• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Ferencz Győző: A szerző nullfoka

A SZERZŐ NULLFOKA

Népszabadság, 2007.06.

Centauri: Pátosz a káoszban

Centauri Jégvágó magvető pátosz író irodalom sikerkönyvA Pátosz a káoszban egy valósággal divattá lett műfaj, a novellaregény újabb változatával szolgál. Bodor Ádámtól Dragomán Györgyig sokan írtak az utóbbi időben olyan elbeszélésfüzért, amelynek darabjai önállóan, tetszőleges sorrendben is elolvashatók, de mégis összefüggő, noha széttartó művet alkotnak.
Az írások egymásba nyílnak, visszatérő szereplők bukkannak fel, többnyire azonos helyszínen, a Pátosz a káoszban novellái például egy Nullfoknak nevezett városban játszódnak. És összeköti őket a narrátor, aki az első novella lapjain egy vonat ütközőjén részegen utazva próbál meghalni – talán hogyha már megidézi Roland Barthes Az írás nullfoka című tanulmányát, eleget tegyen a szerző haláláról szóló tézisének is –, de miután ez nem sikerült neki, az író mintegy leleplezi a hősében megtestesülő életrajzi énjét, és átadja neki a szót.
Könnyen teheti, hiszen életrajzi énjét már jóval korábban, a címlapon megszüntette: a könyv szerzőjeként feltüntetett Centauri annyira nem létezik, hogy a kötetnek még copyright-jelzése sincs. (Veszélyes játék ez manapság!) A szerző tehát életrajziságában is fikció, ezért álneve meg sem próbál reprodukálni egy szokásos, vezetéknévvel-keresztnévvel ellátott írófélét. A Centauri álnév egyszerre utal a mitológiai lényekre és a csillagképre: kentaurok vagyunk mindannyian, írja a Massa Confusa című novellában, „igyekszünk magunkat kiemelni egy rendszerből, amelynek azonban maradéktalanul és örökre atomjai vagyunk”. A szerző ezzel nemcsak művét, hanem önmagát is olyan kozmikus léptékbe helyezi, ahol minden fogalom értelmét veszti, a műalkotásé és az önmegalkotásé is, tehát felszámol mindent, amiből és amiért ez a könyv létrejött.
De egyben jelzi, hogy a megírhatatlan világregény státusára tart igényt. Ez a káosz pátosza: úgy teremteni meg valami nagy, összefüggő narratíva illúzióját, hogy közben az elbeszélés ízekre bontja önmagát, de törmelékeiből mégis összeáll valami, ami épp töredékességénél fogva teljesebb és sokszínűbb, mint a teljesség igényével fellépő, de azt művi eljárásaikkal korlátok közé szorító művek. Mindez persze nem több, mint egy prózapoétikai eljárás arra, hogyan lehet megírni a nagy elbeszélés haláláról szóló nagy elbeszélést. Ezt a trükköt alkalmazza az úgynevezett mágikus realista próza, és Centauri valóban Márquez, Grass, Rushdie, és persze Szentkuthy nyomvonalán jár.
Novellái poétikailag talán annyi újdonsággal szolgálnak – és ez nem kevés –, hogy a törmeléket is tovább aprítják. Elkezdődik egy történet, mondjuk arról, hogy a hóban rekedt elbeszélő feltör egy házat, majd a ház távol lévő lakójáról következik leírás, ezt egy kis betét követi a törzsfejlődésről, egy kocsmai jelenet, melynek tárgya ember és állat együttélése, egy újgazdag család vidékre költözése, egy társadalomalatti testvérpár működése. Az írást végül egy apokaliptikus szeretkezés képe zárja. Pontosabban csak berekeszti, hiszen a novella éppen arról szól, hogy az egyik téma hogyan bújik elő a másikból, és kettő között ugyan mindig találni kapcsolatot, de az egész láncolat akkor sem vezet sehova, ha visszakanyarodik önmagába. Csak események láncolata létezik, de az semmiféle végső értelmet nem tár fel. Ezt azonban olyan verbális tehetséggel vezeti elő Centauri, hogy állításának értelmet kell tulajdonítanunk.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük