Darvasi Ferenc: Különös azonosságok

Centaurit minden olyan figura érdekli, amely valamilyen módon határhelyzetben van: legyenek azok különc alakok, nem tökéletes testi vagy szellemi épségű emberek, valamint mitológiai, az állati és emberi életforma között ingázó lények.

Új Forrás, 2008.12.

Centauri: Kék angyal (Magvető Kiadó, 2008)

Centauri Jégvágó kék angyal magvető író irodalom sikerkönyvAz álnév használata csak látszólag alkalmas eszköz a szerző személyének kikerülésére, hiszen az elfedés gesztusa éppen hogy felkelti a figyelmet az alkotó iránt. „Egy álnéven megjelenő kötet különösen megmozgathatja a befogadói kíváncsiságot. Az olvasó kihívásnak érezheti az önmagát elmaszkírozó író rejtőzködését, ami arra ösztönözheti, hogy megpróbálja leleplezni őt, kitalálni, ki is rejtőzik az álarc mögött.” (1) Az álcázás kizárja, hogy az író valóságos, civil énjét (2) bevonjuk az értelmezésbe, de nem csupán ilyen (irodalom)elméleti megfontolásból fakadhat: „Elsősorban gyakorlatias érveket hozhatnék fel az álnév mellett. Például, ha nincs polgári név és hozzárendelhető arc, kisebb az esélye annak, hogy az írásokban felbukkanó létező szereplőket megbántsam.(3) Az álnév jelentősen növeli a szabadságom. Elvágja azt a lehetőséget, hogy rosszul értelmezett dokumentumszerűséget várjanak el tőlem. Az írásban pedig éppen ezt a majdnem korlátlan szabadságot szeretem. De ez bizonyos értelemben inkább öncél. Viszont annak, hogy épp a Centauri vált álnévvé, és nem egy másik, már van poétikai irányultsága is. Hogy ez érvényre jut-e, attól függ, mivel, mennyire, és mikor tudom megtölteni ezt a nevet mások számára is értelmezhető módon”- nyilatkozta a szerző erről a kérdésről egy interjúban.(4) Ha már több kötet is megjelenik ugyanazon a felvett néven, akkor az elkezd hasonlóképp funkcionálni, mint bármely más, valódi név. Az alkotó írói (és nem polgári) énje ugyanúgy a vizsgálódás tárgyát képezheti ekkor már, esetünkben: a megegyező szerzői név egyberánt(hat)ja a Pátosz a káoszban és a Kék angyal c. könyvek interpretációját, persze leginkább akkor, ha a munkák lényegi hasonlóságokat mutatnak (és Centaurinál mutatnak) – a polgári énnel pedig jobb esetben akkor sem foglalkozik a kritikus, ha a tudatában van annak, hogy ki a kötet szerzője. Centauri „egy valósággal divattá lett műfaj, a novellaregény újabb változatával szolgál. Bodor Ádámtól Dragomán Györgyig sokan írtak az utóbbi időben olyan elbeszélésfüzért, amelynek darabjai önállóan, tetszőleges sorrendben is elolvashatók, de mégis összefüggő, noha széttartó műveket alkotnak. Az írások egymásba nyílnak, visszatérő szereplők bukkannak fel”, s könyve úgy teremti meg „valami nagy, összefüggő narratíva illúzióját, hogy közben az elbeszélés ízekre bontja önmagát, de törmelékeiből mégis összeáll valami”- írja Ferencz Győző kritikájában(5) a Pátosz a káoszbanról, s ugyanezek a megjegyzések az új műre is érvényesek, lásd például a Magvető kiadványának fülszöveget, melyben az alábbi sorok szerepelnek: „Centauri írásai (…) a kötet vége felé haladva egyre inkább egységes ciklussá rendeződnek, hogy szinte >>kihallatszik<< egy nagyobb mű (egy immanens regény) a történetek mögül”.
A Kék angyal történetei különböző időpontokat és helyszíneket vonultatnak fel. A Flaubert és a divat 1871-ben, A bróm-robbanás 1992-ben (hogy a szereplők mennyire időtlenek, vagy ha akarom, nem valóságosak: ugyanebben az írásban már 1898-ban is élnek), az Ámorszérum az 1990-es évek eleje, az In vitro veritas az 1990-es évek dereka után, míg egyes novellák (Kút a Nap alatt) meghatározhatatlan időpontban játszódnak. A helyszínek tekintetében is széles a választék: egyszer egy klastrom (Kút a Nap alatt), Párizs és Rouen (Flaubert és a divat), máskor a sarkvidék (Úszó sziget), a Pokol (Kék angyal) adja az események hátterét. A cselekmény szerteágazó: egyként szó van a neccharisnyáról, az írásról, horgászatról, szerzetesekről és más egyebekről. Ez alapján széttartónak tűnik a könyv, amelynek egységeit azonban számtalan motívum (bibliapapír, toll, abszint, vakarózás, kút, liturgia, halak, stb.) és szereplő (Tafy, Barbitál, Atera Flamma, Erigon, stb.) köti össze. Beazonosíthatatlan külső narrátor (Kút a Nap alatt) és beazonosítható(bb) egyes szám harmadik személyű, illetve én-elbeszélő is van a könyvben. Az elbeszélőt és a szereplőket tekintve a kötetben szereplő negyedik írástól, az Úszó szigettől kezdenek összefonódni a szálak. Ez a novella Bird sarkvidéki kalandjait meséli el, akit Selma a bátyjának nevez. Az ezt követő Morgen és Norman én-elbeszélője Selma féltestvére. (Kérdés, hogy a Morgen és Norman narrátora így azonosítható-e Birddel. Hiszen Bird lehet attól a féltestvére Selmának, hogy a lány egyszerűen a bátyjának titulálja.) A Chumpelik és Luna elbeszélője viszont a Morgen és Normanéval mindenképpen azonos. A Norma Lea zónatitkában jelenik meg egyedül a textuson belül a szerzői név, mégpedig Cen’ rövidítésként (154.). A novella E/1-ben kezdődik, elbeszélője névtelen, ám amikor szereplőjévé is válik saját írásának (ebben a rövid részben a narrátori szólam egyes szám harmadik személyű), megnevezi önmagát: Cen’ a szöveg szereplője, elbeszélője és egyszersmind – mivel az ő neve áll a címoldalon (bár nem Cen’, hanem Centauri alakban, tehát az azonosság nem 100%-os) – szerzője (6). (Persze ez csak a fikció szintjén működő konstrukció: valóságosan nem azonosíthatóak ezek a funkciók, mert nem köthetőek egy létező személyhez, hiszen a Centauri név eleve kitalált. Bár egy elborult olvasat szerint létezhet egy ilyen láncolat: valódi szerző = fiktív szerző = elbeszélő = szereplő, de ebbe az értelmezésbe, amit eleve nem lehet teljesen komolyan venni, kapásból belerondít, hogy nem tudjuk, ki a valódi szerző.) Eztán már mindegyik írásban elrejt valamilyen ismétlődő motívumot az író, emiatt egy – többfelé osztódó – narrátor prózáiként is olvasható a kötet. Látványos azonban, hogy míg a kötet belsejében szereplő szövegek (Úszó sziget, Morgen és Norman, Chumpelik és Luna, Norma Lea zónatitka, A bróm-robbanás, Ámorszérum, A téma titka, In vitro veritas) egyfelé mutatnak, az elöl és hátul állók (Kút a Nap alatt, Flaubert és a divat, Lápi antropoid, Trolibusz és Brossgida, Proszektúra, Zárójelentés, Kék angyal) inkább széttartóak a narrátori pozíció, a szereplők és az egységes jelentésképződés tekintetében, s csupán alig egy-két motívum tartja össze őket a többi novellával. A szövegek így, akár a Pátosz a káoszbannál, önállóan is funkcionálnak, de az említett motívumok, és helyenként a narrátor személye, illetve a szereplők össze is kötik őket. Gyakorlatilag lényegtelen, milyen sorrendben olvassuk őket, ám nem véletlen, hogy az ars poetica jellegű Kék angyal c. novella szerepel legutolsóként.
És ha már ennek a novellának s egyben a kötetnek a címét említettem: meglehetősen szerencsétlennek tartom a Kék angyal elnevezést, hiszen arról (majdnem) mindenkinek a Heinrich Mann Ronda tanár úr c. könyvéből született Marlene Dietrich-film jut az eszébe, amellyel viszont nem kezdeményez párbeszédet Centauri. Már csak azért is szerencsésebb lett volna az amúgy kétségkívül hangzatos cím helyett egy másikat keresni, mert a kék angyal (a kék angyal itt egy „lény”, a filmben viszont egy mulató neve) konkrétan mindösszesen az utolsó írásban szerepel(7) (még ha funkciója nem elhanyagolható is). Ő vezeti a Pokolba az elbeszélőt, akinek eztán egyetlen feladata lesz: hogy írjon. A mottó („Angyalt láttam leszállni a mennyből, akinél a mélységnek(8) kulcsa volt, és egy nagy lánc a kezében.” – Jelenések könyve, 20.1) ment valamelyest a helyzeten, amely természetesen erre az angyalra vonatkozik, akinek „karja, mint az acéllánc” (emberfeletti erejével tartja vissza az írót, ha az menekülni szeretne, s abbahagyná az írást), valamint utal a Kút a Nap alatt c. (A rózsa nevét felidéző) novellára, melynek Krizosztóm nevű főhőse a mottó felől olvasva maga a Sátán(9), hiszen az idézett bibliai passzus így folytatódik: „És megfogá a sárkányt [az angyal], azt a régi kígyót, a ki az ördög és Sátán, és megkötözé azt ezer esztendőre, És veté őt a mélységbe, és bezárá azt és bepecsételé ő felette…”(10).
Nincs hiány különös alakokban Centaurinál – és nem csupán az angyalra gondolok itt. „[M]indig érdeklődtem a marginális, buggyant figurák iránt”- mondja A bróm-robbanás elbeszélője, s ennek a kijelentésnek az érvényességét kiterjeszthetjük a Kék angyal egészére, amely hemzseg a nem hétköznapi alakoktól. Az még az egyszerűbb eset, amikor Chumpelik, a festő megvakítja magát, hogy minél jobban kifejlődjön a belső látása, Bird pedig életveszélyes sarktúrára megy. Fontosabb furcsaságok is vannak. Feltűnően sok a beteg szereplő: Krizosztóm rejtélyes eredetű viszketéstől szenved, Norman félkegyelmű, Christina részlegesen bénult, Néma Lea afáziás. Még különösebb, hogy a többiek szerint Luna, az egyik szereplő olyan, mint egy „jelenség, egyfajta természeti vagy természetfölötti csoda”, Néma Lea pedig ugyanezen novella (Chumpelik és Luna) narrátora szerint „asztrállénynek tűnik, mint akinek teste sincs”. Nem véletlenül játszik rá a szerző álneve a görög mitológia félig ember, félig ló alakú lényére, a kentaurra. Centaurit minden olyan figura érdekli, amely valamilyen módon határhelyzetben van: legyenek azok különc alakok, nem tökéletes testi vagy szellemi épségű emberek, valamint mitológiai, az állati és emberi életforma között ingázó lények, esetleg nemtelen figurák. Ez utóbbira példa a címszereplő bemutatása: „Angyal sokáig az anyámnak tűnt. Bár nem nő volt. Igaz, nem is férfi.” (Angyal nemileg beazonosíthatatlan tehát, azáltal viszont, hogy neve előtt nem szerepel névelő, [nyelvileg] mindenképp az emberekhez válik hasonlatossá.) Az állatok és az emberek közt nincs itt nagy különbség, példa erre az Úszó sziget fókája, valamint az In vitro veritas kutyája, mely állatok az emberekhez hasonlóan vagy még inkább érzékenyek, intelligensek. A Kék angyalban számos, a kentaur kettősségére rímelő alakot találunk: ilyen a kifogott, beazonosíthatatlan hal (?)(11), az emberegerek a Trolibusz és Brossgidában (ez a novella – „természetesen” – a Troilus és Cressida c. Shakespeare-opusra játszik rá valamelyest) a pegazus, a sellő. Ez utóbbiról a Flaubert és a divatban hallunk: „- Talán csakugyan létezik [a sellő] – felelte (…) a különös úr [Flaubert], és mesélni kezdett sellőkről, Odüsszeusz kalandjairól, Küklopszokról, az Olümposz isteneiről, gorgókról, kentaurokról, unikornisokról, nimfákról, driádokról és párkákról; minden nemű és rangú, antikvitásbéli lényről, különös tekintettel a szirénekre, akik talán szebbek a sellőknél is; hacsak nem ugyanaz a kettő!” (kiemelés tőlem – D.F.). Ugyanazokról a lényekről van szó tehát, csak más-más alakban: Centaurinál „bárki és bármi, bármikor és bárhová visszatérhet”, bizonyos szereplők így tulajdonképpen ugyanazon figura alakmásai(12) – így megállapíthatjuk, hogy Centauri törekvése (lásd a negyedik jegyzethez kapcsolódó idézetet) maradéktalanul teljesült a tekintetben, hogy a szerzői nevet sikerült sokszoros értelemmel felruháznia. Ez egy paradoxonhoz vezet, mert ezáltal a Kék angyal különös figurái éppen hogy hasonlóak egymáshoz (mondhatnánk egy szóviccel, hogy különlegességükben hasonlítanak egymásra – de lényegük persze nem csak annyiban áll, hogy furcsák, másmilyenek, hanem hogy megegyeznek kettős természetükben, s így egy tőről fakadnak), mint a záró novella Pokolban alkotó írói („Láttam a hozzám hasonló embereket, ahogy fürgén írnak”, mondja a narrátor a többiekről; kiemelés tőlem – D.F.). Míg a kötet első fele a szereplők furcsaságát igyekszik elhitetni inkább, addig a második fele ennek az ellenkezőjét sugallja: az Ámorszérum két férfijának szerelmét majdnem ugyanúgy hívják (Tim Trin, Pim Prin), különböző szereplők hasonló nyelvtani szerkezeteket, kifejezőeszközöket használnak (például hasonlatokat: „Ami neked az Isten, nekem az a Hó”, mondja Tim Trin, „Nekem az Ég olyan, mint neked az Isten”, mondja Papilia, „Neked éppolyan a sör, mint nekem a Sátán”, mondja Péntek).
Centauri ide-oda ugrál térben és időben, játszik a narrátor, a szerző személyével, és a szereplőkkel (az alakmásokkal), a történetszövésben viszont – a mai fogalmainkkal, irodalomértésünkkel nézve – hagyományosabb eszközökhöz folyamodik, abban a tekintetben mindenképpen, hogy novellái végigmesélt, majdhogynem kerek egész, de minimum valahonnan valahová tartó és eljutó sztorikból állnak. Az elbeszélések nem nélkülözik az írás folyamatára, természetére vonatkozó reflexiókat, metaforákat, melyek mintha mindinkább vallomásszerűek, ars poetica jellegűek lennének – ahogy haladunk előre a kötetben, egyre sűrűbben jelentkeznek ezek. A kiadvány hátoldalán is szereplő, így kiemelten fontosnak tekinthető rész az alkotó morális és szakmai felelősségéről, az írások színvonalasságának fontosságáról szól: a rosszul leírt sorok vagy a meg sem írt történetekért Angyal felelősségre vonja a művészeket. Az események alakulását, a történetek egymás mellé rendez(őd)ését több alkalommal is véletlenszerűnek mutatják a szövegek: a neccharisnya „feltalálása” és a detonáció bekövetkezte is sok tényező véletlen együttállásának köszönhető a Flaubert és a divat, valamint A bróm-robbanás elbeszélője szerint. Centauri (írói) világában eszerint a véletlen egybeesések irányítanak, nem a sorsszerűség, vagy az isteni akarat és mindentudás (valamint annak lehetséges irodalmi megfelelője: a narrátori omnipotencia). A téma titka (innen tűnnek egyre jobban önvallomásszerűnek az írásra mint tevékenységre vonatkozó reflexiók) egy olyan elbeszélő személyét rajzolja meg, aki önkívületben, a betűk, a nyelv által vezetve ír, s csak később, egy következő fázisban figyel oda a mondatok jelentésére, a témára. Az In vitro veritas az irodalmat a túlélés eszközeként, az értelmes cselekvés kivételes lehetőségeként nevezi meg. Az asszociatív, belső rímekben gazdag Zárójelentés a(z írói) szabadság tapasztalatáról számol be: amit kigondol az ember, az meg is valósul („Szántam magam, hogy nem vagyok ló, mén, paripa, Pegazus, de aztán arra gondoltam: az vagyok. Átvágtattunk a városon, egymás mellett, hisz ló nem ülhet a másik ló nyergében!”). A záró Kék angyalban a Pokolba jutott szerző először azt várja, hogy megszabják neki, mit kell írnia, de kisvártatva rájön, hogy neki kell azt kitalálnia. Az írás tehát teremtő aktus, s az írónak nem a valóság rekonstruálása a feladata(13).
 
László Emese: Káosz a pátoszban. Centauri: Pátosz a káoszban. Élet és Irodalom 2007. szeptember 13.
[2] A szerző – hétköznapi életben való – felismerésének kellemetlenségein élcelődik az alábbi rész:„- Hiszen ön Gustave Flaubert! – kiáltott örömében(…). – Nahát, csakugyan ön az. Láttam egyszer a Vaudeville-ben és olvastam a könyvét. Higgye el, mi igen nagyra becsüljük a Szellem embereit.Flaubert meghatottan mosolygott, ám igyekezett megszabadulni a férfitól.-Megmondaná nekem, hogy csak itt van torlasz, vagy másutt is számoljak akadályokkal? – kérdezte más vizekre evezve. A férfi azt mondta jó hangosan, hogy mindenki hallja:-Már hogyne mondanám meg, tisztelt Gustave Flaubert úr! Naná, hogy megmondom! – és a nevét szinte kiáltotta. Erre néhányan felkapták a fejüket és az író felé indultak, ám Flaubert elköszönt és a választ meg sem várva sietősen távozott.” Centauri: Kék angyal. Magvető. Budapest. 2008. 65.
[3] Mintha ezt a gondolatot tükrözné A téma titka c. novella egyik mondata, ahol az elbeszélő így mutat be egy szereplőt: „Nevezzük őt K27-nek, és tekintsünk el az ábrázolásától, mivel ma sem örül annak, ha valahol szóba kerül.” Centauri: i.m. 222.
[4] Centauri válaszol. Kérdező: Németh Zoltán. Kalligram 2007. szeptember
[5] Ferencz Győző: A szerző nullfoka. Centauri: Pátosz a káoszban. Népszabadság 2007. augusztus 11. [6] Érdekes, hogy a Magvető Kiadó Novellárium sorozatában egyszerre megjelent Kék angyalban és Labodában is ugyanaz az eljárás érhető tetten: Centauri és Latzkovits Miklós is felkelti azt az illúziót, hogy a szerző és hőse azonosítható lenne; ráadásul még abban is hasonlóság mutatkozik, hogy a szerzővel – persze megkötésekkel és az alkotói szándék által irányítottan – azonosítható hősök meg is sokszorozódnak mindkettejüknél: Latzkovitsnál számtalan alakváltozata van Labodának, kincskereső, bokszoló, lázadó (stb.), különféle jellemek, akiket legfőképp az azonos név és a bemutatásukban ismétlődő panelek (születési hely és idő, feleség neve, lakcím) kötnek össze. Centaurinál a szerző eleve fiktív, hiszen álnévvel ellátott személye nem a névazonosság és a személyes adatok révén, hanem – ahogy azt a későbbiekben részletesebben kifejtem – a lények (kentaur, pegazus, sellő, stb.) tulajdonságbeli hasonlósága, kettős természete alapján sokszorozódik meg.
[7] Távolabbról egy másik szöveg is felidézi a címet: A Bróm-robbanásban szóba kerül egy Fonó nevezetű, „A/5-ös méretű, sötétkék könyvecske”, mint az elbeszélő-hős és szereplőtársai „receptkönyve”, ezt – mivel Centauri könyve is sötétkék borítójú, és az A/5-ösnél csupán alig kisebb – némi képzelőerővel talán azonosíthatjuk a kezünkben tartott Kék angyallal. A Fonónak egyébként a narrátor szerint két példánya volt, egy eredeti és egy másolat, ám az eredeti, amit az elbeszélő Bébére (az Iskola a határon egyik szereplője!) bízott, eltűnt. Ha akarjuk, Bébé beemelése a textusba és az eltűnt kézirat motívuma (lásd még a közelmúltban lezajlott Ottlik-Örley-vitát), hiszen egy álnéven alkotó személy kötete van a kezünkben, a szerzőség (és az eredetiség) kérdésére irányítja a figyelmünket.
[8] Bizonyos fordításokban eleve a Pokol vagy az alvilág kifejezés szerepel a mélység helyett.
[9] A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, nehezebb ennél a jót a rossztól elválasztani Centaurinál. A Kút a Nap alatt c. novellában több bibliai utalást is találhatunk. Krizosztóm több mondatnál (1Mózes 1.18, 1Mózes 3.15, 1Mózes 37.20, Bírák 16.6, Máté 23.27, Jelenések 20.1) is bogarakat pillant meg a könyvek könyvében, s  néhol (tehát nem minden esetben) árulkodó, hogy éppen melyiknél. Az 1Mózes 1.18 éppen azt az isteni igyekezetet jelöli, amely a jó és a rossz elválasztására irányul: „És [megteremti Isten a Napot, a Holdat és a csillagokat] hogy uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és elválaszszák a világosságot a setétségtől.” Relatívabb a helyzet, főleg, ha az 1Mózes 37.20-at is figyelembe vesszük, melyben József ellen testvérei így fondorlatoskodnak: „Most hát jertek öljük meg őt, és vessük őt valamelyik kútba; és azt mondjuk, hogy fenevad ette meg…”. Ezt az igét a novellára ráolvasva éppen a szerzetesek tűnnek gonosz figuráknak, nem Krizosztóm. Ezt erősítheti meg a Máté 23.27 is, ha a képmutató írástudókat Krizosztóm szerzetestársaira értjük rá: „Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz, a melyek kívülről szépeknek tetszenek, belől pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal rakvák.” (Vö.: a kútban, ahová leküldik lakni Krizosztómot, „néhány csont is akadt”, továbbá a többiek is ugyanabban a betegségben szenvednek, mint ő, csak ők – a képmutatók – nem vallják be. Persze mindez csak akkor érdekes, ha Krizosztómot nem eleve bolondnak képzeljük el – mert a történet egy olyan olvasatot is megenged, amely szerint a szerzetes nem épelméjű. Hiszen ha félkegyelmű, akkor nem bízhatunk meg egyáltalán szavai hitelességében.)
[10] Jelenések könyve 20.2-3. Mivel a Centauri idézte fordítást nem találtam (létezik egyáltalán ilyen?), egy másikat, a hagyományos Károli-félét használtam fel, melynek nyelvezete ugyan régies a Kék angyalban szereplő mottóéhoz képest, viszont – több Bibliával ellentétben – ugyanúgy a mélység kifejezést használja a Jelenések 20.1-nél.
[11] „Nem egy, hanem két hosszú farkúszója volt, s mint a füsti fecske farka, mindkettő elágazott. Közöttük épp olyan péniszt hordott, mint én vagy apám, méretarányosan rendkívül nagyot, nem borították pikkelyek a testét, csupasz volt, mint az angolna, de annál jóval rövidebb és tömzsibb, az arca egy csecsemő arcára emlékeztetett, és a szákban háton feküdt. (…) Gyönyörű, mandulavágású, hatalmas, szurokfekete szeme volt és pislogott (…) rendkívül széles, hússzínű szájacskáját úgy nyitogatta, mintha mondani akarna valamit; csak a tátogása emlékeztetett halakra (…) varangyszerű zöld magzatra hasonlított, ugyanakkor rendkívül idősnek tűnt, bár nem volt ráncos; amikor megpróbált felállni és elesett, kígyóként sziszegett, úgy tűnt, hogy ránk fúj, akár egy kandúr.” Centauri: i.m.  93.
[12] A nőalakok egy részének hasonlóságát például már az is jelzi, hogy (valamelyest egyébként is hasonló hagzású) nevük azonos betűvel kezdődik és végződik: Lea, Linna, Luna. Továbbá: van egy Néma Lea és egy Norma Lea nevű szereplő is a Norma Lea zónatitkában, akiket egyszerre mutat különbözőnek és hasonlónak (s így kettős természetűnek?) a narrátor (152-153).
[13] Ugyanide fut ki Podmaniczky Szilárd új könyve, a Hutchinson rugói is, melynek főhőse egy rejtélyes külföldi ösztöndíjat megnyerve jó ideig arra vár, hogy mondják meg, mi a feladata, s csak később ébred rá, hogy azt magának kell meghatároznia. Ráadásul Podmaniczky is eljátszik a szerző, az elbeszélő és a hős személyének azonos(ítható)ságával.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.