Könyvesblog, 2008.

Az ember nemcsak nevet ad, hanem kap is, mint én a Centaurit

Könyvesblog, 2008.06.18.

kérdező: Fábián Emese

 

Centauri Jégvágó kék angyal magvető író irodalom sikerkönyvAz év nagy felfedezettje az ismeretlen Centauri szerző. Megpróbáltuk kinyomozni, ki ő, sokak szerint egy már befutott író, mások szerint kezdő. Interjút készítettünk vele, hátha kiderül róla valami.
2006 előtt is publikált? Bennem is felmerült, hogy gyakorlott, ismert író bújik meg a Centauri név mögött.
Nem. De ezt majd vagy elhiszik, vagy nem. Többen azt hiszik, hogy korábban írtam már. Ebből indult el a történet, abból a kérdésből, hogy egyáltalán létezem-e. Ami persze így, ebben a formában képtelen felvetés, abban az értelemben viszont jogos, hogyha én egy más néven már régóta publikáló szerző vagyok, pontosabban annak a feltételezett, többé vagy kevésbé ismert írónak a vicce, akkor a Centauri név mögött voltaképp nincs új identitás, vagyis én nem létezem. Legjobb esetben is csak egy valóságos személy egyik énje lehetnék.
Honnan jött a Centauri-név?
A 90-es évek elején felütöttem egy csillagászkönyvet és rátaláltam az Alfa Centauriról szóló leírásra, ami szép metaforának tűnt. A Cen magjában nagy ellentétek feszültek, ami végül robbanáshoz vezetett, és ami szimmetrikus rádiósugárzó felhőket hozott létre. Ezt ma is szépnek találom, a leírást föl is raktam a honlapomra. De azt is tudom, hogy ezt a nevet eleinte nem én hordtam, jó pár évig egy szereplőmé, egy druidáé volt. Később viszont tisztázódott, hogy a számos név közül ez az, ami engem illet, így aztán fogtam magam, és kisajátítottam. Pontosabban nevet rosáltunk a szóban forgó druidával. Én Centaurivá váltam, ő pedig Ventura lett.
Miért érezte szükségét az álnévnek?
Nem hiszek abban, hogy az ismerőseim képesek volnának amolyan baráti természetességgel a rólam alkotott képhez illeszteni az írást. Önkéntelenül is átalakítanák a viszonyukat, amit pedig nem akarok. Mert indokolatlanul tennék. Működni, lenni, megszületni Centauriként is, nem feltétlenül jelenti azt, hogy gyökerestül kifordultam vagy a személyiségemtől idegen dologgal foglalkozom. De egyáltalán nem biztos, hogy ezt mások is így látnák. Elolvasva az írásaimat a természetes és közvetlen viszonyokat egyfajta mérlegelés fertőzhetné. Olyan esetben, amikor számolni lehet azzal is, hogy X vagy Y megjelenhet abban, amit írok majd, ez még fokozottabban érvényesülne, és ezt nem kívánom. Azt is nehéz elképzelni, hogy a valós alapanyagból dolgozó szerző valamilyen formában ne venné figyelembe azt, aki része ennek az alapanyagnak. Nekem viszont senkit se kell kímélnem, úgy szedem szét és rakom össze a dolgokat, ahogy azt jónak látom. Minimális a beszüremkedő külső elvárás. Azért lényeges kérdés ez, mert az írás aktusában a szabadságot tartom a legfontosabbnak. Ezt a szabadságot az álnév és az inkognitó jól védi.
Tehát főleg gyakorlati oldala van ennek?
Vannak homályosabb magyarázatok is. Az írás néha önmagában véve is úgy működik, mint egy személyiség. Ugyanúgy van sokféle meghatározottsága, de van olyan része is, ami önműködőnek tűnik, olykor tetté válik, önmaga cselekményévé. Abban a fázisban nem az a fontos, hogy „miről szól a történet”, hanem maga az aktus. Amikor ez a közeg megtelik élettel, amikor élni és burjánzani kezd. Ha az írónak szerencséje van, az, ami akkor ott vele történt, érvényesül később is, a szövegen keresztül. Olyan ez, mint amikor az elszorított karba, a feloldás pillanatában vér tódul, ha akarom, ha nem. Hiába vannak gátak, tervek, ötletek és konvenciók, azt teszi az ember, amit kell. Ilyenkor sok minden bukkan fel a semmiből, vagy tűnik természetesnek, magától értetődőnek, nem tervezett jelenetek, szereplők, esetek, balesetek. Ilyenkor a szövegben nagyon kevés a „kreáció”. Extrém esetben az ember nemcsak nevet ad, hanem kap is, mint én a Centaurit.
Ez azt jelenti, hogy az író személyisége háttérbe szorul?
