• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Amikor még elértem mindent az életben

cropped-centauri-part.jpg


…mintha mindenki hinne valamiben; mintha senki sem volna a parton, aki számára kétséges, hogy ezek itt, a fejünk fölött, mind a tíz- és mind a húszezer az ég küldöttei, s valami olyasmi képviselői-hírnökei, amit mi, földi halandók, lecsóevők, matraconheverők, sátrazók, szánalmasan kicsi és füstös kocsikban zötyögők ésszel fel nem érhetünk. 

 


cen_logo_circleMegírtam pár hete kamaszkorom legszebb nyári emlékét, de még nem jelent meg, s gőzöm nincs, mikortól lesz olvasható, ám addig is ígértem egy másikat. Amúgy is elég rég nem írtam legszebb emlékekről, így aztán, kárpótlásul most olyat veszek elő, ami voltaképp amolyan három az egyben emlék. Az ok nagyon egyszerű: egyes emlékek élesen elkülönülnek minden más emléktől, más emlékek viszont hajlamosak arra, hogy összeolvadjanak.
Gyermekkorom nyarain, ha komolyabb nyaralásról volt szó, két célterület jöhetett szóba. Elsősorban persze a Balaton, ha pedig külföld, akkor Bulgária.

Akkortájt a bolgár kempingek július-augusztusban olyanok voltak, mintha mindegyik valamiféle neonomád magyar település lenne. Akadtak persze ott lengyelek, csehek, keletnémetek, de azért magyarok voltak a legtöbben.

Abban a kempingben, ahová az én családom és rokonaim jártak, nem messze Burgasztól, bármerre ment az ember, bárhol dobta is ki a fövenyre a plédet, mindenütt magyar beszédet hallott. Ma már a Fekete-tenger alig érdekel valakit, mindenki Horvátországba megy, holott a Fekete-tenger egészen varázslatos, nekem legalábbis mind a mai napig Bulgária ugrik be elsőként, ha azt hallom: tenger. Azok a mennyei, magas, sötétkék, tarajos, fehéren habzó hullámok! – amihez hasonlót például az Adria nemigen ad. Az Adria ehhez képest egy nagy tó, jó esetben szűk beltenger. Nyilván elfogult vagyok, de ha az emlékeim között kutatok, hamar rájövök, hogy joggal. Mivel már egészen kisgyerekkoromtól elbűvöltek a madarak, a nyaralások során is az volt számomra a legfontosabb, hogy egy új helyen miféle szárnyasnépet látni. És ebben Bulgária verhetetlen volt! Az a három eset, amit most elmesélek, valószínűleg nem ugyanazon a nyaraláson történt – de akár történhetett volna ugyanazon is.

fekete tenger

A Fekete-tenger (Black Sea) műholdképen (Wikipédia)

Azt is nagyon szerettem ezekben a nyaralásokban – ahová hol a szüleimmel, hol áldott jó rokonainkkal mentünk -, hogy bár igen távol jártunk, mégis volt a dolgoknak valamiféle rendje. Első parancsolatként addig kellett aludni, míg csak bírtunk vagy míg a sátor be nem melegedett. Második parancsolatként minden reggel gázfőzőn lecsót készítettünk. Harmadik parancsolatként: annyi mézédes dinnyét ettünk, amennyi belénk fért. Negyedik parancsolatként azt csináltunk a parton, amihez csak kedvünk volt, búvárkodhattunk, csigákat gyűjthettünk, csepegtetős homokvárak építésével napokig is szórakozhattunk, úszhattunk, napozhattunk. Valóban boldog voltam ezeken a nyaralásokon, mégis néha valami feszített.

Mégis néha úgy éreztem: itt sem vagyok elég szabad.

