Dunajcsik Mátyás: Csillag születik

Ami a leginkább lelkesítőleg hat az olvasóra, ha kezébe veszi a Kék angyal című kötetet, az éppen az a lenyűgöző báj és frissesség, mellyel a szerző beleveti magát az elbeszélői nyelv és az irodalom végtelen tengerébe, hogy új, ismeretlen földrészeket fedezzen fel magának.

Centauri: Kék angyal (Magvető Kiadó, 2008)

TELEVÉNY ÉS TŰZIJÁTÉK

Centauri Jégvágó kék angyal magvető kiadó író irodalom könyv Jégvágó Jákob botja dunajcsik mátyásCsillag, pontosabban szólva csillagkép születik: akár így is kezdhetnénk a szerzői nevét az asztronómia  területéről választó Centauri könyvéről szóló recenziónkat, a jelek azonban arra mutatnak, hogy a szóban forgó csillag már elég régen megszületett, csak épp időbe tellett, mire a távoli égitest fénye, vagyis Centauri egyedülállóan friss és lendületes írásai elérték a kortárs irodalmi közönség éjjeli horizontját. A különös égitest 2006 márciusában adott hírt először magáról a Flaubert és a divat című mesternovellával, mely a tekintélyes 2000 című folyóirat hasábjairól egyenesen a még tekintélyesebb, 2007-es Körkép antológiába süvített, hogy aztán 2008-ban végül a szerző második, Kék angyal című novelláskötetében landoljon.
A könyv megjelenése óta egy interjúból már tudható, hogy Centauri régóta foglalkozik írással, sőt, képzeletbeli asztalfiókja olyannyira tele van, hogy publikációinak sorrendje kevésbé az írások keletkezésétől, mint inkább a szerző döntésétől függ, így például a Kék angyalba is került olyan szövege, mely jóval az első novelláskötet, a Liget kiadónál megjelent Pátosz a káoszban írásai előtt készült ? ám ennek ellenére sem érzem indokoltnak, hogy az ő esetében is azokkal a szokásos frázisokkal éljünk, melyek oly gyakran hangoznak fel debütáns szerzők kapcsán: történetesen, hogy az újonnan megismert szerző már teljesen “kész van”, “mindent tud”, és mintegy “teljes fegyverzetben” lépett volna a meglepett és elbűvölt közönség elé. Ez egyrészt az esetek többségében tényszerűen sincs így, másrészt pedig Isten óvjon egy olyan irodalmi élettől, melynek naptárában csak piros betűs ünnepeknek van hely, szerzői pedig egytől egyig stílus és technika tekintetében megállapodott, önmaguk klasszicitásában szilárdan álló  remekírók. Centauri két, eddig megjelent kötete sem egy ilyen írót mutat, sőt: éppen ellenkezőleg.
Ami a leginkább lelkesítőleg hat az olvasóra, ha kezébe veszi a Kék angyal című kötetet, az éppen az a lenyűgöző báj és frissesség, mellyel a szerző beleveti magát az elbeszélői nyelv és az irodalom végtelen tengerébe, hogy új, ismeretlen földrészeket fedezzen fel magának, tudván tudva persze, hogy az ismeretlen szigeteknek nemcsak felfedezője, de a teremtője is egyben ő maga. Írásait a szöveg örömének és kínjának magasfeszültsége tartja izzásban; ahogy szövegeinek fő- vagy melléktémája is nem ritkán maga az írás rendkívüli, sokszor kétségbeejtő, sokszor mulatságos, de mindenképpen mámorító élménye. Centauri írói ősvilágát egyfajta burjánzó, egyszerre bestiális és intellektuális, kiszámíthatatlan próteuszi televénynek kell elképzelnünk, melyben ugyanolyan eséllyel ugorhatnak elénk bármelyik bokorból egzotikus és találó szó- és mondatszörnyetegek, mint meglepő filozofikus eszmefuttatások, vagy éppen groteszk és fantáziadús elbeszélői ötletek és történetek: ahogyan lefegyverzően egyéni és szórakoztató írói nyelve is a legkülönbözőbb tudományos szaknyelvek, szlengek és irodalmi hordalékok zavaros egyvelegéből áll össze, hasonlóan találhatunk a Kék angyal szövegei között is vulgarizált mítoszparafrázist, apokaliptikus látomást és generációs alkohollegendákat éppúgy, mint sci-fibe hajló irodalmi gondolatkísérleteket és kaméleoni ügyességgel véghezvitt hommage-okat (többek között a fent említett Flauberthez, vagy épp Jack Londonhoz, vagy Thomas Mann-hoz címezve).
A kötetnek ez a műfaji és nyelvi sokfélesége is arra látszik utalni, hogy Centauri írásai többségében kísérleti szövegek: az irodalmi nyelv és az elbeszélés formáit, lehetőségeit és határait feszegető nekirugaszkodások, egy kirobbanó multitalentum skálázásai ? egy egész zenekarnyi hangszeren, hol egyszerre, hol külön-külön; s amennyire minden egyes írás egy-egy bizonyíték Centauri tehetsége mellett, ugyanannyira ígéret is mindahány, újabb, még érdekesebb, és alkalomadtán az eddigieknél nagyobb ívű prózavilágok megalkotására. Persze kérdés, hogy kötetének ki nem mondott ígéreteit képes lesz-e beváltani a szerző, akár újonnan írt művekkel, akár a már emlegetett asztalfiók mélyéről. Én a magam részéről kevésbé az obligát regényírást (vagy regényközreadást) sürgetném Centauri esetében, hiszen a szövegeiből jól látható, hogy ugyanezt a hangütést és elbeszélői technikát probléma nélkül képes lenne a novelláknál hosszabb terjedelmen keresztül is kitartani. Viszont egy regény, ellentétben a novellával, jóval kevésbé képes megállni komolyabb gondolati háttér, súlyosabb tétek, vagy az emberi szenvedélyek és viselkedések mélyrehatóbb elemzése nélkül; márpedig az eddig megismert Centauri-szövegek nagy része ezeknek csak a felszínét súrolja, igaz, meglehetősen látványosan. Ám közelebbről nézve azt is látnunk kell, hogy az a nyelvi sziporkákból felépített, harsány panteista nihilizmus, ami írásainak morális és metafizikai hátterét adja, valójában alig haladja meg a szokványos kocsmafilozófiák szintjét, ahogyan a szereplői is jobbára megmaradnak szerethető, kalandos életű balfékeknek.
A továbbiakban talán ajánlatos volna ezt az oldalt erősíteni; ami nem csak egy lehetséges regénynek válna javára, hanem az elkövetkező novelláknak is, melyeket, fellelkesülve az eddigieken, e sorok szerzője is nagy izgalommal vár a jövőben.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.