A kettő – írás és személyiség – mégis rendkívül szorosan kapcsolódik. Az egyik klisé szerint az író olyan megszállott félőrült, aki egész éjjel az írógépet püföli. De az írót elképzelhetjük olyan félőrültnek is, akit egész éjjel agyba-főbe ver a saját írógépe. Az utóbbiról állíthatjuk ugyan, hogy a lovak közé dobta a gyeplőt, de azt is látni kell, hogy időnként a szövegnek és a történetnek is meglepő ereje lehet. Elég azt felidézni, hogy egyes szavak milyen mágikus jelentőséggel bírtak régen. Ráadásul – minden híreszteléssel szemben – ahhoz éppúgy személyiség kell, hogy az írót éjjelente elverjék a saját szereplői, mint ahhoz, hogy a bakon feszítsen. Ha fázisként értelmezzük mindezt, akkor az elsőben a szerző ír, a másodikban húz, szerkeszt és javít.
Hogyan született meg a döntés, hogy a nyilvánosság elé bocsátja a kéziratait?
Egy konkrét napon, néhány évvel ezelőtt a születésnapomon döntöttem erről. Nem történt semmi különös. Talán csak annyi, hogy krisztusi korba érkeztem és azt gondoltam: ahogy a többségnek bizonyos életfázisokban néhány függőben lévő dologról dönteni kell, úgy nekem is. Ha kitartóan és intenzíven foglalkozunk valamivel, legyen az a bélyeggyűjtés, az ásványtan, vagy a biokémia, némi idő után egyrészt meg kell kérdeznünk, hogy miért csináljuk, másrészt a végére kell járni, meg kell tudni, hogy mekkora a súlya.
Ön nem rohangált folyóiratokhoz és irodalmi csoportosulásokhoz, vagy inkább visszatartotta valami?
Visszatartott valami. Az írás. Jobban érdekelt, mint a publikálás. Ez furcsán hangozhat, de emlékeim szerint hamarabb kezdtem írni, minthogy tudatosult volna bennem, mit is csinálok. Az írás – bár ezt egyesek tagadják – a kíméletlen munka mellett is kivételes kaland! Majdnem drog. Legszívesebben azt javasolnám, írjon mindenki. Ne azért, hogy kiadja, hanem azért, hogy része legyen benne. Zsigerből érezze és értse azt, ami megtörténik, ugyanis az élet java fölött csak átsiklunk. Ez persze frázis, de nem véletlenül lett az. Az írás egyrészt alkalmas eszköz arra, hogy a megtörtént dolgokkal kapcsolatos felületességünket csökkentse, másrészt segít a lehetséges dolgok felismerésében.
Mennyire tartja az írói folyamat részének azt, hogy a nyilvánosság elé lépjen, mondjuk arccal, vagy névvel?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez eszembe se jut, de alapvetően nem tervezem. A nyilvánosság előnyökkel járhat ugyan, de nem tartom az íróvá válás szerves részének. A publikálást is csak fenntartásokkal gondolom egy író ismérvének. A név pedig – legyen polgári vagy választott – olyan, mint egy korsó. Az a lényeg, mivel töltik meg. Ha valaki örökölt nevet használ, arra is csak azt mondjuk: „nevet szerez magának”.
Szövegeiben az önéletrajz és a fikció folyamatosan keveredik, elbeszélés-technikájának ez az egyik kulcsa.
Sok önéletrajzi elem van, de legalább ennyi fikció. Az életrajzi anyagot gyakran darabolom fel, és aztán összerakom, de másképp. Persze van olyan eset is, amikor szigorúan azt írom, ami volt. Különösen élvezem, ha a merő fikcióra valóságként kérdeznek rá. Például egy nem létező emberről azt kérdezik (volt ilyen): elköltözött már az illető? Ugyanakkor minden mozzanatában dokumentum értékű történettel kapcsolatosan arra kíváncsiak: hogyan juthat eszembe ilyen borzalom? Egyébként – az időhöz hasonlóan – a fiktív és életrajzi elemek szétválogatását sem gondolom lényegesnek.
Miért nem lényeges?
A netnaplóban is visszatértem a problémához: mi az, amit valódinak tekinthetünk? Az írás nemcsak úgy hathat vissza az emberre, hogy amíg a könyvtárszobában dolgozik, nem üti el a villamos. Úgy is működhet, hogy visszahat a személyiségére, érzéseket generál és akár konkrét dolgokat is átalakíthat abban a térben, ami viszont már nem virtuális, hanem nagyon is valóságos. Az egyik szereplőmet például buszon választottam ki, mögötte ültem, kinéztem magamnak, és mivel úgy gondoltam, hogy többé nem látom, levettem a válláról egy hajszálat. Ezt még aznap meg is írtam, kiegészítve azzal a fikcióval, hogy a hajszálat visszaadtam később. Valójában pedig magammal hordtam, mintha az volna az aktuális írás kabalája. Így aztán nálam volt akkor is, amikor a „szereplőmet” véletlenül újra láttam. Úgy gondoltam, itt az ideje annak, hogy ezúttal ne olyat írjak, amit tettem, hanem olyat tegyek, amit írtam – és visszaadtam a hónapokkal korábban ellopott hajszálat. Ezt követően pár évre szinte teljesen összekavarodott az írás és az élet, és a hajszál tulajdonosát az egész város az általam adott néven emlegette.
Az írás hatósugara tényleg igen nagy lehet. Ezt támasztja alá az is, hogy olyan kulcsfontosságú mondatokat találtam a kritikákban, amiket tulajdonképp asztalfiókban heverő szövegekről írtak. Úgy tűnik, hogy a kritika is áthall a szövegen, a kritika hatósugara se akármekkora. Ha ez tényleg így van, akkor van esély arra, hogy ami a dolgozószobában, egy virtuális térben történik, az olyan legyen, mintha itt történne. A kettő között nemigen látok lényegi különbséget. Az ember tudata merev határvonalat húz a kettő közé csak azért, mert különben félne.
Nevezték „mágikus realistának” az írásait. Mennyire tartja fontosnak/igaznak ezt a hatást? Mennyire tudatosan és szándékosan használt fel elemeket a mágikus realistáktól?
Eldöntöttem, hogy ezeket a hatásokat, vagy amit annak vélnek, nem fogom súlyozni, lajstromozni „mások helyett”. Akadnak egyértelmű előhívások, amiket nem is tagadhatnék, és látszik rajtuk, hogy tüntetőleg azok. Jack London például. Elég sok írást közöltem, ami a Jack London-i atmoszférát veszi elő. Ugyanakkor olyan hatásokra is hivatkoznak, amikről biztosan tudom, hogy nincsenek.
Az írásait erősen meghatározzák a fizikai és kémiai alapok.
Lehet úgy élni, hogy nem írunk, de nem lehet úgy írni, hogy nem élünk. A fizikai, kémiai, biofizikai lét szükséges. A Massa Confusában gyakran még azt is megadom, hogy az adott reggelen süllyed-e a légnyomás. Ez nyilván nem a szépirodalom irányába mutat, mégis bizonyos értelemben feltétele annak. Erről a feltételről, az anyagi alapról jóval többet tudunk, mint száz éve, de ma sem tisztázott például a gondolat és az anyag viszonya, így természetes, ha a probléma újra és újra – néha az atomi szintig lebontva – előkerül.
Hogy kerül az írás folyamatába az Ön által gyakran emlegetett „Massa Confusa”, ami egy alkimista fogalom.
Valóban, az alkimisták a massa confusának mondott alapanyagból, lépések sorozatán keresztül próbálták meg előállítani az aranyat. Számos alkimista állította, hogy ismeri az összetételét, de az állítólagos receptúrák mindig titokban maradtak. Egyrészt nyilván sok humbug volt ebben, másrészt viszont most is van szimbólum értéke. Csakugyan nehéz megmondani, hogy mi az az alapanyag, amiből végül kisülhet valami. De valamilyen alapanyag minden embernél rendelkezésre áll, mindenkinek megvan a maga Massa Confusája. Más kérdés, hogy ki, mikor és hogyan manifesztálja. Mindnyájan arra törekszünk, hogy az életanyagunkból „arany” legyen. Sok akadály gördül elénk, ezek közül szerintem az egyik legnagyobb az idő hibás értelmezése. Múltra, jelenre és jövőre próbálunk tagolni egy valójában tagolatlan „folyamatot”. Mintha nem összerakni akarnánk a Massa Confusát, hanem szétverni. Ami leginkább kézzelfogható, az a jelen. Ha úgy tekintünk az időre, mint egy tagolatlan térre, az sokkal közelebb áll a valósághoz, de nem vitás: egyelőre sokkal nehezebb és rizikósabb benne mozogni. Például szorongást okoz, mert túl nagy. A tudatunknak szüksége van rá, hogy tagoljuk, viszont azt, amit a tudomány leír előbb-utóbb az irodalomban, és az egyes ember életstratégiájában is alkalmazni kellene. Ezért a Massa Confusa ideje egyfajta tagolatlan folyamatos jelen…
Az időrend kiküszöbölése a művei megjelenési sorrendjére is jellemző?
Igen, ott is leképezem, hogy amit időrendnek hiszünk, nagyon megtévesztő lehet és fölborítható. A helyzet abból a szempontból speciális, hogy jó darabig írtam nyilvánosság nélkül, így módomban áll meghatározni a sorrendet. A Kék angyalban is van olyan darab, ami a Pátosz a káoszban előtt keletkezett. Igyekszem a szövegről minden létező dolgot lefejteni, ami szerintem harmadlagos. Ilyen az időrendiség is. Nem véletlen, hogy a Kék angyal utolsó szava: örökkévalóság.
Mikorra várható a Kalandos Tél megjelenése?
Valószínűleg nem a harmadik vagy negyedik könyv lesz. A Kalandos Télnek jót tesz némi csönd. Egyrészt javára válik, ha egy nagyobb szünet után megvizsgálom újra: pontosan mi történik ott? És talán jót tesz az is, ha nem előkészítés nélkül kerül elő. Olyan mechanizmusok vezetnek benne a nihilizmus felé, melyek olvasói szemszögből nézve talán nehezen értelmezhetők, ha nincs mögötte, azaz előtte legalább egy jól látható léptékválasztás. Én meg szeretem annyira és tartom annyira fontosnak, hogy időt adjak neki, és megtaláljam a számára legmegfelelőbb pillanatot.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.