A szememben maradtak az oda vezető út részletei, ígéretes puszták, hegyek, mocsarak, sópárlók; távoli madarak, keringő ragadozók, titokzatos madárcsapatok. Melyeket nem nézhettem meg közelebbről. Szorgosan gyűjtöttem a csigaházakat és rákollókat, figyeltem a tengert, a medúzákat, de azért időről időre csatangolhatnékom támadt. Egy reggel elébem jött a tenger, ajándékot hozott a part – olyan látvány, amit sosem felejtek el.
Augusztus vége felé járt már. Feküdtem a sátorban, a többiek már felkeltek, odakintről lecsó illata szállt, két matrac közül egy hatalmas dinnye figyelt. Emlékszem a matracok lábpumpaszagára, és arra is, hogy a parton izgatott sustorgás volt, s valamiféle jövés-menés, gyülekezés. Kíváncsian másztam ki a sátorajtóba, s legnagyobb meglepetésemre emberekkel volt tele a part, sosem láttam még ennyit egyszerre, s valamennyien az eget nézték.

Amint én is felpillantottam, tátva maradt a szám is.


gólya térkép

 

 

 

 


A fehér gólya vonulási útvonalai – jól látszik, hogy az egyik legforgalmasabb útvonal, a kelet felé tartó gólyáké áthalad Burgasznál is 🙂 “A térképen zölddel fészkelési, kék színnel telelési területei, valamint a főbb vonulási útvonalai láthatóak.” Forrás: Wikipédia

A tökéletesen tiszta, szinte bántóan kék ég hatalmas mennyezeti tapétának tűnt, amelyen mérnöki rendben, egyenlő távolságban egymástól, ameddig csak a szem ellát, mindenütt valamiféle mintázat van. Megdörzsöltem a szemem, feltápászkodtam, kicsit előrébb mentem a parton, beálltam a tömegbe és ismét felnéztem: gólyák vonultak a Boszporusz felé, a part mentén, siklórepüléssel, épp csak néha lengették meg óriási szárnyaikat, s valóban olyan szabályos távolságra voltak egymástól, mintha egy Teddy hengerrel festették volna fel őket oda; bármerre néztünk, előre és hátra, délre és északra, mindenütt ugyanaz: gólya után gólya – és gólya és gólya. Lassan, ahogy óriás halak úsznak komótosan a rettentő mély vízben, úgy úsztak odafönt vagy húsz- huszonötezren! Azóta se láttam ehhez foghatót. Na és az a csönd, hogy szinte pisszenés sem volt a parton, az emberek valamiért inkább csak suttogtak. Néha egy-egy nagyobb sóhaj, semmi más. Nyilván alig akadt ott valaki, aki hozzám hasonló madárrajongó lett volna, nagyjából mindenki ugyanazért érkezett, amiért mi, hogy a lábát lógathassa, lecsót főzhessen és dinnyét ehessen minden nap, hogy elfeledkezzen mindenről, amit hátrahagyott, s alig akadt ott valaki rajtam kívül, aki bármiféle feszültséget érzett volna amiatt, hogy nem láthatja, miféle madarak járnak a Burgaszt és Neszebárt összekötő út túloldalán, és mégis:

kicsit és nagyot, férfit és nőt egyaránt elfogott egyfajta mély és erős, édes és hátborzongató tisztelet. Valamennyi arc úgy tekintett fel akkor az égre, és az égen vonuló gólyák tízezreire, mintha a világ leghatalmasabb bazilikájának kupolájába tekintenének fel;

mintha mindenki hinne valamiben; mintha senki sem volna a parton, aki számára kétséges, hogy ezek itt, a fejünk fölött, mind a tíz- és mind a húszezer az ég küldöttei, s valami olyasmi képviselői-hírnökei, amit mi, földi halandók, lecsóevők, matraconheverők, sátrazók, szánalmasan kicsi és füstös kocsikban zötyögők ésszel fel nem érhetünk.

