Apám temploma az én kolostorom

 

Fotó: Centauri – ez az út ma az egykori kolostor határán fut

Nem a kolostor emlékére, nem is apám emlékére, inkább figyelmeztetésként: Menekültek már innen, te ne menekülj!


2020.01.09. Mielőtt olyan időszak jönne, amikor ismét gyakran és sokat leszek távol, ezt még el kell mesélnem. Voltaképp érthetetlen, miért nem kerítettem erre sort még, hisz az egyik legszebb és legtitokzatosabb ajándékom az élettől.

Apámról már sokat írtam, legutóbb karácsonykor, abból az apropóból, hogy apám rendkívül vallásos ember volt. Megírtam már, hogy halottak napján magányos sírokat látogattunk (ennek okairól ITT írtam), de azt még nem említettem, hogy

apám nemcsak templomba járó ember volt, hanem templomkereső is.

Ő ugyanis nem elégedett meg a penzumszerű misékkel, a lelombozó kántálásokkal; olyan miséket, olyan templomokat keresett, ahol a prédikáció szívből és a lelkének szólt. Legalábbis – amennyire sikerült megismernem apámat – ezt így képzelem. Szép elgondolás látni egy embert, aki egyik héten az egyik falu, a másik héten a másik falu miséjére megy el, addig-addig, míg megtalálja a hozzávaló, az ő hitével és istenképével kompatibilis szentélyt. Így esett meg, hogy apám gyakran járt távoli helyekre misére. Két kedvencéről én magam is tudok, hisz nem egyszer elvitt magával kisfiúként.

Mindennek azonban évtizedekig szinte semmi jelentősége nem volt. Százszor és százszor hajtottam el egyik-másik kedvence előtt. Konkrétan kettőre emlékszem, ennél több nem is igen lehetett. Különösen szerette az egyiket. Nevezzük a falut Felsőlaknak. Ahol immár húsz éve élek, annak pedig legyen a neve Alsólak. Felsőlak – ahogy a neve is mutatja – a szemközti dombvonulaton áll, Alsólak pedig itt van, lent, a völgyben. A felsőlaki templom előtt talán több ezerszer is elmentem a legutóbbi harminc évben, de olyan életszakasz volt az sokáig, hogy apámmal nem is gondoltam. Talán épp azért, mert oly sokszor mentem el a temploma előtt.

Húsz évvel ezelőtt, amikor épp egy kilencedik emeleti lakásban éltem (írtam erről is: Búvár a kádban), fejembe vettem, hogy végre megkeresem azt a helyet, ahol egy életet tudnék leélni békében, közel a vadonhoz, fák és madarak között.

Megálmodtam a helyet, le is rajzoltam: enyhe lanka tetején ház, aztán lanka, széles völgy, benne bő vízű patak, hogy tavat lehessen majd csinálni, nagy tavat, ami ad majd sok halat és madarat, s a környéken lehetőleg ne legyen senki.


CENTAURI író szerző regény irodalom könyv Jákob botja Jégvágó Magvető Kiadó

Fotó: Centauri

Ezt a rajzot – amihez mellékelten egy keresztmetszeti ábrát is, ami az ideális geográfiát volt hivatott ábrázolni – megmutattam néhány barátomnak. Élesen emlékszem, szó szerint azt mondták: „Nem baj, beleér majd a kezed a bilibe, és felébredsz.”

Mint oly sokszor azelőtt is, rájöttem: azért szép számmal akadnak még a közel állók között is olyanok, akik egyszerűen hülyének, ábrándozónak néznek. Oké. Teltek az évek, én minden évben egyszer becsüst hívtam, és figyeltem az ingatlanárakat. Egyszer aztán rettentő növekedést értek el a panelek, a vidék azonban a kutyának sem kellett. Elment az értékbecslő délelőtt, én pedig aznap délután útnak indultam megkeresni a helyet, ahol majd élek. Estére megtaláltam. Ez Alsólak (másutt Green Green Woods). Amikor életemben először jöttem az udvarára, rögtön láttam, hogy ez az, amit lerajzoltam. Pont ez, pont így.

A lakás 57 négyzetméter volt – ezt cseréltem le 10 hektárra, és egy 120 négyzetméteres (igaz öregecske) házra. Rendben.

Eltelt nagyjából tíz év, amikor elhatároztam, hogy összeírom Alsólak és környékének madarait, később azt gondoltam, nemcsak a madarait, hanem minden élőlényét, még később úgy döntöttem: mégiscsak illő lenne tisztában lenni valamelyest a történelmi háttérrel is.


Kút a Nap alatt Centauri író szerző magvető kék angyal jégvágó kákob botja irodalom regény novella film videóKorábban is hallottam erről a helyről ezt-azt a környékbeliektől, és voltak árulkodó helyi nevek, de amit rövid kutakodásom során megtudtam, megdöbbentett. Ugyanakkor megértettem, hogy miért találok minden tavasszal tucatnyi cserepet, kancsófület és egyebet a vakondtúrásokban. Megértettem, miért halad át az udvaron egy titokzatos, tök egyenesvonalú vetődés. Miért látszanak a műholdfelvételeken szabályos, nemritkán kör alakú alakzatok.

Az udvarom helyén ugyanis egy kolostor állt a török előtti időkben. Egészen jelentős kolostor. Hihetetlen ma is, hogy egészen pontosan egy kolostor helyén élek. Ez persze megint csak megérne egy posztot, stílszerűen: misét. De haladjunk. Alsólak fontos hely volt a török előtt, míg azok a falvak és települések, melyek most a környéken nagyok és jelentősek, vagy egészen szerények voltak, vagy nem is léteztek még akkor. Ilyen volt a szemközti, dombvonulatra épült Felsőlak is.

Jött a török, és amint az országban oly sok helyen, a szerzetesek itt is menekülőre fogták a dolgot. A kolostor üresen állt, durván százhetven évig csak a szél járta a folyosóit. Talán épp a törököknek köszönhető, hogy a lakosság igyekezett magaslati pontokra telepedni, hisz azok az időjárásnak kitettebb helyek voltak ugyan, de nagyobb biztonságot jelentettek a törökkel szemben. Talán részint ennek köszönhetően a török utáni időkre Alsólak gyakorlatilag megszűnt, csak az elhagyott kolostor árválkodott itt, az udvaromban, míg Felsőlak akkorára nőtt, hogy az felsőlakiak szerettek volna maguknak végre egy saját templomot. Az elöljáróság azonban közölte a jónéppel, hogy bár egy templom valóban megjárná már, de erre nincs keret. Ekkor a felsőlakiak előadták a B-tervet, miszerint a dombhát túloldalán, a völgyben, még pontosabban a völgyben található apró domborulaton, Alsólakon ott áll az elhagyott kolostor, s annak anyagából bőven kijönne egy templom. S úgy is lett.

A régi pince lejárója 🙂 (Fotó: Centauri

A felsőlakiak tehát hozzá láttak elbontani a kolostort, és feltalicskázni a dombhátra a rengeteg építőanyagot. Valahol ott tolhatták át a patakon, ahol az alábbi képet lőttem, ahol tavaly a vadmacskával találkoztam.

Valami okból jó érzés volt tudni mindezt. Ma is jó arra gondolni, hogy itt kolostor állt. Eszembe is jut gyakran, ha máskor nem, akkor minden egyes cserépdarabkánál, ami feljön a földből. És bár megtudtam, hogy kolostor helyén élek,

csak újabb évek múlva esett le a tantusz: de hisz akkor az udvaromból elhordott kolostorból épült az a templom, ami apám kedvenc temploma volt!

Mégis mennyi ennek az esélye?

Azt is mondhatnám: az én kolostoromból épült apámnak templom.

Ki tudja megmondani, mit jelent ez? Mert én ma sem értem egészen pontosan. Annyit tudok: ez annyira szép, annyira titokzatos, hogy nehezen hiszem el, hogy nem jelent semmit. Hogy ez a véletlenek versenyén egy kiemelkedő eset csupán. És vannak is furcsa késztetéseim. Itt, ezen a helyen, amit ezúttal Alsólaknak mondtam, másutt Great Green Woodsnak. Talán mert ezt a helyet elhagyták már egyszer, nem hagyhatom itt soha. Nem válhat újra lakatlanná ez a hely miattam megint. De nem válhat megint szántóvá, de nem épülhetnek rá újabb házak sem, nem alakíthatnak ki itt még kéttucatnyi kertet, s nem állíthatnak fel itt nyáron öt gumimedencét, és nem szőhetik át ezt a földet locsolórendszerek. Ennek valamiként így kell maradnia. Hisz ez végtére is, valamiként – legalábbis néha úgy érzem – valamilyen értelemben még mindig kolostor. Lehetőségek, érzések és gondolatok gazdag tárháza. Ahol bármi bármibe átfordítható. Mondhatom: a felsőlaki templom az én kolostorom. Mondhatom: ha a felsőlaki templom, apám temploma, s az én kolostorom, akkor ez itt, a kolostor helye, az én templomom. Mondhatom: kicsit én adtam az építőanyagot apám templomához. Ugyanígy mondhatom: apám adta nekem ezt az üres telket. S így tovább, ezerszer ki és befordíthatom, és mennél többször teszek így, mennél több cserép bukkan fel, mennél több idő folyik el a tér útvesztőjében, mennél több lépést tettem végső célok felé, annál inkább bizonyossággá erősödik a sugallat: meg kell becsülni ezt a fantomkolostort, ezt a láthatatlan klastromot, az űrt, a mezőt, a vadont, amit maga mögött hagyott, s tán nem véletlenül gondolok rá újra és újra, hogy nemcsak vad kell ide, nemcsak madár, hanem kell ide valami, ami hasonlatos egy kis szentélyhez. Nem a kolostor emlékére, nem is apám emlékére, inkább figyelmeztetésként:

Menekültek már innen, te ne menekülj!

Jó esetben mementóul: voltak, akik menekülni kényszerültek, s voltak, akik kitartottak. Voltak, akik rátaláltak erre a helyre, felismerték, megszerették, hűek maradtak hozzá, itt maradtak hűek a terveikhez is, a vágyaikhoz is, a jobbítás szándékához, a tett igézetéhez, mindenhez, ami boldoggá tehet egy még oly gyarló embert is, amilyen én vagyok. Kell, hogy bizonyos dolgoknak az ember megadja a módját egy ilyen helyen, amit bizonyos szempontból apám maga szentelt fel, a maga módján, nem itt, hanem Felsőlakon, amikor a kedvenc templomává választotta, s maga módján, amikor olyasmit szentelt fel, ahová én csak évtizedekkel a halála után vetődöm el, mintegy véletlenül, madarakban gazdag s védett völgyeket keresve. Meg kell adni a módját annak a jónak is, ami jönni fog, amit keresek, és majd megtalálok, nem elég egy vacsora, nem elég egy a megszokottnál eredetibb, innovatívabb ceremónia, ennek itt bizony épület kell. Egy kicsi, kőről kőre a magam kezével épített épület, ami szentélybe helyezi apám életét, az itt élő szerzetesek életét, és méltóságba emeli azt a keveset, amit jó esetben sikerre vittem.

Apránként kell építeni, kőről kőre, s olyan habarccsal, ami összetartja akkor is, ha valaki egyszer mégis úgy gondolná, útban van,

s e kis szentély anyaga épp kapóra jönne egy tágasabb teraszhoz, ha egyszer itt mégis út menne át, ha bármi okból elbontaná bárki, legyen olyan az a kis kápolna, hogyha bárki elbontaná, szenvedjen meg vele, s míg szenved vele, mert a kövek az istennek sem engedik el egymást, gondolkodnia kelljen: vajon miért ennyire nehéz szétverni ezt a jelentéktelennek tűnő kis épületet?


Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 🙂

Név*

Email cím*


Örökbefogadott halottak – halottak napja

Legszebb emlékem a legszebb történet

Mit keres egy búvár egy kilencedik emeleti kádban?

Jégkorszakra néző terasz – sötét égerláperdő

Expedíció otthon – fedezzük fel a kertünket!

Kút a Nap alatt (Kék angyal, Magvető, 2008)

18 Comments:

  1. Antal Anikó

    Hűűű és még egyszer hűűűű…
    Nagyon megindítottak a gondolataid, kedves Cen’ Én azt hiszem, a dolgok nem véletlen kerülnek az ember elé – csak esetleg nem elég nyitott, nem veszi észre a lehetőségeket. Te észrevetted – lehet, nem a józan paraszti eszeddel (ezt nem sértésnek szántam!), hanem a szíveddel! És ez csodálatos, ahogy az események lépésről lépésre kibomlottak, mint ahogy majd a Te szentélyed is fel fog épülni. “Kőről, követ…” (Assisi Szent Ferenc: Napfivér, Holdnővér). Kívánom, hogy ez a nemes küldetésed meghozza gyómölcsét!

  2. Marsovszki Viktória

    ismét léleksímogatót, felemelőt, szépet adtál, Cen’!
    Viszem az éjszakába.

  3. Ez megint nagyon szép volt, mint minden írásod, amiben Apádról emlékezel meg. Több is ez egy emlékezésnél, ebben benne van a te hited is, nem csak Apádé.
    Köszönöm, hogy olvashattam!

  4. Szabó Edit

    ❤ 🙂

  5. Ibolya Nagy

    Icipici szószeges, de muszáj leirnom:

    Szépséges – szívmelengető – szívszorító

  6. “Azt is mondhatnám: az én kolostoromból épült apámnak templom”- itt kezdett el patakzani a könnyem. Micsoda gyönyörűség. Hiszem, hogy Apád szelleme vezetett Téged a saját templomodba , oda ahol a béke lakik s majdan a Te templomod lesz Fiaidé egyszer, amikor elhívást kapnak abból hatalmas Univerzumból a haza térésre.
    Még az is eszembe jutott a csillagtérképet nézve az Útról a másik írásban, hogy igaziból ez a Nagy Szellem Útja lesz – aki vezet Téged , üzen neked.
    Buen Camino még egyszer, kívánom, hogy találkozz Mindenkivel akik fontosak voltak/vannak/lesznek a jelenlegi leszületésedben.

  7. Holsky Péter

    Kövek és emberek – és mindegyik él. Megvan a történetük, ami gyakran közös történet, egyfajta beszélgetés az időben.

    Távoli (de csak térben távoli) párhuzam a siracusai katedrális, ami úgy épült, hogy a Pallasz Athéné szentélyének dór oszlopai közti réseket a korai középkorban befalazták:
    https://it.wikipedia.org/wiki/Duomo_di_Siracusa#/media/File:2781_-_Siracusa_-_Duomo_-_Navata_centrale_-_Foto_Giovanni_Dall'Orto_-_22-May-2008.jpg
    Így lett a Platón és Cicero által dicsért ógörög szentélyből előbb bizánci templom, majd mecset, végül katolikus székesegyház. A köveket itt is mozgatták – ha nem is szomszéd falunyi távolságra.
    A Földközi-tenger mentén elég sok ilyen: görög vagy római szentélyből, muszlim mecsetből vagy éppen zsinagógából átépített keresztény templommal találkozhatunk, pl. a Mezquitával (a córdobai mecset-katedrálissal) vagy a sevillai zsinagógákkal. Alsólakon a törökök jártak, arrafelé az arabok.

  8. Tök misztikus..olyan jo,hogy (ha),kapunk felmenöinktöl vmit örökül, amit megfejthetünk…Igazan vadregenyes feladatot kaptal…
    Jezus mondta, romboljatok le ezt a templomot (a jeeuzsalemire gondolt)🙂s en harom nap alatt felepitem azt…biztos vmi szellemi dologra gondolt..
    Es meg eszembe jutott egy dal, ha van kedved meghallgatni.
    Pinter Bela:Hu’s ve’r templom a cime..
    Köszönöm a törtenetet, megerintett .

  9. Marsovszki Viktória

    CEN!

  10. Marsovszki Viktória

    Hol vagy?

  11. Marsovszki Viktória

    Én itt várlak? Cen! Bár félek itt egyedül, ebben a kihalt kolostorban
    Te ne menekülj, édesdrága Cen!
    Ha mégis, hát menj, és süssön mindig hátad mögül a nap, hogy tisztán lásd az utat, amelyen éppen jársz! ♥ ) ♥

  12. Marsovszki Viktória

    Ez itt nem az én helyem, tiéd lesz majd egyszer.
    Itt hagyok egy szép József Attila fordítást Luthertől.
    S bolyongok tovább, szokás szerint.

    Martin Luther
    Erős vár a mi Istenünk

    Erős vár a mi Istenünk,
    Kemény vasunk és vértünk.
    Inségben együtt van velünk,
    Megvált és harcol értünk.
    Kél az ősi rossz,
    Bajvető gonosz,
    Csel vad fegyvere,
    Erőszak ővele,
    A földön ő az első.

    Önnön erőnk csak délibáb
    És bizony esnénk esten.
    De harcba küldte Egy Fiát
    Értünk maga az Isten.
    Kérded-é, ki az?
    Jézus, az igaz.
    Sok had, Egy a fő,
    Nincs Isten más csak Ő,
    Krisztus a Győzedelmes.

    S ha földön ördög nyüzsgene
    És elnyelni akarna,
    Meg nem riadnánk – ellene
    Győz hitünk diadalma.
    A világi úr
    Tombolhat vadul,
    Semmit sem tehet,
    Ő megítéltetett.
    Megrendül egy szavunkra.

    Él, áll az ige igazul,
    Akárki vesse-hányja.
    Táborainkra száll az Úr
    Szent Lelke, adománya.
    Jóhír, nő, család,
    Jószág, test, világ
    Veszhet, vihetik
    Veszendő kincseik’, –
    Miénk marad az ország.

  13. Takács Monika

    Milyen rejtett értelmű, ahogy a sors a különböző időben elejtett szálakat egyszer csak egybeszövi és hirtelen feltárul előttünk az, ami rejtve volt. Itt és most. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.