Jövendőmondó álom

Irodalom Centauri Téli nádas Jégvágó Magvető Kiadó

Fotó: Centauri

Voltatok már úgy, hogy láttátok a jövőt? Átléphetünk egy másik téridőbe, ha álmodunk? Lehetséges, hogy az álom is szerves része a valóságnak? Lehetséges, hogy az álom valójában nem az agy véletlenszerű játszadozása, hanem egy út? Egy út, ami nemcsak önmagunk legtitkosabb rejtekébe vezet el, hanem ha úgy akarjuk, akkor átvezethet minket a jövőbe is. Lehetséges, hogy a világ lottónyertesei valójában nem eltalálták a nyerőszámokat, hanem ezen az úton, az álom útján – mely nem képletes hanem tényleges út – egyszerűen megszerezték őket?     

Erre a napra élesen emlékszem. Sokszor hivatkozom rá, ha felvetődik a kérdés: mennyire hihetünk az álmoknak? Amint az erdő és mező megajándékozott azzal a tapasztalattal, hogy a világban rend van, már gyerekfejjel megtapasztaltam azt is: akadnak egészen különleges és megmagyarázhatatlan esetek.

Ilyen volt 1985. február 12.-13. fordulója, az a felejthetetlen éjjel.

Felcsapom most megint a naplót ennél a dátumnál, nem mintha nem emlékeznék rá pontosan. Akkortájt már javában „barangoló” voltam – és naplóíró is. És a madarak bűvöletében éltem. Ha nem mehettem ki a pusztába, akkor olvastam, többek között a Hortobágyról, a híres daruvonulásról, nézegettem a képeket, megnéztem minden ezzel kapcsolatos filmet, de darut sosem láttam, és esélyem se volt rá. Messze éltem a darujárta pusztáktól, így aztán csak vágyakoztam és vágyakoztam. Ugyanakkor – amint a legutóbbi napokig a lazúrcinege ügyében – bármit elképzelhetőnek tartottam.

A gyermeki fantázia és óhaj mindenre képes az elmében.

Lazán hittem benne, hogy egy szép napon, messze-messze a Hortobágytól látok majd darut, túzokot, szalakótát, kék vércséket, amint most is hiszek abban, hogy az én etetőmön bukkan fel egy szép téli hajnalon az ország második lazúrcinegéje, vagy épp az ország első aranyos sármánya.

Akkortájt a daru épp kevésbé foglalkoztatott, hisz a darunak semmi esélye nem volt ott, és akkor főként nem, tél végén, a legszigorúbb, legfagyosabb napokban. Ma már megszokott dolog, hogy darvak százai, néha ezrei telelnek nálunk, Szeged felett én is nem egyszer láttam őket (lásd Jack London-túrán januárban J ), de tudni kell, hogy a nyolcvanas években a telelő daru majdnem olyan ritka volt, mint a lazúrcinege.


Darvak Szeged felett, a Jack London túrán 2016 januárjában (Fotó: Centauri)

Szóval, amit a szóban forgó éjjel láttam, valóban a legvalószínűtlenebb álmok közé tartozott.

Természetesen nem emlékszem, történt-e valami aznap este, amivel magyarázható bármi is abból, ami abban a két napban történt. Gőzöm sincs, mikor feküdtem le, olvastam-e előtte valamit, esetleg a Hortobágyról. Talán valamelyik madárhatározót lapozgattam lefekvés előtt és álmodoztam: az első parlagi sasról, amit egyszer valahol mégis meglátok. Az első vörösnyakú lúdról. Az első erdei szalonkáról. Vagy arról, hogy egyszer lesz majd egy saját tavam, saját madárparadicsomom – amikor felnőtt leszek. Ki tudja már? Az viszont tény, hogy elalvás után sosem felejthető álmot láttam.

Legalább háromféle az álom.

  1. Van, amelyik az első pillanattól az utolsóig egészen valószínűtlen, s jószerivel semmi köze a valósághoz.
  2. Van, amelyik minden egyes pillanatában a valóság másolata, s nincs benne fantasztikus elem; olyannyira életszerű, hogy csak ébredés után jön rá az ember: ez csupán álom.
  3. A leggyakoribb talán a harmadik típus, e kettő ötvözete, amikor is az álom minden apró részlete a valóság illúzióját kelti, ám egyszercsak felbukkan benne egy egészen valószínűtlen elem, megérkezik a rögvalóság illúziójába a vegytiszta fantasztikum. Február 12.-én éjjel épp ilyet álmodtam.

A környéket körzetekre osztottam, és a megfigyelt vadakat és madarakat körzetenként vezettem be a naplómba. A kedvencem a II.-es körzet volt, egy nagy lapály a határban. Azért szerettem azt a vidéket, mert ott láttam leginkább olyan fajokat, amelyek ritkaságnak számítottak arrafelé. Első ránézésre nem volt más a II.-es körzet, mint egy több ezer hektáros mezőgazdasági terület, ám valójában nekem maga a puszta, a kaland, a vadon. Másutt csak a vadludak átrepülő csapatait láthattam, ott azonban gyakran láthattam őket a vetéseken is. Ott olyan fajok költöttek, mint amilyen a bíbic (akin kísérleteztem is), ott volt a legtöbb a ragadozó, és hosszan sorolhatnám. Szóval a legvérmesebb reményeim – amint a legszebb megfigyeléseim is – a II.-es körzethez kötődtek.

Így aztán nem csoda, ha 1985. február 12.-én éjjel a II.-es körzettel álmodtam.

Az álom úgy indult, ahogy egy szokványos hétvégi reggelem indult akkoriban. Csizmát húztam már egészen korán, vettem a kis hátizsákom, a noteszt, grafitceruzát, távcsövet és madárhatározót, és indultam a II.-es körzetbe. Nem emlékszem rá, hogy mondtak-e otthon ilyenkor valamit, hogy vigyázzak magamra, érjek vissza sötétedés előtt, nehogy úgy járjak, mint amikor kis híján lefagyott a lábam. Úgy rémlik, anyám olyankor még aludt. Csöndben kisurrantam, és ennyi. Arra viszont jól emlékszem, hogy minden efféle hajnalon valamiféle önkívületbe űzött az izgalom.

Minden alkalommal az a remény vitt ki, hogy megint látok valamit. Valami szépet, valami érdekeset, valamit, amit csak én láthatok.


1985. február 12.-én éjjel az álom először a valóság hithű másolata volt csupán. Álmomban is kisurrantam a hajnali télbe, ugyanazzal az izgalommal, amivel rendesen szoktam. Amint kiléptem, arcomba csípett a fagy, rám rontott az északi szél, és megroppant a keményre fagyott hó a lábam alatt. Az utcán épp akkor, némi vibrálás után, kialudtak az utcalámpák. Már az első lépés is sietős volt, átvágtam a ház melletti réten, így is lerövidítve az utat, hogy alig tíz perc múlva már a város határában, a szélfútta, hófödte földeken legyek. Ilyenkor, télvíz idején ezek a földek első ránézésre vigasztalan pusztaságnak tűntek. Mozdulatlanul meredtek fel a patakpart medréből a deres nádak – ám én tudtam, hogy a mederben ökörszemek, vörösbegyek bujkálnak, s ahol a lassú folyású patak hínarasai között nyitott kis vizek maradnak, ott felbukkanhat egykét kis vöcsök. Némi szerencsével akár itt is láthatok jégmadarat. A tarlók és szántók végeláthatatlan síkja végképp nem ígért télidőben semmi jót, szabadon nyargalt rajta a szél, folyt a könnyem tőle, átjárta a legvastagabb ruhát is, ám ha kitartóan jártam egyik parcellát a másik után, kitartóan követtem a vízelvezetőárkok vonalát, előbb-utóbb felvertem egy foglyot, s előbb utóbb felbukkant egy-egy ragadozó. Ha ezeket a téli barangolásokat egy mondattal jellemezném, annyit mondanék:

Kékes rétihéja billeg a ködben.

