• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Első és utolsó

 
Jó ideig szelíd gyerekként gondoltam magamra, de apránként rájövök: nem voltam az. Ha más választásom nem maradt, duzzogással csikartam ki magamnak jelentős engedményeket.


herman OTTÓ természet madarak bükk nemzeti park szép emlékek sztorik irodalom Centauri író writer Magvető kiadóGyakran nyaraltam az Alföldön szeretett rokonaimnál, távol az otthontól. Imádtam azokat a nyarakat. Béke volt és nyugalom. A hóbortjaimnak élhettem. Annak ellenére, hogy nyárra több száz matekfeladatot s egyéb penzumot írt elő jóanyám. Ám engem se az osztás-szorzás nem villanyozott fel és a német szótár se dobogtatta meg a szívem, ugyanakkor az egész nyarat úgy éltem, mintha egyfajta iskolában volnék. Bár egy egészen más iskolában, mint amit anyám szeretett volna. Az enyémben biológiát, ökológiát, etológiát, ornitológiát, csillagászatot tanítottak.
Akkortájt nem volt még net, a tévét sem bámultuk álló nap. Ott volt a műsorújság (minden lapok között a legfontosabb), s abból kipécéztük a minket érdeklő műsorokat, s csak azokat néztük. A magam részéről bekarikáztam a természetfilmeket, ami rendben is van. Az már furcsább, hogy ezeket a műsorokat jegyzetelve néztem. Egy ilyen jegyzetem ma is megvan a hiúzról. Akkor tudtam meg, hogy a hiúz fülén a szőrpamacs valójában a hallást segítő antenna. Ráadásul bebifláztam a jegyzeteket és ha senki sem volt otthon, előadásokat tartottam a négy falnak – úgy valahogy, ahogy más gyerekek órákig tologatnak egy kiskocsit vagy babáznak.
Talán egy ilyen műsor tett Herman Ottó fanatikusává is.
Nem tudom, mikor hallottam róla, de tény, hogy rajongtam egy olyan emberért, akiről a kortársaim semmit sem tudtak. Életemben először. Ahogy gunyorosan mondanák: nekem akkoriban Herman Ottó volt az isten. Én voltam a kis vasreszelék, ő meg a hatalmas mágnes. „Az utolsó polihisztor” – írták róla. Mit jelent a polihisztor, nem tudtam, de az, hogy valaki valamiben az utolsó, mindennél jelentősebbnek tűntette fel előttem. Olyasvalakinek, akihez fogható több nem lesz. Az elsőt követhetik újabbak, na de az utolsót? Őt nem.
Herman Ottó volt az isten. A Bükk pedig maga a vadon. Úgy képzeltem, hogy ott parlagi sas és kerecsensólyom kering minden tisztás fölött, az erdő ösvényein nem győzi kerülgetni az ember a szalamandrát és bárhol iszik bele a patakba, holtbiztos, hogy alpesi gőték néznek fel rá a víz alól, a szivárványos pisztrángok sűrűjéből. Mindez olyan vágyakozást ébresztett bennem – nem először és nem utoljára –, amihez fogható vágyat csak a szerelem szülhet.
Rokonaim vesztére a kezembe akadt egy térkép is. Abban a léptékben úgy tűnt, hogy míg az otthonom messze esik a Bükktől, ezúttal jóval közelebb vagyok hozzá, és a nagy ember, Herman Ottó emlékhelyéhez is. Elő is adtam abbéli igényem, hogy szeretnék eljutni a nagy ember múzeumába, és a Szalajka völgyébe is, ahol hemzseg a hegyi billegető és mésztufagátakról bukdácsol le a vízirigókat kerülgető patak. Hiába bizonygatták, hogy a térkép megtévesztő, valójában a Bükk még áldott jó rokonaim házától is messze van. Ekkor fogtam duzzogásba. Az egyik unokatestvérem többször sündisznónak nevezett. Ma már értem, miért. Tüntető rosszkedvvel kitartóan zsaroltam a jó rokonokat, ez esetben addig, míg végül bedobták a törölközőt: Hétvége, jó, gyerünk a Bükkbe egy 100-as Skodával. A hosszú zötykölődés után persze kiderült: nem keringenek sasok minden tisztás fölött és sehol sem hemzseg a szalamandra. Viszont a Herman Ottó Múzeum egy biztos pont.
A múzeumban rajtunk kívül senki sem volt. Kitömött állatok bámultak a falak mellől és egy hajlotthátú, rém öreg bácsi üldögélt megadóan a sarokban. Ősz bácsi, hatalmas fehér szakállal. Egy pillanatra azt hittem, maga a nagy ember, Herman Ottó üldögél ott gondolataiba merülve. A bácsi felállt, ám mielőtt bármi történhetett volna, megpillantottam egy olyan madarat, amiről korábban csak olvastam. Császármadár rémlik most. Fel is kiáltottam, mire a bácsika megrökönyödött. Rokonaim mondják erre, hogy muszáj volt elhozni ezt a gyereket, mert nem bírni vele, amíg nem látja ezt a múzeumot. Nagybácsim valószínűleg nem tudta, ki volt Herman Ottó, nem is érdekelte, ennek fényében igazán rendes volt tőlük, hogy elvittek mégis. A bácsika kétséggel a szemében fürkészett engem, de mikor határtalan boldogságomat látta, könny szökött a szemébe. Halálosan unatkozó, osztálykiránduláson erőszakkal beterelt gyerekek sokaságához szokott, s ilyen veszettül boldog kis fanatikussal valószínűleg nem találkozott még. Áldott rokonaim úgy gondolhatták: ez már sok. Főként, mikor a bácsika átölelt és már én is a sírás szélén szédelegtem. Mindez egy rég halott, pókász-halász-madarász pali, valami poliészter tudós miatt. Úgy gondolták, jobb ebből kimaradni, inkább elmennek kávézni, mintsem ezt a kínos, érthetetlen színjátékot végignézzék, majd később visszajönnek értem.
Hogy aztán pontosan mi történt, nem tudom. Sokat kérdezgetett az ősz apóka, és én mindig a lehető leghosszabban válaszoltam. Mondhatni: kimaxoltam az ott elöltött idő minden percét, s mára csak annyi maradt meg bennem, hogy én még beszélhettem Herman Ottóval. Én még találkoztam vele. Én voltam az utolsó.
(4 napja találkoztam vele megint a lillafüredi palotaszálló alatt. Ott ül még mindig, boldog meghittségben, minden pillanatban érvényes magányban, távol az élőktől, a kezén verdeső madárkákkal.)
FORRÁS ITT

 

herman OTTÓ természet madarak bükk nemzeti park szép emlékek sztorik irodalom Centauri író writer Magvető kiadó

Fotó: Centauri

One Comment:

  1. Ibolya Nagy

    😍

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük