„…ezt a kettősséget sugallja a neccharisnya is, azt a takarva mutogatást, ami vonzza a kétes dolgok kedvelőit.” (Centauri: Flaubert és a divat)
Az utóbbi évek egyik legszimpatikusabb szépirodalmi vállalkozásának lehetünk tanúi, ha kezünkbe vesszük Centauri Kék angyal című novelláskötetét, mert Sárbogárdi Jolánnal vagy Csokonai Lilivel ellentétben nem egy poétikai játékként értelmezhetjük az álnévhasználatot.
Centauri nem egy új identitást épít fel magának, amely mögött sajátos történetmondás és nyelvhasználat válik a borítón szereplő név sajátjává. Tulajdonképpen a Centauri név is csak azért kerül a borítóra, mert megkövetelik a könyvkiadás játékszabályai. De végső soron a szerző személyének jelentéktelenségére is utal, hiszen a Kék angyal misztifikált szerzőjének nincs is egyetlen, sajátnak mondható hangja, csak elbeszélői vannak. Így a Centauri név azért válhat olyan szimpatikussá, mert a szerző személyének felfüggesztésével azt sugallja: az írások sokkal fontosabbak. Centauri elbeszélője már a kötetbe való belépésnél a mélységbe ránt, és ennek csak egyik vetülete A rózsa nevét idéző középkori hangulat, majd az apátság feneketlen kútja, ahol Krizosztóm saját lelkébe is alászáll. Leginkább a cinikus hiteltelenséggel megalkotott nevek zökkentenek ki az olvasásból, mint Trampli, Kripli és Koleszterin atya, de már ezek is azt engedik sejtetni, hogy a középkori háttér a kiváló környezetrajz ellenére csak a kimódolt felszínt jelenti. Ahogy a viszketés testi kínjaitól szabadulva Krizosztóm eljut az önmegértés egyre magasabb szintjeire, az olvasó is láthatja, hogy Centauri kiváló történetépítése mögül, akár az élve lebomló Krizosztóm testi szövetei mögül, fel-felbukkannak a kiteljesedő lélek és szellem legbelső rétegei. Centauri azonban éppen ott zárja legtöbb történetét, ahol egy ezópuszi példázatban a tanulság következne. Ez pedig arra kényszeríti az olvasót, hogy amiként a történetbeli szerzetes saját testének lebomlásával hámozza ki a létezésen túli belső lényeget, úgy bontsa le a történet szöveteit a szövegekről.
Az olvasóval csevegő elbeszélő a Flaubert és a divat című novellával nemcsak klasszikus témájával, hanem klasszikus történetmondásával is legmesszebbre távolodik attól az elbeszélői nyelvtől, melyet a kötet későbbi darabjai képviselnek. A könnyeden fecsegő narrátor csattanóra kihegyezett anekdotával próbál a neccharisnya ürügyén áldokumentarista történetet alkotni, ám gyakran arra lehetünk figyelmesek, hogy éppoly elszántsággal keresi a neccharisnya alatt megbúvó lábat. Mindazt a lábat, amelyet a hálószerűen összeszövődő, de már magában is az irodalom könnyed élvezetével megajándékozó elbeszélés talán elrejt. Ez a kettősség biztosítja az egész novelláskötet többrétegű olvashatóságát és élvezhetőségét: ugyanúgy élvezhető a felszín, mint a mélység, akár az a neccharisnya, amely magában megkapóvá teszi a lábat, de igazán közel csak az kerülhet a meztelen lényeghez, aki ügyesen lefejti a külső szépséget. Amíg az első két történet akár a novellák olvasásának egyik kulcsa is lehet, a kötet lépésről lépésre új elbeszélői hanggal lepi meg olvasóját olyannyira, hogy a sejtelmes Centauri név akár a kissé stílszerűbb Caméleon névre is cserélhető lenne. A Lápi antropoid gyermekelbeszélője memoárszerű beszámolóként adja elő az emberszörny megtalálásának történetét, amely éppolyan célzatosan jeleníti meg a szörny(űség)ről való hallgatást, mint azt, ahogyan mindez az írás segítségével elmondhatóvá válik. Az Úszó sziget pedig a végletesen egyszerűnek tűnő számkivetett történet parafrázisa lehet, ahol a szörnyember helyét átvevő emberszörny az állati mércék alá süllyed, megbukik az önzetlenség próbáján. A történetekben érezhetően fontos a 20-21. századi háttér, hiszen a modern Robinson Crusoe részletező környezetrajzából az okokra is következtethetünk. Centauri novelláinak sajátos csoportját alkotják azok az írások, melyek a variációk emberi kapcsolatokra címet is viselhetnék, és ebben a témában vonultatnak fel hangnemileg is figyelemreméltó kísérleteket. A Morgen és Norman a lelki és a testi-szellemi beteg kínjait állítja mértéktartó hangon mellérendelő viszonyba, a Chumpelik és Luna az elviselhetetlenségig fokozott gondoskodás elemző megidézése, amely az alkotói életformához való magány szükségességét is megjeleníti. Mindezen kapcsolatokat ellenpontozza a Norma Lea zónatitka erotikus fülledtsége, amely a testiségre épülő egymáshoz tartozás kérdésének időtállóságára kérdez rá. A variációk sorát a Trolibusz és Brossgida tökéletes egymásra találásának története zárja, amely a kortárs irodalom egyik legerősebb próbálkozása a szatíra újragondolására. A cím, amely Shakespeare egyik legkeserűbb komédiájára referál (Trolius és Cressida), tökéletesen ülteti át a 21. századi szórólapozók világába azt a tragikomikumot, amely a kisemberi kiszolgáltatottság ambivalenciájáról beszél: a túlzott tökéletesség és elégedettség egyenlő a pusztulással. A mágikus realista szál, amely a Bróm-robbanásban a véletlenek harmóniájával válik valóság felettivé, azt engedi sejtetni, hogy a világban működő lehetőségek megvalósulásához kell valami realitáson túli gyújtópont. Ez a metafizikai szikra pedig az Ámorszérumban válik mindent áthatóvá, ahol a fát ölelő Tafy úgy várja a fatörzsben lakó leányt, ahogy a történet elbeszélője a havat istenként tisztelő Trin Trinnel találkozott az útszéli erdőben. Az Ámorszérum szerelemmentesítő tanfolyama pedig az ideák világához képest tart görbe tükröt a valóságnak. A kötetben itt érezhető legerőteljesebben az a váltás, ahogy a szöveg a metonimikus, oksági kapcsolatokról áttér a metaforikus viszonyok ábrázolására, azaz hirtelenjében a klasszikus történetépítés a későmodernség irányába mozdul el. A Centauri-novellák mindenesetre a változatos formavilág mellett afelé mutatnak, hogy metafizikai érzékenység nélkül nem lehet talpon maradni a (szövegbeli) valóságban. A kötet leggyengébb szövegei közé éppen azok a novellák sorolhatók, amelyek a túlzott önreflexió miatt válnak mesterkedővé, idegenné. A téma titka és a címadó Kék angyal is túlbeszéli az alkotásmód működésének lehetséges boncolgatását ahhoz képest, amilyen tökéletességgel ülteti át gyakorlatba a kötet legváltozatosabb darabjaira. A Kék angyal kafkai befejezése így nemhogy a magaslatokba emelné a kötetet, hanem éppen a művészieskedés, a túlbölcsészkedés taszító erejével utasítja ki saját világából. Amilyen hirtelen találja magát az olvasó a középkori apátság kútjának és a középkori történetnek a mélyén, éppolyan távol kerülhet a záró novella elolvasása után a nyomasztó világtól (amely maga a Pokol), ahol az íráskényszer miatt saját szellemétől idegenedik el az elbeszélő. Ebből a szempontból még szerencsésnek is mondható, hogy a kötetet a visszatérő szereplői nevek ellenére lehetetlennek tűnik egységes szöveggé olvasni. A címek, elbeszélők, történetek, stílusok szinte megkövetelik a lassú feldolgozást, amelyek szünetért kiáltanak az egyes darabok között. A széttartó szövegek ellenére azonban a kötet kiváló felépítése a felszínében is élvezhető történetektől a kizárólag mélységében feldolgozható novellákig ível, így egyszerre bevezetés és kivezetés is az irodalomba és irodalomból. Bevezetés, mert az olvasás nyújtotta kényelemtől eljutunk az írás pokoli rabszolgamunkájáig, ahol az elkészült szövegeket „talicskába rakják Angyal segédei és áttolják a Mennybe”. Így akár az is fokozatosan nehezedő olvasmányokat talál a novellák sorában, aki a kortárs irodalomtól idegenkedve eddig távolságot tartott a (poszt)modern prózától. Kivezetés pedig éppen azért, mert a történetközpontúság felszámolásával úgy terelődik nyelvre a hangsúly, hogy a zárónovella a word halálával és az infernális alkotásmóddal már csak önmaga kényszerességéről és korlátozottságáról tud beszélni. Az írás maga tehát üdvözítő út lehet, melyben Krizosztóm is megtalálja maga kiteljesedését, de veszélyeket is rejt, hiszen éppen hatóerejénél fogva az önmagáról szóló beteges és függőségszerű fecsegés is lehet. Azt pedig majd eldönti az olvasó, hogy végső soron a Kék angyal záró példázatával az írás mint tevékenység megkérdőjeleződik-e. Mert ahhoz képest aztán valóban minden fecsegés, hogy Centauri rétegzett történetei hogyan folytatódnak a befogadókban: megmaradnak díszes neccharisnyáknak, vagy olykor a felszaggatott szövetek alatt megpillanthatók lesznek a rejtett bájok is.
