Álnéven írni többféleképpen lehet. Ha nem valódi titok a szerző kiléte, akkor csak annyi e döntés tétje, hogy a választott név szimbolikus jelentéstöbbletet kölcsönözhet az illető műveinek, mint Lesznai Anna, Török Sophie, Ignotus vagy manapság már Szív Ernő esetében. Lehet ismert íróként különböző nevek mögé bújni, és élvezni, ahogy a közönség találgatja, kit takar a gyakran árulkodó és ugyancsak gyakran női név: ez a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján szinte divat volt, gondoljunk például Csokonai Lilire, a regényét folytatásokban közlő Sárbogárdi Jolánra, vagy éppen Mecseki Rita Eszterre. Végül pedig lehetséges kezdőként rögtön elrejtőzni, és csak nagyon későn vagy esetleg egyáltalán nem felfedni, ki áll a többnyire hangzatos név mögött: ez régebben a megbélyegzéstől félő úrilányok szokása volt, manapság inkább a ponyva- vagy pornó-(isztikus) irodalom esetében megfigyelhető, de azért vannak kivételek. Meglehetősen valószínű most már, hogy a második kötetével jelentkező Centauri ez utóbbi csoportba tartozik, holott írásai a „magas irodalom” kategóriájába sorolhatók, és szerzői identitásának kikövetkeztethető vonásai alapján minden bizonnyal nem is úrilány. Igaz, interjúi alapján valóban tart környezete megítélésétől, de nála inkább szerzői szabadságának megőrzéséről van szó: arról, hogy ne kelljen mérlegelnie, milyen figurákat vonultat fel novelláiban, hogy az őt körülvevő emberek közül kik jelennek meg a szövegeiben, és mennyire módosított vonásokkal (nem ő az egyetlen e téren, a blogíró, s nemsokára regénnyel debütáló Spiegelmann Laura is hasonlóan nyilatkozott, ami talán nem is indokolatlan a Grecsó Krisztián-féle skandalum után…) Persze ez a besorolás a részemről korántsem nyugszik valamiféle bizonyosságon, de erősen hajlok arra, hogy bedőljek Centauri szerzői nyilatkozatainak, főleg, mert a könyveiben jelentkező stílussajátosságok éppúgy e megoldás felé mutatnak, mint ahogy ezt sejteti egész fikciós világa is. Ráadásul még igen rövid „pályaíve” mintha szintén ezt bizonyítaná: egy kisebb, noha ismert és elismert kiadónál, a Ligetnél kezdett, s az igazán befutottak kiadójáig, a Magvetőig jutott. Nem lévén látnok, természetesen azt sem tudom megmondani előre, felfedi-e valaha is szerzőnk a kilétét, pláne, mert úgy tűnik, ő maga sem biztos még, hogy kitart-e láthatatlansága és beazonosíthatatlansága mellett – de azért ez, akár a szerzőtől függetlenül is, ki szokott derülni előbb-utóbb.
Na de: mennyiben van jelentősége annak, ki is Centauri? Vagy hogy a Kék angyal egyik legjelentősebb darabján, a Flaubert és a divat című novellán áttetsző regény gyakran hivatkozott mondataival fogalmazzam meg mindezt: „Miért késztet bennünket az alkotás arra, hogy kutatni kezdjünk az alkotó után? Miért nem tudjuk az írót békén hagyni? Miért nem elég nekünk a könyv? Flaubert szándéka szerint elég kellene, hogy legyen: kevés író hitt jobban az írott szöveg objektivitásában és az írói személyiség lényegtelen voltában; s mi engedetlen módon mégsem tágítunk.” (Julian Barnes: Flaubert papagája, ford. Czine Erzsébet, Bp., Magvető, 1989, 8-9.)
Hát igen. Azonban néhány talán fontos kérdést mégiscsak megválaszolatlanul hagynánk, ha teljesen kiiktatnánk a szerző kilétének firtatását. (Még mielőtt rátérnénk e perdöntő érvekre, mellékesen megjegyezném, hogy engem sajnos érdekelnek az életrajzok is: elméleti mentségem lehet, hogy az irodalmi biográfia vagy a biografikus esszé angolszász területen manapság nem is olyan elavult. Ráadásul az idézett Julian Barnes-könyvnek a hivatkozott bekezdéstől éppen eltérő a tanulsága: a főszereplő életrajzíró valójában saját életét írja meg a vizsgált alkotó szemszögéből tulajdonképpen fiktív biográfiában. Az meg már csak hab a tortán, hogy szerzőnk maga is ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy honlapján részleteket közöljön Czeizel Endre Babits „szerelmei” és családi élete című tanulmányából). Ami ennél lényegesebb: a referenciális értelemben vett író és a szerző fogalmát egyébként sokan nem is vélik teljesen azonosnak, mi most itt mondjunk csupán annyit, hogyha nem is tudunk meg majd sokat Centauri személyes életéről, a szerző-funkcióra mint egyfajta vonatkoztatási pontra akkor is szükségünk van (lenne). Ez esetben például egy novelláskötetről beszélünk, ahol abszolút következetességgel végrehajtva a szerzőtől való elvonatkoztatást minden egyes novellát külön kellene elemeznünk és megítélnünk. Viszont ha elfogadjuk, hogy a Kék angyal darabjai, vagyis a Centauri név alá rendelt szövegek valamiképpen összetartoznak, akkor azt szintén kénytelenek vagyunk elismerni, hogy ezek, kicsit lazábban, mutatnak némi rokonságot a Pátosz a káoszban című könyvvel, melynek borítóján a cím felett ugyancsak a Centauri nevet olvashatjuk. Ebből viszont az következik, hogy ha a különböző folyóiratokban és internetes blogokon írásban nyilatkozó szerzőnek esetleg mégiscsak sikerült behúznia engem a csőbe, mármint ha mégiscsak egy régóta publikáló írót tisztelhetünk személyében (vagyis vannak más megjelent művei is), akkor egy-két dolog „borulni fog” az itt következő megállapításokból.
A szerző egyébként szándékosan fokozza is az anonimitásával kiváltott kíváncsiságot. Számos novellájában (főként az első kötetben, de imitt-amott a másodikban is) azt játssza, hogy el-elhullajt, vagy mintha elhullajtott volna egy-két információt saját személyét illetően. Ha például elhisszük, hogy a számos novellában megszólaló, magát írónak feltüntető, Cen’ becenevet viselő narrátor egyes vonásai azonosak a szerzőéivel, akkor ilyesmiket sejthetünk: férfi; a gödöllői egyetemre járt, és agrártudományt tanult; egy kutyával és egy lóval élt magányosan, de a ló azóta elpusztult – s talán még: volt (van) egy különcökből álló baráti társasága. Na persze, kérdezheti a rafinált olvasó, de akkor mi van, ha ez az egész fikció? (Még egy példa a játékosságra megmutatja a referenciális olvasás nonszensz voltát: egy másik, kizárólag a Liget folyóiratban megjelent novellában a narrátor, aki persze nyilván nem a szerző, de mégis mintha azzal is azonosítaná magát, kijelenti, hogy ő voltaképpen több „személlyel” – egyéb Centauri-szövegek ezen vagy azon nevű szereplőjével, nőkkel és férfiakkal egyaránt – azonos.) Szóval nekem fogalmam sincs, mi igaz a fentebb felsorolt adatokból és információkból, és mi nem, s bár nyilvánvaló, hogy kíváncsian hallgatnám végig, ha valaki elmesélné, ki is Centauri, sőt utána örömmel mutatnék rá a szövegben itt-ott fellelhető nyomokra (roppant jót szórakoztam egyébként Ambrus Judit Agatha Christie-t idéző recenzióján), ezeknél a referenciamorzsáknál érdekfeszítőbbnek tartom a szerzőnek a szövegekben megmutatkozó tulajdonságait. Széles körű műveltségét például, ami nem annyira az iskolázottsága szempontjából fontos (tudniillik, hogy ebből a szempontból árulkodó lehet a reáltudományokat érintő tájékozottsága), hanem mert ez a sokrétű érdeklődés gazdagabbá teszi a szövegek világát. Azt például, hogy kedvenc évszaka minden bizonnyal a tél: nem mintha abban reménykednék, hogy egyszer majd ráismerek a városligeti jégpályán, hanem mert ez az évszak és a rá jellemző hideg nála alapmetafora. Sok hőse (gyakran igen otthonosan) nagy és fehér hótakaró közepén, fogcsikorgató zimankóban mozog, s ha a hőmérő véletlenül fagypont felett jár, akkor szereplői lelke vacog. A Pátosz a káoszban című kötetben ráadásul be is ígér egy Kalandos Tél című kötetet, s a „tél” szót azonnal, palindrómaszerűen megfordítja, „létté” transzformálja, így lesz a címből „Kalandos Lét”. (Ő maga teszi ezt az ígéretet, vagy a narrátora? – kérdezhetnénk, de egyik interjújából kiderül, ő maga is ezt tervezi. E kötetből szintén csak megtudhatjuk, hogy a beszélőnek minden bizonnyal Babits az egyik mestere, s itt megint csak kérdéses, kinek a kijelentése ez. Igaz, ezekben az esetekben a bizonytalanság már speciálisan adott, néhány itt található szöveg műfaji sajátosságából következik: tudniillik abból, hogy ezek az esszé határterületén mozognak.)
Mindezek természetesen már a szerző-funkcióra vonatkoztatható megállapítások voltak. S a leglényegesebb: tekintsük úgy, hogy csak a Pátosz a káoszban és a Kék angyal című kötetek jelentek meg Centauritól, illetve imitt-amott még egyéb novellák, a másodikként napvilágot látott könyvről tehát mindennek a fényében beszéljünk. A novelláskötetek tudatos válogatásra és összeállításra vallanak: más-más stílusban íródtak, és némileg különböznek az általuk teremtett világok is. Igazolni látszik ezt a szerkesztettséget a szerző honlapján (www.centauri.hu) közzétett bibliográfia, amelyben az egyes novellák publikálási időpontjai azt jelzik, a két kötet írásai javarészt párhuzamosan születtek meg, továbbá a szerző utal rá egy interjúban, hogy mivel sokáig az írás kedvéért írt, most módjában áll meghatározni a szövegek kiadásának sorrendjét. A szerző-funkció vizsgálata ez esetben azért is érdekes, mert bár több szempontból lehet találni közös vonásokat a Pátosz a káoszban és a Kék angyal egyes darabjaiban (tematikus értelemben, a szereplőket, sőt, egyes novellák narrátorának kilétét tekintve, sőt, nagy ritkán beszédmódját illetően is), olyan éles a különbség a kettő között, mintha mégiscsak más tollából-szövegszerkesztőjéből származnának (e két íróeszközre a későbbiekben még visszatérünk…). Sőt, magában a második kötetben is mutatkoznak stílusbeli eltérések, igaz, nem minden egyes szöveget, inkább szövegcsoportokat illetően: ha a borítóján nem lenne feltüntetve a Centauri név, a Flaubert és a divatot és a Trolibusz és Cressidát például gondolhatnánk valamely kortárs prózaantológia véletlenszerűen kiválasztott darabjainak is. Az első kötet relatíve egyhangúbb (értsd: szinte egy hangú) írásmódja mintha egyetlen lenne Centauri szépírói kísérletei közül (itt az alkímiai szemlélet érvényesülését tarthatjuk dominánsnak, hiszen, mint megtudhatjuk, az irodalmi alkotást Centauri – akárcsak Baudelaire, Mallarmé vagy Artaud – alkímiai módszerrel nyert aranynak fogja fel, azaz az íráson ő is a Nagy Műnek a Massa Confusából való kinyerését tartja); a második ezzel szemben sokszínű palettáját képviseli a szerző által még jól kezelt hangoknak és stílusoknak.
Azt már előre szeretném leszögezni, hogy a Kék angyalt sikerültebb kötetnek tartom az előzőnél, még ha erősebbek is benne az áthallások, például Jack London, Salinger felől. (Ami persze nem feltétlenül probléma: a legkevésbé sem naiv másolásról van itt szó, ez kiderül többek között az enyhén Julian Barnes-t parafrazeáló novellából, a Flaubert és a divat címűből; s ha jól sikerül a kiválasztás, az adagolás és a transzmutáció, akár hasznára is válhat a műnek: alkímia és az intertextualitás ez esetben rokon fogalmak is lehetnek…). A Pátosz a káoszbant – amelyben persze akadnak sikerültebb darabok, mint például a Gerbeaud a Golgotán vagy az Antimon – olyan, egyfajta alkímiába oltott szürrealizmus jellemzi, űrrokokóba hajló formában, ironizáló görög és latin terminusokkal telitűzdelve, amelynek az intenzitása olykor már fárasztónak, sőt esetenként dilettánsnak tűnhet a szemmel látható tudatosság ellenére is, hiszen a szövegek meghatározó részét zárójeles közbevetések, felkiáltó és kérdő mondatok oldalakon át való halmozása, pontosvesszővel elválasztott gondolati párhuzamok uralják (a többinél ugyanez a csipkézet kicsit talán legömbölyítettebb).
A Kék angyalt mintha szerencsésebb kézzel állította volna össze a szerző, s ebbéli véleményem megint csak az alapanyagok kiválasztására, és azok megfelelő sorrendben történő adagolására vonatkozik. A kötet ugyanis – a stílusváltások ellenére is – egy többszörösen megkomponált egész. Egyrészt: az első két szöveg első szám harmadik személyben szól, szemben a legtöbb novella én-narrációjával, és meglehetősen moderáltan fogalmaz; ráadásul mindkettőben tematikusan is tetten érhető egyfajta távolságtartás: a nyitónovellánál (Kút a nap alatt) időben és a hozzá tartozó közegben (középkor, szerzetesi világ), a másodikban a címszereplőként megjelenő szerző, Flaubert elhíresült írásmetódusa, az impassibilité okán. (E mérték- és távolságtartást azért némi kedves humor lágyítja, ami a Kút a nap alattban legfőképpen a szerzetesek nevében – lásd: Priusz, Papirusz és Trampli atyák vagy éppen Gigász apát úr –, a Flaubert-t idéző novellában pedig az alapötleten kívül – a neccharisnyát egy hálóval kifogott sellő képe alapján találták fel – a cselédlány bájos butaságában vagy az utókor által munkamániásként ismert mester lustaságban érhető tetten.) Aztán már csak talán a monotonitás megtörése érdekében változik egy-egy darab narrációja, ám ezek a kivételek szintén szervesen illeszkednek az egészbe, minthogy – bár nem első szám első személyben beszél bennük a narrátor – a többi, szintén csak közösnek tekinthető kompozíciós elvet követni látszanak.) A harmadik novellától kezdve nagyrészt megtartott első szám első személyű elbeszélés egyfajta ívet követ, s ettől a könyv, noha nem regény, kapcsolható lesz valamiképpen a Bildungsroman hagyományához. Bár nem minden egyes szövegben marad ugyanaz a narrátor, életkorát és a megélt tapasztalatait tekintve mintha egyetlen személy (vagy, ha nem hangoznék kicsit bizarrul, azt mondanám: személyiségnyaláb) lenne, s valamiféle fejlődésen menne keresztül: a gyermekkor rácsodálkozásától kezdve a szerelmi krízisek nehezítette kora-ifjúkoron, majd a fiatal felnőttkoron át az életuntságig (a Proszektúra „lelki sétálója” – mint mondja – idős már részeire bontott teste összeszedegetéséhez), majd az élő(?)halott(?) állapotig (Zárójelentés), végül pedig az írók pokláig.
Ugyancsak átgondoltságra vall a tematikai láncsszerűség: az első három novellát (azaz a Flaubert és a divatot, a Lápi antropoidot és az Úszó szigetet) összetartja a horgászat, sőt az előbbi kettőt a vízből kifogott állatember motívuma is (sellő, illetve aprócska víziszörny), olyan, látszólag jelentéktelen közös részletről, mint a Homolle-féle csali, nem is szólva. Ezt a szerző által egyébként nem jelölt egységet egy Salinger, Bodor Ádám és talán Marquez által ihletett kettős ciklus követi, részben azonos szereplőkkel és mindkettőn áthajló témákkal (marginális személyiségek és sorsok bemutatása, változatok a különös és beteljesületlen, illetve a beteljesült szerelmekre). Azért beszélhetünk duplázásról, mert két narrátorral van dolgunk, igaz, ők minden bizonnyal ugyanannak a különcökből összeverbuválódott társaságnak a tagjai: Morgen az egymást követő Morgen és Norman, illetve Chumpelik és Luna elbeszélője – azonosságát (és beazonosíthatóságát) az adja, hogy Linnába szerelmes reménytelenül és elkeseredetten –, a szerző álnevét viselő Centauri (Cen’) pedig az ezt követő és tulajdonképpen szinte regényfejezetként egymáshoz kapcsolódó ötnek a narrátora (mint ahogy egyébként a Pátosz a káoszban számos szövegének is). A maradék, látszólag elegyes novellák valójában közös témát dolgoznak fel, a halált (vagy az afelé vezető utat, az utolsó szöveg pedig a földi létből a halálba átlépve az örökkévalóság időtlensége felé nyitja meg a kaput).
Ezt a némileg szegmentált, „fejezetekből” álló könyvet azonban áthatja még egy külön téma is – gyakorlatilag ugyanaz, amely az első kötetben az alkímia tétjeként jelent meg: az írás mint olyan, vagyis itt egészen pontosan az íróvá válás folyamata, az írás mint sors, mint gesztus és aktus, illetve egyáltalán, a megírt írás, az írásba áttett írás lehetőségeinek feltérképezése. Nemcsak Flaubert vagy éppen a Kék angyal ténylegesen is írói mesterséget űző – s a pokolban is erre ítéltetett – elbeszélője, illetve az elhanyagolt underground klub írói kurzusára beiratkozott narrátor-szereplője küszködik az elbeszélés, a történetmondás, a megfogalmazás és lejegyzés nehézségeivel, hanem a leprája miatt a kútba száműzött együgyű szerzetes és a sarkvidéki expedícióján történteket a diktafonba elmesélő – s ezáltal bálványozott irodalmár nővéréhez felnőni akaró – bróker is, akik ekként válnak lassanként íróvá. A legexplicitebb módon a címadó (záró)novella, a Kék angyal és a kötet centrumában elhelyezkedő A téma titka tárja elénk a problémát. Előbbiben a narrátort mintegy elnyeli a negatívba fordult szövegszerkesztő-képernyő, az elsötétült monitorba lépve a pokolba kerül, ahol büntetéspenzumként az olvasnivalót gyárthatja a menny lakóinak: tolla a szűzfehér papírlapon szinte önkívületben rója örökkön-örökké a sorokat. Utóbbi pedig először egy rotringceruza „lenyúlását” meséli el, egy íróeszközét, amelyben, ahogy a narrátor mondja, „téma van”, „hozzám köthető gondolat, érzés, esetleg egy ígéret”, amelyet „hülye leszek elengedni”. Majd azt tudjuk meg, miként talál az elbeszélő egy érdektelenségbe fulladt írói kurzus után több száz finom, minőségi papírlapot, amelyre csak úgy, a papírba beleívódó tinta látványában gyönyörködve írogatni kezd: „Ezzel addig játszottam, míg a szemem teljesen elhomályosult, és a vizuális heroinból elegem nem lett; és csak akkor jutott időm a mondatok értelmére is; csak akkor tűnt föl: már réges-régen írok. Egy olyan történetet, amelynek nem emlékszem az elejére. Mire a transzból kiértem, ez a történet már javában tartott. Pontosabban a Téma.” „Ezen a történeten” pedig nyilván a szóban forgó novellát kell értenünk, amely az írást mint fizikai cselekedetből valódi intellektuális és művészi aktussá válást, az egyén felől nézve pedig az íróvá levés folyamatát beszéli el, s ettől a témától (a Témától) aztán nem képes elszakadni, innentől kezdve csak úszkál, repked benne. Önmaga farkába harapó kígyó, mise en abîme, szédület és örvény: ez a megírt írás, valójában azonban többé-kevésbé minden művészi szöveg erről szól, vonhatjuk le a tanulságot olvasóként.
Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy Centauri saját álnévhasználata mellett éppen ezt – ti. a nem tudatosított írást mint alkotást – hozza fel poétikai, s nem gyakorlati érvként: tudniillik, hogy az író személye már csak azért is háttérbe szorulhat, mert olykor nem is ő ír, hanem őt írják, őt püföli agyba-főbe az írógépe. Azt pedig végképp csak óvatosan kérdezem meg ezek után, nem a szöveg tudatos szabadjára engedése-e véletlenül az oka a Pátosz a káoszban helyenként szürrealisztikus automatizmusának. Ha pedig így van, a Kék angyal ezt a kérdést inkább teoretikusan tárgyalja, vagy a csapongó fantázia kontroll nélküli lejegyzését csak első lépcsőfoknak tekinti, hiszen itt a szerző olykor éppenhogy kivételes mértéktartásról, precizitásról és komponálási érzékről tesz tanúbizonyságot, à la Flaubert és à la Babits (talán éppen A Téma titkában a legkevésbé, amely kissé különálló részekre esik, nyilván szándékosan).
Hogy ki tehát Centauri, a szerző? Ahogy Foucault mondja, a szerző a fiktív én-elbeszélő és a valódi író hasadásából kandikál kifelé. Noha az írót ez esetben egy kérdőjel helyettesíti, a szerző-sziluett voltaképpen elég világosan kirajzolódik előttünk: márpedig a Kék angyalban megjelenő körvonalat kifejezetten rokonszenvesnek találom. (Magvető)
KÖNYV KARÁCSONYRA :-) “A Jákob botja a kortárs magyar prózának hasonlíthatatlan darabja, mely egyetlen regény erejéig képes visszahozni ifjúkori olvasmányélményeink, úgy hihettük, talán már örökre hátrahagyott izgalmát. (ÉLET ÉS IRODALOM)
Egy jó hétben reménykedem :-) 2019.12.09. 14:47
KÖNYV KARÁCSONYRA :-) “Bár stílusában valóban hasonló a Zabhegyezőhöz, Centauri nagyot alkotott a Jégvágóval. Ezt bizonyítja, hogy amint befejeztem a könyvet, kedvem lett volna rögtön újrakezdeni.” (Olvasókuckó)
"Sorra érkeznek a madáretető-kutatóhálózat tagjaitól a kérdőívek. Jól látszik, hogy szinte mindenütt ezekben a hetekben indult be a madáretetés igazán. Most nyílik lehetőség egy kis trükközésre is Ezért adom elétek ismét ezt az írást,
hisz az erdők megújulása fontosabb, mint valaha, főként az ökológiai szempontból legértékesebb tölgyerdőké.
Osszátok meg másokkal is, hátha mások, másutt is alkalmazzák az erdő felújítás természetes módszerét. Ha valaki azért aggódna – találkoztam ilyennel is – , hogy a szajkó elriasztja a kisebb madarakat, ettől nem kell félni."
"Az írás magasabb rendű működése a kissé alantas dicsvágy alól a talajt kihúzza. Ehhez viszont tudni kell írni, ahhoz pedig, hogy az írás legalább egy kicsit működhessen, legalább részben dicsvágy nélkül kell az asztalhoz ülni. Paradoxon ez, de működhet. Első körben azt kell tudomásul venni, hogy az írás nem az ego hízlalását szolgálja."
"Sok szó esett azóta erről, ám viszonylag kevés arról, hogyan hatott ez az élővilágra. Március elejére sok vonuló ért vissza Európába. A hosszú úton elfáradt madarak nem tudtak megküzdeni a márciusi tél kihívásával. Aznap én is autóban ültem."
"FONTOS: Azok a napok is borzasztó fontosak, amikor váratlanul eltűnnek a madarak, amikor csak lézengés megy. Ezekről a napokról pontos adatokat gyűjteni legalább olyan fontos, mint a nagyforgalmú napokról. Szóval: ha gyér egy napon vagy héten a forgalom, akkor is írjuk össze a madarainkat!"
"Mindig eszembe jut ez december hatodikán. Sok emlékezetes utam volt, túrám, madarászatom, de ez a legszebbek közül való, bár éppenséggel ezen a napon nemigen láttam madarakat. Gondoltam, ne legyen üres ma reggel a csizma, elétek hozom, már csak azért is, mert sokan nem olvasták még. Fogadjátok szeretettel, és legyen jó napotok!"
"Míg a legelején egyáltalán nem lehettek elképzeléseink arról, hogy mi rajzolódik ki ebből, kirajzolódik-e egyáltalán valami, most már határozott körvonalakat látni, s egyre izgalmasabb. Egyre inkább otthonosan mozog az olvasó és azt hiszem az író is ebben a sok kéz alatt születő, hétről hétre fejlődő regényben."
"Madarakat etetni télen nemcsak hobbi. Sokaknak már-már hivatás. Időről-időre még szakemberektől is elhangzik, hogy a madáretetés voltaképp „csak” a saját örömünket szolgálja. Ezt erősen vitatom, s erről részletesen írok hamarosan. Most csak szeretném leszögezni, hogy a madáretetés legalább három dolgot szolgálhat.
1. Természetesen a madárszerető ember örömét, ez nyilvánvaló
2. Ugyanakkor igenis jelentős segítségnyújtás ez a vadon élő madarak számára
3. Végül a madáretetés remek lehetőség madaraink kutatására is."
"Magyarországon az Írók Boltjában biztosan megkapjátok.
IRODALMI SZEMLE – ÁLNÉV: Már csak néhány nap, és itt az Irodalmi Szemle decemberi lapszáma, amelynek témája az álneves-maszkos irodalom, Sárbogárdi Jolán, Centauri, Rosmer János, Csendes Sirály Toll és Speigelmann Laura mellett felbukkan Lill Emília és Mandra Gora, Poszt Péter, Fekete Anna és Kozmár Klára… és mindez csak a kezdet..."
"A maga nemében ez a legnagyobb szabású ilyen kutatás.
“Azt akartuk megtudni, hogy a különböző klímaváltozási előrejelzések miként hatnak egyes térségekre, azok miként válnak klimatikusan alkalmatlanná az ott élő fajok számára. A biodiverzitásra leselkedő kockázatokat úgy mértük, hogy számba vettük azokat a fajokat, amelyek esetében már jelezték, hogy a klímaváltozás miatt földrajzi elterjedésük több mint felét elveszítik” – idézte Rachel Warren professzort, a tanulmány vezető szerzőjét a Phys.org tudományos-ismeretterjesztő hírportál. "
"Van, aki gyűlöli a karácsonyt. Ez visszaköszönt a tavaly karácsonyra az Élet és irodalomnak írt elbeszélésemben is (Chatkarácsony). De a többség számára a karácsony a legnagyobb, legfontosabb ünnep. Nem is arról van szó, hogy mindig a többség számít, csupán azt szeretném rögzíteni: én is a karácsonyt tartom a legszebbnek. Tartsuk, ünnepeljük bármiért.
Az adventi időszak pedig talán azok számára is fontos, akik nem tartják az adventet az eredeti értelemben. Készülődni, várakozni, felkészülni bárki akarhat. Egy estére. Bárhogy van is, fontos és szép időszak ez."
"Pontosan tudtam, mire megyek – amennyiben bármely előadás esetében pontosan tudhatjuk – mégis a táncost akartam látni. Talán hiba volt. Nem szeretnék tipikus kritikussá válni. Ugyanakkor azt sem titkolhatom, hogy kicsit csalódtam. Ezzel egyébként sikerült teljesen kiakasztanom azt a rajongót, aki elcsalt Bécsbe. Nehéz ezt korrekt módon megfogalmazni. Nagyon tipikus művész-színházat láttam; olyat, amely sok szempontból a rajongók imádata miatt működik. Még érthetőbben: a színész személye, ez esetben Baryshnikov nimbusza hitelesít minden mozzanatot, nem pedig az adott percben leadott teljesítmény, nem az adott pillanat meggyőző ereje."
"Érdekes cikk jelent meg a napokban a vándormadarakról a 24.hu-n. Korábban én is írtam arról (többször is), hogy például a szajkó milyen jelentős szerepet játszik az európai tölgyesek fennmaradásában, amikor a tölgy makkját nemcsak fogyasztja, hanem eltárolni is igyekszik. Épp az idén írtam arról, hogy ebben az esetben ráadásul a szajkó tárolási szokásai, kombinálva a szajkó vonulásával olyan rendszert alkot, ahol Közép- és Nyugat-Európa tölgyerdőinek megújulását vendégmunkások, Ukrajna és Oroszország felől érkező szajkók tízezrei teszik hatékonyabbá."
"Éttermünk számos pihenésre alkalmas búvóhelyet kínál, tujáink, borókáink és fenyősorunk tökéletes menedéket nyújtanak karvaly-támadás esetén is.
Ha valaki éjszakára is maradna, az étterem körül számos odúból választhat, három különféle méretben és három különböző röpnyílással, mások pedig kényelmes helyet találhatnak másfél kilométer hosszú galagonyával vegyes kökénysorainkban, ahol akár nagyobb csoportok is biztonsággal és kényelmesen szunyókálhatnak."
"A kísérletekből konklúziókat vonunk le, megnézzük, mi hogyan működik, működik-e egyáltalán, aztán – ha elég kísérletet végeztünk – levonjuk a konzekvenciát, és lépünk. Változtatunk valamin. Létrehozunk az új tudás birtokában valamit.
Ez az, ami az új kor elhatalmasodó kísérletezőkedvében és égig növekedő individualizmusában gyakran elmarad."
"Viszonylag sok helyről hoztam képeket, például Bécsből, bár azokat a képeket nem novemberben, hanem tavasszal lőttem. Mégis, ezek is színesítették a felhozatalt. Három hónapon át haladtunk előre. Képben és szövegben. Ez alapvetően nem hosszú idő, de a semmiből fenntartani, feltölteni a honlapot napról napra kemény kihívás, higgyétek el. Nem vinnyogásra akarok hegyezni, csak magyarázom az elégedettségemet. Ami oly ritka. Boldog vagyok, hogy nem omlott be a honlapépítés folyamata ebben a három, gyönyörű őszi hónapban. Három hónap háromszoros növekedést hozott."
"„Nézze, Rudolf! Látja, eljöttem magához. Bécs ősszel a legszebb, s hol vagyok most? Itt vagyok immáron egy hete. Még erre a kopár hegyre is feljöttem, de tudja, mit? Nem bánom. Itt, ahol senki sem hall, lehetek őszinte. Magánál nincs fontosabb, rájöttem. Maga a legszebb, leghősiesebb férfi, akit valaha láttam, esküszöm, nincs magához fogható az egész udvarban, egész Európában, sehol a világon! Nem is értem, hogy nem csaptak le még magára, de tudja, mit? Kész szerencse! Istenem, mekkora tragédia lenne, ha másé lenne már a szíve!"
"Ma pár perc erejéig ránéztem a Balatonra. Papírforma szerint ez volna az ideális hétvége megcsípni a balatoni madárvonulás csúcspontját. Ráadásul az évszakhoz mérten kedvezőek voltak a feltételek. Semmi köd, szél is csak módjával, ragyogó napsütés. De a Balaton viszonylag csöndes. Még a legforgalmasabb helynek számító tihanyi szorosban is. Talán a hosszú, enyhe ősz miatt késnek a sarkvidéki madarak. Ahogy a birding.hu adatai alapján látom, mások sem akadtak bele ordenáré csapatokba vagy ritkaságokba."
"Ahogy a természeti világ felosztása megtörtént – a történelem során többször is – úgy a virtuális tér is felosztásra kerül. Hozzászokunk ehhez is. Észrevétlenül. Nem is gondolnánk, hogy a legártatlanabbnak tűnő, fizikai térben létrehozott objektumaink miként rontják le a természet gigászi rendszereinek átjárhatóságát. Természetesnek vesszük, hogy sztrádák, kerítések, légkábelek, árkok, csatornák, vasútvonalak, légifolyosók hálózata szab milliárdnyi darabra évmilliók alatt tökéletesre csiszolt, komplex rendszereket. Megszűnnek az átmenetek, az átjárók. A hatalmas, szabad tér mozaikokra hullik szét."
"Van bárki is, aki esélyesnek gondolja a csíkosfejű nádiposzáta visszatérését?
KGK: Sokkal könnyebben el tudom képzelni, mint a keselyűk természetes visszatérését. De a hód visszatelepülése is pl. egy irracionális folyamat, mégis megtörtént. A fajt tudatos, célzott pusztítás nem fenyegeti, a Hortobágy van akkora, hogy költőhelyet néhány madár biztosan talál, a korábban említett negatív dolgok egy 700 éneklő hímes állomány meglétét teszik kétségessé. Igen, én gyerekkoromtól kezdve minden évben láttam, ismerem a hangját, megismerném az énekét, ha hallanám. Még fényképeztem is, gyér eredményekkel."
"Nagyon fiatal voltam, ráadásul a tanáromtól valami kissé homályos instrukciót kaptam arra vonatkozóan, hogy illedelmes legyek, és ne tévesszen meg, ha a „mezítlábas doktor” nem lesz velem nyájas. Úgy éreztem, hogy most egy mozdulaton, egy gesztuson múlhat minden. Egy túzok. Hogy láthatok-e gulipánt. Láthatok-e kígyászölyvet vagy ugartyúkot.
Vagyis, ezen múlhat minden. Mert akkor ez volt nekem A MINDEN.
Oda sem értem a házhoz, s már tudtam: jó helyen járok. A ház pusztára néző teraszán spektív állt. Ráfordítva a pusztára. Amúgy sehol senki."
"LASER: Nem semmi? Megmondom én neked, mi a nem semmi. Éjjel odamenni.
C.: Mert ezzel a lánnyal éjjel mentetek oda?
LASER: Aha. Állat vagány csaj volt, raftingolt, ejtőernyőzött, motorozott, meg minden. Én mondtam, tudok egy jó helyet az erdőben, de gondoltam, elviszem majd másnap délután, de ő meg mondta, menjünk most. Nekem az ilyesmi kicsit para, meg kényelmetlen is, ősz volt, szóval annyira már nem volt meleg sem, de ha menni akar, menjünk! Egy ilyen csajjal? Naná!
C.: Éjjel nem is olyan könnyű odatalálni a fához. Könnyű elkavarni a fenyves sűrűjében."
"Eleinte sokat tépelődtem azon, vajon nem visszás-e emlékekkel bíbelődni, s miért is lenne fontos egyik vagy másik emlékem bárki másnak. Csakhogy író vagyok, és mint ilyen, sok egyéb mellett épp az emlékeimből dolgozom, szóval, úgy tenni, mintha nem volnának az emlékeim fontosak, képmutatás lenne."
"Történeteket írni több mint remek. De vannak kész – ahogy mondani szokás: igaz – történetek is. Meghökkentők, elgondolkodtatók, izgalmasak, tanulságosak, szépek. Rövidek. Egyszeriek."
"Miért nem repül el a hátára fektetett madár?
A természet nem fukar, de nem ismeri a pazarlást sem. Van egy képlet, amellyel pontos számításokat végez egy-egy faj jellemzőire, hogy azokat optimalizálja. Mondhatnánk például, hogy bár a vakond a föld alatt aligha venné hasznát a látásnak, mégiscsak jó volna, ha nem volna szinte vak."