Kemény élet rideg tél – Ritka szép emlék

2018.11.06. Erőset írtam e legszebb emlék margójára szegény anyámról, de most, a kemény szavak után gondoljatok a hó lágy hullására. J Sosem találtam épkézláb magyarázatot arra, hogy miért vonz észak, a tél, a hó és jég delejes erővel, de talán épp ebben az emlékben bújik meg a válasz egy mikronja. Ma jutott eszembe csak, hogy első nagy barangolásaim épp télidőre estek, s talán ezek voltak egyúttal az első nagy szabadságélményeim is. Amikor távol lehettem mindentől, amiből egy grammot sem kívánt egyetlen porcikám sem. De a havazásokban ettől függetlenül is van valami őrült megnyugtató. Bár a tél még odébb van – ha lesz az idén egyáltalán –, mégis, ezt az emléket nem tartom talonban tovább, mert hisz itt vannak a vadak, az udvaromban, és minden nap a tudatomban, és mert a minap is cserkeltem.

Gyerekként is volt célja a barangolásoknak. Látni megint kócsagot. Megnézni, van-e már bíbic.
Újabb tudatmódosító szerekhez jutni. Például jégmadárhoz. Újabb ajzószerekhez, kékes rétihéjához vagy búbosbankához. Olyan könnyű droghoz, mint amilyen az ég padlásán daloló pacsirta. Vagy valamivel keményebb cucchoz, valami hardcore-hoz, ami igazán üt, ami igazi agydurrantó anyag. Mondjuk vándorsólyomhoz. Szükségem volt néha aranylövésre, túladagolásra, háromezer vadlúdra is. Egészen korán, már gyermekkoromban végzetesen függő lettem és „lecsúsztam”. Nem voltam meg ezek nélkül sokáig. Végül, ha csak két napig nem láttam verebet, már jöttek a heves elvonási tünetek.
Leginkább a tél, a nagy havazások időszaka volt az, amikor azonban célom sem volt. A legádázabb telek idején – akkortájt voltak még hosszú s lenyűgözően őrült telek – alig láttam valamit. Kilométereket bandukoltam, s még egy cinege se került elém. S ha valamikor nem bántam ezt, akkor a nagy havazások napjaiban, mert a hó maga is drog. Amikor megállíthatatlanul, sűrűn és megfellebbezhetetlenül szakadt, hullott, kavargott és ömlött, akkor éreztem magamat leginkább felfedezőnek. Az elsőnek valahol. Nemritkán az egyedülinek is. Elsőnek és utolsónak. Azok az erdők, azok a mezők, ahová én jártam, magányosak voltak, rajtam kívül ember alig járta, ha pedig leesett a hó, mivel mindig én voltam az első ott, kiérve a tágas, szélfútta, vakító szűzhóra, úgy éreztem, soha azelőtt nem járt ott senki, és mint minden felfedezőt, engem illet odakint minden. Laza porhóban poroszkálni, még ha kegyetlen hideg is kell hozzá, akkor is jó. Minden csöndes, puha, tiszta. Minden csillog, mintha csak az ég hatalmas üvegtáblája törne össze, s hullana alá utána minden fény. S minden otthonos. Ünnepi. Titokzatos. Főként az átalakulás. Ahogy az ismert hely, a sokat járt út, a sokat látott fa, és erdő, és árok, patak, nádas, minden, alig pár óra alatt mássá lényegül.
A havazás egy másik dimenzió.
Főként, ha azt képzeli az ember, hogy nem a hó hullik alá, hanem a föld emelkedik a havas égbe – felszáll az út, felszáll az erdő, mező, tó és patak, fel, a hópelyhek koordinátapontjai közé, és míg felfelé tart az egész táj, bele a havas égbe, én addig is megyek, haladok rajta, poroszkálok, meg-megállok, s ha ilyenkor nincs egy cinke, nincs egy jégmadár se, nem bánom. Nem lesz újabb cinegehatás, nem üt szíven a jégmadár, az ő kékje minden érzéken, viszont olyan térélményben lesz részem, akkora flessben, hogy három nap múlva is csak forgok tőle. Nem csoda, ha ezek a téli bolyongások egytől-egyig elvarázsolt, csodaszép utak voltak, s még ha az erdőben nem is volt már élet, mégis ezek tartottak a legtovább. Sötétedésnél hamarabb ritkán fordultam vissza.

Fotó: Centauri 2018.02.25.

