És nincs több életem

2019.02.03. Kis-Balaton, téli berek (Fotó: Centauri)

2019.02.05. Ha legszebb emlékről van szó, felmerül a kérdés: mi a szép? Van, ahol ez persze egyértelmű. Más esetben akár ránk nézve terhelő esetekre is szívesen gondolunk vissza, s nem egyszerűen azért, mert – ahogy mondani szokás – az idő mindent megszépít, hanem mert idővel megértünk benne valami lényegit. Egyéni, s nemritkán szerencsétlen, ad hoc esetek később valami általánosra mutatnak rá. Rájövünk, hogy fontos, lényegi információt hordoznak.

Ez a magyarázata talán annak is, hogy sokszor maradnak meg jelentéktelennek tűnő pillanatok is, míg óráink és napjaink nagy része, köztük jelentősnek hitt mozzanatok is, a tökéletes felejtés áldozatai lesznek.

A „véletlenszerűen” fennmaradó pillanatokra talán inkább azt mondanánk: fontos emlékek, s nem annyira szépek. De ne zárjuk ki annak lehetőségét sem, hogy a szépség nem önmagában való, nem egyszerűen a gyönyörködtetésünket szolgálja. A szép delejes hatása talán épp azzal magyarázható, hogy tudósít valamiről, tudatosít valamit. Hogy csak egy példát mondjak: emberek milliárdjai kerülnek elragadtatott állapotba újra és újra, szakadatlan, akárhányszor nyugszik vagy felkel a nap, és ennek talán nemcsak a vöröslő égalj, a rózsaszínben irizáló tenger vagy egy-egy felizzó felhő az oka. A Nap megjelenése és nyugvása, a körforgás, a ritmus e két kitüntetett időpontja talán információt hordoz. Jelentése van a számunkra. Amint a tábortűz és a kandalló lobogásának is.

Amint annak is, hogy eszem ágában nem volt erről írni. Csak épp ez az emlék, bár egy klasszikus mikro-mozzanat, aminek már rég feledésbe kellett volna merülnie, egészen kicsiben, ám nagyon erős szimbolikával mutat rá valamire.

Akkor tapogatunk a legsűrűbb homályban, amikor azt igyekszünk megtudni, hogyan s minek látnak minket mások. Ez a homály szinte áthatolhatatlan akkor, ha ráadásul azt szeretnénk tudni, hogyan láttak minket tíz vagy húsz évvel ezelőtt.

Mégis azt hiszem, engem gyerekként szétszórtnak láthattak. Szórakozottnak. Olyannak, aki mindig „máshol jár”. Ott, ahol nem kellene, vagy nem akkor kellene. Ebből következően ismételten megfeledkezik dolgokról. Például rendszeresen felejti otthon az úttörő nyakkendőt. Elfelejti, mikor van iskolai ünnepély. Számos ilyen esetre emlékszem. Gyakran csak az mentett meg, hogy rohadt közel laktunk az iskolához, és amikor a kapuban azzal szembesültem, hogy mindenki ünneplőben van, jutott még idő hazafutni és átöltözni. Ez nem egyszer esett meg. A legrosszabb az volt, amikor ráadásul nekem kellett volna szavalnom egy ilyen ünnepségen, s én nemcsak az ünnepségről feledkeztem meg, de a verset sem tanultam meg (erről írtam már ITT).

Ha egyszer képes voltam tökéletesen megfeledkezni szinte bármiről – míg persze a pajzsoscankóról vagy a búbos pacsirtáról egy percre sem J – akkor az már egyfajta minimum, hogy a kötelező olvasmányok elolvasásának határidejére se emlékezzek. Olvastam én rengeteget, csak szinte sosem azt, amit épp kellett (ez voltaképp ma is így van). Persze a tanárnő, akiről írtam már egy legszebb emléket (Életmentő cseppek) jó időben betáblázta az évet, s már szeptemberben tudtuk, melyik könyv kerül sorra decemberben vagy áprilisban. Így volt idő olvasásra, lehetőség az okos beosztásra.

Egy szép napon derűsen üldögéltem egy irodalom óra utolsó perceiben, átadtam magam az édes érzésnek, hogy pillanatokon belül kicsöngetnek, mehetek enni, sietek majd, talán tolakodok is majd egy kicsit, hogy mihamarabb kijussak az erdőre, amikor is a tanárnő így szólt: „Ugye mindenki tudja, hogy holnap a Téli berket vesszük. Remélem, elolvasta mindenki.”

És én abban a pillanatban megsemmisültem. Nemcsak azért, mert a tanárnő szájából ez a bizonyos „remélem, elolvasta mindenki” felért egy hadüzenettel, s minimum egy kerékbetörést ígért, hanem mert én egy sort sem olvastam még. Azt sem tudtam, mi a fene az a Téli berek. Már a címe se sok jót ígért. Nem olyan volt, mint mondjuk a Vadon szava. Első reményem az volt, hogy talán olyan vékonyka, mint a Vuk, ám ez a remény hamar szertefoszlott. Mert persze mindig van olyan, aki rögtön eldicsekszik: ő már egy hónapja kiolvasta. És két hétig tartott! Téblábolok én is az öltözőszekrények előtt, fél füllel veszem fel a lelombozó információkat. Mások, azok, akik szintén nem olvasták, és nem is áll szándékukban, árulkodó sietséggel terelik a szót a pinpongozás irányába.

Két perc sem kellett, hogy totálisan magába roskadjon az én kicsi világom.

Na, püff. Nesze neked pajzsoscankó, nesze neked búbos pacsirta. Sőt! Nesze neked ebéd. Kihagyom azt is. Rohanok haza. Hogy a fenébe fogom elolvasni azt a könyvet holnapig? Ha legalább nem az első óra volna az irodalom, de az első!

Ledobom otthon a táskát, előkeresem a családi könyvtárból a Téli berket. És látom, valóban vastag, nem egy Vuk. Már csak az éltet, hogy talán jó nagy betűkkel szedték, esetleg vannak benne képek. Jó sok illusztráció. De amikor kinyitom, mintha hangyabolyba néznék. Ennyire apró betűket nem is láttam még. Kizárt, hogy ezt el lehessen olvasni másnap reggelre. De ha nem olvasom el, anyám fülébe jut, ő meg ezért megöl. Jó. Viszlát erdő, viszlát rét. Viszlát csuszka, kékes rétihéja, nagy őrgébics és őszapó. Nincs egy percem se. Kiveszek valamit a hűtőből, ledobom magam az ágyra és olvasni kezdek. A nagy terv az, hogy addig olvasom, míg csak bírom. Jutok, ameddig jutok.

És akkor előállt egy lenyűgöző paradoxon.

Kétségbeesésemben olvastam. Sietnem kellett. Rohannom. Elfelejteni, mi van odakinn, a házakon túl. Le kellett mondanom arról a tökélyről, arról a nyugalomról, arról a belső izgalomról, amelyben éltem, és amely önmagában is paradoxon, hisz olyan izgatottság volt az, amely az idillel határos, de lássunk csodát, ahogy kinyitottam a könyvet, épp abban találtam magamat, amiről az imént lemondtam. A berekben. Ráadásul szép, ráérős könyv a Téli berek. Hogyan olvassunk egy ráérős regényt sietve? Ez lehetetlen. Nekem akkor mégis sikerült. Épp a lassúsága, a csordogálása, a „kietlensége” olvastatta, etette magát.

Ám ettől még nem lett nagybetűs vagy rövidebb. Olvastam tehát egész délután, aztán este, és éjfélkor, és éjjel, és hajnalban is. Azt hiszem az volt életem első éjszakai olvasása. Néha persze vetettem egy pillantást az oldalszámra, de jól emlékszem, rendszerint úgy tartottam a könyvet, hogy a lapszámozást ne lássam. Időnként aztán mégis megnéztem. Hol csalódott voltam, hol pedig örültem a haladásnak. Így ment ez reggelig. És én még mindig olvastam. Reggel hétkor. Negyed nyolckor is. Fél nyolckor is. Indulnom kellett. Az iskolába bandukolva is még olvastam, csak időnként pillantottam fel, nehogy lemenjek a járdáról. Mire beértem, már csak pár oldal maradt. Beültem a padba, s tovább olvastam. Maradhatott úgy tíz oldal. És pár perc becsöngetésig. Olvastam tovább. Fél füllel persze hallottam az osztály zsivaját, egyébként pedig csak és kizárólag a téli berek suhogását. Az utolsó laphoz értem, amikor felberregett a csengő. Olvastam tovább. Még egy sor, és még egy. De ahogy a csengő megszólalt, megérkezett az osztályfőnök is. Pontos volt és szigorú. Én olvastam tovább. „Osztály vigyázz!” Felálltam, előttem a padon a könyv, s olvasom tovább. Az utolsó előtti oldal közepén járok. Leülünk. Olvasok tovább. „Rakjatok el mindent a padról!” – mondja az osztályfőnök. – “Te is” – mutat rám. Még egy pillantás az utolsó előtti oldal aljára. Hát, jó, ezen már nem múlik semmi – gondoltam. De gondolhattam volna mást is, a könyvet akkor is el kellett raknom. Az osztályfőnök nem ismert pardont.

Ezek után megkezdődött a szokásos „játék”. Kérdéseket kaptunk a könyvről, és aki elsőnek jelentkezett, s mondta be a jó választ, kapott egy színes korongot. Bizonyos számú korong pedig ötöst ért. Az pedig jól jött mindig. Egy ilyen órán, ha az ember ügyes volt, akár több ötöst is begyűjthetett. De ennél jóval többről volt szó. Aznap legalábbis. A Téli berek esetében. Néhányunk számára valamiféle presztízskérdéssé vált, hogy ki gyűjti a legtöbbet.

Volt egy lány az osztályban. Több is volt J, de ő kilógott a sorból. Nem volt olyan cserfes, mint a többi. Okos volt és szorgalmas. Csendes. Kicsit stréber. Da valahogy joggal az. Nevezzük őt Dabasi Annának. Azért épp Annának, mert pont Anna nem volt az osztályunkban, és azért Dabasinak, mert Dabasi sem volt.

Szóval, Anna olyasvalaki volt a lányoknál, mint én a fiúknál. Csak én stréber nem voltam, hisz egy stréber sosem felejt el nyakkendőt kötni, nem feledkezik meg az ünnepélyekről, s végképp nem feledkezik meg kötelező olvasmányokról. Anna tényleg okos volt, nemcsak annak hitte magát. Anna tényleg szorgalmas volt, nemcsak úgy tett, mint aki az.

Ha verset kellett mondani? Anna biztos kapott verset – meg én. Színdarabban kellett játszani? Anna biztos kapott szerepet – meg én. Könyvjutalmat osztottak? Anna azt is kapott – meg én. Sokáig még padtársak is voltunk, ráadásul legelöl.

Néha szimpatizáltunk egymással, néha meg úgy voltunk, mint egy kutya meg egy macska. Egy hagyományos kutya, meg egy hagyományos macska. A kutya néha morgott, a macska meg néha fújt. Szebb napokon viszont jól megfértek egymás mellett a kandalló, a katedra előtt.

Aznap távol ültünk egymástól, mivel az irodalom óra a könyvtárban volt, és ott egészen más ülésrend volt érvényben. Én leghátul ültem, ő legelöl. A tanárnő nem sokat lacafacázott, máris feltette az első kérdést, s lám, Dabasi Anna keze máris a magasban, voltaképp már a kérdés közepén. Az első korong Dabasi Annáé. Én még a téli berekben vagyok, a fejemben havazik, és susog a nád. Második kérdés, ismét Dabasi Anna keze a magasban, nosza, két korong neki. Harmadik kérdés, könnyebb pálya, több kéz is a magasban, Anna erről lecsúszik. Én továbbra is révült állapotban, mint aki azt sem tudja, hol van, s gőze sincs arról, mire megy ki itt a játék. Dabasi Anna már vagy 8-10 korongnál jár, amikor elkövet egy apró hibát. Egy pillanatra, de csak egy egészen rövid pillanatra, mintegy véletlenszerűen hátranéz, a hátsó sorba, ahol én ülök. Épp csak egy pillanat. Büszke és elégedett. Tök boldog, hogy hallgatok. Elég egy pillantás, hogy felmérjem: azt hiszi, övé a pálya, mert én azt a könyvet nem olvastam – és akkor, ettől, váratlanul visszatérek az osztályterembe. A következő kérdésnél már az én kezem van először a magasban. Jön is az első korong. A másodiknál és a harmadiknál is. Dabasi Anna olyan feszülten ül a padban, akár egy gepárd, és ugrik, szinte támad, amikor csak lehet. Majd kiugrik a padból, de hiába. Lassan, de biztosan araszolgatok felfelé, közeledem, behozom a lemaradást. Senki se mondta, hogy ez egyúttal verseny is, mégis azzá válik. Az osztály teljes passzivitásba vonul, s ez az egész kettőnk párharcává alakul. És ezt mindenki élvezi. Az osztályfőnök is. Gyorsít a tempón, röpködnek a kérdések, gyors válaszok, repülő korongok, egyre gyorsabban és gyorsabban. Nem tudom, Dabasi Anna, mikor olvasta a könyvet, de én épp az imént. Szóval piszkosul emlékszem még mindenre. Anna nyilván józan beosztással olvasta el, ennek ellenére kemény ellenfél, tényleg okos lány, pokoli jó memóriával. Megy a hajsza, megy a vetélkedő több mint negyven percig, hogy szinte szakad rólunk a víz. Itt már nem az ötösökről van szó. Annyi korongunk van, amiből tíz ötös is kijönne, ennyit nyilván nem kapunk, a tét más, bár ilyen tét lenni nem szokott.

Ki lesz az első, ki lesz a jobb? Dabasi Anna vagy én?

Pár perccel kicsöngetés előtt megállítja a játékot az osztályfőnök, és arra kér bennünket, hogy számoljuk meg a korongjainkat. És persze nekem és Dabasi Annának hajszálra ugyanannyi van. A tanárnő remek dramaturgiai érzékkel alakítja drámává az órát. „Akkor most egy utolsó kérdés. Ez eldönt mindent.” Ez a futballban a hirtelen halál. Anna is, én is ráfeszülünk a percre, a tanárnő száját lessük, mintha hamarabb olvashatnánk le róla a kérdést, semmint hallhatnánk. Én egészen biztos vagyok benne, hogy bármi lesz is az utolsó kérdés, viszem az utolsó korongot. Enyém lesz a meccslabda. Ezzel együtt is az egekbe srófolódok, voltaképp nem is ülök a padban, mint inkább félállásban guggolok, kiüresítem magam, kizárok minden frekvenciát, ami nem a tanárnő frekvenciája, bekészítem magamban a Téli berek teljes szövegét, minden sorát egyszerre pásztázom, hogy amikor elhangzik az utolsó kérdés, a választ rögtön, a szöveg legsötétebb zugában is megtaláljam. Nem bánok már pajzsoscankót, se varjút, se csuszkát, se pacsirtákat. Remek küzdelem végén diadal vár. Mély csönd, talán ha két perc maradt az órából. A tanárnő ennek ellenére nem csekély hatásszünetet tart, az osztály nagy néma kórus, majd végre, a korábbi pörgéssel ellentétben, lassan, kimért hangon felteszi az utolsó kérdést.

„Hogyan hangzik a Téli berek utolsó mondata?”

Kész. Végem. Ez game over. Megsemmisülök. És nincs több életem. Az a rohadt utolsó oldal! Ott a könyv a padban, ösztönösen is odanyúlok, hogy még fellapozzam, stikában, de mindenki minket figyel, engem és Dabasi Annát. Majd felrobbanok, annyira letaglóz a kérdés a másodperc tört része alatt, hogy a csönd sem tűnik fel. Nemcsak a csönd, hanem dermedtség sem. Hogy Anna sem teszi fel a kezét. Aztán másodszor is visszanéz, a hátsó sorba, mintha várna rám. Megmagyarázhatatlan, gyönyörű szép pillanat. Ahogy visszanéz. És abban ott van minden – ahogy mondani szokás. A tudat, hogy a finisben lemos. A csodálkozás, hogy hallgatok. A meglepettség, mert talán ő is azt hitte, hogy az utolsó szervát kegyetlenül megcsavarom s lecsapom. Legalábbis így látom, pedig talán nem is ez van a szemében. Máson csodálkozik. A kérdésen. A kérdés egyszerűségén. Átlátszóságán. És azon, hogy én ezt ennek ellenére se tudom.

A tanárnő vár másodpercet, aztán megkérdezi: „Szóval, tudja valaki?” És akkor Dabasi Anna újra a tanárnőre néz, aztán megint rám, majd magabiztosan, ugyanakkor csodálatos szerénységgel, lassan azt mondja:

„A téli berek.”


Ennyi csak.

Egy ponton múlt. Az utolsó oldalon. A félbehagyottságon. Mert végül is félbehagytam azt a könyvet. Egy életre belém ég: teljesen mindegy, hol hagyok félbe valamit, a félbehagyottság vesztésbe visz. De nem is. Jobb félbehagyni valamit a közepén vagy mindjárt a legelején, mint az utolsó oldalon. Az kevésbé fáj, és kevesebb energia vész el a semmibe. – Állok a folyosón, és bár még nem tudom, de voltaképp már tudhatnám is: egy élet fog rámenni a félbehagyottság elleni harcra, egy egész élet. Az utolsó oldalért, az utolsó percekért, az utolsó lehetőségért, az utolsó leheletért küzdök majd halálom órájáig. A legutolsó mondatért. Hogy az utolsó kérdésre is tudjam a választ.

Hogy tudjam, mi a vége – amikor már végem.


Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára 🙂


 

Életmentő cseppek – erre van szükséged neked is

Lukas ladik – táborozás nyáron

Oly távol vagytok tőlem

Elröppenő jelenünk

6 Comments:

  1. Marsovszki Viktória

    ♥ ♥
    Érdekes, ahogy felnézek az olvasásból, itt néz rám kék papírra írva egy mondat, fogalmam sincs honnan vettem:
    Éltem, és nem tudom, hogy voltaképpen mi történt. hmmm
    Imádom olvasni ezeket az iskolai emlékeidet 🙂

  2. Szabó Edit

    Ez nagyon szép! ❤ Akárcsak a téli berek. 🙂
    Én legalább ötször olvastam a könyvet, de az utolsó mondatra nem emlékeztem. Pedig egy regény első és utolsó mondatára érdemes odafigyelni!

    Vajon miért taszított téged a címe? 😮 Hiszen a telet szeretted, és biztosan tudtad azt is már akkor, hogy mi az a berek.
    Mikor olvastad el legközelebb? Ráérősen, belefeledkezve, ahogy azt kell. 🙂

  3. Aranyos történet! 🙂 Bizony meghatározhatja életünk menetét, hogy mennyire vagyunk kitartóak, feladjuk-e a cél előtt, vagy bármi áron, de megoldjuk néha a megoldhatatlant is. Ha könyvekről van szó, be kell valljam, többször nem jutottam el az utolsó oldalig, vagy azért mert nyomasztó volt, lehúzta a lelkem, vagy csak az érdeklődésem veszett el.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.