Centauri lengyel gólya

Fotó: Centauri

Talán még ugyanazon a nyaraláson ültem ugyanott, a parton. Távcsővel figyeltem a tengert, először egy vörösnyakú vöcsköt láttam, aztán néhány szerecsensirályt. Ezek otthon is jó fajok. Pár perccel később négy gulipán húzott a hullámok felett. Gulipánt nem láttam addig, mondani se kell, majd szétvetett az öröm, ugyanakkor szöget ütött a fejembe: honnan jönnek ezek a gulipánok? Kell legyen a közelben valami nekik megfelelő élőhely, vagyis szikes, sós puszta, és ahol gulipán van, ott bizonyára sok egyéb, a szívemnek kedves madárfaj lehet! Ismét eljutottam abba az állapotba, amely oly gyakori volt nálam gyerekkoromban: egyrészt féktelen nyugtalanság és kíváncsiság vett erőt rajtam, másrészt dac. Olyan dac, amivel igen nehezen lehetett mit kezdeni. Rokonaim legnagyobb bánatára. Egyszer írtam már erről (ITT). Épp egy ilyen durcás-dacos, követelőző állapotomat akarták megszűntetni valahogy, amikor elvittek a Bükkbe.

guli 1

A karcsú és elegáns: gulipán (Fotó: Wikipédia)

szerecsensirály

Szerecsensirályt is Bulgáriában láttam először. Akkor a hazai fészkelők száma 3-5 pár volt – azóta szerencsére megszaporodott nálunk is 🙂 (Fotó: Wikiwand)

vörösnyakú vöcsök

Vörösnyakú vöcsök a fiókáival. Pompás egy madár – ráadásul egy másik emlékem is kötődik hozzá. Azon a tavon, ahol életemben először volt egy “szerelmes éjszakám”, vörösnyakú vöcskök fészkeltek (ezt az emléket is megírtam a Litera.hu felkérésére). (Fotó: Wikipédia)


Ezúttal kevesebbel is beértem. Kikönyörögtem, hogy elhagyhassam a kempinget, és átkelhessek a kemping mögötti forgalmas út túloldalára. Mikor mindenfélét a lelkemre kötöttek, de végül is az engedélyt megkaptam, mint minden ilyen alkalommal, olyan magasba szökött az adrenalinszintem, hogy máris szédültem a boldogságtól.

Ez egy fantasztikus állapot. Az indulás előtti percek, amikor az ember egészen biztos, hogy valamit talál majd, valami egészen fantasztikus dolgot lát majd; olyat, amit azelőtt soha!

Vettem a távcsövet, a kistatyót meg a noteszt (notesz mindig volt nálam, egészen kicsi korom óta – erről egy bizonyító fotót is találtam pár éve 🙂 ITT), és lementem a kemping déli végébe, átbújtam a kerítésen, és kisétáltam az útig. Az út magasan ment, nem láttam át a túloldalára, és rengeteg autó rohant rajta, olyan sűrűn, hogy percekig esélyem sem volt az átkelésre. Félelmetes is volt az a nagy forgalom, próbáltam hát koncentrálni, csakhogy végre átjussak. Végül úgy tűnt, van egy kis szünet a forgalomban. Nem nagy, de annyi, hogy futva épp átérhetek. Körülnéztem még egyszer – erre nagyon is élesen emlékszem –, bemértem az autókat, a tempót, a rést, a remélt szünetet a forgalomban, és uzsgyi! Átfutottam. Olyan necces volt, hogy magam is alig hittem: átértem. Visszanéztem még a kemping felé, vajon a sátortól láthatták-e áldott jó rokonaim a merész átkelésem. De nem, onnan szerencsére nem láthattak már. Hatalmas kamionok suhantak, a szelük szinte tépett; ahogy eldübörögtek mellettem, a szelükben szó szerint meginogtam, ezért hamar lejjebb ereszkedtem az út töltéséről, bele a viszonylag magas fűbe, és csak miután biztonságos távolságba kerültem az úttól, néztem körbe. Azután csak néztem és néztem – de azt hiszem, percekig nem értettem, mit is látok.
Nem volt hatalmas, de még nagy sem. Nem volt vadregényes. Egy futballpálya méretét talán elérte, és csenevész, elsárgult bokorsorok vették körbe. Egy aprócska rét volt előttem. Amolyan puszta. Kicsike puszta. Egy kis minta – mindabból, amit kerestem. Lágyan rezgett a forró levegő fölötte. Mozdulatlan volt, elhagyott, de úgy állt ott, mintha nem is egy forgalmas út vágná el a tenger dühöngő kékjétől, mintha egy kis szentély volna, ahová a közeli forgalom zaja fel nem érhet. Úgy is emlékszem azokra a percekre, hogy néma csönd volt, holott nyilván a hátam mögött tovább dübörgött a forgalom. Huszonhét madár ücsörgött a kővé száradt placcon, mind egyirányba. Egykedvűen, mozdulatlanul – és valami fenségesen.

Huszonhét székicsér. Azon a kicsi helyen többen voltak, mint akkor egész Magyarországon együttesen! Sosem láttam őket azelőtt. Boldog voltam – nagyon boldog.


 székicsér

Benne is van valami féktelenül elegáns, de míg a gulipán inkább szelíden az, addig a székicsér – a fizimiskája miatt – inkább a gőgös verzió. Bárhogy is, brutálisan szép ő is. És persze róla is van egy külön sztorim 🙂 (Fotó: Wikiwand)

Pár nappal később bementünk Burgaszba. Mindig örültem, ha kimozdultunk, mert az mindig újabb és újabb madarakat jelentett. Nem gondoltam volna, hogy ez a kiruccanás a kínok kínját zúdítja majd rám. Nem túlzok. Rettenetes kínokat éltem át minden ehhez hasonló helyzetben. Burgasz előtt az út egy sópárlón vezet át. Fehéren vakító sóparcellák jobbról-balról, odébb alacsonyrendű rákoktól vöröslő vizek, még távolabb még vízzel teli, sötétkék párlótavak. Nagy ügy – mondhatnánk. Igen ám, de ezeken a sekély, rákocskáktól hemzsegő, egyébként pedig nyugalmas helyeken hemzsegnek a madarak. Csak átsuhantunk ott, és én szinte rátapadtam az ablaküvegre, amikor láttam, hogy ezer és ezer madár gyűlésezik ezeken a „kazettákon”, többek között gulipánok is, százával, és még ezer és ezer madár, amelyeket a kocsiból rendesen nem láthattam.

Ezekután rettenetes volt minden perc Burgaszban, s azzal telt, hogy alkudoztam: visszafelé álljunk meg a sópárlónál.

„Minek?” „Mert ott madarak vannak.” „Madarak vannak a kempingben is.” „De nem ennyi.” „De azért vannak, nem igaz?” „De nem ilyenek!” – így ment ez valahogy. Végül is nem álltunk meg, többek között azért sem, mert a forgalmas úton sehol sem volt leálló. Ennek következményeként tüntető komorságba süllyedtem. Visszaérve a kempingbe már nem gyűjtöttem kagylókat és rákollókat, nem ettem lecsót, nem ettem a mézédes dinnyéből, még a vízbe se mentem be, inkább beültem a kocsiba, ahol zenét, Dire Straits-t és Pink Floydot hallgattam. És ahogy azt pár gyerekkori fotóm mutatja, rettentő mogorván jöttem-mentem. Végül a kocsiból kiparancsolt az unokatestvérem, de csak azért, hogy ne merüljön le az akksi. Eltelt pár nap, és ismét Burgaszba mentünk. Kezdődött az alkudozás megint, de mivel akkorra megelégelték a duzzogásom, úgy döntöttek, lesz ami lesz, engem ott kiraknak. Amíg Burgaszban lesznek, hadd csavargojak ott kedvemre. Utólag kicsit csodálkozom is ezen.

Bulgáriában kirakni egy gyereket, ki az idegenbe? Ugyanakkor ma is épp olyan hálás vagyok ezért, mint akkor voltam.

Ez a sópárló hatalmas! Talán úgy 2-3 órát tölthettem ott, de a töredékét sem jártam be, de voltaképp nem is kellett. Bár a madarak nagyrészét így sem láttam, mert a nagy csapatok jóval beljebb voltak, de így is sok újat találtam, többek között bütykös ásóludakat. De ami a legszebb volt: alig mentem le az út töltéséről, alig léptem be az első, teljesen kiszáradt kazetta területére, máris száz és száz, apró, barna madarat pillantottam meg a kérgesre száradt sórétegen. Többségük, kisebb-nagyobb csoportokban a ritkán növő zsázsafélék tövében bújt meg. Belenéztem a távcsőbe, és nem hittem a szememnek: széki lilék voltak.

széki lile

Apró, verébtermetű, de rendkívül csinos és ritka partimadár – széki lile (Fotó: Wikiwand)

„A széki lile az ún. csökkenő számú fajok kategóriájába tartozik. Állományának nagyobb része Európán kívül él. Földrészünkön a mediterrán országok kivételével mindenütt fogyatkozik a fészkelőpárok száma. Magyarországon az egyik legveszélyeztetettebb fészkelő madárfaj. Az elmúlt fél évszázadban sorra alakították át és szüntették meg élőhelyeit, aminek következtében állománya drasztikusan megfogyatkozott, Csongrád megyében pl. az 1967. évi 30 párból álló állomány 1997-re 3 párra csökkent.” (Forrás: MME – http://www.mme.hu/szeki-lile-charadrius-alexandrius )


Velük sem találkoztam soha, és akkortájt, ha jól emlékszem, a teljes magyarországi költőállománya 5 pár volt. Ott viszont százával pihentek, sőt, odébb, újabb kazettákon talán ezrével is. Óvatosan mentem közelebb, hogy jobban szemügyre vegyem őket, lassan, lassan, nehogy szárnya kapjanak, ám a lilék szokatlanul szelídnek bizonyultak. Araszolgattam, araszolgattam, addig-addig, míg végül olyan közel értem a legközelebbiekhez, hogy már a szemük csillogását láttam. A tollruhájukat tollról tollra. Furcsállottam is, hogy nem mozdulnak. Egyszer aztán, amikor már csak pár lépésre voltam tőlük, felálltak és eliramodtak, és csak akkor esett le, hogy ezek még fiókák. Olyannyira, hogy még repülni se tudnak. Ma sem tudom, mi okból gyűltek össze épp ott oly sokan, ezek a még röpképtelen lilefiókák, de én ennek nagyon megörültem. Minden gyerekben ott van az a vágy is, hogy megérinthesse az állatokat, teszem azt, még a kígyókat is (erről is írtam már ITT), főként a titokzatos és mindig elröppenő madarakat. Itt volt a remek alkalom, ráadásul pontosan tudtam, hogy mit látok: itt, ebben a kiszáradt kis mederben százszor több széki lile van, mint otthon az egész országban!

Annyi széki lile van az orrom előtt, amennyi otthon összesen nem volt az utóbbi száz évben!

Ettől aztán rettentőmód fellelkesültem, és már azt latolgattam, miként fogom ezt elmesélni otthon, amikor egy madaras emberrel találkozom. És akkor fantasztikus ötletem támadt. Nem javaslom, hogy bárki így tegyen hasonló helyzetben, de őszintén szólva máig nem bántam meg, amit akkor tettem. Kis vászonsapka volt a fejemen, nehogy napszúrást kapjak a kietlen, sívó terepen. Miután elkaptam az első lilét, ebbe a sapkába raktam, a sapkát pedig, mint egy kis batyut összefogtam. És már indultam is újabb lilét fogni. Aztán a következőt, s ezt egészen addig, míg a sapka megtelt széki lilével. Voltak benne legalább harmincan – a teljes magyarországi széki lile állomány bő háromszorosa! Igen, ezt fogom otthon mondani, leveszem majd ezt a sapkát, és azt mondom: ebben a sapkában a magyarországi széki lile állomány háromszorosa volt egy adott percben! Úgy is lett.

széki lile 2

Széki lile a rá és a többi lilére is jellemző élőhelyen, az alacsony vízállású, sekély és iszapos partmenti övezetben (Fotó: Wikiwand)


Miután elengedtem a liléket, tovább már nem is keresgéltem.

Úgy éreztem, elértem mindent az életben.

Persze, nem erre gondoltam, egy gyerek nem gondol ilyen marhaságokat, azt sem tervezi, hogy elér majd mindent, de ha félőrült felnőttként egyszer révbe érnék, egyszer azt mondhatnám, voltaképp elértem mindent, amit akartam, amit szerettem volna és terveztem, akkor, és csakis akkor érezném újra azt az elégedettséget, azt a felhőtlen boldogságot, amit a kopár sós kazettában ücsörögve, a lilék illatától elkábulva, a kis vászonsapkámat szorongatva azon a nyáron éreztem.

Hozzászólásokhoz gördülj lejjebb!

Feliratkoztál már hírlevélre? Próbáld ki! 

    Név*

    Email cím*


    previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider

    Slider

    Slider

    http://https://centauriweb.hu/archiv/legszebb-emlekeim/5-elso-es-utolso/

     

    http://https://centauriweb.hu/archiv/legszebb-emlekeim/titkosfiok/

    27 Comments:

    1. Szabó Edit

      De jó! Eljött hát a “hamarosan”. Örülök! 🙂 🙂

      Nagyon köszönöm ezt az írást, Cen’!
      Nemcsak az olvasás közbeni élményért – úgy írtad le, hogy magam előtt láttam az egészet -, hanem az emlékek miatt is, amiket bennem felidézett. Mások ugyan, de mégis hasonlóak.

      Én is Bulgáriában láttam először tengert. 🙂 Nem gyerekként, hanem fiatal felnőttként; nem kocsival utaztunk, hanem vonattal (ami olyan zsúfolt volt, hogy még a WC-ben is aludt valaki); nem Burgaszban voltunk – oda csak átmentünk egyszer hajóval -, hanem Várnában. Kempingben laktunk mi is a tengerparton, de nem sátorban, hanem bungalóban.
      A mézédes görögdinnye ízét most is érzem és egy vörös borét, a bolgár Cabernet-ét (ott: kabernye! 🙂 ), amit itthon nem találtunk meg sehol akkor, hiába kerestük, csak az NDK-ban. 🙂

      Hálás vagyok, hogy mindezt felidézted bennem most az írásoddal!

    2. Köszönöm!! 🙂 Ifjúkorom néhány legszebb, és legborzasztóbb emlékei jöttek elő most valami titkos rekeszből, Neszebárról a csodás kis ékszerről, Burgaszról, a szocreál a faházas kempingekről, az először megkóstolt oliváról, amit úgy köptem ki, hogy még a hideg is kirázott, egy étteremről a parton, aminek külső lépcsősora volt, sosem estem olyan nagyot, mint ott, azon a lépcsőn. 😀 😀 Sajnos a madárvilágról semmi emlékem, ezek szerint a legjobb dolog kimaradt a nyaralásokból. 🙂

      • Neszebárról nekem is van egy rettentő – de emlékezetes – esetem 🙂 Sült halat ettem, amolyan snecit. Ezeket a halakat mázsaszám hozták csónakon a parton álló büfészerűségbe, élve lapátolták át a csónakból a hatalmas, liszttel teli “vájlingokba”, ahol a halak szépen-ügyesen bepanírozták magukat, majd onnan egyenesen átlapátolták őket egy rettentő nagy, forró olajjal teli üstbe, azután pedig tölcsérré csavart újságpapírban árulták, mint másutt a szotyit. Gondoltuk, helyi-menő étel, kell, hogy együnk belőle – pár óra múlva forgott velem a világ és sugárban hánytam. Pár napig azt sem tudtam, hol vagyok, nemhogy madarakat figyeljek vagy csigák után koslassak. 🙂 Viszont ott láttam először szigonyos halászt is – sokáig bámultuk a szigetre vezető út mellvédjéről. Jól láttunk mindent, hisz ott egészen sekély az amúgyis kristálytiszta víz – s még hosszan sorolhatnám 🙂 🙂

