Hantmadár a kis herceg sírjára

fecskék madarak madárvédelem természetvédelem irodalom Centauri természet természetfotó

Fotó: Centauri

Valamibe mindig belefut az ember. Hol egy jövendőmondó álomba, hol egy daruba, hol egy sosem látott fajba, néha még egy barátságba is.


2019.11.03. Épp csak említettem a múltban párszor, véletlenszerűen, mellékesen, hogy volt egy barátom is. Beszéltem sokat nagyszerű tanárokról, írtam sokat nagy és vad barangolásokról, utakról, hóviharokról, jövendőmondó álmokról, daruról, gólyáról, de sosem írtam még semmit őróla. Pedig ő is volt, és a barátom. Az első. A vadonban. Az én kis hercegem. Élő és eleven, igazi és felejthetetlen, született herceg.

Novemberi nap volt az is, amikor először mentem terepre gyerekfejjel, de olyasfajta komolysággal, akkora ambíciókkal, amivel csak egy naiv gyerek képes. És azzal a ráhagyatkozással is. Valahol azt olvastam 1983. november 6.-án, hogy az ornitológusok, a tudósok mindent feljegyeznek, noteszt visznek magukkal mindenhová, felírják a legutolsó verebet is, otthon aztán akkurátusan lekörmölnek mindent, mondják: naplót vezetnek, s aztán szorgosan gyűjtött adataikat rendszerezik. Így keletkezik a tudomány. Valahogy. 1983-ban november 7. tanítási szünet volt.

Soha jobb alkalom, gondolhattam, holnaptól tudós lehetek.

Életemben először teljes fegyverzetben vonultam ki az erdőbe, notesz, ceruza, távcső, határozó, hátizsák. Akkor még vittem magammal innivalót és szendvicset is. Uramisten! Mekkora volt aznap az izgalom. Olyan területeket vettem célba a város határában, ahol korábban sosem jártam. Csodákra számítottam. Úgy éreztem: bármi megtörténhet. Nem mellesleg aznap „nőtt rám” egy életre a távcső is. Attól a naptól fogva minden nap ezt az izgalmat szülte, szüli mind a mai napig. Valamibe mindig belefut az ember. Hol egy jövendőmondó álomba, hol egy daruba, hol egy sosem látott fajba, néha még egy barátságba is.

Az első napon felfedeztem magamnak a város határában nyújtózó mezőgazdasági területeket, többek között azt is, hogy a villanyoszlopok alatt rengeteg a madártetem. Rettentő volt, és felemelő, hogy valamit máris felfedeztem. Rábukkantam egy nagy bajra. Életem első fekete-fehér fotóját is egy ilyen villanyoszlop alatt heverő egerészölyv tetemről lőttem. Megindultam a vezetékek alatt, és oszlopról oszlopra jártam. Az egyik alatt élő vörös vércsére találtam. A vércse persze menekülni próbált, sután felrepülni, de mivel egyik szárnyát törte, tíz méterenként újra a földre esett. Eldobtam a hátizsákot, noteszt, kabátot, és rohantam utána. Sokáig kergetőztünk, de végül meglett.

Ő volt az első háznál tartott, gyógyított vadmadaram.

Otthon megkérdeztem anyámat, kihez forduljak, hisz a madár szárnya eltörött, a lábain áram ütötte sebek éktelenkedtek. Anyám orvos volt, de az állatokhoz nem értett. A párhuzamos osztályban tanult egy fiú, nevezzük őt Antoine-nak, anyám mondta, a fiú apja állatorvos. Másnap a nagyszünetben átmentem a „bésekhez”, megkerestem Antione-t.

Antoine de Saint-ExupéryKedves, szertelen fiú volt. Rettentően szőke, és rettentően fésületlen. És gizda. Nem magas, mégis nyakigláb. Megbeszéltük, hogy átmegyünk hozzájuk a vércsével együtt az utolsó óra után. Pár nappal később már a padlásukon fogtunk parlagi galambokat a vércsének. A következő hétvégén pedig már együtt mentünk terepre.

Antoine szeretett velem jönni, de elképesztően lusta és rendszertelen volt. Nem véletlen, hogy sárga haja soha egyszer nem állt rendben. S gyakran választotta a vadon helyett inkább az alvást. Aludni pokolian szeretett.

Számára az élet legnagyobb kihívása volt felkelni bármikor. Hajnalban épp úgy, mint délelőtt; pár óra alvás után épp annyira, mint tizenhat óra alvást követően.

Így aztán félig-meddig egyedül jártam a vidéket, máskor viszont vele. Szerettem vele menni. Jó volt, amikor nem egyedül kellett átélnem az izgalmakat, nem egyedül kellett pólingokban, darázsölyvekben, jégmadarakban gyönyörködnöm. Jó volt, ha ott volt velem, amikor valami addig nem látott faj került az utamba. Gyakran győzködtem a naplóírás fontosságáról, amit el is fogadott, de a naplóírást épp csak egykét napig bírta, aztán abbahagyta. Ha együtt mentünk, néha elkérte az én naplómat, és lemásolta.

Tavasztól őszig, amikor nem volt hideg, gyakrabban jött velem, mert ilyenkor felébreszthettem. Hajnalok hajnalán értem az ablaka alá, amit nem csukott be, és a redőnyt sem húzta le teljesen, így aztán bemászhattam a szobájába. Antoine minden hajnalon félholt volt. Be kellett vetnem mindent, hogy végül feltápászkodjon. Mintha kómából kellene visszahoznom őt. Volt, hogy nem is sikerült. Néha épp úgy, amint bemásztam, ki is másztam, és egyedül mentem tovább. Ha sikerült lelket verni belé mégis, kilométereken át jött velem anélkül, hogy tudná merre járunk, hová megyünk, egyáltalán miért nem vagyunk a világ legjobb helyén: az ágyban. Mikor aztán feléledt, boldog volt, örült mindennek, amit találunk és látunk. Egyébként is igazán vidám srác volt.

Igazi társ. Igazi barát. És egy ember, aki kicsit nem idevaló. Amint én sem tartoztam igazán sehová.

Végigbarangoltuk együtt az általános iskola éveit, aztán én elköltöztem, és már csak ritkán találkoztunk. Én még visszatértem a régi területekre, amikor csak lehetett. Antoine-nal első nekibuzdulásunkban megbeszéltük, hogy majd ő folytatja, amit én lekezdtem, és amit részint együtt csináltunk évekig, de ahogy az várható volt, ez a terv hamvába holt. Antoine – velem ellentétben – alapvetően közösségi lénynek született.

Egyedül menni terepre? Az végképp távol állt tőle.

Párszor persze azért kiment, néhány feljegyzést át is vettem tőle, és felvittem a saját naplómba, de végül Antione teljesen eltűnt a terepről. Az iskola miatt én is egyre kevesebbet jártam vissza. Néha arra se jutott idő, hogy beugorjak hozzá, ha meg jutott, nem találtam otthon. Hallomásból tudtam, hogy éli a középiskolások mozgalmas életét, vagyis amikor csak teheti diszkóba megy. Jön, megy, baráti társasággal csavarog – abban az időben, amikor én változatlanul a mezőket jártam.

Pár év múlva már egyáltalán nem találkoztunk. Befejeztem a gimnáziumot is, eltelt pár év, amikor egyszer csöngött a telefon. Egy lány volt a vonalban. Antoine barátnője. Nem ismertem, egyszer talán találkoztam vele futólag. Kedves, csöndes lány volt, aki végtelen megbocsátással és szeretettel merült el Antoine szertelenségében és a körötte dúló káoszban is.

– Antoine meghalt – mondta a lány a telefonba. – Azért hívlak, mert szeretnélek megkérni, ne gyere el a temetésre. Nem lenne jó. Antoine szülei nem bírnák ki.

Antoine hétről hétre a helyi diszkóban bulizott. A maga módján. Szertelenül. Összevissza. Átgondolatlanul. Ahogy szőke haja meredt ezer felé egész életében. Naivan. Boldogan. Aki nem ismert semmi olyan rosszat, amit én például nagyon is. Számára a kezdetektől fogva egy nagy alvás, egy nagy buli volt az élet, a kettő felváltva. Mindig vidám volt. Mindenre nyitott. Rólam mindig azt mondták: koravén vagyok. Ő meg egy szupergyermek!

Aki kacagva hajol át a legmélyebb kút peremén is, eszébe nem jutna, hogy volt már olyan, aki belezuhant.

Számára a világ csupa simogatás, csupa móka, nincs az a rossz helyzet, nincs az a rossz arc, amiről neki bármi rossz jutna eszébe. Nem akart igazán semmit, hisz elégedett volt a világgal, de látta, sokan sokfélét akarnak, és ha hívták, ment. Ahogy velem is évekig. Örömmel. Bárkivel. Mivel én már nem hívtam, hívta más; az, ami az összes többit, legalábbis a többséget: haverok, buli, „fanta”. De inkább vodka. Sör és konyak. A stroboszkóp hajnalig tartó féktelen villódzása.

Egy reggel aztán nem messze a diszkótól kisodródott egy veszettül hajtó Lada, telibe trafált egy erős vasoszlopot, öten haltak meg benne egy pillanat alatt, öt fiatalember, köztük Antoine.

Így járt, szegény jó Antoine: végül megmarta a kígyó.

Azt mondta a lány, hogy nem sokkal korábban Antoine elővette a naplóját. „A madarasat.” És egyébként is sokat beszélt az útjainkról.

– Amikor elmesélte, hogyan csúsztatok át hason egy sáros a szántón egy pacsirta miatt, sokat nevettem rajtatok – mondta a lány megdöbbentő vidámsággal, ugyanakkor tárgyilagosan, de aztán elcsuklott a hangja. – Szerettem volna, ha újra madarászik. Éreztem, hogy azt kellene.

Aztán sírt, és letette a kagylót.

A temetés napján a városban tébláboltam. Végül valóban nem mentem el – s Antoine sírját mind a mai napig nem láttam. De tudom, hol eresztették a föld mélyébe. Abban a temetőben, ahol először találtunk hantmadarat. Remélem, néha még mindig rátalál.

A hantmadár.


((Két év telt el a Jégvágó megjelenése után, mikor rájöttem, hogy a regény főszereplője, Dan kísértetiesen hasonlít Antoine-hoz. ))

EZ VOLT A KEDVENC SZÁMA:

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

Regisztrálás után értesülhetsz a legfrissebb, legfontosabb írásokról:

Név*

Email cím*


Ars poetica – A világ legszebb árvaháza

Amikor még láttam

Búcsúzó meggyfák

Nem gyereknek való vidék

Oly távol vagytok tőlem

12 Comments:

  1. Marsovszki Viktória

    Ó, Cen’, milyen nagyon vártam, hogy olvassalak, nagyonnagyon ♥

  2. Szabó Edit

    ❤ 😢
    Az utóbbi néhány nap mindhárom általam kedvelt sorozatnak adott egy-egy új részt. A következő legszebb emlék lehet majd vidámabb egy kicsit?

  3. Ibolya Nagy

    Kedves Cen’, ugye lehetséges, hogy ezt a történetet olvastam már tőled? Nem Antoine-nak hívták a barátodat, de az állatorvos apa, a barátnő, aki arra kért, hogy ne menj el a temetésre, az stimmel. Lehet, hogy a blogban volt, esetleg a Pátoszban, nem tudom.

    • Szabó Edit

      Nekem is ismerős volt a történet néhány részlete, Ibolya, de én inkább arra gondoltam, hogy esetleg a fb-n olvashattam, talán egy hozzászólásban mesélhetett ott erről Cen’. A Pátoszban biztosan nincs ilyen.

    • Ibolya Nagy

      és az ablakon való bemászás is stimmel, a Pátoszt csak azért írtam, mert az nincs meg, abban nem tudok utána nézni.

      • igen, valahol említettem már, de én sem tudom, hol, viszont nem írtam meg egészen – de azért az valami eszement, mennyire emlékeztek mindenre; én meg unalmas vagyok, valahányszor – újra és újra – meglepődöm ezen 🙂

        • Ibolya Nagy

          Sajnos nem minden esetben van így, kedves Cen’, tudod, az a szelektív memória a ludas ☺️😉

  4. Azt hiszem, veled a legjobb szomorkodni.

    Nagyon sajnálom a barátodat, remélem egyszer eljutsz a sírjához.

  5. Marsovszki Viktória

    Kedves, Cen’, most a Greenwichi idó 22:30, te pedig 22.49-kor írtad a fentit. 🙂
    Csak azért aggódom, hogy dec. 23-án hogy fogod elküldeni a jó karácsonyi zenét, amit egy évig fogok hallgatni.?? Lehet, hogy 24-én? Az jó lenne… ha nem csúszna el az idónk. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.