Először és utoljára. Elsőként és utolsóként.

2018. november (Fotó: Centauri)

Olyasvalakit láttam, akit élő ember nem látott?

Egy jó naplóban sok ezer oldal van. Sok ezer nap. Ebből a szempontból az én naplóm igen jó, pontosabban a naplóim. Persze vannak olyan napok, amire napló nélkül is emlékszem. Nemrégiben több ilyen napról is írtam (ITT és ITT ÉS ITT); amikor életemben először eltévedtem egy téli erdőben, amikor életemben először eltévedtem egy ártérben, vagy amikor megálmodtam egy éjjel, hogy mit fogok látni másnap. Ugyanakkor vannak napok, amire szintén emlékszem, ám a naplóban mégsem szerepelnek. Egy ilyen biztosan van. Pontosabban, a naplóban valahol ott van, mit láttam aznap, milyen madarakat, de a lényeg, a legfontosabb, amit azon a napon láttam, nincs leírva mégsem. Mert amit akkor láttam, egészen valószínűtlen volt. Mintha meg sem történt volna. Van ez így. Néha annyira valószínűtlen dolgokba fut bele az ember, hogy az elme szinte rögtön stornózza. Nem tünteti el végleg, de akkor hirtelen zárójelbe teszi, mivel nem tud vele mit kezdeni.

Ilyen lenne, ha egy estén tökéletes egyértelműséggel látnék egy földönkívülit a patakparti nádban. Valamit talán írnék róla, olyasmit, hogy láttam „valamit”, „egy idegen motozott ott éjjel”, vagy effélét, de azt, amit ténylegesen láttam, nem írnám le rögtön. Vagy talán sohasem.

Van tehát egy nap a naplómban, ami attól fontos, amit aznap nem írtam le – de most leírom. Hogy pontosan melyik télen történt, nem tudhatom. Egy biztos: december ötödike volt, és én jó szokásomhoz hűen terepre mentem.

Legalább három szempont szerint is rendkívüli nap volt. Egyrészt még akkoriban is ritkán esett meg, hogy Mikulás napján is kemény tél legyen. Fehér karácsony az volt, rendesen, de „fehér Mikulás” még akkortájt is csak kivételes években. Aznap viszont hatalmas hó volt, kemény hideg. Klasszikus minden szempontból. Csontkeményre fagyott minden, hömpölygött a lehelet, kicsapódott a sálra, s ott megfagyott. És a lényeg: igazi, eredeti, sarkvidéki roppanós hó. Jó combig érő. De legyen bármilyen cudar a tél, legyen olyan hideg és nukleáris tél, hogy egy pisszenés sem hallatszik, se egy távoli kutyaugatás, se egy messzi harangszó, azért olyan csak egészen kivételes esetben fordul elő, hogy egy egész napos bolyongás során sem lát a madárfüggő emberfia egy teremtett lelket sem, se egy ölyvet, se egy sármányt. Nem is igen emlékszem ilyenre. Inkább csak rémlik, mintha lett volna több mint harminc év alatt egykét ilyen totálisan halott nap. Mert egy-egy ökörszem azért csak megbújik a szederben. Egy didergő ölyv csak akad valahol a behavazott pusztán. Egy fázós cinege csak gubbaszt valahol a sűrű havazásban. Olyan egyszerűen nincs, hogy egy bokros alján lapuló rigó vagy veréb valahol e kies nagy télben ne volna.

A szóban forgó napon azonban olyan csöndes és mozdulatlan volt minden, mintha a Marson járnék.

Erről persze eszembe jut rögtön egy másik emlékem, egy ehhez nagyon hasonló nap, amikor engem is elnyelt a hó pár percre, de hagyjuk ezt most. Bár igen nehéz úgy kiadni a jelszót – „kalandra fel!” – hogy ne kalandozzunk el. J

Szóval, kies nap volt, százkarátos színtiszta tél, és sehol egy lélek. Annál is inkább bántott ez engem akkor, mert nagykamasz voltam már, s engem, akkor épp, akkortájt, már nemigen érdekelt, hogy másnap Mikulás. Azt hiszem épp akkoriban éltem a nagykamaszok mindig sötét életszakaszát, amikor is a magány már akkora, hogy más nem is tűnik már értelmesnek, csak az, hogy a magány egyre nagyobb és nagyobb legyen. Ezért az efféle kamasz kicsit a „minél rosszabb, annál jobb” bűvöletében él. Nem érdekli semmi, csak az, hogy a magánya a lehető legfájdalmasabbá nőhessen. Ám ha ez valamiként mégsem elég, akkor úgy jár, mint én: rákattan valamire – például a madarakra. Engem tehát aznap nem érdekelt már semmi, se otthon, se iskola, se semmi, még a Mikulás sem. Csakis az, hogy lássak valamit. Jól emlékszem, hogy a II. körzetben kezdtem a napot (nemrég írtam erről ITT), de bárhogy jöttem-mentem, botladoztam a hóban, sehol semmi. Se egy vadlúd, se egy pinty. Órákig bolyongtam a havazásban, de a noteszem még mindig üres volt.  Lassan délután lett, ezért úgy döntöttem, hogy átmegyek a szomszédos területre, amit pedig I. körzetként aposztrofáltam. Ott ugyanis változatosabb volt a terep, kicsi tavak voltak ott, füzesek, bokorsorok, vizesárkok, s mindennek szélén az az erdő, ahol életemben először, két őz jóvoltából, egyszer eltévedtem. Az erdő déli szélében igen öreg tölgyek sorjáztak, s azokon mindig akadt pár cinege, csúszka, néha fakusz is. A II. körzet mélyéről legalább négy kilométert kellett caplatnom a hóban, míg végre egyáltalán elértem az erdőt. Átfagytam, elgémberedtem, az ujjaim sajogtak már a fagyban annak ellenére is, hogy a távcsövet nem volt miért használnom. Bár néha azért elővettem, és aprólékosan átpásztáztam a környéket, minden zugot, bokrot, sűrűt, medret, pagonyt, minden rohadt pici ágat. Minden bogyót, gubacsot, bóbitát, fennmaradt falevelet: hátha az egyik mégis madár. Egy vörösbegy. Egy csíz. Vagy bármi. Átnéztem minden légvezetéket: nehogy már ne üljön rajta egy őrgébics se!

De nem. Sehol semmi.

Csak a fagy az ujjaimban és izomláz a combjaimban. Mert magas hóban kilométereket kutyagolni, járatlan helyen, szűz hóban nem egyszerű.

Órák óta semmit sem hallottam. Mintha megsüketültem volna. Már a hó surrogását se. Talán kétségbe is esek, ha nem hallom járás közben a hó ropogását, a nagy és keményre fagyott kabát surrogását, s a még keményebbre fagyott bakancs panaszos nyikorgását, ha lépek. Olybá tűnt, hogy ez a havazás, ez a téli nap jóval több annál, aminek elő ránézésre látszik. Ez itt dimenziók találkozása, és mire visszaérek, elnyeli a várost. Egyszerűen nem lesz ott. S más városok sem, eltűnnek mind ebben a nagy varázslatban, rajtam kívül ember nem marad a bolygón, csak ez az új és végérvényes jégkorszak. Hamarosan olyan egyértelmű lesz ez a számomra, mint a szórzótábla, és már csak azon agyalhatok, hogy végül is mi nyelte el az eddig megismert és megszokott világot: a havazás vagy inkább ez a feneketlen csönd.

Mint egy feketelyukban, eltűnik a világ a csönd gödrében.

Ám ahogy baktatok a kis tavak felé, végre hallok valamit az erdőből, annak is a mélyéről. Cicegésfélét, vékony, alig hallható, bizonytalan, didergős kis hangokat. Gondoltam, na végre, legalább pár cinege. Talán az erdő mélyén kerestek menedéket a nagy hidegben, és ahogy szoktak, csapatban vonulnak-keresgélnek valahol az öreg fák ágain. Nosza, gyerünk az erdőbe! Igaz, lassan már szürkült. A cinegék – már ha valóban azok voltak – valószínűleg az erdő belseje felé haladtak, mert hiába mentem a hangok irányába, csak nem értem el őket az istennek sem. Néha mintha láttam volna valamit reppenni a fák csúcsában, de mielőtt megbizonyosodhattam volna bármiről, az árnyak és hangok odébbálltak. Én meg ballagtam szépen utánuk. Nehogy már annyit kelljen a noteszba írni, hogy „cinege”. Milyen cinege? Széncinege? Kék cinege? Barátcinege? S ne kelljen kérdőjelet írni a példányszámhoz! Milyen az már? Gyerünk, kitartás, nyomás a nyomukba!

Hamarosan csaknem olyan messze jártam, az erdő belsejében, mint annak idején az őzek miatt. Csak már jóval tapasztaltabb voltam, ám azt az erdőt még akkor sem ismertem jól. Talán tudat alatt nem is szívesen mentem arra, hisz jó ideig nem szívesen gondoltam vissza az első téli eltévelyedésre. Az erdő közepe meg távol esett mindentől. Nem vezettek arra ösvények sem. Igazi senkiföldje volt. És problémás terep. Ma is erősen emlékszem a sok akadályra, melyek ugyanakkor varázslatos szépséggel ruházták fel azt a környéket. Az erdő különböző pontjain, minden rendszert mellőzve kanyargó árkok bukkantak fel. De már azzal is bajban vagyok, hogyan definiáljam ezeket az árkokat. Mert valójában a közeli kis folyó hajdani medrének, holtágainak maradványairól van szó, ám cseppet sem hasonlítanak se folyómederre, se holtágra. Na jó, talán kiszáradt folyómederre talán. Hol volt bennük víz, hol nem. Az egyik helyen át lehetett kelni rajtuk, a másikon nem. Felbukkantak és eltűntek. Az egyik kilométer hosszan állta utamat, a másik csak pár száz méteres kerülőre kényszerített, némelyiken pedig átgázolhattam akár esős időben is. De a lényeg.

Ezekről a medrekről sosem állt össze a fejemben egy átfogó kép, sosem voltam képes átlátni a hálózatukat, ezért aztán csak ritkán mentem be arra a vidékre, az erdő közepébe.

Ugyanakkor valami bukolikus derűt sugároztak, olyasfajta békét és megnyugvást, hogy ha mégis arra vetődtem, gyakran ültem le egyik másik meder közelében egy tönkre. Zárójelben jegyzem meg, hogy van valahol egy panellakás, abban pedig egy ismeretlen festő képe, és épp ezeket az erdőbéli medreket ábrázolja, ráadásul télen, ahogy az erdőben a hó mindent belep, de a kanyargó, sehonnan sem érkező és sehová sem tartó, vízzel teli mederben a víz sötéten kéklik-feketéllik. Próbáltam már megszerezni azt a képet, de nem sikerült. Ragaszkodik hozzá a tulajdonos, bár én egészen biztos vagyok abban, hogy nálam volna a helye. J

Lassan esteledett. Az isten háta mögött. Az erdőben. Az amúgyis hatalmas fák egyre nagyobbnak és komorabbnak tűntek. A cinegéket nem értem utol, s ismét csönd lett. Olyan csönd, amit már a közelgő sötét hizlal.

Szerettem az ilyen órákat, amikor úgy tűnhetett, hogy egyedül vagyok a világon. Csak ezek a fák vannak kívülem, csak a hó dunyhája, a hó hullása van az én életemen túl, semmi egyéb.

Az ilyen csöndben már a gondolat is szó. A leghalványabb érzés is nagyregény. A legcsekélyebb terv is hőstett. Egy apró lépés is ezeréves vándorút. A puszta lét is kozmikus nagymonológ.

Azt hiszem, valami okból megálltam. Leültem az egyik meder mellé. Vagy elővettem a termoszt, hogy mielőtt hazaindulnék, belekortyoljak a rég kihűlt teába. Leginkább azért, hogy megmártózzam abban a történelem előtti időben. Azt hiszem, akkortájt támadhatott bennem a vágy: ilyen helyen kellene élni. Aludni hóban. Menni Alaszkába. Bemenni egyszer egy ilyen erdőbe, vagy egy ennél is nagyobba, erősebbe, vadabba, behavazottabba, és soha többé ki nem jönni belőle.

Egy ilyen helyen kellene eltévedni szándékosan. Egy életre.

Azt hiszem, hogy valamiképp el is tévedtem ott, végleg, egy életre, még ha aztán ki is jöttem. Most is, ha erről írok, úgy érzem, ott is vagyok, itt is vagyok. Talán mert van valami, ami akkortájt, ott, abban az erdőben, abban a havazásban, abban a történelem előtti, ember nélküli időben maradt; az egyik felem; ki tudja, vajon nem a jobbik felem van ott most is? Talán ott ül azóta is, mozdulatlan, télen-nyáron.

S amint ott ülök ott a parton, az erdő mélyén, ahol soha senkit nem láttam, de még a környéken se, közel tíz alatt, szóval ülök ott, akkor még egyfajta nagy egységben önmagammal, s nagykoalíciót kötve a közelgő sötéttel, a csontig hatoló faggyal, a nyakamba szakadó hóval, s minden véletlenszerűen az ágakon maradó, alig rezgő vékony kis levéllel,

egyszercsak rajtam kívül is mozog és él valami az erdőben. Látom halad, de egyrészt eleinte csak pillanatokra bukkan ki a törzsek tömegéből, másrészt annyira valószínűtlen a látvány, mintha álmodnék csak.

De nem, nem alszom, csak ülök, a nyakamban lóg a távcső, kezemben a termosz, zsebemben az üres notesz, tudom, ki vagyok, és azt is nagyjából, hogy hol, ott meg öles léptekkel, szemlátomást erőlködve, nagy erősen és tekintélyesen, de nem kis fáradtsággal ropogtatva a havat valami halad. Lépdel, el előttem, keresztbe, a magas fák alatt, a növekvő homályban, s szinte világít. Nem is szinte. Valóban világít, méghozzá pirosan. Nagyon pirosan, és nagyon fehéren is. Fehérebben a hónál. Egyszerre világlik belőle fáradtság és erő, amint a magas havat maga alá gyűri, és kitartóan, nyílegyenesen halad a fák között, át az erdőn – ki tudja, honnan? ki tudja, hová? Amikor közelebb ér, látom tisztán, mitől világít, két fa közötti résben mitől villan még ebben a homályban is; a tűzvörös, puha ruhája, ami innen nézve puhábbnak hat a hónál is; meg a ruhájánál és a hónál is puhább, rettentő nagy és vakítóan fehér szakálla. Én ekkora szakállt még az életben nem láttam, még rajzfilmben sem. És akkora zsákot! Rettentően húzza, rámarkol a nyakára újra meg újra, talán mert máskülönben a válláról lecsúszna. Nincs is olyan messze tőlem. Ahhoz mindenesetre túl közel, hogy távcsővel nézzem.

Bámulom csak, ahogy vonul, mint egy nagy és magányos piros felhő egy élettelen, történelem előtti égen, megy és ballag, megáll, szusszant, s lép megint, havat roppant, és ahogy halad, hó omlik fölötte az ágakról is.

Én meg csak ülök ott, december ötödikén, voltaképp már este, egy erdő közepén, ahol őz se igen jár, nemhogy ember, s ott vonul előttem – mondanám – „egy” Mikulás. Egy a sok közül. Túlvagyok már azon, hogy a kazánfűtőt felismerjem a Mikulásban, kamasz vagyok, majdnem felnőtt, félig már vadember, madaras erdőmezőjáró, nagykamasz, kisember, jelentéktelen, aki néha azt hiszi, nemcsak ezen van túl, hanem már mindenen, csak ülök ott, nézem ezt a nagy és súlyos, piros és ünnepi vonulást az öreg tölgyek alatt, hallgatom az öreges szuszogást, tudok már mindent, legalábbis azt hiszem, sőt, gyakran azt gondolom, többet i a kelleténél, és most mégsem tudom azt mondani magamnak: láttam „egy” Mikulást. Úgy látom, hogy aki előttem elvonul, akár egy hatalmas, magányos, örökéletű szarvasbika, mint egy medve, mint minden idők legnagyobb medvéje, ahogy minden idők legnagyobb bálnája úszhat valahol a világóceán legalján, ott, ahová se műszer, de még az öreg Melville se lát le, ahogy lassan ismét elnyeli az erdő, a homály, a havazás, s én nem tudok másra gondolni, csak arra:

ez A Mikulás. Az igazi. Épp itt. Talán épp így vonul, ilyen elhagyottan, ilyen erőlködve, ilyen rettentő teherrel, ilye pirosan és valószínűtlen erővel a világ ezer és millió pontján, de mindig ott, ahol senki más nem jár.

Ki tudja, ki volt az ott? Miért ott ment? Hová tartott? De bennem valamiért, valamiként egy életre úgy égett be az a behavazott erdei este, hogy én láttam őt, talán egyedül én, először és utoljára, elsőnek és utolsónak, s hogy valóban létezik, arra én vagyok az utolsó szemtanú, immáron az egyedüli, minden kétséget kizáró bizonyíték.

P.S.: Talán ez a találkozás ad némi magyarázatot a tavalyi fotósorozatra is, amit most galériáként rakok fel ide. J Úgy a legszebb, ha az első képre klikkeltek, aztán lapozgattok 🙂



Jövendőmondó álom

Kemény élet rideg tél – Ritka szép emlék

Nem gyereknek való vidék

Ösztön, őrangyal, hetedik érzék – A stressz a mi őrangyalunk?

17 Comments:

  1. Ó, én meg most olvastam egy kedvemre való írást, egy jóságos Mikulástól! 🙂 Köszönöm! 🙂

    Hallottál a kuhiról, az “új madarunkról”?? Bakker, ez megint nem nálunk tűnt fel. 😀

  2. Ibolya Nagy

    Egy ilyen hamisítatlan Centauri elbeszélés után újra hiszek a Mikulásban. Igen, ő létezik, Cen’ is látta.😉😊 no és a fotósorozat, anno a fb-on néhány remek kép volt, de itt vannak újak is! Ennél szebb ajándékot ember nem kaphat, hála érte kedves Cen’!😍🎅🏻🌲🌳

  3. Szabó Edit

    Nem hiszem, hogy a jobbik feled maradt ott az erdőben! Az van most itt, mert eszébe jutott, hogy ilyen ajándékot adjon nekünk. Aki látta a Mikulást. Az igazit. Először és utoljára. Talán.

    “Az ilyen csöndben már a gondolat is szó. A leghalványabb érzés is nagyregény. A legcsekélyebb terv is hőstett. Egy apró lépés is ezeréves vándorút. A puszta lét is kozmikus nagymonológ.”
    Ez gyönyörű!! ❤ 🙂 🙂

    Köszönöm az ajándékot!
    Érdemes volt kipucolni a csizmámat. 🙂

  4. Marsovszki Viktória

    Pont most! ♥

  5. Marsovszki Viktória

    Mikulás
    M ♥

  6. Marsovszki Viktória

    Ó, de szeretlek, Mikulás! 🙂

  7. Marsovszki Viktória

    Mert te éppoly…

  8. Marsovszki Viktória

    Légy áldott! ♥ Santa Claus!

  9. Marsovszki Viktória

    Álmunk legyen hófehér

  10. Marsovszki Viktória

    …. itt bolyongtam nélkületek EGYEDÜL nem érdekes

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.