"Elzártság hatására kialakuló fantázianyelvről korábban is tudtunk, egészen az ókortól kezdve. Már a görögök is úgy hitték, hogy amennyiben egy gyereket a külvilágtól elzárva, sötét szobában nevelnek, soha senki nem beszél vele, a külvilággal mindössze annyi kapcsolata lesz, hogy az életben maradáshoz szükséges ételt-italt megkapja, akkor a gyermek végül az angyalok nyelvén szólal meg. Ha jól rémlik, Hérodotosz is ír erről valahol, de a modern irodalomban is visszatér ez a mítosz, épp egyik legkedvesebb szerzőmnél, Paul Austernél, ahol ugyanerre az elképzelésre alapozva nevelnek elzártan egy gyermeket."
"Tegnap, Budapesttől nem is oly messze, Apajon egy hosszúcsőrű cankógodát láttak (Takács Ádám). Ha a Nomenclator Bizottság hitelesnek fogadja el a megfigyelést, akkor ez lesz az ötödik hazai előfordulása. Tisztában vagyok azzal, hogy sokak számára az is kérdés, hogy mi az a cankó, és mi az a goda (hát még a cankógoda!), de ebbe most nem mennék bele részletesen."
"Csöndes. A víz többnyire nyugodt. A fények élesek, a levegő tiszta. Együtt van még zöld, őszi vörös, és levendulakék. Bukolikus nyugalom. Járnak még a hajók. Ugrik még a hal. A Balaton többnyire zöld árnyalatú vize gyakran vált át tengerkékbe. Seregélygomolyagok jönnek-mennek.
Gyönyörű parkok, kertek, berkek, melyeket ekkor már szinte senki se lát.
Töprengésre, meghittségre, tervezésre és beérésre csábító sétányok, ösvények, tisztások, melyeket ilyenkor már szinte senki se jár. Képzavarral élve: a Balaton ilyenkor a nyugalom szigete. Sose kapcsol ki jobban, mint épp októberben."
"Jó. Ha ez egy ébredés kezdete. Én viszont, mivel végig ébren voltam, szeretnék látni valamit abból is, amit az „újzöldek” eddig tettek, ültettek, írtak, csak azért, hogy megnyugodhassak, és azt hihessem, ennek az ébredésnek valahol valóban van hitele és fedezete. Mutassátok ti is a fákat, amiket eddig elültettetek! Mutassátok a földeket, amit a vadonnak visszaadtatok! ."
“A Jákob botja a kortárs magyar prózának hasonlíthatatlan darabja, mely egyetlen regény erejéig képes visszahozni ifjúkori olvasmányélményeink, úgy hihettük, talán már örökre hátrahagyott izgalmát. (ÉLET ÉS IRODALOM)
"Nem az a döntő, hogy mi áll készen, hanem az, hogy egy nagyobb összefüggést nézve mi volna az ideális sorrend. Erőteljesen befolyásol az is, hogy melyik időszakban mit érzek a leginkább aktuálisnak. Amikor úgy döntöttem, hogy a Jégvágó jelenjen meg először, és nem egy másik regény, akkortájt gyakran szembesültem azzal, hogy sokan képtelenek kilépni az egyéni vagy közösségi traumák köréből. Próbálkoznak mindenfélével, többek között jól kidolgozott hazugságokkal is..."
"A szellem csúcsra járatása egyértelműen az írás, de nem vitatom, hogy más is lehet, zeneszerzés, szobrászkodás, bármiféle alkotó tevékenység, sőt az olvasás is, mint szekunder alkotás. A test esetén egyértelműbb a helyzet, ott kevesebb az alternatíva. A test létezése a szexualitásban srófolódik fullra, s nehéz volna párhuzamba állítani, versenyeztetni vele bármi mást. Testérzékelésünk módja is lehet ezer és egy, léteznek finomabb, árnyaltabb módjai, de hogy a szexualitásban valamiféle csúcspontot ér el a testérzékelés, nehezen vitatható."
"Nem tudni, pontosan miért gondolták, hogy jön a világvége. Egyáltalán milyen végre számítottak? Isten ítéletére? Meteorra? Ufótámadásra? Hogyan oldhatták fel magukban azt az ellentmondást, hogy 9 év alatt nem történt semmi, s a világ áll még?
Hogyan láncolhat egy ember magához és egy félelemhez, egy tévképzethez másokat is? Erőszakkal? Meggyőzőerővel?