Az első téli bolyongások egyike hozta az első necces helyzetet is. Tizenkét éves lehettem, klasszikus téli hétvége volt, mennyei havazás, észak, s boldog magány, amikor az erdőszéli tavakhoz érve két őzet pillantottam meg a füzesek szélében. Talán a nagy csönd és hideg tette, de amikor megláttam őket, már egészen közel voltak. Távcső nélkül is jól láttam, hogy engem néznek, mozdulatlanul, mintha arra várnának, hogy kiderüljön, ki az, aki akkor jár arra, amikor senki más. Nem akartam nyíltan közelebb kerülni, hisz akkor megugranak, inkább lehasaltam és a bokorsorok mögött igyekeztem mögéjük kerülni. Néha kilestem az ágak között, át a hófüggönyön, s láttam, hogy a két őz, gyönyörűen és kecsesen, még mindig ott fülel a füzes szélében. A hófödte táj előtt a szokottnál is szebben rajzolódott ki kecsességük, a szokottnál is barátságosabbnak, szebbnek tűnt komoly, barna tekintetük. Szépen haladtam a takarásban, s lehettem már vagy ötven méternyire is, amikor legnagyobb fájdalmamra megugrottak mégis és elrohantak az erdő irányába. Feltápászkodtam a hóból. Ennyi volt a kaland, sebaj,
szépek voltak, távcsővel még a szemük csillogását is láttam, és az nem semmi, mert az őz szeme folyton olyan, mintha épp meghatódna.
Nincs más hátra, megnézem még a nyomaikat. Amúgy is arra tartottam volna, a tavak felé, ahol szinte mindig láttam jégmadarat, a tó fölé hajló ágakon, egyszer még azt is, ahogy a hím a tojót kishallal eteti, s amúgy is, ott volt a vidravár is, amit gyakran figyeltem hosszú órákon át egy sóderrakás mögül.
Amint vizslatom a nyomokat, egyszer csak világosság gyúlt a fejemben. Ez a nap nem akármilyen nap! Megállás nélkül havazik. Szűz hó mindenütt. Előttem a nyomok. Máskor, ha szeretnék becserkészni egy őzet vagy szarvast, miután megugrik, nincs már esély, lehet továbbmenni vagy ha eljárt az idő, akkor haza, na de most! Most gyökeresen más a helyzet. Futhat az őz, futhat bármerre és bármeddig, én ma, kivételesen, ezután is tudhatom, hogy merre tart. Ott a nyom a szűz havon, elég, ha követem, s előbb-utóbb megint ott lesznek előttem. Micsoda lehetőség! – gondoltam, s az efölötti öröm egy szemvillanás alatt elmosott bennem minden mást, óvatosságot, mértékletességet, időérzéket, hőérzetet, mindent. A varázslatos sétából, a könnyed és örömteli barangolásból azon nyomban szenvedély lett. Vad szenvedély. Én persze úgy gondoltam akkor, hogy egyszerűen csak követem az őzek nyomát addig, míg legalább egyszer újra nem látom őket, ám valójában az első lépésben is a hajsza vágya volt ott, és a tudat, hogy most én vagyok felül, nálam az esély, lehetetlen meglépni előlem.
Megkezdődött tehát a hajsza.
Talán helytelen is cserkelésnek mondani, hisz a cserkelés az, amikor csöndben-hallkan, észrevétlen igyekszünk a vad közelébe kerülni. Nem mondom, hogy ez nem állt szándékomban, de hamar letettem róla. Az őzek az erdőbe vették be magukat – abba az erdőbe, amely nekem egyfajta határ volt. Arra nem jártam korábban. Nem tudom pontosan, miért nem. Talán mert ennyi fért bele egy átlagos napba – ha elmegyek odáig, meg vissza. Azonfelül az erdőn belül nemigen voltak tájékozódási pontok, és akkoriban még volt bennem némi félsz. Akkortájt tanultam meg azt is, hogy akkor tévedt el az ember, ha már azt sem tudja, merről jött. Ha nem tudja, hol van, az cseppet sem gond, csak tudja még, hogyan jutott oda. Azokon a területeken, ahol addig jártam, mindig tudtam, hol vagyok, jól látható tereptárgyak, bokorsorok, patakok, hidak, fasorok igazítottak el még rossz látásiviszonyok között is. Nem is tévedtem el egyszer sem. Az erdő mélye azonban más. Talán ezért kerültem addig. Ám az őzek – nyilván nem véletlenül – épp az erdő mélyébe tartottak. Volt is bennem egy kis félsz, ám aztán ismét megvilágosodtam: ahogy az őzek sem szabadulhatnak tőlem, úgy én sem szabadulhatok a saját nyomaimtól. Mehetek bátran, bármerre, nyakló nélkül, szabadon, nem kellenek tereptárgyak, nem kell fasor, nem kell patak és tó, hisz ott vannak a nyomaim, majd azok, ha kell, szépen mutatják a hazafelé vezető utat. Így aztán igen nekibátorodtam: gyerünk az őzek után, be az erdőbe.