        • Sorold, sorold nagyon szeretném olvasni!! 🙂 Reggel óta folyamatosan törnek elő az emlékek, vannak elhalványulók, összefolyók, de vannak égetően tiszták, mint pl. életem egyik legszebb és legromantikusabb szerelmének a kezdete, ami nem máshol, mint a neszebári meredek köves tengerparton indult. 🙂 De újra érzem az ízét, a ropogós cipóban tálalt jéghideg joghurtnak, a fehérborral felöntött gyümölcskehelynek, ……………. 🙂

          • Oppá – első szerelem neked Neszebár? Milyen kicsi a világ! Az enyém, amiről a Literán írtam, az Alföld, ami nekem, dunántúli kölyöknek, majdnem annyira egzotikus volt, mint a bolgár tengerpart 🙂 Sorolnám én, de annyi minden van még! Na csak annyit, hogy azt sem tudom elfelejteni, amikor egy hajnalon, kilépve a sátorból megrökönyödve azt láttam, hogy az egész partot ellepte a nylon. Legalábbis úgy nézett ki: mintha nylontáskák millióit sodorta volna partra a víz. A kemping népe még aludt, én azért keltem korán, hogy az éjjel partra sodort csigákat, kagylókat, rákollókat gyűjtsem, még mielőtt a kempingezők össze nem szedik. Szóval, ahogy közelebb mentem a parthoz, látnom kellett, hogy nem nylontáskáktól olyan ezüstös és csillámló a hajnali part, hanem medúzáktól. Aznap tízezrével rakta partra őket a hullámverés – egészen elképesztő volt. Erről meg eszembe jut, hogy vízibiciklizés közben ugyanott láttam életem legnagyobb medúzáját. Nem túlzok: akkora volt, mint egy kisebb asztal, és több méteres csápok lógtak belőle. Egészen ledermedtünk tőle, s attól is, hogy amikor menekülőre fogta a dolgot, milyen valószínűtlenül gyorsan úszott le a mélybe. Egy másik reggelen meg kinéztem a sátorajtón, és a sátor előtt álló olajfa alsó ágán egy énekesmadár tollászkodott. Távcső sem kellett, bár természetesen ott volt kéznél, ahogy a határozó is: egy olívgeze volt az. Ez a madár nálunk egyáltalán nincs – majd kiugrottam a bőrömből. Meg van egy felejthetetlen hajnali emlékem a rilai kolostortól is, de azt régóta szeretném megírni egy külön posztban – tudod, mihelyst időm engedi 🙂

    3. Szabó Edit

      Úgy látom, Cen’, sikerült kinyitnod néhányunk “emlékzsákját” ezzel az írással. 🙂

      • Még egy emlék. 🙂 Ott láttam először és utoljára élőben Taróczyt játszani, egy szálloda salakpályáján. Mit ad Isten, este ott vacsoráztunk a hotel éttermében, és egy szembeni asztalnál evett ő is. Ha akkor tudom, hogy milyen nagy bajnok lesz, tuti megszólítom, bár ő is nagy társasággal volt. 🙂

      • és ez eszement jó 🙂 🙂

    4. Annyira szép a gyermekkori történeteid fókuszában látni a most is ható jellemzőidet ☺ Köszönet az írásodért és a többiek emlékidézéséért is ☺☺

      • Hülyén hangzik, de voltaképp nekem is – már abban a korban vagyok, amikor fontos – ÉS LEHETSÉGES IS – megértenem, mi minden alakított. Brutális látni, mennyire nem mindegy, hogy egy gyerek milyen családban nő fel, kikkel találkozik, kikkel nem. Brutális mázlim volt, egyre inkább azt gondolom. Pokoli szerencsém – és valami egészen kivételes adomány, hogy minden időben találkoztam a megfelelő emberekkel, és megfelelő madarakkal 🙂 🙂

    5. Nagyné Ica

      Ez vagy te Cen’! Ilyesmi nem történik meg bárkivel. Talán túlzok, ha azt mondom a sors kegyeltje vagy, mert tudom sok minden másról “le kellett” mondanod, hogy ilyen legszebb emlékeid legyenek.
      Örömmel olvastam! Köszönöm az élményt! 🙂 🙂 🙂

