Jó, hogy itt vagy

hóvirágok

Fotó: Centauri

2017.03.15.
Elbizonytalanodtam. Nem tudom, hogy miről szabad írni és miről nem. Hol húzódik az a határ, ahol nem élek vissza azzal, hogy ismertem pár nagyszerű embert – köztük Hetési tanárbácsit – és ugyanakkor magamat sem tagadom meg. Nem tagadom meg azt, hogy nemcsak ember, hanem író ember is vagyok. Nem teszek úgy, mintha nem tartanám fontosnak mesélni róla, s nem teszek úgy, mintha mindebben énmagam jelentéktelen volnék. Gyakran járok vékony jégen, de ez most hártyavékony. Ezúttal nem kérdés, hogy beszakadok-e. Csak az a kérdés, hol és mikor.
Tegnap a városból indultam. Csak 50 kilométert kellett megtennem, volt rá esély, hogy délután kettőre célba érjek (annak idején, kedden du. kettőkor kezdődött a szakkör is). Már reggel rám tört néhány félelem. Az egyik az volt, hogy nem fog megismerni.
32 éve stoppolok rendszeresen, könnyű elképzelni, mekkora utat jártam be, hány ember vett fel ez idő alatt. De sosem futottam bele osztálytársba. Tegnap viszont egy volt osztálytársnőm húga vett fel, aki pár perc múlva rákérdezett a nevemre is. Megnyugodtam: ha ő felismer, akkor a tanárbácsi is.
Jóval kettő óra előtt már a háznál álltam. A kapu zárva. Hatalmas fekete kombi parkol előtte. Meglepődöm, a tanárbácsinak egy kicsi, piros autót képzeltem. Egész éjjel dolgoztam, fáradt vagyok, hirtelen túl meleg van, először betérek egy kávézóba. Karnyújtásnyira a találkozás, de új félelem talál be nálam. Mégiscsak bejelentés nélkül érkezem, mégiscsak eltelt bő három évtized. Mi van, ha rosszkor jövök? Ha nem lát szívesen? S a legrosszabb gondolat: mi van, ha nem is egészen olyan, mint amilyenre emlékszem?
Gyerek voltam. Nyilván belé kapaszkodtam, talán meg is szépítettem pár dolgot. Nem kizárt. Hisz rajtam kívül ő volt az egyetlen, akit érdekelt, hogy megjött-e már a tövisszúró gébics. Mások – anyámmal együtt – inkább kárhoztatták az erdőt, a madarakat, mert ez a „hóbort” mindig valami másnak a rovására ment. A tanárbácsi volt a titkos mentsvár. Ő volt az egyetlen, akire felhőtlenül, lelkifurdalás nélkül gondolhattam. És én vagyok az is, akinek felnőttként szüksége van rá, hogy azt mondhassa: minden gond és baj ellenére szerencsefia vagyok, hisz remek emberfők támogattak és neveltek. Hiszek az ítélőképességemben, az éberségben, azzal együtt is, hogy fenntartom a tévedés jogát is, de ha most tévednék, az túl sok mindent kérdőjelezne meg. Mindegy. Akkor is, ha már nemcsak egy mulasztás pótlásáról van szó, hanem arról is, ki kell derülnie, mennyit ér, mennyire tiszta az emlékezet. Mennyi a múlton a púder, a mítosz – s mennyit ér a valósága, a veleje. Szégyen vagy sem, épp úgy magammal vagyok elfoglalva, mint gyerekként. Akkor csak az érdekelt, hogy elmondhassam, mit láttam az erdőn, most pedig az, hogy megtudjam, jól emlékszem-e.
A kapuban leblokkolok. Miután a csengetésre nem jön ki senki, és én sem tudok bejutni az udvarba, megjelenik a szomszéd. Mondom, ki vagyok, mi járatban. „A tanárbácsit tegnap előtt elvitte a mentő” – mondja.