Eredetileg valóban cserkelni akartam. Vagyis, ha ismét az őzek közelébe érek, takarást keresek, és igyekszem a közelükbe kúszni. Ez volt a terv. Csakhogy a téli erdő alig adott fedezéket. A fatörzsek között messzire elláthattam, de elláthattak az őzek is, így aztán mielőtt bármiféle cserkelésbe foghattam volna, az őzek észrevettek, és tovább poroszkáltak az erdő mélyébe. Én meg persze utánuk. De már annak is örültem, hogy legalább újra láttam őket. Volt abban valami vonzó és felkorbácsoló, hogy még arra se kell figyelnem, merre iramodnak el. Elég továbbmenni a nyomokon, és ha eleget megyek, láthatom őket harmadszor is. Úgy is lett. Bár második alkalommal már többet kellett menni, talán az őzek is felfogták, hogy üldözőbe vettem őket, ezért jóval nagyobb távot tettek meg megállás nélkül. Bő fél órát mentem az erdőben, mire legközelebb ismét megpillantottam őket. Mélységes csalódottsággal bámultak rám. Talán jobban tudták, mint én, hogy mi következik, hogy nem tudnak lerázni. Talán épp ezért engedtek valószínűtlenül közel magukhoz, míg én már teljesen nyíltan közeledtem feléjük a fák között, az egyre intenzívebb és egyre varázslatosabb havazásban. Végül persze ismét nekieredtek, de már némi kedvtelenséggel, ám mikor ugyanazzal a lendülettel én is utánuk indultam, futni kezdtek megint. Így ment ez egy darabig, míg egyszer csak nyomok keresztezték az utunkat. Mint minden nyomot, ezt is alaposan szemügyre vettem. Két őz nyoma volt, de ami még furcsább, egy ember nyoma is. Körbenéztem alaposan, hátha látok vagy hallok valamit, de semmi: síri csönd, csak a hó finom suhogása. Valószínűtlennek tűnt, hogy rajtam kívül valaki más is azt az erdőt járja, hát még alaposabban megvizsgáltam a nyomokat, s akkor felöltlött bennem, mi van, ha ezek a mi nyomaink? Ha az őzek körbejárnak? És amikor összehasonlítottam a két talpnyomot, úgy találtam, hogy a kettő tökéletesen ugyanaz, vagyis a saját nyomaimat keresztezem.
Az őzek hurokban mentek, talán azért, mert már ők is elhagyták a területük határait, illetve elhagyták volna, ha nem tesznek egy kört. Csak azért, hogy lerázzanak.
Volt abban valami nyugtalanító, hogy annyira idegen az erdő, annyira se ismerem ki magamat rajta, hogy nyomok nélkül észre se veszem, ha körbe-körbe járunk, ám az őzek ott voltak előttem, és úgy gondoltam, fáradtságra utal, hogy körözésbe kezdtek, s így talán hamarosan még közelebb engednek. Folytattam hát az üldözést, annak ellenére is, hogy a látótávolság egyre csökkent. Időközben az őzek egy fiatalabb erdőrészbe mentek, ahol sűrűbben álltak a fák, ezért homályosabb volt minden. Legalábbis ezt hittem, holott valójában elrepült az idő, és ahogy az télen lenni szokott, hamar sötétedett. Illetve akkor még csak szürkült. És havazott. Egyre jobban. És lassan már fáztam is. A csizmám szárába egyre többször folyt be a hó, ott megolvadt, lefolyt a bokámra, eláztatta a nadrágomat, a zoknimat, aztán pedig az átázott zokni és csizma szinte rám fagyott. Aki sokat járt fagyban, az tudja, hogy a fagy nem akkor a legdurvább, amikor lassan, fokról fokra átjegesedünk. Nem mondom, hogy nem jár fájdalommal, de van benne valamiféle alattomos fokozatosság, és jóval kevésbé fájdalmas, mint amikor az átfagyott végtag kiolvad. Szóval egyre inkább összefagyva követtem az őzeket tovább, az egyre erősebb havazásban, végül már nem is láttam őket, csak a nyomokat. Egyszer aztán megértettem, hogy nem köröznek tovább, megelégelték az üldözést, és nyílegyenesen mennek, trappolnak a lassan combig érő hóban, talán azzal az elhatározással, hogy addig mennek, míg csak a nyomukban vagyok. Hiába húztam bele, csak annyit értem el, hogy a kabát alatt kiizzadtam, hogy aztán a veríték eláztassa a ruhámat is, ami épp úgy hűt aztán, mint a csizma már jó ideje.
Egy ponton úgy gondoltam, ideje hazaindulni, de ahogy visszafordultam, már egy szinte teljesen sötét erdő nézett vissza rám.

Fotó: Centauri 2018.02.25.

Hogyan fordulhat elő, hogy mögöttem az erdő sötét, előttem viszont még viszonylag jól látni? Az őzek nyugatnak tartottak, onnan érkezett a legtöbb fényt. Úgy láttam, hogy viszonylag világos még a fák között felsejlő horizont. Világos volt rögtön, hogy visszatalálni a saját nyomaimon már nemigen lehet, de azért próbálkoztam, s visszafelé haladtam egy darabig. Alig láttam, ráadásul akkor szembesültem azzal is, hogy a nyomok egy idő után alig látszanak – lassan, de biztosan mindent, így a nyomokat is, eltemeti a hó.
Hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy az őzek tök idegen erdőkbe vezettek, jön az éjszaka, hideg van, nem is akármilyen hideg, és életemben először, halvány lila gőzöm sincs arról, hogy hol vagyok. Valóban eltévedtem.
Már nemcsak azt nem tudtam, merre kellene menni, hanem azt sem, hogy merről jöttem. A nyomaim se vezetnek vissza. De ha visszavezetnének is, az időm is elfogyott. Lámpa nincs nálam. Miért is lenne? Sötétedésre – azelőtt – mindig hazaértem. Ám egy lámpával se mennék sokra, csak villognék ott a nagy és sötét, behavazott, fagyos erdő vadidegen kellősközepében.
Akkor alkalmaztam először azt a stratégiát, amit aztán később is párszor, ha eltévedtem. Nem keresgéltem a visszautat, nem keresgéltem semmit, csak igyekeztem belőni egy irányt, amit tarthatok. És igyekeztem mindig egyenesen menni. Miért? Már csak egy dolgot akartam elkerülni: hogy egész éjjel körbe-körbe menjek, vagy értelmetlen hurkok és vargabetűk tucatjait rajzoljam valahol a hóba; kilométeres arabeszkeket, melyek sehová sem vezetnek. Egy gyorsan sötétedő erdőben nem könnyű tartani semmiféle irányt, azért sem, mert úton útfélen kidőlt fák, vízmosások állják el az utat, és ilyenkor elég kicsit kerülni, máris másfelé mész. Elég egy egészen kicsi, jelentéktelen eltérés, és oda az egyenes, máris ívet rajzolsz, s még egy újabb akadály, már nemhogy egyenesed nincs, de még tisztes görbéd se, és valójában összevissza járkálsz, ahogy a hó tetején rekedt pocok futkos, míg ki nem hűl. Mégis, ahogy a nyugati égbolt becsapta az időérzékem, most annyi derengés volt még benne, valahol a horizonton, nagyon messze, túl az erdőn, túl a fákon – úgy tűnt: túl a világon –, hogy jobb híján azt kövessem. A havazás, a hó éjjeli surrogása már nem volt idilli, a hó sem volt olyan, akár egy puha-finom paplan, inkább mint egy mély és idegen tó, amely mindjárt elnyel.
Minden sötétedő horizontnak van egy középpontja. Még egy olyan bizonytalan horizontnak is, mint amilyen az a téli, havazós horizont volt, bár igen nehéz kivenni, s még nehezebb ahhoz igazítani a haladás irányát, mégis ezzel próbálkoztam. A hó világított valamennyire, így végül világosabb volt az erdő, mint az ég. A fatörzsek árnyai először még annak látszottak, amik voltak: fatörzseknek, ám aztán már mindenfélének, főként, amikor megélénkült a szél, és felzúgtak az ágak, recsegett-ropogott minden, és úgy tűnt, hogy minden árnyék felém mozdul, fölém borul, engem követ. Végül tökéletesen besötétedett, a horizontnak sem volt semmiféle középpontja, ott maradtam tök egyedül egy ismeretlen erdő és a tél legmélyén. Legalábbis úgy éreztem. Nem tudhattam, hogy az ott bárminek is a mélye-e, de úgy tűnt. Vagy mégsem?
Ahogy tanácstalanul, nem kis kétségbeeséssel álldogáltam ott, és már nem is az aggasztott, hogy mit kapok otthon ezért anyámtól, csakis az, kikerülök-e onnan valaha, egy pillanatra fényt láttam előttem.
Nagyon halvány és minden bizonnyal rettentő távoli fényt, de fényt. Kétségtelenül.
Mindig egyenesen menni azért volt perspektivikus, mert előbb utóbb minden erdő véget ér, és mivel Európában vagyunk, előbb-utóbb mindenképp egy úthoz ér az ember, az úton pedig emberek járnak, azok pedig hazasegíthetnek. De ez a lehetőség már elúszott. Maradt hát ez a fény – amely hol látszott, hol nem. Mert ahol fény van, ott emberek is. Ahogy jobbra-balra hajolgattam, rájöttem, hogy attól függően látom vagy nem látom, hogy takarja-e valami vagy sem. Nem is lehetek messze az erdő szélétől, ha látszik. Ha láttam, felé mentem. Ha eltűnt, úgy helyezkedtem, hogy ismét lássam. És amint így haladtam előre – a kívánatosnál persze jóval lassabban – egyre ritkábban tűnt el. Ebből tudtam, hogy ritkul előttem az erdő, közeledem a széléhez, ahonnan már nyert ügyem lesz – gondoltam naivan. Mert onnan már csak a fény felé kell addig-addig menni, míg el nem érem. Faluhatár, városhatár, bármi lehet, de végre lakott hely – és biztonságos. Félig-meddig igazam is volt.

Hamarosan kiértem az erdőszélre. Hirtelen világosabb lett, és jól láttam, hogy tágas mezőség terül el előttem, és annak túloldalán van a fény. Nem falu, nem város, mert nincsenek további fények. Csak ez az egy. Ez is bizonytalan, kicsit vibráló fény, de mindegy, nincs más, csakis ez lehet most irányt adó. Megindultam tehát a síkságon. Abban a tudatban, hogy nem lehet még nagyon késő, anyám talán ügyel, talán otthon sincs, és ha nagyon iparkodom, akár hazaérhetek úgy is, hogy senki észre sem veszi. Valójában azonban már este volt. Nem érzékeltem, de mire kiverekedtem magamat az erdőségből, bőven este volt, körülbelül úgy este nyolc. Órák óta vaksötét. És tél, hatalmas havazás, szél és hóvihar, s otthon nagyon is tudták, hogy én valahol odakint kóborolok. Nem emlékszem már pontosan, hogy mit éreztem, szidtam-e magamat vagy az őzeket, mintha úgy rémlene, mindkettő megesett, mindenesetre – biztos, ami biztos – futni kezdtem a fény felé. Bár nem láttam tökéletesen, a hó annyira azért nem fluoreszkált. Estem is egy orbitális nagyot, fejjel előre a hóba, pár lépés után. A nagy mezőség ugyanis valójában szántó volt. Egy lefagyott, behavazott mélyszántás. Nem tudom, hányan jártatok ilyen mélyszántáson, de ott nem ritkán valóságos árkok szeldelik a földet, igazi bokaficamító terep, a legrosszabb, amin átkelhet az ember. A futásnak lőttek. Jó, akkor menjünk tapogatózva. Igen ám, de egy behavazott mélyszántáson tapogatózni is bajos, ezért aztán folytonos bukdácsolással araszolgattam. Ismét sok időt veszítettem, de aztán végül jól érzékelhetően közel kerültem a hőn áhított fényhez. Még mindig nem láttam mást, csak azt az egyszál lámpát vagy ablakot. Ma sem tudom, mi volt az voltaképp, mert mielőtt értékelhető közelségbe kerültem volna, kutyaugatás verte fel a hótól tollas éjt. Aztán újabb ugatás és újabb.
Nagy, hörgő, csaholó, öblös hangok. Mély torkokból, hatalmas fogak közül feldübörgő bömbölés.
Egy pillanatra ledermedtem. Nem hittem a fülemnek, hogy nekem ennyire nincs szerencsém. Kutyák ugattak, méghozzá jó pár, de nemcsak ugattak, hanem csaholva vágtattak felém a fény felől, ami talán valami tanya lehetett. Felém rohantak, s nem azzal a szándékkal, hogy segítsenek. Messze voltam még ahhoz, hogy kiabáljak, és egyáltalán nem lehettem biztos abban, hogyha ott nekem ront, a hangok alapján legalább három-négy brutális eb, akkor bárki is segít. Ezért mikor felfogtam végre, mi az ábra, hogy egy kis falka vágtat a sötétben felém, megpenderültem és menekülőre fogtam a dolgot. Bármennyire is lehetetlen szaladni egy keményre fagyott, behavazott mélyszántáson, én akkor – csodával határos módon – futottam. De még hogy! Nem tudom elestem-e. Nem tudom, hogyha igen, hányszor. Csak arra emlékszem, hogy futottam, ahogy bírtam, vissza az erdőbe, de mivel már attól is messze voltam, sokáig, rettentő sokáig futottam. Az első fákig meg sem álltam. Először ott mertem megtorpanni. Fülelni próbáltam, de a saját zihálásomtól nem hallottam semmit. Ezért, bárhogy fojtogatott is a légszomj, lélegzetet sem vettem. A kutyák jól hallhatóan csaholtak még, de már messzebbről, sőt, amennyire megítélhető volt, megálltak, és felhagytak az üldözésemmel. Nemigen kell ecsetelni, milyen állapotba kerültem. Még mindig láttam a fényt, az egyetlen – ezúttal szószerinti – reménysugárt, és mégsem mehettem arra, mégis visszakényszerültem a sötét és idegen erdőbe. Vissza kellett térnem az eredeti stratégiához: tartani valamiféle egyenest. Érzésre. Legalább próbaképp. Ha egyenesen megyek, valahol valahová ismét ki kell jutnom, és akkor hátha nagyobb szerencsém lesz. Ez önmagában sem volt egy ezerrel vigasztaló gondolat, ám a kutyás üldözés sem tett jót, mert
attól fogva megállás nélkül, az éjszaka fennmaradó részének minden rohadt percében attól rettegtem, hogy újabb kóborkutyákba botlok, akár az erdő közepén is.
Akkortájt egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy esetleg az erdőben húzzam ki az éjszakát, mindenképp haza, de legalábbis lakott helyre akartam jutni. Így aztán nekiindultam az erdőszélben, ami azonban hamarosan egy még nagyobb erdőnek ütközött. Végképp elveszett minden, amihez igazodhattam volna. Muszáj volt bemenni, és ott – ahol az éjjel szinte lehetetlen – tartani egy irányt, az egyenest. Később megnéztem ezeket az erdőket fényes nappal is, és megállapítottam, hogy az ösztöneim, a hetedik érzék (ahogy később a Muránál is) egészen jól vezetett, és valóban csaknem nyílegyenesen keltem át egy több száz hektáros tölgyerdőn. Igaz, meg is fizettem az árát. Egy helyütt ugyanis mély árok állta el az utat – ma már tudom: patak. Nem is oly kicsi patak. Kegyetlen hideg volt, én már nem éreztem semmit, és persze a patakból se sokat láttam. Csak egy nagy fehér mélyedést, amin valahogy át kell kelni. Pár lépést mentem mellette fel és alá, de tartani akarván az irányt, úgy döntöttem: legyen az árokban bármi, én átkelek. Miután leereszkedtem az aljába, éreztem, hogy jég van benne, de hál istennek vastag jég, és rajta vastag hó. Ez a helyzet viszont már ismerős volt, tehát ésszel fogtam hozzá az átkeléshez, araszról araszra haladtam, megálltam időnként, hallgattam, hogy zenél-e alattam a jég, mert ha igen, akkor jobb visszafordulni.
Ám a jég meg se nyikkant, úgy tartott, akár a beton – míg el nem értem a közepéig.

Centauri író magvető kék angyal jégvágó Jákob botja regény novella kortárs irodalom ice pick Jacl LondonOtt ugyanis nyilván alulról mosta a víz és elvékonyodott, de nem fokozatosan, hogy időm legyen menekülni, hanem hirtelen. Olyan hirtelen, amilyen hirtelen, egyik pillanatról a másikra beszakadt alattam. Az egyik pillanatban még hallgatóztam a masszív és biztonságos jég tetején, sehol semmi, meg se nyikkan, majd a következő minutában már derékig állok a jégtáblák között, s jobb híján, ha már így esett a dolog, előre verekszem magamat, hogy akkor most már legalább kijussak, és túljussak ezen az árkon, most már tudom: patakon, hogy tarthassam az irányt, azt az átkozott egyenest. Végül is nem nagy ügy, egy ekkorka patakba nem fullad bele az ember – ellenben ilyen keményen elázni a fagyos éj közepén? Erősen necces. Mit tehettem volna? Bandukoltam tovább egy képzelt vonal mentén. Egy vonal mentén, amit semmi sem jelez. Nem azért, mert sötét van, hanem azért, mert ott fényes nappal sincs semmiféle vonal; semmi, ami eligazítana. Egy vonal mentén, ami csak a fejemben volt.
Rettenetesen fáztam már, főleg a lábam, s hallottam, hogy a nadrágszár úgy csörög, mint két kályhacső. Ám aztán elmúlt a didergés, elmúlt a fájdalom, erőt vett rajtam valamiféle megkönnyebbülés, ezzel együtt magabiztosság költözött belém, már a kóborkutyáktól sem féltem, csak mentem, mentem, mendegéltem. Nem állítom, hogy boldogan, mindenesetre szinte gondtalanul, és ami még fontosabb, valóban egyenesen, s egyszercsak, mintegy varázsütésre, véget ért az erdő, ott álltam egy kis mezőn, mi több az mező túloldalán, a hó selymes derengésén át egy tábla kontúrja sejlett fel. Emlékezve a mélyszántóra, óvatosan léptem ki a mezőre, de az valóban mező volt, könnyen és kényelmesen járható. Emlékszem a láb örömére, hogy végre könnyen lép, nem akad el semmiben, nem tűnik el alóla újra és újra egy gödör miatt a talaj, és szinte peckesen lépdelhet, ha úgy tartaná kedve vagy volna még hozzá ereje, lépdelhetne úgy is, akár a parádésló. Alig mentem húsz-harminc métert, végre-végre egy műúton találtam magam. Sokat nem láttam belőle, de úgy véltem, hogy ismerem. Be is lőttem a helyes irányt és egy rövid szusszanó után hazaindultam szaporán. Az sem ütött szöget a fejembe, hogy hosszú ideig senki sem járt arra. Még mindig abban a hitben voltam, hogy csúsztam kicsit, ám estére otthon leszek, mire anyám is hazaér, biztosan, holott már a kutyás kálvária idején is este volt, és anyám már kerestetett.
Bandukolok ott nagy vígan és megkönnyebbülve, amikor végre itt az első életjel, egy kocsi a hátam mögött. Lassan közeledik, mert az úton jég és hó, jobbról-balról hófalak, és még mindig egyre csak szakad és szakad. Hozzám érve lassít és megáll.
Ez pedig nem lesz más, mint életem első stoppolása. Igaz passzív, de mégis, életemben először fogok beülni egy vadidegen autójába a puszta közepén. Lehúzzák az ablakot, odabent kellemes fények, a meleg szinte kibuggyan az ablakon az én fagyos éjszakámba, egy férfi hajol ki, és mivel látja, hogy gyerek vagyok még, megkérdezi, hová tartok. Mondom is, hogy merre, elég magabiztosan, mire a férfi válaszolja: de hisz az épp az ellenkező irányban van. Nagyon csodálkozok, szent meggyőződésem volt, hogy ez az irány a jó. Nem baj, köszönöm, akkor megfordulok, és már fordulnék is, hogy megtegyem ismét azt a pár kilométert, amit addig a rossz irányba gyalogoltam, ám a férfi azt mondja, visszavisz, ne maradjak itt a förgetegben. Mire észbe kapnék, megfordul a kocsival, kiszáll, és azt mondja: „Gyere, ülj be, mondom, hogy elviszlek.” Tartok tőle, de azért beszállok. A többire nem emlékszem, csak arra, hogy otthon, legnagyobb megdöbbenésemre anyámat látom, de nem azért, mert korábban ért haza, hanem mert már nem is este van, mint inkább éjjel, és mert már réges-rég hazaért. Komor tekintet? – ugyan, az semmi az övéhez képest. Baljós árnyak az arcon? – bár annyit látnék csak rajta most. De legalább, mielőtt bármit tenne, megvárja, hogy kibújjak a csupa hó, csupa jég ruhából. Annyira elgémberedtem, és a hacuka annyira rám fagyott, hogy alig tudok szabadulni tőlük. Anyámra nem nézek, úgy gondolom, jobb nem látni őt – míg csak ez megoldható –, egyébként is elfoglal, hogy kihámozzam magamat, a kabáttal megvagyok, a sálat levetettem, a kesztyűt ledobtam, a pulóver is lekerül,
de ahhoz, hogy kibújjak a kályhacsőként zörgő fagyott nadrágból, le kellene venni a csizmát, viszont az sehogyse jön le a lábamról.
Felnézek egy pillanatra, anyám meddig bírja türtőztetni magát, ám akkor valami egészen mást látok rajta, mint amit megszoktam. Ma sem tudom, mi volt az. Megrendültség? Megrökönyödés? Félelem? Gőzöm sincs. Mindkettőnk számára világos, hogy a csizma egyszerűen a lábamra fagyott. És ha egyszer ráfagyott, akkor talán belefagyott a lábam is. Anyám ekkor kétségbeesik. Ritkán láttam ilyennek, talán még egyszer az életben, amikor közölték, hogy le kell majd vágni a lábamat. Nem kellett levágni, anyám elintézte, hogy ne kelljen, most meg? Ez a hülyegyerek lefagyasztja! Na jó, talán nem is gondolt ilyet, csak őszintén, a szíve legmélyén megrémült. Orvos volt, és látott már hasonlót. Hang nélkül betessékelt a szobába, nem számított se parketta, se szőnyeg, hogy hullik rólam a jég még mindig, és lavórban langyos vizet hozott, leolvasztotta rólam a csizmát, aztán a lábamat egy másik lavór vízbe dugta. Már nem is emlékszem rá pontosan, milyen színe volt a lábujjaknak, de nem olyanok voltak, mint amilyennek egy lábujjnak lennie kell. Rettentő kék rémlik, valami sötét-foltos lilaféle, de az nem lehet, mert ha kék és lila, az már menthetetlen, valójában meg talán oda se mertem nézni, ahogy anyámra se, de ha akartam volna, akkor sem tudtam volna sokáig, mert ahogy elkezdett melegedni a lábam, ahogy megindult benne a vér, kíméletlen lassúsággal, valami elviselhetetlen fájdalom tört rám.
Az tudja csak, hogy ez milyen, aki már fagyott el szinte teljesen.
Nem ezer tű, hanem millió kínozza ilyenkor minden idegszálad, annyit, amennyi nincs is benned, és mindegyik tű egyenként okoz olyan fájdalmat, hogy az embernek patakokban folyik a könnye, akkor is, ha sírni sem bír, sírni sem mer, csak vadul nyöszörög, a fogát csikorgatja, markolja a karfát, legyen az tölgyből, kínjában akkor is majd összeroppantja, s akár hisz istenben, akár nem, egyfolytában fohászkodik, hogy legyen már vége, legyen, legyen, legyen vége! Csak homályosan emlékszem arra, hogy mi történt azután, mintha anyám bekente volna a lábam, mintha kötözött is volna rajtam valamit, nem tudom. Meg arra, hogy egy rossz szava nem volt, semmi verés, semmi hetekig tartó terror, egy árva hangja sem, mintha még az is rémlene, hogy másnap nem kellett iskolába mennem, ő ugyan elment otthonról, de még mintha főzött is volna rám és otthagyta ebédre, és mintha ízlett volna nagyon, leves volt vagy rakottkáposzta, meg süti, de nem, azt már csak én szeretném odaemlékezni, sütemény nem volt, az már túlzás, anyámtól az lett volna biztosan, hisz még így is túlzásnak vélheti az, aki ismerte őt esetleg, hogy össze sem szidott, nem ütött meg, se kicsit, se teljes erővel, se tenyérrel, se ököllel, semmi ilyen, és semmi olyan, no terror, no rémálom, mindössze annyit kérdezett: „Ugye tudod, hogy most majdnem elvesztetted az ujjaidat?”
Szép emlék ez, szép. Szép, mert egy téli erdő közepéből kijutottam gyermekkorom közepén. Szép emlék, mert megmentett lábam ujjai is megmaradtak, és ez bizony szép. Szép emlék, mert ennyi idő távlatából az az erdő, az a szörnyű nagy tél is igen szép. De a legszebb mégiscsak az, hogy anyám akkor egyszer eszénél volt, és bizony ez nagyon szép. Ritka. Ritka szép emlék.

Centauri Jégvágó magvető író irodalom regény bestseller ice pick kék angyal blue angel

 

Örökbe adott anyám, így lettem kicsi Faust

Amikor meg voltam húzatva – Fuss, Forrest, fuss!

In vitro veritas

15 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    Elállt a lélegzetem, de csodás volt! 🐾🐾🐾🦌😍 (Igen, tudom milyen az, amikor az embernek megfagy a lábujja, meg a sarka😊)

  2. Én általában akkor sírok, ha meghatódom valami jótól, most kicsit elérzékenyültem, Anyában volt némi jóság is. Annyira benne voltam a történetben, hogy összeszorított fogakkal olvastam végig, és az elfojtott stressz is kiszakadt belőlem. Most biztos nem leplek meg vele, de nem voltam jó gyerek, és kerültem én is párszor olyan helyzetbe, hogy a halál ott lépkedett a sarkam mögött.

    • Ha tényleg kiszakadt belőled valamiféle elfojtás, akkor már bőven-bőven megérte 🙂 🙂 – És az nem lehetséges, hogy mi valójában nem is rossz, hanem nagyon is jó gyerekek voltunk? – csak épp mást vártak tőlünk, mást akartak, másnak képzeltek el minket.

      • Mond neked az valamit, hogy gumijég? Lehet, hogy csak itt nevezték így. Keskeny állóvíz, ( itt pl. egy holt meder) Meleg napsütés miatt a széleken olvad, de bent még vastag a jég, ha ráugrik (ugrani kell, mert a szélen már víz van) az ember, hajlik mint a gumi. Én egy ilyen jégnek néztem meg az alját, szép volt, csak kicsit hideg. 😀

  3. Nagyné Ica

    Köszönöm az élményt!
    Szép napot! 🍁🌞😊

  4. Szabó Edit

    Úgy izgultam végig ezt, mint egy filmet, aminek sejteni lehetett a végét. 🙂

    Különleges kisfiú voltál, de ez nem meglepő, hiszen felnőttként sem vagy átlagos. (Mint ahogy anyád sem volt az.) Én úgy vélem, hogy a mérhetetlen kíváncsiság és tudásvágy akkor is benned lenne, ha egy szeretetteljes családban nősz fel. Ezt senkibe se lehet neveléssel beleplántálni, valaki vagy ezzel együtt születik, vagy nem.

    Nekem sosem fagyott meg semmim, csak át. Emlékszem, milyen volt, amikor hosszú szánkózás vagy korcsolyázás után bementem a melegbe, és a kezembe vagy a lábamba belehasított a fájdalom. (Mi úgy mondtuk: beleütött a hideg. 🙂 ) A te fájdalmad ennek a többszöröse lehetett. 🙁

    Az emlékek jó tulajdonsága pedig az, hogy az idő múlásával megszépülnek. A rosszak is. Mert azokban is megtaláljuk a szépet.

    Jó a zene is, amit most kiraktál ide! Tetszik. Olyan “videó alá való”. Köszi! 🙂

    • Nem tudom, hogy igazad van-e – biztos, hogy egy jóval komfortosabb gyermekkor nem altat el bennem pár dolgot? Ahogy a kezdetek kezdetén nagyon sikeres gyerekek egy idő után gyakran lemaradnak a többiektől, s hajdani fényük, csodagyerek mivoltuk megkopik, sőt eltűnik. – Örülök, hogy tetszik a zene, már levettem, de visszatér majd, egy írással együtt (Újabb homály – mint mindig, időről időre 🙂 )

      • Szabó Edit

        Én sem tudom, hogy igazam van-e – nem is fog kiderülni már soha -, és a válasz a kérdésedre valószínűleg igen. Biztos, hogy sok minden másként alakult volna az életedben.
        Azt hiszem, minden eset egyedi, mindegyiket egyenként kellene megvizsgálni az okokat keresve. Az embereken is múlik, hogy mi lesz belőlük, nem csak a környezetük határozza meg őket.

        Én úgy látom, hogy benned a természet szeretete és hogy minél többet megtudj róla, az a mai napig megmaradt. Azt nem gondolom, hogy ez eltűnt volna, ha – ahogy írod – komfortosabb a gyerekkorod, de persze én nem ismerlek ahhoz eléggé, hogy ezt biztosan ki merjem jelenteni.
        Éppen ezért az is előfordulhat, hogy rosszul gondolom. 🙂

  5. Marsovszki Viktória

    ♥♥

  6. Marsovszki Viktória

    Egyiket anyádnak, másikat neked. 🙂 🙂

  7. Kedves Cen’, csodálatos olvasmányt kaptun! Beugrottak képkockák a Jégvágó zárlatából, talán nem véletlen ☺ Emlékszem, tavaly ilyentájt említetted egy posztban, hogy van jócskán mondanivalód édesanyádról. Vészhelyzetben legalább helyén volt szíve, megrendítő erről olvasni a kemény sorok után ☺❤

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.