Véres verziók és víziók (Lehotka)

Centauri jó (rózsafa) tollú, számos stílusban otthon (Pokol?) van egészen az abszurdig, gördülékeny történeteiben/vízióiban szórakoztatóan játszik a nyelvvel.

Lehotka Gábor (Papiruszportál)

Centauri: Kék angyal (Magvető Kiadó)

Centauri Jégvágó kék angyal magvető kiadó író irodalom könyv Jégvágó Jákob botja véres verziókCentauri néhány éve jelentkezett először írásaival. Csokonai Lilitől Spiegelmann Lauráig sokan megpróbálkoztak a kortárs magyar irodalom szerzői közül álnéven írni. Amilyen többletet adhat kétségkívül a sejtelmesség, az álnév keltette feszültség, olyan veszélyes is lehet az anonimitás, hiszen kétélű fegyver: ha egy mű nem elég jó, akkor a feledés homályába veszhet, legyen akár koszorús költő a kiötlője. Ez utóbbi változatnál azonban egy rossz mű írójának felfedésére a legritkább esetben kerül sor.
Egy jó könyv viszont minden körülmények között megragad. A Kék angyal Kút a nap alatt című nyitó novelláját egy BKV-járaton (sok mindenre a legjobb lakmusz) kezdtem el olvasni, végállomástól végállomásig. Ha igazán érdekes egy mű, akkor függetleníteni tudom magam a körülményektől, s rabul ejt. A hosszú buszozás vége az lett, hogy a novella utolsó oldalán tartva a vezető utolsó felszólítása után a kelleténél később kezdtem meg a leszállást, be is csukott a hátsó ajtóba. Krizosztóm nagyon jó stílusban megírt története igen erős kezdésnek, kitűnő írás, s az utolsó oldalt nyugodt viszonyok között újraolvasva azon kezdtem el gondolkodni, hogy a feltehetően a harmincéves háború idején zajló történet, Krizosztóm carpe diemje és az utolsó novella között ha lesz, milyen ív feszül majd – hová, meddig jut el a szerző a különös szerzetestől, s tudja-e tartani a magasra tett mércét? Előtte azonban egy kis névfejtést végeztem.
Jelenések és jelentések
Kentaurok: mesés fajtája a démonoknak az ógörög mitológiában, természetére nézve hasonló a szatírokhoz, szilenekhez és pánokhoz. A szaktudomány még nem tudta kideríteni, vajon sajátságos alakjuk (derékig ember, azon alul ló) szeszélyes formájú felhőképleteknek személyesítése-e, avagy rohamos hegyi vizekre vezetendő-e vissza. Az ókori genealógia Ixiontól és Nephelétől származtatja őket, akit Zeusz Herának képére és hasonlatosságára teremtett (innen a fentebbi felhőelmélet). Annyi kétségtelen, hogy a mítosz alakulásába valamely népnek emlékezete játszott bele, mely lovairól ritkán vagy soha sem szállván le, utoljára a nép képzelme egynek nézte a lovast lovával. A művészeti fikció (lónak és embernek összeolvasztása) korántsem egyszerre, hanem lassankint keletkezett. Eleinte meghagyták az egész emberi testet és csak hátul tették oda a lónak hátulsó részét, majd áttértek a derékig ember lóalakra, úgy azonban hogy a két test egybeforrása helyét valami szövettel vagy palásttal eltakarták. (A Pallas nagy lexikona)
 „Cen Centauri Kentaur
A déli égbolt csillagképe. Legismertebb objektumai: Proxima Centauri, ez a Naphoz legközelebbi csillag. Omega Centauri (NGC5139) az égbolt legfényesebb és legnagyobb gömbhalmaza.” (MCSE Esztergomi Helyi Csoport)
A név kötelez, és mivel választott névről van szó,
„ezt a nevet eleinte nem én hordtam, jó pár évig egy szereplőmé, egy druidáé volt. Később viszont tisztázódott, hogy a számos név közül ez az, ami engem illet, így aztán fogtam magam, és kisajátítottam. Pontosabban nevet rosáltunk a szóban forgó druidával. Én Centaurivá váltam, ő pedig Ventura lett.” (Interjúrészlet) ez esetben többet jelenthet a megszokottnál. Nem akartam megfejteni Centauri valódi kilétét, inkább az író érdekelt. XXI. századi téveszme, talán a felvilágosodásban gyökerezik, hogy a világ minden egyes történése, jelensége racionális képletekkel leírható, mindent észérvekkel meg lehet, sőt kell magyarázni. Noha sok rejtélyt jó lenne tudni (csak egy konkrét példa: ki adta ki a tűzparancsot több 1956-os tömegbe lövetésnél), nem szükséges okvetlen minden kulissza mögé benézni.
A novelláriumot végigolvasva óhatatlanul a babitsi verssorok jutottak eszembe („a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam”), ám Centauri nem ennyire pesszimistán vizslatja az univerzumot, és tovább is jut. Novellái alfája és ómegája (még a legkönnyedebbnek tűnőké is): a lét értelme; az esztétikai és a nem csupán esztétikai rút és szép konfliktusa, az egyik állapotból a másikba vezető út (vagy képtelensége), a tökéletességet óhajtás és a tökéletlenség végzetessége, az egyének lehetőségei és céljai között feszülő ellentét, és köztük az író (alkotó) világmegváltó vagy világrontó szerepe.
A mottó („Aztán láttam, hogy egy angyal szállt alá a mennyből, a mélység kulcsa volt nála, és nagy láncot tartott a kezében. Jelenések könyve 20.1”) az utolsó, kulcsnovellánál nyeri el értelmét, amelyben az író az Angyal által a Pokolban az örökkévalóságig (vagy csak ezer évig?) az írásra kényszeríttetett:
„Leteper és meggyaláz. Üt és ver. Ujja, mint a penge. Karja, mint az acéllánc. Lihegése, akár a hajnali fagy. Angyal-kápó. Addig ütlegel… Meddig is? Órákon át? Napokig? Hetekig? Nem, itt sincs ilyen. Szakadatlan – alighanem az örökkévalóságig.”
Ám a mélység kulcsára utaló mottó mellé nem árt, ha hozzátesszük a folytatást: „Megragadta a sárkányt, az ős kígyót, vagyis az ördögöt, a sátánt és ezer évre láncra verte.” (Jel 20,2) „…kiemelte belőle a tollat, az orromhoz tartotta: Vigyázzon rá, el ne veszítse! Ez az Ön pacemakere. Tartsa mindig nedvesen és véresen.” (Zárójelentés)
Az ars poeticus szenvedésnél Centauri történetei jóval többről szólnak. Az egyes szám első személyű Krizosztóm/Centauri/Ventura korszakokat (harmincéves háború, az 1871-es Párizs, a bróker- és a számítógépes éra), országokat, városokat/helyszíneket (Prága, Rouen, vagy az utolsó novellában a Pokol) átölelő történeteiben az igazit, az igazat keresi. Ez sok esetben a másik nem elérhetetlen mintapéldánya, Néma Lea. Az örök és elérhetetlen szerelem vissza-visszatérő elem az afáziás Néma Lea iránt, aki asztrállány, szent, „a csönd ájtatos diakonisszája”, akiért „meg kell gebedni” – az elérhető és megkapható Norma Leával szemben (Norma Lea zónatitka), aki a „profán papnője”, „bőségszaru”, „önmaga cáfolata” – vagy Atera Flammával (Altera Femme?) szemben, aki ugyanígy reménytelenül és beteljesületlenül szerelmes hősünkbe.
A novellák, akár a neccharisnya szálai, finoman kötődnek egymáshoz, az állandónak tekinthető alapszereplőkön kívül egyes helyek (Beaufort-tenger), kifejezések (papír, papirusz, rózsafa toll, neccharisnya), mellékesnek tűnő személyek (Homolle és haleledele), a folyton visszatérő deviancia (önpusztítás, öncsonkítás), fogyatékosság (némaság, vakság, süketség, púposság, többféle torz lét: ember-állat, ember-növény átmenet, antropomorf állat stb.) teremti meg a novellák közti kohéziót. Centauri jó (rózsafa) tollú, számos stílusban otthon (Pokol?) van egészen az abszurdig, gördülékeny történeteiben/vízióiban szórakoztatóan játszik a nyelvvel (a beszélő nevek, pl. Nullfok mint visszatérő helyszín; még az első novellában is: pl. Koleszterin atya; a fonó és még számos metafora), ám ez a stíl esetenként, egy-egy nyelvi poén kedvéért öncélúvá válik, illetve döccen (elitta az agyát – 40. o., ádáz nőiességgel működik – 165. o.), és sokszor szakítja meg a nyelvi szövetet szándékoltan durva, nekem túlzottan erős kifejezéssel. Apróságokkal is játszik, a visszatérő 747-es és az 1112-es szám közötti különbség az egyik novellában véletlenül éppen 365 – és így tovább.
Az első novella színvonalát nem sikerült ugyan végig fenntartani, de az izgalmat igen, jó kentauri történetek születtek, lélegző szöveggel. Jeles novellárium és bestiárium.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.