Vadvízi horgászkalandok a legvadabb folyónál

mura

Amikor békés – a Mura (Fotó: Centauri)

Az első, gyermekkori barangolás a Mura árterében (ITT & ITT) eszembe se jutott, amikor felnőtt fejjel már horgászni tértem vissza hozzá. Bár egyszer horgásztam kölyökként is, de ennek aztán nem volt semmi utóhangja: egyszer bedobtam a horgot, rögtön leakadtam, a damil elszakadt, nem volt velem senki, lehettem úgy tíz éves, azt hittem, ez ennyi, nem is volt velem semmiféle cucc, másik horog, másik úszó, összetoltam a botot, és hazaballagtam, hogy aztán közel húsz évig ne legyen a kezemben bot. Ha jól számolok, huszonnyolc éves korom körül vettem a fejembe, hogy horgászni fogok.

Egy meglehetősen elvadult embertől tanultam az első fogásokat, ő mesélt sokat a Muráról is, kiváltképp sokat a Mura egészen vad márnáiról. Emlékszem, asztali vörös bort ittunk, szalmakrumplit ettünk hozzá, semmi mást, és én egész éjjel hallgattam a beszámolókat és tanácsokat.

Ritkaság ez – hogy én ilyen kitartóan hallgatok 🙂 Mire felkelt a nap, másra sem tudtam gondolni, csak a Murára. Aludnom kellett volna, de nem tudtam, így aztán összepakoltam azt a kevés horgászholmit, ami akkor a rendelkezésemre állt, és motorra ültem. Abban a tudatban zötykölődtem az ismeretlen folyó és a már korábban említett „halálkanyar” felé, hogy visszafelé már márnákat hozok. Amikor órák múlva megérkeztem a nagy kanyarhoz, azzal szembesültem, hogy a hely óriási, és bár elláttak ezernyi tanáccsal, most mégsem tudom, hol kezdjek neki a horgászatnak. A fák alatt? Középre dobjak? Vagy a szélbe? Menjek beljebb, ahol csöndesebb a víz? Horgásszam meg a holtágat? Vagy az összefolyást? Legnagyobb örömömre felfedeztem egy idős horgászt a Mura és a holtág találkozásánál (később ez a hely vált hosszú évekre a törzshelyemmé).

Nagy örömmel és nem kisebb naivitással szólítottam meg az öreget, s rögtön a tárgyra térve a márnák után érdeklődtem.

Mire ő azt mondta, hogy menjek lejjebb a kanyar külső ívére és a kőszórások mentén próbálkozzak, „ott csakúgy hemzseg a márna”. Boldogan nyargaltam vissza az örvényhez, aztán pedig bevetettem magam a kövezett partot kísérő bozótba. Fel sem tűnt, hogy sehol egy ösvény, járásnak semmi nyoma, a csalán és a szeder bőven a fejem fölé magasodott, merő hólyag lettem és karistolás, és egyszerűen az istennek sem találtam egy nyúlfekvésnyi helyet, egy kis rést, ahol kibújhatok a dzsungelből, legalább annyira, hogy megláthassam a folyót. Tudtam, hogy ott hömpölyög alattam, talán csak pár méternyire, de bárhogy küzdöttem is, nem értem el. Kíméletlenül lassan haladtam, mert arra is ügyelni kellett, nehogy kifogyjon a lábam alól a talaj, és a magas partról a folyóba, annak is a legvadabb, legörvénylőbb részébe zuhanjak. Végül persze csak kiharcoltam magam a partra.

És még ekkor sem fogtam gyanút.

A part olyan meredek volt, hogy onnan csak lezuhanni lehetett, én mégis megpróbáltam valahol a víz közelébe ereszkedni, hisz amennyiben a „hemzsegő márnák” közül fogok egyet, azt valahogy meg is kell szákolni, de idefentről ez lehetetlen. Ráadásul épp csak a lábam alatt láttam a vizet, jobbra-balra semmit.
A folyó már első ránézésre is ijesztő volt. A Mura nem rohan, de ha csak ránéz az ember, érzi az erejét, mintha nem víz folyna benne, hanem beton. Annak ellenére, hogy a Murában is víz árad, mégis van benne valami ijesztően masszív, valami sűrű és kérlelhetetlen, s nemcsak folyik, hanem burványlik. Mindenünnen hatalmas örvények bukkannak a felszínre, majd a felszínre törő víztömeg látványosan – újabb örvényeket keltve – ismét alábukik, míg az egész őrülten forog, s egyszersmind halad is.

Ennek a kiszámíthatatlan, hatalmas erejű hömpölygésnek épp a legádázabb részén álltam. De mit lehet tenni, ha egyszer épp ott hemzseg a márna?

Hisz nekem is azt mondták, hogy a márna nagy harcos, teste akár a torpedó, színe aranyló barna, akár a folyóé, ereje a bivalyé, kedve egy gladiátoré, s a folyó vad-sötét mélyét kedveli, akkor logikus ugyebár, hogy épp ebben a vízi pokolban csoportosuljon. Nincs mit tenni. Bármilyen félelmetes is ez a partszakasz, bármennyire világos is, hogy elég egy rossz mozdulat, egy kilazult kő, elég egy pillanatra elveszteni az egyensúlyt, és máris a burványban, a kávébarna sodorban találom magam, s akkor meg sem állok a Vaskapuig.

Na de a márna! A márna! Az mindent megér!

Kicsit kitapostam a csalánost a part szélén, épp csak annyira, hogy lepakolhassam a holmikat, aztán fűbe-fába, főként kiálló gyökerekbe kapaszkodva próbáltam leereszkedni a kövekre. Szinte lógtam a gyökerekről, s amit el kellett volna találnom, az épp csak pár véletlenszerűen kiálló kő volt, az is egy csaknem függőleges kőfal alján. A nagy terv az volt, hogy azon a pár kövön ágaskodva, elérem majd a partszakadást, és onnan, ha kell, le tudom majd venni a szákot, horgot, ólmot, csalit – mikor mi kell. Végül sikerült megvetnem a lábamat egy kövön. A hátamat a partfalnak döntöttem, hogy pihenhessek egy kicsit. Rágyújtottam. Közvetlenül a lábam alatt-előtt irtózatos erővel tört fel a mélyből a víz, gyakran a szó legszorosabb értelmében feldomborodott a felszín, mintha hatalmas, ház nagyságú buborék törne fel a lávasűrű folyó anyagából.

Elgondolkodtam: vajon milyen mély itt a víz?

Miután kicsit megbarátkoztam a hellyel – amennyire ez lehetséges –, megkezdtem életem első murai és márnahorgászatát. Nem kis bajlódással lehalásztam a fejem fölül, a leszakadásról a botot, ám akkor rögtön rájöttem, hogy lesz itt még egy probléma. A szinte függőleges és rendkívül szűk parton annyi hely sincs, hogy a botot letámaszthassam. Sebaj, ha kell, tartom holnap reggelig. A márna mindent megér! És ahogy állok ott nagy tanácstalanságomban, a már kihúzott, jó ötméteres bottal, váratlanul az az ötletem támad, hogy beledugom a vízbe. Rögtön a lábam előtt, hogy lássam, mi van a kövek előtt, a burványban, alig egy lépésnyire attól, ahol állok. S úgy is tettem.
Nehéz szavakat találni arra, amit ilyenkor érez az ember. Tudom, pocsék fordulat ez, de tényleg nehéz. Mindenféle megtörténhet. Például, hogy a bot rögtön az elején elakad, és kiderül, hogy csak a félsz, az ismeretlentől való idegenkedés láttatja a folyót pokolinak, valójában a kövek előtt alig félméteres a víz. Vagy lehetséges, hogy 2 méter körüli, ami azért egy folyónál nem nagy kunszt, voltaképp elvárható. De amikor bedugod a vízbe a botot, szinte merőlegesen, és az csak megy és megy lefelé, egészen addig, míg már guggolsz és csak az orsó lásztik ki a vízből, az rémületes.

Amikor rájössz, hogy azon a meredek, kicsi helyen, a lábadtól húsz centire minimum 5 méteres mélységgel kezdődik a víz…

Meg az a tudat, hogy csak annyit tudsz meg, hogy 5 méternél mélyebb – na de mennyivel? Bár – gondolod akkor – nem mindegy? Ha egyszer a lábad sehogysem foghat medret, nem tökéletesen mindegy, hogy öt méter hömpölyög alatt vagy tíz? S jut eszedbe akkor, azért nem teljesen mindegy mégsem, mert ha örvény húz le – ezek az örvények aztán tényleg lehúznak a francba, ez itt nem kósza veszély, amely esetleg bekövetkezhet, nem, ez itt bizonyosság, aki és ami ott a vízbe kerül, az le vagyon húzva, el vagyon nyelve, sőt nyeletve, valószínűleg örökre, hisz látom, ahogy ágak jönnek föl, tuskók buknak alá, el sem képzelhetem, hogy az istenben lehet itt horgászni –

szóval, itt az örvény valóban lehúz, és akkor bizony rohadtul nem mindegy, milyen mélyre mész, mert öt méterről még csak felverekszem magam valahogy, bár a dobhártya már ott is majd beszakad, de ha nyolc, tíz vagy tizenöt méter mélyre visz a Mura, és ott pörget-forgat körbe-körbe, akkor az ott már a vég.

Mi tagadás, berosáltam egy kicsit – akkor először, de nem utoljára –, de ha már egyszer lemásztam oda, ahol a legendás márna nyüzsög, tobzódik és rajzik, csak nem hagyom annyiban a dolgot!
Minden mozdulatomra ügyelve, gyökerekbe kapaszkodva s imbolyogva, üggyel-bajjal felcsaliztam, és életemben először bedobtam a Murába. Miután hozzávetőleges elképzelésem volt már a mélységéről, az sem lepett meg, hogy mire az ólom a mederbe ért, a folyó az egész szereléket kisodorta a partra. Sokat kísérleteztem, de végül beláttam, hogy itt csak a part mentén horgászhatok. El is képzeltem, hogy a meredek part alján, annak is a legtövében, ahol vadul áramlik le a víz, ott lubickol a márna. Ott viszont folyton elakadtam, feltehetően a védmű kövei között, a csalim is folyton leesett. A sajt, amit a márna horgászatához ajánlottak, egyáltalán nem maradt a horgon, így csak gilisztával próbálkozhattam. Próbálkoztam is, becsülettel, hol egyensúlyozva, akár egy akrobata, hol a falnak vetve a hátamat, álló nap, de semmi.

Nemhogy kapásfélém nem volt, de nyomát sem láttam halnak. Egy moccanást, egy ugrást sem a felszínen. Egy ujjnyi küszt sem.

Napnyugtakor megszállt a diabolikus gondolat, hogy jó helyen vagyok, jól is csinálok mindent, csak épp a márna is éjjel jön majd, ahogy a tavakon éjjel jönnek-harapnak a nagy pontyok. Óriási volt a kísértés, hogy ott maradjak. Közben az öreg horgász, mint aki jól végezte dolgát, összepakolt és hazaballagott.
Egyedül maradtam a parton. Csak én és a folyó. Úgy tűnt, hogy amit eddig vadnak és erősnek hittem, a folyó is csak éjjel igazán vad és erős. Ahogy a színe változott, ahogy erősödött a partmenti csobogás, mintha minden percben növelné erejét, megrémített, holott akkor még azt sem tudtam, hogy milyen hamar árad, milyen gyorsan képes elönteni akár a magasabb partot is. Pontosan nem tudom, miért, de mielőtt tökéletesen besötétedett volna, visszakapaszkodtam a partra. Ez még nehezebben ment, mint a leereszkedés, aztán némi kétségbeeséssel próbáltam ugyanott visszamenni a járhatóbb területre, ahol bementem. Nem találtam a nyomaimat, a szeder és a csalán pont úgy magasodott fölém, mintha ott sem jártam volna. Végül sikerült kijutnom a halálkanyar előtti tisztásra – éjszakára. Gondoltam, lógathatnék éjjel is, a nagy és vad éji márnákra, de már nem láttam semmit, nem maradt időm rá, hogy másutt is felmérjem a terepet és berendezkedjem éjszakára, és mivel a partszakadás alatti manőverezés kimerített, úgy döntöttem, hazamotorozok. Ahogy éjszaka bukdácsoltam a Simsonnal a kátyús utakon, rossz érzésem támadt.

Ott kellett volna maradni, a leszakadásnál – gondoltam szomorúan. – Biztosan ott jön a márna! E pillanatban is ott úsznak, örvénylenek ők is a folyóval és várják a csalit. Hülye vagyok. Túl gyorsan feladtam.”

Otthon hamar eltettem magam. Mély álomba zuhantam, amiből „horgászmesterem” hívása ébresztett, hisz tudta, hogy a Murára megyek.
– Na mit fogtál? – kérdezte.
– Semmit – vallottam be restelkedve –, pedig kitartóan próbálkoztam.
Aztán elmeséltem neki mindent töviről hegyire, mondtam, hogy szerencsémre volt ott egy öreg spori, akitől tanácsot kérhettem, és ő rögtön átküldött a legjobb márnázós szakaszra, talán csak a nap nem volt megfelelő vagy a vízállás.
– Hová küldtek? – kérdezte a „mester”.
Mondom neki:
– A kanyar alsó, külső ívére, oda, ahol a part szinte leszakad, a kövezéshez.
– Ó, bazdmeg! – sóhajtott együtt érzően a mester. – Ha valahol ezer év alatt sem fogsz még egy kibaszott keszeget sem, akkor ott!
– De az öreg azt mondta, hogy….
– És te elhitted? – vágott közbe a mester. – Komolyan azt hiszed, hogy a helyi spori megmondja, hol fogd ki az orra elől a halat?
– Hihetőnek tűnt – válaszoltam –, azt mondtad te is, hogy a hal szereti a kövezést, a süllő, a márna, a paduc, ott meg rengeteg a kő.
– Oké, de az ott egy betonkeverő! Ott még az életben nem fogott senki sem halat.
– Akkor az öreg tévedett?

– Nem basszus, nem tévedett, hanem csontra szívatott – mondta a mester életem első murai horgászata után.

És bár nehezemre esett elhinni, hogy az az ember szándékosan küldött olyan helyre, ahol a hal sem jár, ma már tudom: ez történt pontosan. A „gyüttmentekkel” nem bánnak kesztyűskézzel, ezért a második alkalommal megvártam, míg együtt mehetek, ismét a vad Murára, de már nem egyedül, hanem a „mesterrel”.
Folyt. köv. 🙂

Mrożek és a Mura – árkon bokron át három határon

Ösztön, őrangyal, hetedik érzék – A stressz a mi őrangyalunk?

2018.07.02. – 48 órás torTÚRA – záporok, piócák, extrém horgászat

14 Comments:

  1. Szabó Edit

    Én sosem horgásztam, de annak az eredményét és az ilyen történeteket nagyon szeretem!
    S most izgatottan várom, hogy meglett-e az a fránya márna. 🙂

    • Jó is, ha felkészülsz még pár horgász-emlékre, mert lesz – a Mura elsősorban horgászatokkal kapcsolatos emlékeket adott, de ahogy azt először írtam, általában nem nagyfogások krónikái ezek. De ahogy végeztem az emlékek javával, kicsit körbejárom a Mura vidékét is, a szőlőhegyeket is például – sok fotóval 🙂

      • Szabó Edit

        Akkor készülök!! Sok olvasnivalóra és sok szép fotó nézegetésére. Mindkettőt nagyon kedvelem. 🙂 🙂

  2. Ne haragudj, de most nagyon nevetek. 😀 😀 😀

    • Dehogy haragszom – tényleg tudok naiv lenni, ahogy ezt nemrég Icának is írtam egy poszt alatt. Általában hibának gondoljuk a naivitást, de azért ez sem annyira egyszerű kérdés, megérne egy misét ez is, mindenesetre annyit biztosan állíthatok, hogy a naivitásnak, jóhiszeműségnek (és rokonainak) sok bretlit, de annál is több sikert köszönhetek. A mérleg végül is, legalábbis az én esetemben, azt hiszem, pozitív. 🙂

      • Huszonévesen még lehet, még belefér, nem a naivitás a nevetséges, hanem elképzeltelek csalizni ilyen körülmények között, meg dobni úgy egy 5 m-es dióverővel, hogy mögötted a susnyás. 🙂 🙂

      • Marsovszki Viktória

        Mert képes vagy hinni a lehetetlenben is, olyan meg számodra kevés van, Cen. 🙂 Végig izgultam a Murai-beszámolódat, mint egy krimit, és húztalak vissza a partról, bele ne ess! Egész kifáradtam a történet végére. 🙂 Megdolgoztatod te az olvasót is., Cen. 🙂

      • Nagyné Ica

        Naivitás némi elszántsággal megspékelve, vagy fordítva. 😊 Hasonlóan Edithez, én is jót mosolyogtam! Nekem vannak horgász élményeim, néhànyszor elkísértem a férjemet különböző horgászhelyekre. Közülük a “legvadabb” a Sebes-Körös volt, de azért az általad oly látványosan leírt Murához nem is közelítetett. 😊 várom én is folyt.köv.- t 😊
        Szép estét mindenkinek! 😊

        • Sokan unják a horgászást – te is untad? 🙂 🙂

          • Nagyné Ica

            Maga a horgászás engem nem nyűgözött le, viszont a természet hangjai, látványa, igen! Néha segítettem szákolni. Egyszer egy 5 kg-os ponty akadt horogra, én szákoltam meg. A lányom mindenkinek elújságolta: anya fogott egy nagy halat. 😊

  3. Nagy Ibolya

    Istenem, Cen’, csakhogy élsz! (mondjuk én is ilyen hülye vagyok (bocs’), bízom az emberekben😊) Nem merült fel, hogy az öreg akkor miért nem ott horgászik?
    Imádtam az egészet úgy, ahogy van és várom a folytatást!🐟👩🏼‍🌾🐟🐟😊

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.