Volt, amikor egész nap csak ennyit láttam. Mégis, valami módon mindig megérte.


Fotó: Centauri

1985. február 12.-én épp ez sivár, fagyos, behavazott síkság várt rám a II.-es körzetben. A pataknál ezúttal nem volt ökörszem, nem bujkált vörösbegy, és jégmadár sem mutatkozott. Átvágtam tehát a lucernaföldeken, s jó pár kilométer után hozzáláttam a kukoricatarlók pásztázásához. Az őszi esők idején a több ezer hektáros földek déli végében olyan magasan állt a belvíz, hogy pár hektáron lábon hagyták a kukoricát. Inkább, semmint ott süllyedjenek el a gépek. Ezt a kis részt céloztam meg, mert a hosszan tartó kemény fagy és havazás miatt odagyűlt a környékről minden fogoly és fácán, s néha egy-egy didergő vadlúd is felbukkant ott.

Mire odaértem, a távcsőre fagyott a kezem, az arcom pedig kővé dermedt. Lehúzódtam a vízelvezető árokba, szélárnyékba, melegedni kicsit.

Amikor legközelebb kinéztem, kékes rétihéja billegett a hómező fölött, amikor pedig elült a szél vadludak zajongása szivárgott a lábon hagyott kukoricás felől. Kimásztam az árok szélére, épp csak a fejemet dugtam ki, és a hóban hasalva, könyökölve átpásztáztam a tarlót, aztán a lábon álló kukoricást. A szélében életem legnagyobb vadlúdcsapatát pillantottam meg, nem kevesebb, mint 1700 vetési lúd tanyázott a parcella szélében, s a mi a legszebb volt, 30 nagylilik és 2 nyári lúd i akadt a csapatban. A ludak békésen keresgéltek, ahogy én is békésen és reménykedve keresgéltem, újra meg újra pásztázva, hátha találok köztük még valakit, esetleg egy ritka „Brantát”, vörösnyakú ludat vagy apácaludat. Akkortájt ugyanis egyikkel sem találkoztam még. Eddig csak egy szokványos, ám remek megfigyelőút volt ez, ám ahogy újra és újra átvizsgálom a lúdcsapatot, feltűnik, hogy a parcellán, a kukoricából három „valami” magasodik ki.

Három, szürke, mozdulatlan „valami”.

De bárhogy nézem, nem látom jól, s még azt is nehéz eldönteni, hogy élőlények-e azok egyáltalán. Nyurgák, szürkék, mozdulatlanok. Elképzelésem sincs, mik lehetnek. Lassan ismét elered a hó, és ez sem kedvez. Két róka érkezik a távoli szélerdő felől, és a ludakat kerülgetik. Mezei nyúl baktat át egy vékony nádas mentén, s szinte minden ugrásnál elnyeli a hó. Nézem a „valamiket”, megtörlöm a távcsövet, állítok az élességen, megtámasztom magam jó hosszú időre, de semmi, nem mozdulnak. Didergő szürke gémek? Kizárásos alapon másról nemigen lehet szó. Csak a ludak kapnak szárnyra nagy robajjal a közeledő rókák elől. A három „valami” továbbra is áll csak, mint a cövek. Lehúzódom az árokba, és a mederben osonok közelebb. Időnként kinézek, de minden változatlan, a ludak a tarló fölött kavarognak, én meg sebesen suhanok a meder mélyén, egyre közelebb a lábon hagyott kukoricához. Amikor már egészen közel vagyok, bő kétszáz méterre csupán, leveszem a hátizsákot, hogy kényelmesebben és stabilabban tarthassam a távcsövet. Felkúszok a partra, takarást keresek, és két nádcsomó közé befészkelem magamat. Ismét kitámasztom a könyököm, és rámegyek a parcellára. Néhány lúd épp visszaereszkedik a szélébe, újabb nyúl baktat a szélben, ugyanarra, amerre az első, odébb, a villanyoszlopokon néhány egrészölyv „alszik”.

„Micsoda nap! Mennyi csoda!” – gondolom. „Mennyi lúd, micsoda élet itt, a hóban, fagyban, szélben, télben!” És bár nem mondom ki, de abban a pillanatban is megszületik ugyanaz a döntés, ami egy idő óta minden áldott nap: holnap is kijövök, és holnap után is, és azután is.


De nézzük a három szürke valamit! – valóban szürke gémek? Ráviszem a távcsövet a célterületre, ott is van a három mozdulatlan „valami”, ám az egyik váratlanul lép egyet, nagy öles lépéssel, s látom, ahogy a faroktollaiba belekap a szél. Igen, hasonlóak a szürke gémekhez, de azok nem lépnek így. A gém tollát nem borzolja így a szél. Nyilván látom már, és tudom is, kik azok ott hárman, csak még nem hiszem el. Azért nem, mert ilyenek itt egyáltalán nincsenek. Ilyenek csak innen messze, a rónaságon, Kardoskúton vannak, de ebben az időben, télen még ott sem! Papírforma szerint tehát itt ilyen egyáltalán nem lehet.

Olyan ez nekem, mintha egy valószínűtlen pillanatban három pingvint látnék a téli Balaton jegén. Mintha fehér delfineket látnék elúszni a lékben Tihany előtt.

Nézem őket tovább, rájuk közelítek, és látom, hogy a három magas, hatalmas és karcsú madár közül kettő tarkója élénk piros. És akkor élesen és tisztán látok rajtuk mindent, hisz közel vannak, a távcső sem párásodik, ezek itt bizony nem mások, mint három daru! Valószínűleg egy család. Két szülő és egy fiatal. Itt és most. Meghazudtolva mindent, szakirodalmat, időjárást, mindent-mindent! Méghogy csodás nap! Nem, ez itt a csoda maga. A menny! Az üdv! A boldogság! Újra belenézek a távcsőbe, a darvak megélénkülnek, és kilépegetnek a parcella szélére, így még jobban látni őket: szedegetnek, tollászkodnak, és szépek, szépek, szépek!

Visszacsúszok egy pillanatra az árokba, a takarásba, ahol senki sem lát, se ember, se daru, se lúd, se róka, és míg a szél hófátylat kerget át a fejem fölött, én magam elé annyit súgok: „Daru” – reszket a kezem, könny cseppen a távcsőre, s ráfagy.


Darvak (Fotó: Wikipédia)

S aztán felébredek. Úristen, micsoda álom! Darvakat láttam! – itt, ahol a daru sem jár.

Ebben a kemény télben. Ez is milyen már, hogy vannak madarak, akiket hamarabb látok álmomban, mint valóságosan. Van egy listám azokról a fajokról, amiket már láttam – lassan ideje volna egy másik listát nyitni, ahol azok szerepelnek, akiket álmomban láttam először. Mintha éjjel, alva is odakint járnék egy párhuzamos valóságban. Két érzés viaskodik bennem. Egyrészt, ülök az ágy szélén, hajnalban, és kicsit szomorú vagyok, hisz a darvakat csak álmodtam. Ez voltaképp rettenetes csalódás, akkor is, ha egzotikus érzések sokaságával fűszerezi pusztába vágyódó lelkem.

Másrészt arra gondolok, hátha jelent valamit ez az álom. Hátha van odakint valami, amit rám vár.

Utóbbi érzés kiütéssel győz, és felpattanok az ágyról. Abban a hitben készülődöm, a megszokottnál is sietősebben, hogy ma valami rendkívülit látok. Talán gatyásölyveket? Talán ma ismét látom a vidrát? Esetleg tényleg lesz egy vadlúdcsapat, és köztük egy vörösnyakú? Ki tudja? Kifelé, hamar, gyorsan, hogy mihamarabb megtudjam! S már surrantam is ki a hajnali télbe, ugyanazzal az izgalommal, amivel rendesen szoktam. Amint kiléptem, arcomba csípett a fagy, rám rontott az északi szél, és megroppant a keményre fagyott hó a lábam alatt.

