Tőzike

TŐZIKE


Ha rossz az idő, emlékezzetek arra az emberre, akitől gyerekként kaptatok valamit. Ha pedig jó az idő, keressetek olyan erdőt, ahol találhattok valakit.

cen_logo_circleA felső kép bal oldalán, az a kisfiú, én vagyok, tőzikét szedünk a „szomszéd nénivel”, harmadikos lehetek, hónom alatt notesz, hogy felírhassak minden növényt és madarat. A második képen ugyanott, több mint 30 évvel később. Ez volt életem első erdője. Itt fedeztem fel a világot és itt dőlt el: ez a felfedezés sosem ér véget. Először az iskolából vittek ki ide virágot szedni a lányoknak, aztán egy tanár, nevezzük őt Hetési tanárbácsinak.

Minden gyermek álma a vasárnap. Nincs iskola, viszont van rántott hús. Az én vasárnapom azonban a kedd volt.

Kedden nem indulhatott olyan pocsékul a nap, hogy ne én lettem volna a világ legboldogabb nebulója. Nem volt az a rántott hús, amiért egy keddet elcseréltem volna, kedden ugyanis szakkörbe mentem Hetési tanárbácsihoz, vele pedig – hacsak nem zuhogott az eső – az erdőbe. A tanárbácsi nem volt profi ökológus, de őszintén csodált mindent, amit a határban találtunk. Az elbeszélhetőség kedvéért – és egy gyermekkori barátom emlékére – legyen a nevem most Gábor. Mivel jobban ismertem a madarakat, mint Hetési tanárbácsi, ha madarat láttunk, felkiáltott: „Ó, nézzétek, milyen szép!” Aztán hozzám fordult: „Gábor! Mi is ez?” És ezt percig sem érezte kínosnak. Talán sosem fogom fel egészen, mit jelentett ez nekem. Fontos voltam, s amit tudtam, nem hiába tudtam.

tanárbácsi erdője

Tőzikék és csillagvirág (Fotó: Centauri)

tőzikésPersze sokszor jártam az erdőt vasárnap is, de a tanárbácsi nélkül nem volt az igazi. Akkor még kínzott a magány, ha nem mondhattam el senkinek, hogy már nyolc tojás van az őszapófészekben. Egyszer – amikor a fajok többségét még csak könyvekből ismertem – sikerült meghatároznom egy csuszkát. A csuszka gyakori, mégis úgy ujjongtam, mint aki új galaxisra talált. Megállás nélkül szaladtam az erdőből a tanárbácsi házáig. Bár ő tudta, hogy csuszka minden fatörzsről lóg, lelkesült és leültetett. Attól fogva minden vasárnap beugrottam hozzá és a feleségéhez. Hetési tanárnéni a férje lelkesültségét épp oly távolságtartással szemlélte, mint bolond diákja heti rendszerességű „felfedezéseit”. Akárhányszor becsöngettem, ő jött ki tréningruhában és azt kérdezte: „Na, Gabika, már megint milyen verebet látott?” Így. Magázva. Kissé zord nő volt, de mindig beengedett a tanárbácsi rumlis szobájába, és míg beszámoltam az utolsó fakuszról is, desszertet hozott.

Klassz volt, hogy van kihez mennem.

Talán részben megháláltam a tanárbácsi jóságát, amikor egy országos vetélkedőn elsők lettünk, de felnőttként egyszer sem látogattam meg, holott évek óta tudom: az volna a tisztességes.
Az utóbbi években már úgy gondoltam: aligha van még életben. Nőnap előtt ismét eszembe jutott, hisz megint abban az erdőben jártam. Annyi mindent mulasztottam már… Az erdő után megkerestem a tanárbácsi házát. Amint az efféle történeteknél szokás, semmi sem változott. De tényleg semmi. A madáretető is ugyanazon a vén almafán lóg. Pont olyan a kapu, a homlokzat, a virágos kert. Tűpontosan olyan. Tárva nyitva a kapu. Szinte ijesztő. Én nyilván felismerhetetlen vagyok már – bár azt el nem képzelhetem, hogy ne emlékezzen rám. Ugyanakkor valami azt súgja: itt már nem ő lakik. Csöngetek. Semmi. Beljebb merészkedem, de nincs félsz bennem. Bárki nyit is ajtót, nyomós okkal vagyok itt. Egyébként is: felnőttem. Kopogtatok, tavasz van, süt a nap, ma is láttam csuszkát, sehol senki. Átmegyek a szomszédba: „Elnézést, Hetési tanárbácsit keresem, itt lakik még?” A szomszédokat is jól ismerem, bemutatkozom, de csak kerekítgetik a szemüket. Épp így nézne rám a tanárbácsi is, ha élne még – gondolom. „Hol másutt lakhatna? Nyitva van a kapuja?” – kérdezik. „Igen.” „Akkor nincs itthon.”

hóvirágok

Hóvirág (Fotó: Centauri)

Aztán megtudom, hogy az öreg él, 95 éves, azt panaszolja folyton, hogy rövid az élet

(belém hasít: de hisz ezt már annak idején is gyakran hajtogatta), ha nyitva a kapu, akkor megint elment, méghozzá autóval. Jó ideje azt latolgatja a környék, meddig engedik vezetni még, hisz néha „furcsán mozog” a kocsijával, de ez nem gátolja abban, hogy leguruljon a tengerre is, amikor úgy hozza kedve. Végül kapok egy telefonszámot. Vonalas.
Most nem tudom, felhívjam vagy menjek vissza váratlanul. Talán az utóbbi lenne jobb. Csak el kell kapni a pillanatot, amikor otthon van. Amikor esik az eső és nem fényképezhet tőzikét. Hogy elmondhassam:

később aztán megszoktam a magányt.

Évtizedekig jártam erdőn-mezőn tök egyedül. Aludtam hóban, tízezer csuszkát láttam azóta, és füles vöcsköt meg dögkeselyűt, pávákat Indiában, Burgasznál olívgezét, az is megesett, hogy én mutattam másoknak fekete sast vagy darut, és már azt hittem, nagyon bírom a barangolást, ebben töltöttem a fél életem, de tegnap rájöttem, hogy talán sosem voltam igazán egyedül. Abban a tudatban mentem előre egész életemben, hogy a tanárbácsi vagy bárki más, bármikor hozzám fordulhat: „Ó, de szép! Mondd csak, Gábor, mi is ez?”
A legjobbakat mindenkinek, szép hétvégét!
Ha rossz az idő, emlékezzetek arra az emberre, akitől gyerekként kaptatok valamit. Ha pedig jó az idő, keressetek olyan erdőt, ahol találhattok valakit. 🙂
FORRÁS

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára 🙂


 gólyahír tavasz természet virágok

Fotó: Centauri

 


 

Jó, hogy itt vagy

Anyám helyett apám

Életmentő cseppek – erre van szükséged neked is

Quartett – A bróker, a festőművész, az irodalomtörténész, és a regényíró

Tavasz képekben

 


 

 

11 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    💗

  2. Szabó Edit

    ❤ 😢

  3. Nagyné Ica

    Most is imádom! ❤

  4. Patai Mária Zsuzsanna

    Ugyanolyan szép most is, mint amikor először olvastam!

  5. Patai Mária Zsuzsanna

    Ja, és nem jövök rá a titkodra sose, ez pláne jó! Most például azon ámultam, hogy a “gyarlóságod” visz előre, azt mondod. Elmondani mindenáron valakinek, amit tudsz. És tényleg! A magány is kellett ehhez ugyanakkor. Ez igaz az irodalomra is: jó, hogy író lettél! A morcos kisfiú szállítja az életanyagot. “A múlt is patak”, milyen igaz…

    • Azt hiszem, sokan ismerik ezt az érzést, még ha egy idő után el is felejtik. Legkésőbb kamaszként szinte mindenki úgy érzi – legalább ideig-óráig – hogy nem hallgatja meg senki, s az is tényszerű, hogy a szülők jelentős része sem hallgatja meg a gyerekeit, nincs rá idő, nincs hozzá türelem, néha nem esik le vagy csak későn, hogy a gyerek önálló identitás, önálló lény, saját érzésekkel, saját gondokkal, saját örömökkel. Elmondhatatlan, felmérhetetlen jelentőségű kegy, ha egy gyerek hol innen, hol onnan méltó figyelmet kap. Sokszor láttam, tapasztaltam, mennyire hálás egy gyerek, egy bizonytalan kamasz, ha például legalább a kérdéseit meghallják. És bár oly sok mindent megírtam már a tanárbácsiról, csak most esik le, ami egyébként evidens: nyilván miatta alakult úgy később, hogy hosszú ideig tanítottam is. Bár nem tudtam, nem tudatosítottam, de miatta éreztem úgy, hogy tudni érdemes, és továbbadni is. 🙂

  6. Marsovszki Viktória

    Sosem felejtem el, a fb-on hogy felháborodtál, mikor az elmúlást emlegettem a Tanárbácsival kapcsolatban. És mennyire jogos, hisz benned élni fog, amíg te, Cen!
    Ez a hábavaló halál, Nem töri össze a bennünk élő embert. ♥ ♥

  7. Imádtam, ahogy most is 🙂

  8. Újra olvasva is éppen olyan szívmelengető:-)
    Az én Apám 92 éves- nekik megáll az idő, úgy tűnik az erdőjárás meg a tőzikéink a ház sarkában Anyám keze által- halhatatlanná teszik Őket.

    Más: A Jégvágó befejezése nagyon szíven ütött. Dan és Tea nem élhettek volna a vadonban egy kunyhóban örökre együtt, boldogan? Távol a világtól, erdőt járva mint a kisfiú a tőzikésben? Fantasztikus volt amúgy , életemben nem olvastam ilyen jó pszichopatológia könyvet, fetrengtem a nevetéstől, Dan csúcs figura:-))

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.