a legjobb, legkönnyebb vizeken is sokat nyom latba a helyismeret, hogy tudjuk, hol van a mederben gödör, törésvonal, halbeálló, és persze ismernünk kell a halak járását is, mikor aktívak, mikor nem, mire harapnak, mire nem. De azért egy tóból halat fogni általában nem nagy kunszt, valamit azért mindig elővarázsolhatunk belőle – már ha beérjük például keszegekkel is. Folyón ez másként van. Egy folyó nehezebben kiismerhető és a halak járása is kiszámíthatatlanabb, de még ha sok időt szánunk rá, akkor is gyakran fordul elő, hogy egy árva keszeg sem mutatkozik. Folyón egyik óráról a másikra gyökeresen megváltozhat minden, például ha árhullám jön, a Mura esetében pedig ez hatványozottan igaz.

Még ha alaposan kiismertük, akkor sem lehetünk biztosak abban, hogy amikor visszatérünk – mondjuk egy hét múlva – a folyó ugyanaz lesz, és az akadókat, gödröket is ugyanott találjuk.

Előfordult, hogy visszatértem egy ígéretes helyre, s hirtelen azt hittem eltévedtem – mert eltévedni se nehéz ott. Talán az egyetlen hely az országban, ahol én is, mind a mai napig eltévedhetek, ráadásul úgy, hogy közben – tudtomon kívül – több országhatárt is átléptem. Szóval, visszatértem egy ígéretes szakaszra, ahol több torkolat és holtág találkozik, kőszórás is van és vele szemközt egy sziget. Csakhogy időközben a Mura jónk látta átrendezni a terepet, minden másképpen volt, a sziget meg egyszerűen hiányzott.

A legalább 200 méter hosszú és 50 méter széles, jókora sziget, a hatalmas nyárfákkal és öreg füzekkel – a Mura egy áradás során az egészet, úgy ahogy volt, egyszerűen megszüntette. Nem egy zátonyt, nem egy szigetecskét, hanem egy komplett, bizonyos értelemben teljesen különálló kis világot.

Nem hittem a szememnek. Megdöbbentő szembesülni ekkora erővel, ekkora önkénnyel. Van ebben valami alvilági. Ez persze egyrészt vonzó, másrészt minden percben, míg a parton állsz, nyugtalanító, s lehetetlen távoltartani magunkat az úgynevezett nagy kérdésektől. Kizárt, hogy ne jusson eszünkbe Mrozek, képtelenség nem arra gondolni, hogy mennyire kicsi az ember, s milyen soványka a világról összegereblyézett tudása. Épp ezért kattantam rá egy időben a Murára. Mert rohadt vad és nehéz terep, és aki onnan halat fog, az már tud valamit.
Sok minden analóg a regényírással, de leginkább egy murai horgászat. Talán ezért tért vissza a Mura novellákban is rendszeresen Ophir néven. Ott kell valamit megtudni a felszín alatti világról, ahol az felfoghatatlan erővel folyton változik, szörnyű mélységei vannak, brutális ereje, és a legjobbak is – akik évtizedek óta faggatják ezeket a forrongó mélységeket – csak a felszínt kapirgálják. Egész életükben. Van, aki jól ismeri a Balatont (bár az is szeszélyes), jól ismer egy tavat vagy folyót, a Dunát, Ipolyt, Tiszát, de állítom, hogy olyan, aki jól ismeri a Murát, olyan ember nem született. A Murát épp azért igyekszik kiismerni az ember, mert kiismerhetetlen. Kell hozzá némi mazochizmus, hisz töltsünk a partján bármennyi időt, esélytelen az ember. Idillt sem ad, amint tópartok gyakran adnak: megnyugtatnak – a víz felett szálló pára, a víztükör csillogása, a parti csobogás, a csönd.

A Mura túl vad ehhez. Még ha a parton szélcsend uralkodik is, szépen süt a nap, ezüstösen csillognak a füzek, fülemüle csattog az ártért kísérő rekettyésekben, a Mura mélyén, a mederben mindig vad vihar van, ádáz alvilági munka és küzdelem – és a murai horgász ezt nemcsak tudja, hanem érzi is.

Ott nincs megállás, nincs idill egy percre sem. Épp ettől kiismerhetetlen. Még ha valaki azt gondolja is, hogy ismeri már, legalább azt a részt, ahol lógatni szokott, pár lépéssel feljebb már mit sem tud, de a törzshelyén is rémidegen viszonyok fogadhatják pár nappal később, sőt, néha egy óra is elég ahhoz, hogy gyökerestül forduljon fel minden, olyannyira, hogy komoly veszélyt jelent a horgász számára is, s végül a szó legszorosabb értelmében menekülnie kell, ahogy az velem is megesett.
Sok szép emléket őrzök a Muráról, abból az időből, amikor a megszállottja voltam, ám ezek az emlékek sosem diadalokról szólnak. Nem arról, hogyan fogtam rekordlistás márnát, és hatalmas süllőket, sokkal inkább azok az esetek jutnak eszembe, amikor a folyó győzött, megtréfált vagy megrémített.

mura

Mura – amikor szelíd 2018.10. (Fotó: Centauri)

Gyakran fordult elő egy időben, hogy éjjel, írás után vagy közben, eszembe jutott a Mura, és ha egyszer eszembe jutott, nem tudtam kiverni a fejemből. Épp azért mert nehéz víz, szinte állandóan új stratégiákat gyártottam, és mivel csak egy-egy rövid szakaszt ismertem belőle, újra és újra valamiféle expedíciós-hevület kerített hatalmába. Volt akkoriban egy segédmotorkerékpárom, egy Simson enduro – ha emlékszik még valaki erre a mocira – azzal indultam neki szinte mindig az éj közepén. Ma már nemigen találom magyarázatát annak, hogy miért éjjelente mentem. Motorral másfél két óra volt az út. Alacsonyrendű utak útvesztőjén át jutottam el a folyóig, közben ködök, erdők, vadak keresztezték az utamat. Olyan hűvös völgyeken át hajtottam az újabb és újabb kudarcok felé, ahol a nyár közepén is majd lefagytam.

Ezeknek az éjszakai motorozásoknak is volt egy felejthetetlen, ködös, bizonytalan, kissé nyugtalanító, mégis édes hangulata.

Néha egy órát is mentem a kis utakon, tökéletesen kihalt falvakon át úgy, hogy pár rókán kívül más élőlénnyel nem találkoztam, miközben természetesen mindig azt gondoltam: „Ma jön meg a Moby Dick, ma fogom meg életem legvadabb márnáját! Ma valami meglepetésben lesz részem, talán egy kecsegében! Ma végre rátalálok egy nagy paduc-bandára! Ma talán rámegyek a gigászi balinokra!” De bármilyen vérmes reményekkel zötykölődtem is a kátyús utakon álmaim folyója és halai felé, legtöbbször a folyó nyert, s még a viszonylag visszafogottabb reményeim is visszapattantak róla.
Egyszer elhatároztam, hogy kihozom magamból és a murai horgászatból a maximumot. Akkor még jól bírtam az éjszakázást és képes voltam akár három egymást követő éjjelt is kihagyni. Igaz, az ilyen alkalmak végén már néha látászavaraim és látomásaim támadtak (részben ezt írtam meg a Jégvágó egyik fejezetében J ). Gondoltam, most olyan erősen csapatom a horgászatot, ahogy csak tőlem telik, vagyis három nap és három éjjel kínvallatom a folyót, addig-addig, míg ki nem adja titkait.

De előbb visszalapoznék még egy kicsit, azaz visszakanyarodnék, visszaforognék én is, akár egy folyó – és az idő Mrozek szerint – vissza az időben. Ugyanis jóval korábban, még gyerekfejjel egyszer már jártam a Murán. És már akkor megtréfált és veszélybe sodort.

Csodálom, hogy elengedtek, de ahogy azt korábban már írtam, ha valamit a fejembe vettem, ha másként nem ment, egyszerűen kizsaroltam a környezetemtől, hadd mehessek (ITT és ITT) Sokat olvastam ártéri madárparadicsomokról, főként a Tiszáról, de a Tisza elérhetetlen távolságban volt, így aztán a térképeket nézegettem: hol lehet a közelben olyan hely, ahol a Tiszáéhoz hasonló galéria-erdőket, holtágakat és tágas árteret találok? Hamarosan kiszúrtam a Murát, amely úgy kanyarog, olyan zabolátlanul jön-megy, ami ma már, bőven a folyószabályozások kora után, ritkaságszámba megy. De még a Mura is elérhetetlennek tűnt, mégis, otthonról megkaptam az engedélyt, hogy elmenjek, egyedül. Igaz, nem kötöttem anyám orrára, hogy mi a voltaképpeni szándékom. Több átszállással elbuszoztam a Muráig, ott pedig reménnyel telve belevetettem magam a Murát övező sűrűségbe. Úgy számoltam, hogy temérdek vízimadarat találok, a tudomány számára eddig ismeretlen gém- és kócsagtelepeket fedezek fel.

Gyerekként az efféle képzelgést mindig szépen kimaxoltam, ami talán hiba lett volna, ha a csalódások aztán kedvemet szegik. Ám ha valami nem jött be, akkor még inkább megmakacsoltam magam, és addig agyaltam, jöttem-mentem, míg a sok képzelgés egyike vagy másika meg nem valósult.

A Mura természetesen már az első alkalommal megleckéztetett. Madarak sem igen voltak, legalábbis nem azok, amelyekre annyira vágytam, csak a nagy rengeteg, a járhatatlan ártér, holtágak mindenütt, és a félelmetes folyó. Viszont minden kanyar azt ígérte, hogy odébb, amit most épp a galériaerdő takar, ott lesz az, amit keresek, egy zátony, egy sziget, egy holtág, ahol végre kócsagok, bakcsók, gémek százai, ha nem ezrei állnak a parton, ülnek a nyárfákon. Ezért aztán egyre beljebb és beljebb hatoltam az ártérben. Mivel a Mura határfolyó, és mindez történt bőven a rendszerváltás előtt, nem volt teljesen kockázat nélküli ez a csatangolás a határvidéken, s én tudtam is ezt, hisz otthon már megégettem magam egyszer a határon. Egy alkalommal az erdei szürkebegyek miatt kis híján lelőttek (írtam is erről tavaly ITT). Mégis, muszáj volt menni, egyre beljebb és beljebb, legalábbis én úgy éreztem. Egyébként is úgy gondoltam, hogy mielőtt veszélyes területre érnék, nyilván észreveszem, hogy már a határsávban vagyok, a senkiföldjén. Csakhogy a Mura veszettül kanyarog, és már rég nem ott van, ahol annak idején, amikor kijelölték határfolyónak. Végül elszállt az idő, ott kellett hagynom az árteret. Nemigen tudtam, merre vagyok, csak azzal voltam tisztában, hogy milyen irányba kell tartanom, hogy visszakeveredjek az útra. Csöndben jegyzem meg, hogy akkor azt hittem: ott is elég a helyes irányt tudni. Nem, ott nem elég. Könnyen téved be az ember egy olyan öblözetbe, az ártér olyan zugába, ahonnan aztán csak nagy nehezen keveredik ki.

mura

Mura – tündérrózsás holtág (Fotó: Centauri – 2018.10.)

Szóval elindultam a helyesnek vélt irányban, láttam ugyan, hogy minden lépésnél ismeretlen helyekre jutok, de ez nem aggasztott. Előbb-utóbb az ártérnek vége, és kiérek a síkságra, ahonnan már könnyűszerrel érem el a műutat, a falut, a buszmegállót. És ahogy így bandukolok, szedreseken, nyárfeerdőkön át, öreg füzek alatt,

egyszercsak ott van előttem a határsáv, egy keskeny irtás, és mindjárt az orrom előtt egy fehér kő is. Először megijedtem, mert ezek szerint rossz irányba tartok, hisz a síkság helyett a határsávba ütköztem. Ha pedig ez rossz irány, akkor fogalmam nincs, merre járok épp.

A környék csöndes volt, a határsávba kilépni nem akartam, és nem is mertem, ám feltűnt, hogy a fehér kövön felirat is van. Az én oldalamon – ha jól emlékszem – az állt: HK. Mivel nem értettem mit jelent ez, némi várakozás és fülelés után közelebb merészkedtem, és mivel nem mozdult semmi, megnéztem a kő túloldalát is. Azon pedig az állt: MNK.

De mi a franc az az az MNK? Töröm, töröm ott a fejemet egy darabig, aztán megvilágosodom: MNK = Magyar Népkörtársaság.

Vagyis az irány jó, csak épp valamikor a nap folyamán, hogy észre se vettem, valahol, átkeltem a határon, és most már bőven visszafelé tartok. Ahol állok az Jugoszlávia! Ahol eddig jöttem, ki tudja mióta, az Jugoszlávia, és most másodszor érek a határhoz, csak itt épp a határ látványosan az, határsáv van, határkő és minden, és most ezen kellene átkelni. Hátizsákkal, gumicsizmában, távcsővel és terepszínű ruhában. Ha ezt látja valaki, alig lesz gyanús. De mit lehet tenni? Nem maradhatok egy idegen országban. Hallgatóztam még egy darabig, kilestem jobbra-balra, látok-e őrtornyokat, és mivel nem észleltem semmit, uzsgyí, futás, át a határon, át az elgereblyézett senkiföldjén. Átsurrantam, vissza Magyarországra, s nem kiáltott utánam senki – nem lőttek utánam. Aztán egy időre meglapultam. A szívem majd kiugrott a helyéből.

Nem tudtam, hol vagyok, és ez akkor olyan világos volt, akár a nap.

Egész nap mentem, a kócsagokkal teli zátonyok és titkos, felfedezetlen holtágak és gémtelepek reményében, ha jól emlékszem, még olyan képtelen ötletem is támadt, hogy akár pelikánokat vagy batlákat is találhatok, hatalmas tömegben, olyasfajta világot, amit utoljára Herman Ottó, Chernel István vagy Schenk Jakab látott, így aztán feltételezhettem, hogy brutális messzeségbe mentem a kiindulásiponttól. Azt sem tudtam, mit tegyek. Kicsit hasonlított a helyzet ahhoz, amikor Indiában egy napra elvesztem (ITT), amennyiben elment a nap, közeledett a sötétség, és ha valamit nagyon nem szerettem volna, akkor azt, hogy ott, az ártérben, ott, ahol a határok összevissza tekeregnek, ott kelljen tölteni az éjszakát. Ezért az lett volna a célszerű, hogy amilyen gyorsan csak tudok, kicsörtetek a síkságra, csakhogy a határ közelsége miatt, s mivel túlvoltam legalább egy, de lehet, hogy több határsértésen is, úgy éreztem, jobb lenne óvatosan, csöndben mozogni. Az idő sürgetett, ugyanakkor óvatosnak kellett maradnom. Erre a dilemmára, az ebből eredő sötét feszültségre tisztán emlékszem.
Folytatás következik 🙂 🙂

mura

Ártér – Mura (Fotó: Centauri – 2018.10.)

 

Első és utolsó

Amikor még elértem mindent az életben

Delhi adományai (Litera)

Nem gyereknek való vidék

29 Comments:

  1. Szabó Edit

    Amikor a végére értem, felkiáltottam: “Ne már! Megint?” Megint várnunk kell a folytatásra? 😦 Csigázni aztán tudsz! (Azt is. 🙂 )

    Biztos voltam benne, hogy a Mura az Ophir. 🙂 Gyönyörű folyó lehet. A képek nagyon szépek!
    Nem csináltál róla véletlenül egy rövidke videót?

    • Hidd el, nem szándékos. Most is úgy válaszolok, hogy befejeztem a fűnyírást, de megyek ki, a kerten kívülre kaszálni, készülök a télre, rakok rendbe mindent, közben írok, posztolok, szerkesztek, fát aprítok, és ezekkel a posztokkal azért van munka bőven, képszerkesztés, írás, javítás, húzás, aztán az oldal szerkesztése, a főoldalra kirakni, közben lefő a kávé, megy az idő, figyelem az időjárást, meddig lesz alkalmas udvari munkákra, töltöm a kamerákat, ideteszem őket, odatetszem őket, főzök, átöltözöm, a következő munkától függően, de most például nyakig füvesen, gumicsizmában ülök a gép előtt 🙂 megyek, s aztán jövök vissza, nézem a listámat – mert abból dolgozok – kihúzom, ami megvan, beírom, ami eszembe jut, megcsinálok valamit, megint kihúzok, nincs megállás… Így valahogy 🙂

      • Nagyné Ica

        “Akkor még jól bírtam az éjszakázást és képes voltam akár három egymást követő éjjelt is kihagyni. Igaz, az ilyen alkalmak végén már néha látászavaraim és látomásaim támadtak.”
        Ennél a résznél arra gondoltam, hogy most sincs ez sokkal másként. A fanatizmusod most is elképesztő. 🙂

        • Ma már, ha kihagyok egy-egy éjjelt, a másnap nagyon necces 🙁 Ügyelek is rá, hogy ne legyen rá szükség, hogy aludhassak időnként eleget, annál is inkább, mert elvileg ez is kell a hosszú élethez 🙂

      • Marsovszki Viktória

        Nagyszerű ez így, Cen! És ne hidd, de ma láttalak a füves gumicsizmádban a gép előtt. Tisztán. És magamat a Tisza örvényében alá- és alámerülni, ami szintén olyan valóságos, mint a Mura örvénylése írásodban, mikor vele éltél, és leküzdhetetlen vonzott.
        🙂