      • Lehet, hogy székicsért épp nem látott más (bár sokan azt is), de azért úgy észlelem, hogy azért sokaknak vannak hasonló élményei, főként gyermek- és ifjúkorukból. Ezen felül én is úgy gondolom, a sors kegyes volt hozzám, bár ezt kimondani csak egy élet végén volna szabad – ebben még nem lehetek biztos egészen. Elreccsenhet bármikor bármi, bőven előfordulhat még, hogy félbehagyott lesz az életem, és akkor kicsit más fénytörésbe kerül minden. Ismét eszembe jut Jack London, nagy harcos volt, és a sors kegyeltje is, amennyiben például Alaszkában jóval értékesebb dolgot talált, mintha aranyat vitt volna haza: megtalálta az első Témát – azt a témát, amely John Griffith-t Jack Londonná tette. De – ahogy az párszor már szóba került – néha fel kell idézni azt is, hogy negyven évesen meg öngyilkos lett. Nagy kérdés, hogy Jack végül is győzött, vagy elbukott. Esetleg ennél komplexebb egy élet, és se győzelemről, se bukásról nincs szó. Nyilván komplexebb 🙂

        • Az, hogy ki mennyit élt, nem az életkor számokban kifejezett mértéke határozza meg, szerintem, hanem épp az emlékek, akkor, amikor már bezáródik egy ajtó, és kinyílik egy másik a végtelenbe.

    6. Ibolya Nagy

      Hát Istenem, ha a kisfiú a madarak tudora és szerelmese és végre különleges madár-oázisra lel, hát persze, hogy látni akarja és duzzog, éhség sztrájkol, hogy elérje. amit szeretne. Leki szemeim előtt látom a jelenetet :). Amikor felnőtt a kisfiú, a világ végére is elment egy-egy ritka madár kedvéért. Az az Alaszkai pettyes lile igazán elröppenhetett volna hozzád Cen’, igazán szívélyes fogadtatásban részesült volna. 🙂

      • Én is tökéletesen megértem akkor önmagam 🙂 🙂 ahogy akkortájt is megértettem; annyi változott, hogy egyre növekvő részvéttel gondolok a környezetemre, mert azért ez nem mindig lehetett könnyű nekik 🙂 🙂 Az a pettyes lile nemigen érezte volna jól magát itt, nincs itt víz, nincs itt nekivaló iszap – de sebaj, itt az ősz, jön a tél, a madáretetés, hátha hoz valami szépet, jót ez a szezon is 🙂 Lassan már lehet készülődni a madáretetésre!

    7. Marsovszki Viktória

      Mint notórius hozzászóló 🙂 négy hónap múltán is jeleznem kell, hogy ezen a hamisítatlan téli délutánon újra visszaröppentem én is a sozopoli nyárba: a forró sátor gumimatrac-szagát éppúgy érzem, mint, te Cen!, Bár lecsót nem főztünk, de apró kagylóból igen finom pörkölt készült, akár a madaraid is kedvtelve csipegetkhették volna, Cen, zúzájukba jutott volna elegendő homok! 🙂 🙂 De olyan finom kagyló-ételt sohasem fogok már enni!
      Mi szedtük a kagylót, mi “tisztítottuk” meg, és mi főztük a kölcsön kapott kis bográcsban, a kölcsön kapott fűszerekkel. Ez egy csodálatos íz-élmény, de sokkal-sokkal fontosabb hogy ez egy nagy és szerelmes barátságot idéz, nekem a Fekete-tenger: a Barátság- tenger. Mert, ahogy te koslattál a madarak után, én ugyanúgy az Ember után, egész életemben. És ott megvolt, megtaláltam. 🙂 Kétségtelen, hogy azóta elveszett. Mondanám: Sebaj!- ahogy te szoktadvolt mondani-, de nem mondom. Volt, mint a te maddaraid a kis vászonsapkádban Cen, ugyanúgy. ♥

    8. Holsky Péter

      Élmény olvasni most is, ebben az inkább kontinentális hőségben: egy valaha nem Burgasznál, hanem a Kamcsija-torkolat közelében kempingező.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük