Ösztön, őrangyal, hetedik érzék – A stressz a mi őrangyalunk?

mura

Ez az a hely, ahol a Nap is csak ritkán igazít el – a Mura ártere (Fotó: Centauri)

2018.10.27. Legutóbb ITT írtam első murai barangolásomról, amikor is gyerekfejjel bekavartam a Mura árterébe, és úgy léptem át a magyar-jugoszláv határt, hogy nem is tudtam róla. Ezt a szálat úgy varrnám el, hogy ugyanakkor teszek egy kis kitérőt is. 🙂
Többször is átéltem, hogy ha necces helyzetbe kerülök, kétféleképp reagál az elme. Egyrészt átkapcsol egy ritkán használt üzemmódba, mintegy mozgósítva minden képességét. Míg az ember a megszokott állapotában álldogál valahol, eltévedve vagy veszélyeztetve, de még némiképp megőrizve a nyugalmát, az alapjárathoz közeli állapotban, addig szinte semmit sem tud, semmire sem képes, talán csak annak megállapítására, hogy eltévedt, és ez most egy necces, veszélyes helyzet. Ilyen volt az is, amikor Delhiben eltévedtem. Épp ezek azok a tipikus helyzetek, amikor meg kellene őrizni a hidegvérünket.
Én ma már nem vagyok biztos abban, hogy minden helyzetben a hidegvér jöhet a segítségünkre.
Ugyanis amikor váratlanul leesik az embernek, hogy ott áll Delhi közepén, tök egyedül, nem beszél nyelveket, nincs nála pénz, nincs segítsége semmi, ráadásul pontosan tudja, hogy Delhi nem a világ legbiztonságosabb fővárosa, akkor bizony kétségbeesik. Amint akkor is, ha a Mura árterében rájön, hogy gőze sincs arról, hol jár épp, úgy lépi át a határokat, hogy észre sem veszi, és mivel történt mindez még bőven az „átkosban”, mindezzel azt kockáztatja, hogy akár rá is lőhetnek, akkor bizony, kétségbeesik.
Nem is tudom, hogy egy gyerek képes-e bármilyen kockázatos, őt veszélyeztető helyzetben higgadtságra. Inkább valami elemi félelem és rémület borítja el, általában egy pillanat alatt,
de valahogy épp ez a félelem kapcsolja át az elmét egy másik üzemmódba. Épp ez a pánik egyszerűsít le mindent. Ahogy azt Delhiben is átéltem – és sosem felejtem el! – úgy a Mura árterében is az történt, hogy leegyszerűsödött minden. Az első delejes rémületet követő pillanatban nem maradt a fejemben semmi, nem érdekelt semmi, totálisan kiüresedtem, voltaképp nem működött a látás, a tájékozódás, a ráció, de még az emóció sem. Nem gondoltam és éreztem semmit, valamiféle teljeskörű evakuálás zajlik ilyenkor a fejben, a nyomában viszont,
a megüresedett pszichében működésbe lép valami, amit normális esetben ritkán használunk, s jobb híján nevezhetjük ezt hatodik vagy hetedik érzéknek.
Van ilyenkor valami, ami fáról fára mutatja, hogy mikor merre menjek, hol forduljak balra, hol balra, hol keljek át, hol gyorsítsak, hol lassítsak, milyen tempót vegyek fel, néha olyan erősen és egyértelműen, mintha az ember lehunyt szemmel, süketen és vakon menne, mintha csak megragadná egy láthatatlan segítő kezét, és kizárólag rá, erre a láthatatlan kézre vagy ösztökére hagyatkozna. Igen, mondhatjuk ezt ösztönnek is, és aki átélte már ezt párszor, azon sem csodálkozik, ha mások őrangyalokról beszélnek. Legyen ilyenkor egy angyal az emberrel, vegye át fölötte az ösztön a vezetést, legyen hatodik vagy hetedik érzéke, mely ilyenkor remegő lábakkal ugyan, de halálbiztosan vezeti, az biztos, hogy az ember egyszer csak ott áll, ahová jutni akart, ahol biztonságban van, ahol vége a kalandnak, a veszélynek. Bár ilyenkor még kába marad egy ideig, de abban a pillanatban, amikor célba ért, kitalált az ártérből, azon nyomban elengedik a kezét. Rögtön magára marad, boldogan és szörnyen egyedül.
Azt hiszem, ez a magány legédesebb formája. A lelke mélyén tudja az ember, hogy miből fakad. Abból, hogy már nincs szüksége a segítségre. Már kijutott. Már megúszta. Az volna a gond, ha még mindig úgy érezné: a kezét fogja valaki.
A másik, ami ilyenkor történik, az egyfajta stornózás. Bár a jelenség lényege épp az volna, hogy vészhelyzetben olyasmit is átlát az ember, amit alapjáraton semmiképp, teszem azt, egy tízmilliós város úthálozatát (akkor is, ha életében először jár ott, és alig érkezett pár órája), vagy a Mura árterét, ami sok szempontból Delhi káoszánál is rémisztőbb labirintus, ám ahogy kiér, s bolyongásának vége, elfelejt mindent. Ha agyonütnék, akkor sem tudná megmondani, merre ment, hogyan került ki végül, mi volt az, ami segítette.
Két oka is lehet ennek. Mégiscsak stressz egy ilyen bolyongás. A stressz valójában jó, olyan felfokozott állapot, mely a szélsőséges helyzetekben segít. A stresszes életmóddal csak az a baj, hogy az állandóan stresszben, vagyis felfokozott és életveszélyes vagy annak megélt helyzetekben huzamosan élő ember kimerül, sőt elpusztul. Bár az időnként jelentkező stressz segít, a felfokozott állapot fenntartása nem lehet cél,
hisz akkor előállna az a helyzet, amikor stressz van, de nincs már hozzárendelt vészhelyzet. Ez valószínűleg pusztító.
A stressz az ember ellen fordul ilyenkor. Ezért, ahogy a gond megoldódik, meg kell szűnnie. Teszi ezt úgy, hogy magával ránt mindent, az emlékezet nagyrészét is. Magával visz mindent, amit feleslegesnek ítél. Ezért nem tudom megmondani, hogyan találtam ki a Mura árteréből. Ha őrangyalra gyanakodunk, akkor az angyal volt az, aki jobbnak látta stórnózni az egészet, hogy csak annyi maradjon: sikeresen kijutottam. Ne emlékezzek a kínos részletekre. Mert néha talán vannak azok is. Nem egyszer álltam meg egy-egy ilyen helyzet után, s nem értettem, honnan vannak rajtam sebek, miért vagyok nyakig sáros, vagy – hogy a legextrémebb, eddig még meg nem írt esettel is előhozakodjam – hogyan fagyhatott kékre a lábam, olyannyira, hogy anyám, orvosként, halálsápadtan masszírozza hidegvízben, és végül csak annyit mondjon: most majdnem elvesztetted az ujjaidat, tudod?
Mindent összevetve talán odáig is elmerészkedhetek, hogy léteznek őrangyalok.

Kút a Nap alatt Centauri író szerző magvető kék angyal jégvágó kákob botja irodalom regény novella film videóHa az enyémre gondolok, úgy hiszem, az őrangyal és a stressz talán egy és ugyanaz. S bölcs az angyal, kegyes a stressz. Jó, hogy viszi magával a „térképet”, a megoldás képleteit, s így minden rosszat. Talán ennek köszönhető, hogy megannyi durva és necces helyzet később méltó helyet talál bennünk, s nem másutt, mint a legszebb emlékeink között.
Ismerős, amiről beszélek? Történt már veletek is ehhez fogható? 🙂

Mrożek és a Mura – árkon bokron át három határon

Amikor meg voltam húzatva – Fuss, Forrest, fuss!

Delhi adományai (Litera)

Kék angyal (Magvető Kiadó, 2008)

19 Comments:

  1. Nagy Ibolya

    Nagyon jól írtad le Cen’, valósággal beleborzongtam. Csak annyit, van aki ilyenkor pánikba esik, amit nem tud uralni, elhatalmasodik rajta.
    A másik, -én is ebbe a csoportba tartozom- az első sokk után lenyugszik és próbál higgadtan gondolkodni, megoldást keresni.🤔
    Igen, a pozitív stressz jótékony, abban kevesebb részem volt😊😊

  2. Szabó Edit

    Pörgettem most magamban az emlékeimet és bevillant egy, amikor azt hiszem, megéreztem, hogy milyen lehet a halálfélelem.

    A Hármas-Körösben tanultam meg úszni gyerekként. Annyira tudtam már, hogy bátran ugráltam fejest a nagyobbik trambulinról is. Mígnem egyszer az az ötletem támadt, hogy ugrok egy talpast. Fogalmam sem volt, milyen mély ott a folyó, és meglepődve tapasztaltam, hogy leértem az aljára. Amennyire tudtam, elrúgtam magam, de mégis iszonyú hosszú időnek tűnt, amíg felfelé evickéltem, és átvillant az agyamon, hogy sosem érek fel, hanem megfulladok. Aztán végül – nyeltem ugyan pár korty vizet, de – mégis felbukkantam a víz felszínén.

    Senkinek nem meséltem el, hogy mi történt, de jó ideig elkerültem a trambulint. 🙂

    • Jaj de ismerős ez is – halálfélelmet én is átéltem többször is vízben, egyszer hóban is, mert abban is elsüllyedhet az ember, ha nem vigyáz és nagy a hó meg hóvihar van… 🙂

      • Szabó Edit

        Akkor esetleg számíthatunk ezekre az emlékekre is, Cen’, még ha nem is sorolhatók a legszebbek közé?

  3. Marsovszki Viktória

    De még mennyire, hogy átéltem, és szerintem mindenki. Gyerekkorban sokszor, mert provokálja is az ember sorsot, még ha nem is akarattal. Akkor még nagyon erős a vágy, és nincs elég tapasztalat. Remekül megfogalmaztad, Cen, és félelmetes pontossággal vissza tudod idézni. Mivel, hogy írónak teremttettél. Mos napokig fogok az emlékezetemben kutatni ezek után, mert az érzés egyértelmű, hogy többször átéltem, de el is temettem, 🙂

    • Ha valamelyik felbukkanna mégis, oszd meg velünk – ha lehet, és ha olyan 🙂 🙂 Én még hozok egy ilyen emléket, igaz téli, de erősen idekapcsolódik, s amúgyis közeleg a tél is 🙂

  4. Szabó Edit

    Jó, hogy kitetted ide a Kék angyalt! A poszt olvasása közben nekem is eszembe jutott. 🙂

  5. Eddig azt hittem, hogy csak én kerülök ilyen helyzetekbe. Már azt gondoltam, hogy valami nagy baj van a fejemben, de így visszagondolva, lehet tényleg vannak angyalok. 🙂 Én álmomban is sokszor tévedek el, de valahogy ott is mindig megtalálom az utat a végén. 🙂

    • Egyszer Moszkvában tévedtem el. Február, hó, hideg, ráadásul este 7 után, bolyongtam kicsit, majd leintettem egy taxit. Hatalmas orosz tudásommal magyaráztam a címet, de a taxis olyan árat mondott, /nyilván szerette volna kihasználni, hogy milyen béna vagyok,/, hogy menet közben kinyitottam az ajtót, és mondtam álljon meg, mert annyiért nem kell a fuvar. Veszekedtünk pár percet, majd megállt, kiszálltam, és mit ad isten ott állok a ház előtt, ahol a szállásunk volt. 🙂

  6. Nagyon örülök, hogy megérkezett a folytatás, benne indiai emlék párhuzamokkal..bizony nem lehetett veszélytelen akkor és ott bolyonganod..Az erős hatású stresszek között emlékezetessé tudnak lenni az aggódásszerűek szeretteinkért – néhányszor okkal sajnos. Jobb esetben kiderül, hogy a túlaggódás hajlama űz, ezen lehet faragni persze 🙂

  7. Idén télen a 12 éves fiam valahogy lepottyant a sífelvonóról egy ismeretlen havas fenyőerdő közepébe. Mikorra a nővére észlelte, és szólt nekünk, már fogalmunk sem volt igazán, melyik pályán vagy erdőségben bolyong – magát a Gyűrűk urába vagy hova képzelve. Órákon keresztül keresték többen, sehol nem akart felbukkanni..én a kishúgával egy hüttében vártam…végül nagyon kedves idegenek segítették vissza..Abban nem tévedtem, hogy eleinte fantáziája többszörös szereposztásában kalandozott, katasztrófa-túlélt..de aztán kezdte megelégelni a dolgot ☺

  8. Szabó Edit

    Nem a poszthoz:
    Bár nem nekem címezte, engem is szíven ütött és elgondolkodtatott Lodovico hozzászólása. Hozzád méltó módon reagáltál rá, Cen’! Nagyon remélem, hogy elolvassa.

  9. Nagyné Ica

    Ösztön vagy őrangyal? Jó a kérdés felvetés! Én általában ösztönösen cselekszem, mindig úgy érzem gondolkodás nélkül jön a megoldás. Lehet ez azonban téves elképzelés is, mert talán törlódik az emlékemből a megoldásig való eljutás fázisa. Lehetnek őrangyalok! A lányom biztos ebben. Őt az őrangyalai segítik. Nem vagyok szkeptikus és nem zárom ki, hogy nekem is van/ vannak őrangyalaim. Igen sokszor volt szerencsés fordulat az életemben, amikor végződhettek volna rosszul a dolgok, de valahogy mégis jól alakultak. …és igen! Olyan is volt amire nem emlékszem hogyan tettem meg, de megtettem: kicsik voltak még a gyerekek, 5-6 évesek, amikor egy bànyató környékére mentünk ki, a férjem horgászott, a gyerekek fürödtek. Nem hagytam öket magukra, nem éreztem biztonságosnak annak ellenére, hogy a férjem azt mondta, hogy az. Egy óvatlan pillanatban a lányomat elnyelte a víz. Valószínű, hogy nem gondolkodtam,utána nyúltam és kiemeltem. No ez az amire nem emlékszem pontosan hogyan történt. Talán az angyalok! Örök hálám! 💜

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.