tanárbácsi erdője

Fotó: Centauri

Épp abban a városban fekszik, ahonnan indultam. Hiába mondják, jobban van már. Úgy érzem, elkéstem. Mondják, ha a kórházban akarom meglátogatni, siessek, nehogy elkerüljük egymást. Oké, vissza az útra, megyek oda, ahonnan jöttem. Jó pár kilométert gyalogolok, az útszélén temérdek tőzike és csillagvirág, lövök is pár képet, később egy ponton elakadok, nagy sárga mező lengedez a langyos szélben, és erről szembe jut valami megint. A tanárbácsi haja állandóan a szemébe hullott, főként, amikor a virágokat fényképezte. Azt néha untuk. Rengeteget állítgatott. Kitisztította a virág körül a terepet, beállította az utolsó fűszálat is. Gyakran vártuk, hogy odébb álljon egy felhő és végre elégedett legyen a fénnyel, és amikor végre végzett az egyik virággal, jött a másik. Temérdek virág nyílt akkoriban. Úton útfélen.
Ölyvek keringenek a termiken. Azt hiszem ők babonáztak meg elsőnek. Van egy erős emlékképem róluk egészen apró gyerekkoromból. Egy kocsi ablakából láttam őket. Végre felvesznek. Megállás nélkül megyek a kórházig. Már számon tartani se tudom, mi mindentől tartok. Hogy azt mondják: meghalt. Hogy rettentő állapotban lesz. Hogy én nem ismerem meg. Hogy nem lehet majd vele beszélni. Hogy nem érti, mit keresek ott.
A kórteremben két ember van. A közelebbi Hetési tanárbácsi. Mindkét karját becsövezték, fölötte infúzió, balján monitor, látom a szívverését. Muszáj ezt mondanom: akár a filmekben. Mint a rossz filmekben. Először nem ismer meg. Csodálkozva néz rám. Az ágyához lépek, bemutatkozom. „Honnan jössz?” Mondom, hogy nála voltam. „Emlékszik rám?” Első mondata: „Az utolsó, amit rólad tudok, hogy az erdőben aludtál.” Tényleg tudja, ki vagyok, bár arra én nem emlékszem, mikor aludtam az erdőn gyerekkoromban. „Te álltál ott Darjeelingben Kőrösi Csoma sírjánál. Te hoztál nekem Indiából ajándékot. Megvan ma is.”
„Jó, hogy itt vagy! Megmondanád, mi van azon a képen?” Látom, az ággyal szemközt keretezett kép függ. Szegényt az gyötri, mi lehet rajta. Virágoknak tűnnek. Pirosak, az biztos. Nekem is közelről kell megnéznem. „Almák.” „Almák? Nem virágok?” „Nem, csak almák.” Aztán beszél, és mosolyog és mosolyog. Pont az, akire emlékszem. Végzetesen, letagadhatatlanul, visszavonhatatlanul, tűpontosan az. Aki mindig is volt, aki mindig mosolygott, aki képtelen ellenállni egy virágnak, a haj is ugyanaz, alig öregedett, el sem hiszem, hogy mindjárt száz éves. „Mi van veled, mesélj!” De én nem tudok magamról mesélni, inkább azt mondom: „Kedd van.” Aztán ilyeneket mond: „Tudod, én még ettem szalakótát.” Arra utal ezzel, hogy gyerekkorában még sok volt a szalakóta, de a hetvenes évekre kipusztult. „Te biztos meg tudod mondani: miért van az, hogy a galamb olyan gondos, a kakukk meg nem.” Megmondom. „Szóval ezt így alakította ki a természet” – mondja és csodálkozik. Igazam volt, amikor azt írtam róla: olyan volt mindig, mint egy gyerek. Olyan gyerek, aki sosem unja meg egyetlen játékát – nagy szó lesz, de miért ne? – a világot.
Itt fekszik előttem a múlt, és él. Itt a megfejtés: miért hódolunk a Holdnak, az alkonynak, víznek, fűnek, hegynek, villámlásnak, mindennek, ami nálunk nagyobb, ami nálunk tökéletesebb és titokzatosabb, újra és újra, megunhatatlanul. Ha valakinek itt bármiben igaza van, ha valakinek bármiben valaha igaza volt, akkor neki, és a hozzá hasonló csodálkozóknak: ez, amibe születtünk, ez, amiben páran találkoznak, ez, amiben néha páran együtt megyünk, ez, amiben együtt élünk és ez, amiben együtt halunk meg, ez kifogyhatatlan, ez lenyűgöző, hatalmas, bőven fölöttünk áll, a háború fölött is, amit a tanárbácsi – ahogy régen is – ezen az ágyon is oly sokat emleget, mosolyogva, nevetgélve, „most mondd meg, Gábor, hát nem különös?, írom a leckét az iskolában, odalépnek a padhoz, kivisznek, zubbonyt adnak rám, táskát nyomnak a kezembe, lőszert, puskát, és másnap kivisznek a frontra, hogy lőjek le olyanokat, mint én, de azt az orosz gyereket épp úgy várta az anyja, mint engem. Ha lövök, nem megy haza, ha nem lövök, én maradok ott, hát mondd meg, milyen butaság ez?” – kérdezi és mosolyog, mosolyog, mosolyog –, míg a monitoron látom, ki-kimarad egy-egy szívdobbanás. Tényleg. Tudom, most beszakadt alattam a jég. „Tudod, azon gondolkodtam reggel, ha a Föld lassabban forogna, hosszabb volna egy nap. Képzeld, tegnap benne voltam az újságban, még le is fényképeztek.” Nevetgél. „Nyúlj bele a fiókba, ott megtalálod.” És valóban ott egy kivágott, gyűrött újságcikk, benne pici kép, a képen annál is kisebb tanárbácsi. „Te, és még azt mondd meg, mert erre nem tudok rájönni, miért van az, hogy minden madár lépeget, de a veréb ugrál. Miért ugrál, azt mondd meg nekem!” „Sajnos nem tudom. Ezt sajnos nem.” „Gábor, annyi mindent nem tudunk, igaz? Az a baj, hogy rövid az élet, bár én nem panaszkodhatok, de mondd meg, nem csodálatos a természet?” „De az, nagyon is.” „Képzeld, fiatalkoromban szerettem volna megváltani a világot, tudod? – és nevet, őszintén, jóízűen. – De hát nem nagyon sikerült. Évek óta nincs fecske. Azt mond meg, hová lettek? Régen mindig volt, három pár is, most meg egy sincs, és hát sajnos erdő is egyre kevesebb, nem csoda, ha nincs már szalakóta.” „Ződ bákán” – teszem hozzá, mert ezt mindig elmondta, százszor is, hogy régen így hívták. „Nahát, hogy mire nem emlékszel! – csodálkozik és nevet. – Igen, ződ bákán.” „Meg vasfejű gáborján.” „Igen, a tövisszúró gébics.” „El kéne menni még…” „A régi tölgyesbe” – vágom rá. „Nahát, micsoda logikád van! Igen, arra gondoltam. Ott költött utoljára.” „És a fekete gólya megvan még?” „Nem tudom. De hogy azok milyen óvatosak! Mit igyekeztem lefényképezni őket, de hiába. Már álltak a fiókák a fészekben, de ha csak a közelbe értem, így lehúzódtak. Így ni!” – és fektében is egészen kicsire zsugorodik fürgén, játékosan. „Szerintem olyankor nem is látnak, csak éreznek. Megéreznek, érted, Gábor?” Csodálkozom, a szeme hogyan ragyog, milyen eleven, mennyi tűz és kíváncsiság van benne, hogy az életkedvéből egy gramm sem fogyott. Aztán hívást kap, nem tudja felvenni a mobilt, másodszor én veszem fel és a füléhez tartom. Akkor viszont hirtelen elfárad, lehunyja a szemét, motyog, kér pár dolgot, nincs töltője, vállfája. Bejön a doktornő. „Csókolom, jól vagyok ám! Sokkal jobban – mondja neki. – Ő egy régi tanítványom, még Darjeelingben is volt a Körősi Csoma sírjánál.” A gondterhelt doktornő egy pillanatra rám mosolyog. „Több mint harminc éve most találkozunk újra” – mondom én, aztán rájövök, hogy a tanárbácsi valójában rendkívül fáradt. A telefon után megkérdezem, mire van szüksége, mit hozzak. „Csak magadat.” „Tessék elképzelni, én meg már attól tartottam, hogy nem emlékszik rám.” Nevetgél megint. Egy nő azt mondaná rá: őrülten sármos. Közel a százhoz. „Ne értsd félre, Gabikám! Ugye nem baj, hogy tegezlek?” „Nem, dehogy.” „Szóval félre ne érts, de azért te más voltál. Érted? Vannak ilyenek, meg olyanok, kicsit ügyesebbek, kicsit ügyetlenebbek, nincs baj senkivel, de azért te más voltál. Szépen megnyerted azt a versenyt is.” „Az csapatverseny volt.” „Igen, tényleg, de azért megnyerted.” „Tudja, nekem meg a kedd volt a legfontosabb nap.” „Tényleg?” – kérdezi, de már értem, egyáltalán nem érdekli, hogy én miért vagyok hálás, miért vagyok ott. Csak az érdekli, miért ugrál a veréb, miért nincs fecske. „Tudod, mi fontos még? Ha csonttá-bőrré fogyva hazaér az ember a frontról, bármilyen éhes is, ne egyen meg rögtön fél kiló kenyeret.” „Igen, emlékszem erre.” „Bizony, túléltem a háborút, itthon pedig majdnem megölt az első vacsora, most meg látod, ez van, ilyen környezet” – mutat a mellette fekvő, keservesen nyögdécselő, halálfélelemtől reszkető ember felé, aki egyre sűrűbben, egyre hangosabban azt hajtogatja: „Jaj istenem, jaj istenem, jaj, jaj istenem!” „Szegény ember, látod, nincs is egészen magánál, szenved nagyon, tudod. Fél, de hát mit lehet tenni, egyszer lejár az idő. Nem is panaszkodom, csak hát olyan sok csodálatos dolog van. Igaz, Gáborkám?” „Jártam a tőzikés erdőben.” „Az is csodás egy hely, ugye?” „Ha felépül, elmehetnénk oda.” „Úgy van, helyesen mondod, menjünk el oda! És te most hol vagy?” Mondok pár szót, a helyről, az állatokról. „Látod, hozzád is szívesen elmennék.” Megállapodunk: elmegyünk a szalakótás tölgyesbe, a tőzikés erdőbe, és hozzám is. Felveszem a hátizsákot. „Jó, hogy itt voltál. Legalább fiatalnak érezhettem magam.” „Jövök holnap is.” „Jó volt, hogy itt voltál. Rendes tőled.” Látom, nem érti vagy nem hiszi, hogy eljövök még. „Holnap is jövök, tanárbácsi.” „De holnap koszorúzni kéne.” „Nem baj, koszorúzunk majd jövőre.” Megfogom még a kezét, aztán elindulok. Az ajtóból visszapillantok rá, de váratlanul egy egészen másik, végtelenül idős ember néz vissza rám. Nem is néz igazán. Elréved valamerre, bár csak két lépést léptem el az ágytól. Szegény egy pillanat alatt összezuhan – én meg, látva azt a zuhanást, ahogy egy fiatalemberből tíz másodperc alatt válik időtlen időket megélő aggastyán, összezsugorodom, olyan kicsire, hogy ennél jelentéktelenebbnek, ennél gyarlóbbnak, méltatlanabbnak talán még sosem éreztem magam.
Fele annyi sincs bennem, tized annyi se, mint benne. Fiatalon se voltam annyira jó, mint ő 95 évesen. Azt is mondta: „Csak arra kell ügyelni, hogy a lelkiismeretünk tiszta legyen, tudod, Gábor, a többi megy magától.” Nem azt mondom, hogy látom az övét, csak a derűjét, a nyugalmát, az életszeretetét, örök és olthatatlan kíváncsiságát és lelkesedését látom, de nem kell színről színre látni az ő lelkiismeretét ahhoz, hogy pontosan tudjam: az enyém sehol sincs az övéhez képest. És mivel van olyan, amit nem lehet már semmissé tenni, soha nem is lesz az övéhez hasonlítható. Ha arra kerül a sor, jajgatni fogok és rettegni én is, hacsak nem lesz elég erős bennem az a gondolat, hogy van, aki jobb, sokkal jobb volt, s ha ez a derű csak az egyikünk számára is lehetséges, mégiscsak egy jó világba születtem, abban élek, abban éltem; azok közül való vagyok, akikhez ő is tartozott.
Madaras szalvétát viszek neki ma, hátha attól minden egyes falatnál fiatalodik kicsit :-)
FORRÁS

madarak

Fotó: Centauri

TOVÁBB

Anyám helyett apám

 

4 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    Ma is éppolyan ragyogóan süt a Nap, mint tavaly, amikor ezt a posztot olvastam és ma is egy kicsit szomorú leszek tőle Milyen szerencse, hogy van a tanárbácsinak egy nagyszerű tanítványa, aki nem hagyja, hogy elhalványuljon az emléke. Köszönöm Cen’, hogy újra feltetted!☀️😊

  2. Szabó Edit

    Most is azt mondom: nagyon jó döntést hoztál, amikor elindultál hozzá, amikor nem álltál meg félúton, hanem addig mentél, amíg találkoztatok.

  3. Olyan szépen fáj,hogy szavakkal “csak elszürkíteném”

  4. Nagyné Ica

    …és ezt is 💖

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.