Ficsor Benedek – Kislátószög (Körkép, 2009)

A végére (majdnem a végére) hagytam a kedvencem. A megjelölés ugyan semmi különöset nem jelent, mégis ha egy írást kéne kiválasztanom a huszonkettőből, azt hiszem Centauri Kút a Nap alatt című elbeszélése lenne a befutó. Krizosztóm novícius történetével először úgy találkoztam, hogy találomra felütöttem a könyvet valahol – ezzel a módszerrel elkerülhető a szerző nevének túlzott hatása – és elkezdtem olvasni. Az akkor már a harmadik kísérlet volt, az első kettő nem jött be, de ez a szöveg lenyűgözött. Az ötlet, a megvalósítás, az elméleti következmények, minden együtt van, és ezek kiegészülve a hazai kispróza legnagyobbjainak hatásaival nagyszerű szöveget eredményeznek.

Litera

Körkép 2009 (Magvető Kiadó, 2010)

Centauri Jégvágó kék angyal magvető kiadó író irodalom könyv Jégvágó Jákob botja Ficsor BenedekNehéz erről a kötetről mint egységes szövegről véleményt alkotni. Nem feltétlenül azért, mert a huszonkét szerző huszonkét kisprózája egymástól teljesen függetlenül, egy utólagos szerkesztői döntés alapján került egymás mellé, hiszen ettől még kirajzolódhatna egy viszonylag egységes kép a mai magyar prózáról. A problémát inkább az irányokon, kezdeményezéseken és módszereken túli (talán minőségi?) széttartás jelenti, tényleg ez lenne a magyar (kis)próza 2009-ben? Nem muszáj ugyan egyben olvasni, mert végül is egy rakás remek írást is belecsempésztek a kötetbe, amik mentik a menthetőt, vagyis a gyengébbeket egyszerűen átugorva mégis élvezhető a Körkép 2009. Csakhogy ez nem egy szimpla válogatás, hanem a hazai kispróza jelenlegi helyzetének dokumentációja. Elvben a legjobbak remekei. Gyakorlatilag nem lehet eldönteni, hogy vannak-e egyáltalán legjobbak. Kérdés, hogy így megéri-e egy könyvbe pakolni a szövegeket.
Mivel azonban ezek a kérdések nem igazán vezetnek sehova, és tekintettel arra, hogy az írások egy része tényleg izgalmas, azt hiszem egyszerűbb, ha azokra koncentrálok, amelyek „megérdemlik” a figyelmet. Az egyik ilyen – nem sorrendben persze, hogy ne tűnjön kizárásokkal körülíró kritikának –, Podmaniczky Szilárd szövege, a Zsírégetés. A legszebb Tar Sándor-i hagyományok bizarr variációja ez a novella. A kövér narrátor tíz oldalon keresztül cipeli komikusan hatalmas testét, kitakarva a valódi tragikumot, reménytelen beilleszkedési kísérleteit. Icus annak a társadalomnak akar teljes jogú tagjává válni, amelyben a zsírégetés, a formába hozás a jelenlét alapfeltételének számít. És végső soron nem is a kudarc, a sikertelen társkeresés, vagy a kis híján halállal végződő fogyó- és napkúra jelenti számára a tragédiát, hanem mindezek értelmetlensége. Icus mintha nem is lenne, próbálkozásai, álmai nem alkalmasak arra, hogy önmagához méltó életet éljen, hogy létezzen egyáltalán.
Más megközelítésből, de talán Tóth Krisztina írása is a létezési módok méltóságáról szól (többek közt). Ide kívánkozik egy általános megjegyzés: feltűnően magas az egy novellára jutó orális kielégítések aránya a kötetben. Ha nem lenne feleslegesen és öncélúan vulgáris, a szövegek egyetlen közös pontjaként a szopást (hímsovinizmus!) említhetnénk. Ezek közül azonban talán egyedül Tóth Krisztina kezd valamit az aktussal. Nem általánosít, nem magasztal, nem kihasznál, hanem történetté formálja mindazon jelentéseket, amelyek a szituációhoz kapcsolódnak. Persze a Földlakó ennél lényegesen gazdagabb, és ha lehet még izgalmasabb, hiszen a reális élethelyzetekből adódó, kicsinyes problémákra adott nem-mindennapi válaszok a „valóságot” a fantasztikum szintjére helyezik, megbontva az érzékelt és az értelmezett dolgok szövegbeli egységét. Úgy tűnik tematikai, asszociatív rendező elv szerint halad a recenzió, Tóth Krisztina írásáról ugyanis a nemrég elhunyt kiváló prózaíró Csiki László Boldogság című novellája ugrott be. Mégpedig a kérdés-válasz formátum különbségei miatt. A Földlakó hősnője kilép a rá szabott keretek közül, a Boldogság kurvája erre képtelen, egyikük számára az elszakadás, másikuknak éppen a megrekedt élet jelenti a tragédiát.    
Van két (vagy három) kötelező a kötetben, a szó jó és rossz értelmében egyaránt. Ha egy irodalom iránt csak részben érdeklődő olvasó elővesz egy harminc-negyven évvel ezelőtti Körképet, biztos, hogy lesz három-négy-öt olyan név, amelyekről úgy érzi, hogy nem kihagyhatók. A 2009-es könyvben Esterházy Péter és Krasznahorkai László (és talán Spiró György) tűnnek ilyen alkotónak első körben. Ezen persze lehet vitatkozni, hiszen Tóth Krisztina, Péterfy Gergely, Pályi András, Podmaniczky Szilárd vagy Csiki László is ismert és elismert szerzők, de ha két (három) nevet ki kell emelni, szigorúan nem a minőségre való tekintettel, akkor azt hiszem Esterházyék nagy fölénnyel nyernek. De mondom, ezek a kanonizálás játékszabályai és részben függetlenek a kötetben szereplő szövegektől, ez a dolog hátulütője. Hiába remek Krasznahorkai László rövid állapotleírása, nehéz elvonatkoztatni attól, hogy ez a szöveg ebben a környezetben alapvetően az alkotót képviseli és nem önmagát. Ugyanez a helyzet Esterházy Péter novellájával. Ettől függetlenül a Lefelé egy erdei úton és az Esti Kornél biciklije (vagy a Kocsiút éjjel) szintén üde színfoltjai a Körképnek.
A végére (majdnem a végére) hagytam a kedvencem. A megjelölés ugyan semmi különöset nem jelent, mégis ha egy írást kéne kiválasztanom a huszonkettőből, azt hiszem Centauri Kút a Nap alatt című elbeszélése lenne a befutó. Krizosztóm novícius történetével először úgy találkoztam, hogy találomra felütöttem a könyvet valahol – ezzel a módszerrel elkerülhető a szerző nevének túlzott hatása – és elkezdtem olvasni. Az akkor már a harmadik kísérlet volt, az első kettő nem jött be, de ez a szöveg lenyűgözött. Az ötlet, a megvalósítás, az elméleti következmények, minden együtt van, és ezek kiegészülve a hazai kispróza legnagyobbjainak hatásaival nagyszerű szöveget eredményeznek.
Néhány szerzőt kényszerűségből, hely- és ötlethiány miatt hagytam ki azok közül is, akiknek művei megérdemelnék az említést: Kiss Noémi (Hormon) vagy Péterfy Gergely (Ujjgyakorlat) munkái például ugyanúgy beleillenek a fent megállapított kategóriába, mint az eddig felsoroltak. Most a recenzió végére, újra olvas(gat)va a novellákat, elbeszéléseket, karcolatokat az az érzésem, hogy mégsem helytálló az a szembeállítás, amit a szöveg elején alkalmaztam. Nem lehet ilyen egyértelműen jó és rossz írásokra elkülöníteni a kötetet, még akkor sem, ha szigorúan a személyes preferenciák alapján döntök. Ez nem változtat ugyan sem a dióhéjban elemzett szövegek, sem a kötet létjogosultságának megítélésén, de árnyalja valamelyest a Körképet mint egészet. A borítót azonban semmi sem mentheti.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.