Órákkal később a vízelvezető árokban közelítem meg a lábon hagyott kukoricást. A szél időnként a nyakamba zúdítja a havat. Felcsapom a gallért, szorosabbra húzom a sálat, de a porhó így is a nyakamba szivárog. Az álomra már nem is gondolok. Minden idegszálamat leköti, hogy észrevétlenül egészen közel kerüljek a parcella szélében tanyázó ludakhoz. Amikor úgy ítélem meg, hogy már elég közel vagyok, egy helyen, ahol észrevétlenül leshetek ki az árkot kísérő vékonyka nád mögül, megállok, leveszem a hátizsákot, felkúszok a partra, kitámasztom magam, és a szememhez emelem a látcsövet. Látom a ludakat, a többségük csak egy púp, ahogy gubbasztanak a havon, a fagyos szélben, néhányan a csapat szélén őrködnek, egy róka kocog a tarlókon, de a ludaktól elég távol, ölyvek ülnek mozdulatlanul a villanyoszlopokon, a kukoricában pedig három hatalmas, karcsú, szürke madár.

Három daru. Két öreg és egy fiatal. Életem első darvai. Itt és most. Távol a darujárta rónaságtól, a legszigorúbb télben, a legvalószínűtlenebb helyen és időben, épp előttem! Magam sem tudom, mit érezzek, hisz ezt már egyszer, nem is olyan régen, épp itt, épp így, már színről színre láttam. Alig pár órával korábban, álmomban, az ágyban, egy másik valóságban vagy egy páhuzamos valóságban. Azóta se tudom, hogy mindezt kell-e magyarázzam.

Ti álmodtatok meg már jó előre valamit? 🙂


Október a daruvonulás időszaka

Halálos álom

Kulcs a kételyhez

Kemény élet rideg tél – Ritka szép emlék

Hóvihar

 

                 

46 Comments:

  1. Igen, igen, igen!!!! 🙂 Én is úgy gondolom, hogy álmunkban a tudatunk egy párhuzamos valóságba jár, és talán azért, hogy tanuljunk belőle. Tanuljunk a félelmeinkről, a vágyainkról, a múltunkról, és a jövőről is. Sokszor tudjuk álmunkban, hogy csak álmodunk, de van, hogy nem szeretnénk felébredni, és basszus, akkor szólal meg az ébresztő…. 🙂 Persze, van, hogy menekülünk ki az álomból, és felébresztjük magunkat, vagy talán visszaugrunk a egy másik valóságból. 🙂 A fontos álmokra emlékezünk, mert ébredés után felidézzük.
    Hű, nekem a kékes és a hamvas rétihéja nagy vágyam, ritkán járnak, vonulnak erre, vagy csak én maradok le erről is. 🙂

    • Nekem, egyelőre elképzelésem sincs arról, voltaképp mi történik ilyenkor. Ami azonban biztos, egyszer, 1985. február 12.-én éjjel megálmodtam a másnapot. Legyen erre a magyarázat bármi, azért ez nem semmi. Legyen ez egy épkézláb magyarázatok nélküli esemény, felejthetetlen tapasztalat. A magyarázatok bizonytalanságával szemben az az éjjel és a másnap BIZONYOSSÁG. Bizonyosság arról, hogy “sok van mi csodálatos”.

  2. Szabó Edit

    😮 Nem emlékszem, hogy bármit is megálmodtam volna előre.
    Lehet, hogy ez csak a gyerekek kiváltsága? Vagy akkor fordul ilyen elő, ha nagyon vágyakozunk valami után?
    Történt ilyen veled máskor is, Cen’? Felnőttként például?

    Velem olyan történt, hogy kétszer jártam álmomban ugyanazon a helyen. A két álom között hónapok teltek el. A második alkalommal – álmomban – csodálkozva állapítottam meg, hogy ott én már jártam egyszer álmomban. 🙂

    • Igen, volt még egy eset. Apám halálát is megálmodtam, s erre anyám volt a tanúm. Én akkoriban még fel sem fogtam igazán, ő viszont megdöbbent. Zárójelben: ezek szerint voltak időszakok, amikor beszélő viszonyban lehettünk, mert elmondtam neki azt az álmot. Később többször le is írtam. Egy hatalmas és félelmetes barokk látomás volt, de olyan rendszerezett, olyan szimbolikus, ha tetszik, olyan kidolgozott és pontos, mint egy freskó, ahol minden mozzanatnak, minden motívumnak, s még a színhasználatnak is egyértelmű üzenete és megfejtése van. Tisztán emlékszem, hogy anyám szinte megrettent, amikor rájött, hogy megálmodtam-megjósoltam apám halálát; abban az időben, amikor még egyikük sem tudta, hogy apám rákos. – Más. Volt egy olyan álomsorozatom is, ahol visszatérő helyszínekkel és szereplőkkel álmodtam. 17 éves korom körül, amikor tudatosult bennem, hogy van egy folytatásos álmom, már le is írtam őket, sőt sportot csináltam abból, hogy a legrészletesebben és legrendszerezettebb formában összegyűjtsem őket. Még azzal is kísérleteztem, hogy az éjszaka bizonyos szakaszaiban felébresszem magam, hogy a lehető legtöbb epizódot lássam, a lehető legtöbbre emlékezzem. E folytatásos álom szereplői a “fonósok”, többek között Atera Flamma, Christina, Erigon, Papilio, Larus és még sokan mások. Többek között ebben a novellában is felbukkannak: http://centauriweb.hu/novellak/elbeszelesek/brom-robbanas/

      • Szabó Edit

        Köszönöm, hogy ezt megosztottad velünk! Így már tudjuk, hogyan született meg Atera Flamma, Papilio, Tafy és a többiek. Ismerőseink a Kék angyalból. 🙂

        Nagyon érdekes, izgalmas – mondhatni titokzatos – területre vezettél bennünket ezzel a poszttal, Cen’. Nem véletlenül próbálják jó néhányan kutatni az álmokat, azok keletkezését – és most nem az álomfejtőkre gondolok. Az ELTE Pszichológiai karán pl. külön kutatócsoport foglalkozik ezzel.

        Az álmok színesek és szagosak – ezt már én is megtapasztaltam -, és te itt folytatásos álmokról is írsz. 🙂
        Azt olvastam valahol, hogy azok is álmodnak, akik vakon születtek, vagy öt éves koruk előtt veszítették el a látásukat, csak ők hangokról, érintésekről, tapintásokról álmodnak. 😮 Nagyon érdekes ez is.

      • Marsovszki Viktória

        A fantázia és a leki kötelék berántja álmunkba az elkövetkezendőket. Te lejegyezted, meg akartad őrizni ezeket az álmaidat, Cen. Aztán életre keltetted a”fonósokat”, és kisérted Apádat, el innen. A fenti írásodnak ez a része, pontosan jellemzi egy visszatérő álmomat, ami színről színre követte a szeretett személy kivándorlását a földi létből. “Egy hatalmas és félelmetes barokk látomás volt, de olyan rendszerezett, olyan szimbolikus, ha tetszik, olyan kidolgozott és pontos, mint egy freskó, ahol minden mozzanatnak, minden motívumnak, s még a színhasználatnak is egyértelmű üzenete és megfejtése van.” Pontosan emlékszem még a dermesztő hidegre, és hallom saját kétségbeesett kiáltozásomat. Ezek az álmaim voltak csak “hangosak”, az összes többi visszatérő álmom (édeni és ördögi) néma. A kép pedig maradjon csak a miénk.

      • Ibolya Nagy

        Megkérdezem: Atera Flamma, Erigon(ami egy remek köptető szirup amúgy😊), Papilio, Larus ezen névvel jelentek meg álmaidban? (novelláidban imádtam e neveket)
        Kedves Cen’, Jorge Luis Borges mondta: az irodalom nem más, mint irányított álom. Te képes vagy erre és nem véletlenül vagy egyéni hangú, időnként misztikumot sem nélkülöző (még sorolhatnám) remek író.😊

  3. Ibolya Nagy

    Lenyűgöző, magával ragadó leírás Cen’! Hogy egy álom még aznap valósággá váljon? Nem emlékszem, hogy velem ilyen történt volna (talán ha vezettem volna naplót, tudnám) De annak örülök, hogy neked összejött Cen’- színről színre.😊 Úgy gondolom, hogy az álmaink a mi kis privát, párhuzamos valóságaink – amig az álom tart.😊

    (Olyan gyakran előfordul, hogy eszembe jut valaki, minden apropó nélkül, csak úgy “bevillan”, aztán váratlanul hallok róla vagy találkozom vele még aznap.)

  4. Szabó Edit

    Valami olyasmit kellene álmodnod, hogy egyszercsak bepöfög az udvarodra egy traktor és azt mondja: “A tiéd vagyok!”
    Hátha…! 😉 🙂

  5. Marsovszki Viktória

    Már megint időzavarban vagyok!

  6. Marsovszki Viktória

    Eltűnt a “hozzászólásom”. Szép álmokat mindenkinek …

  7. Lodovico il Póró

    Sziasztok!
    Egyszer azt álmodtam, hogy földrengés volt és összedőlt a házunk, de a fiaim életben maradtak. Arra ébredtem, hogy a fiaim a szobában vannak és kérdik, észrevettem-e, hogy földrengés volt, mert kilengett a csillár a szobájukban, mozogtak a falon a tárgyak. Az volt- mondták a hírekben.

    Egyszer meg azt álmodtam, hogy egy beavató mester vett a szárnyai alá. Arra tanított, hogy ha leküzdöm a félelmet – a halálfélelmet, bármire képessé válok. Átalakultam bármivé, legyőztem bármit, bárkit. Csodálatos volt. Tobzódtam az átváltozások áramában. Arra ébredtem, hogy a feleségem kelteget azzal a hírrel, hogy az éppen Pennsylvaniában dolgozó kisfiunk autó balesetet szenvedett. Telefonált. Egy fának hajtottak neki egy erdőben. Az autó teljesen összetört, de ők mind a négyen sértetlenek maradtak. A rendőrök csak a fejüket vakargatták. Nem hittek a szemüknek. 11 körül tudtam kimászni az ágyból.
    L.

    • Köszönjük, Lodovico! Örülök, hogy a fiatok megúszta azt a balesetet. Fentebb írtam Szabó Editnek, hogy hozzád hasonlóan már én is álmodtam meg nagy bajt, csak az én apám nem úszta meg 🙁 Tényleg: gyártsunk bármiféle teóriákat arra, hogyan lehetséges mindez, mi történik ilyenkor valójában, az biztosnak tűnik – legalábbis számomra -, hogy az ember oly módon is be van huzalozva, amire józan állapotban gondolni se merne, és ami talán örökre titok marad. Mintha egy-egy pillanatban lehetőséget kapnánk rá, hogy félve bár, de belepillantsunk a nagy egészbe 🙂

    • Marsovszki Viktória

      Ó, de jó ilyet hallani, Lodovico, hiszen te segítettél túlélni a kisfiadnak. ♥

      • Lodovico il Póró

        Így éreztem én is, Viktória: azért jött ez az álom, hogy ne haljanak meg. Éppen ettől a döbbenettől voltam képtelen felkelni és folytatni a hétköznapi életet.
        Szép lehetett ez az álomsziklás élmény.
        Ami engem illet, bizonyos álmok mélyebben élnek bennem, mint bármi, amit úgymond éberen éltem át. Szinte fontosabban, mint az éber életem – legalábbis több élmény és belátás ért odaát.

        • Marsovszki Viktória

          Lehet, hogy erre radar kell, Lodovico, hogy venni tudja az ember ezeket az álomképeket. És a megélt nappalok. Mint Cen iszonyú intenzív vágya a vadludak után. Nekem meg a rettentő félelmem az elvesztéstől. Lehet, hogy te meg álomszerűen élted a hétköznapokat is? Örökké “bekapcsolt” radarral? Nagyon titokzatos dolgok ezek, mert éberen, csak tapogatózunk az álomvilágunkban. Mindenesetre nagyon kell róla beszélni, ezt a gyerekekkel is megtapasztaltam, 🙂

          • Marsovszki Viktória

            Érdemes lenne összeszámolni Cen írásaiban, hány álmát mindja el? 🙂 Lehet, hogy kétjegyű szám lenne az eredmény? Vagy csak most érzem így? Egyszer lehet, hogy nekifutok,
            A Morgen és Normanban a borsófőzelékes álom! De lehet, hogy ez éber álom volt, Cen?
            A kút a nap alatt pedig az álom és az ébrenlét határán játszódik végig, ide-oda billegve a kettő között. ….

          • Marsovszki Viktória

            Lodvivc?

  8. Marsovszki Viktória

    Már megint fecsegek, de egy “szerelmetes” emléket meg kell osztanom veletek. Az erdei iskoláim közül a legelsőben (utána még kétszer mentünk ugyanoda egy nagyon kedves osztályommal), a Vértesben, fölmásztunk egy kis sziklára, jól össze kellett húznunk magunkat, és átkarolni egymást, hogy elférjünk mindahányan, akkor kezdtük el mesélni az álmainakat. Teljesen belefeledkezetünk,, meglepetten néztünk az óránkra, mikor valaki megjegyezte, hogy ideje lenne már menni ebédelni, bizony három órát beszélgettünk akkor. Ez lett az Álom-sziklánk, a következő két alkalommal is fölkapaszkodtunk rá, és elidőztünk ezen a sziklán. Ezt isteni érzés még visszaidézni is. 🙂

    • 🙂 🙂 🙂 Életem első, szűkkörben tartott “felolvasása” hasonló körülmények között történt. Egyetemistaként másztunk fel mi is, egy sziklához, valójában inkább barlanghoz, a Szeletához, ahol aztán legközelebb a Jack London-túrán jártam 🙂

  9. Az álmainkkal (valószínű nemcsak velük) kapcsolódhatunk önmagunk legtágasabb, teljesen alig birtokolható tartományaihoz. Különös időnként megérezni, amikor ez a belső, szédítő szövevény hálózata kívülre történő vezetése köznapi logikát eltéve igazzá válik…illetve éppen szerencsénk adódik máshogy látni 🙂 Kedves Cen`, megindító a poszt, a hozzászólások sem kevésbé 🙂 A fotók lélegzetelállítóan szépek! Köszönöm!

  10. Megszólítottak téged Cen a madarak-sokszor láttak téged bóklászni a hidegben , rákapcsolódtak a hihetetlen vágyakozó frekvenciáidra és bekúsztak egy másik síkban az álomban a gondolataid közé . Szóval üzentek érted , felébresztettek és tudták, hogy menni fogsz:-)gyönyörű történet-ez maga a valóság:-). Az álomban olykor megoldódnak dolgok:-)

    • Ha a madarak imígyen megszólítottak, és képes volt terepre hívni három daru, akkor most már azt kívánom, hogy más dolgok is szólítsanak meg így vagy imígyen 🙂 olyasfélék, melyek segítségemre lehetnek akár szorult helyzetekben is 🙂 Hajrá álombéli madarak s mindenféle mindennemű minden fajú s rangú álombéli lények!

  11. Marsovszki Viktória

    CEN!

  12. Marsovszki Viktória

    Cen, gyeremár ♥

  13. Marsovszki Viktória

    baszdmeg gyere

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.