  2. Nagyné Ica

    Lélegzet eláll, szó benn reked – ismét, mint már oly sokszor -! De hát ezért vagy Te az író és mi az olvasók. 🙂 Szívdobogtató beszámolót hoztál – ahogy olvastam, egy idő után az enyém is hevesebben vert. Csodáltam volna, ha itt a Muránál, egyszer sem keveredtél volna bajba. Az nem is Te lennél 🙂 hatalmas élmény téged olvasni…

    Ez a rész – a többi sem kevésbé – nagyon megfogott: “Még ha a parton szélcsend uralkodik is, szépen süt a nap, ezüstösen csillognak a füzek, fülemüle csattog az ártért kísérő rekettyésekben, a Mura mélyén, a mederben mindig vad vihar van, ádáz alvilági munka és küzdelem – és a murai horgász ezt nemcsak tudja, hanem érzi is.”

    Izgatottan várom a folytatást!!!!:) 🙂 🙂

    • Jövök ma még, vadkamerás beszámolóval biztosan – ha a technika működik – de talán még murai folyt. köv.-vel is 🙂 🙂 Amíg be nem sötétedik, csak egy-egy korty kávéra ugrok be az udvarról (most csinálom az utolsó őszi tisztítókaszálást), ilyenkor – mint most – ránézek az oldalra, és válaszolok, de aztán megint írok rendesen és posztolok 🙂

  3. Szabó Edit

    Jajj, nem szemrehányás volt, tudom, hogy időből van neked a legkevesebb. 🙁 Ennek is nagyon örültem és türelmesen várom a folytatást. Tényleg! 🙂
    Az is nagyon jó ám, amikor az ember tudja, hogy érdemes várnia! 🙂

  4. Ibolya Nagy

    Annyira vártam már, Cen’ ezt a posztot és nagyon hálás vagyok érte! 💚 Most jól jönne az a Mrozek által emlegetett időörvény, csak legalább addig, amíg a nagymamám is elolvashatná, gyönyörködne a fotókban, ahogy én, újra felidéződnének a gyerekkori emlékei.
    Bármikor is jön a második rész, én megvárom.😍

    • Nagyné Ica

      Amíg olvastam, gondoltam a nagymamádra Ibolya! Azt hiszem nagyon bátor és erős lehetett. 🙂

    • kösz – nagy örömmel. És nagymamád tényleg nagyon bátor lehetett – majd meglátod a folytatásban. Bár talán az is igaz, hogy aki ott él, aki a Murával nő fel, másként látja, mint én, aki ott örökre idegen; akkor is, ha nem vagyok aszfaltbetyár, ismerem az erdőt-mezőt; mert akadnak olyan helyek, amit csak az hódíthat meg igazán, aki oda született. 🙂

  5. Nagy Ibolya

    Biztos vagyok benne, hogy a vagány bátyuskája tanította meg úszni, aki jobban ismerte a Mura természetét. Kicsi voltam még, amikor mesélt róla.
    Mindenesetre még egyszer köszönöm ezt a nagyszerű posztot Cen’😊

  6. Nagy Ibolya

    Köszi, Ica, de a vagány bátyusa nélkül nem ment volna, azt hiszem😊

  7. Megint a legizgalmasabb ponton léptél más teendőbe 🙂 jó ez így🙂 Óriási kedvem támadt megnézni ezt a vizet..így is lesz. Figyelem a folytatást, várom nagyon. Kellemes estét kívánok itt mindenkinek 🙂

  8. Na jó, akkor most bővült a bakancslistám. 🙂 Amikor először említettél valamit a folyóról, azt hittem a Rába, nekem csak az volt meg onnan nyugatról. Amikor láttam valami ártéri táblát, akkor azt hittem, hogy a Dráva, ez se jött be. 🙂 Meghorgásznám én a Murát, a Drávát, sőt még talán a Pinka patakot is. 🙂 Egyébként, hogy egy frázissal éljek, ittam a szavaidat! 🙂

  9. Marsovszki Viktória

    A várakozás, készülődés számomra mindig szebb és fontosabb, mint a megvalósulás. 🙂 Bocs, ez személyes . A folytatást ugyanúgy fogom szeretni… és várom

  10. Zilahi Lívia

    Édesanyám folyója a Mura- Muraszigeten született- határvidék , egyik zarándoklatunk alkalmával dobtunk a kiismerhetetlen folyóba egy gyönyörű hortenziát. Nagyon várom a folytatást:-)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.