Az biztos, hogy ez nem mindenkinél sikerült hibátlanul, vagy talán épp a fenti ellentmondás ütött rést a pajzson, amikor az egyik fiú – talán a férfi fia – megszökött a minap, és a helyi kocsmában elmondta az egész sztorit. ."
"A Ponyvaregény meghökkentő, számos ponton abszurd és bizarr gengszter sztori. Úgy tűnhet, hogy mint oly sok Tarantino film esetén, a Ponyvaregény legfőbb erénye is ez: mielőtt kényelmesen hátra dőlnénk, mindig jön valami mellbevágó. Tarantino fantáziája kifogyhatatlan, nem ritkán beteges is. Ez önmagában azonban édeskevés.
A Ponyvaregény olyan eszközöket vonultat fel, észvesztő vérprofizmussal, melyekre egy regényírónak is égető szüksége van."
"Az október nemcsak szép, de az egyik legmozgalmasabb hónap is. Nemcsak a darvak száma tetőzik ilyenkor, hanem sok egyéb madárfajé is (ahogy a minap arról részletesen írtam, még a közönséges szajkóé is), s lassan elérkezhet az ideje annak is, hogy októberben keselyűket keresünk majd az égen. Ez akár már az idén is igaz lehet, hisz az utóbbi napokban egymástól függetlenül három helyszínen is felbukkantak keselyűk Magyarországon. A birding.hu adatai alapján
október 12.-én 3 példányt Budapest felett láttak, másnap pedig egy-egy madarat Kecel illetve Balmazújváros felett."
"Műterem. Az olyasmi, mint számomra a dolgozószoba. Egy festő számára talán hétköznapi helyszín, de nem nekem. Festészet. Titok, mágia, megfejthetetlen, legalább annyira, mint ahogy másoknak az irodalom vagy az írói létmód lényege. Vannak kedves-kedvenc képeim, de a keletkezésük épp akkora titok a számomra, amint mások számára egy regény keletkezése."
"Úgy gondolod talán, hogy vadonról beszélni túl kalandos, de engem nem a város fénye nevelt, s hidd el, nem tehetek róla. Fogadd el: a gang, a beton, a lámpaoszlop sem létezőbb, mint a sziklapárkány, kopár fennsík vagy egy barlang sztalagnitja. Elfogadom, hogy egy régi könyv illata a legjobb parfüm, de fogadd el, hogy a tízezeréves láp illatában is őserő van. A víztorony tetején tollászkodó sólyom neked talán nem mond semmit, elfogadom. Nem kell, hogy a sólyomlét átírja a létformádat..."
“Bár stílusában valóban hasonló a Zabhegyezőhöz, Centauri nagyot alkotott a Jégvágóval. Ezt bizonyítja, hogy amint befejeztem a könyvet, kedvem lett volna rögtön újrakezdeni.” (Olvasókuckó)
"Dickensnek volt egy imádott madara, Grip, aki még a Barnaby Rudge című regényében is megjelenik szereplőként. 1841-ben egy levelében azt írta George Cattermole nevű barátjának, hogy azt akarta, hogy a könyv címszereplőjét “mindig kísérje egy szelíd holló, amely sokkal okosabb, mint ő maga. Emiatt részletesen tanulmányoztam a madaramat és azt gondolom, hogy nagyon érdekes karaktert csináltam belőle.” Miután a madár még ebben az évben elpusztult ólomfesték mérgezésben, Dickens szerzett egy másik hollót, akit szintén Gripnek keresztelt, és aki egyben Edgar Allan Poe A holló című művét is ihlette. "
"Azon túl, hogy érdekes ezt tudni, és számos kérdést szülhet (például, mi oka van egy orosz vagy ukrán szajkónak ilyen nagy útra, ha egyszer a mi szajkóink például nemigen mennek pár kilométernél messzebbre), van-e más jelentősége a szajkók vonulásának? Nem is kérdezném, ha nem volna Korábban részletesen írtam róla, hogy a szajkó jelentős szerepet játszik az európai erdők fenntartásában. Ma hozzá kell tenni, hogy ennek jelentőségét nem lehet túlbecsülni, hisz az erdők a klímára is jelentős hatással vannak."
"Handke 2014-ben a Nobel-díj eltörlését kérte, mivel arra az irodalom hamis kanonizálásaként tekintett. A tény, hogy megkapta, mutatja azt, hogy igaza volt. Ez Svédország ma: a háborús bűncselekmények mentegetője Nobel-díjat kap, miközben az ország teljes mértékben részt vett korunk igazi hőse, Julian Assange karaktergyilkosságában. A reakciónknak a következőnek kellene lennie: nem Handkének adni irodalmi Nobelt, hanem Assange-nek Nobel-békedíjat"
"Velem együtt négy, merőben más élet, más hivatás, és más habitus. És mégis úgy ültünk egy asztalnál, mintha régóta ismernénk egymást. Mintha túl a rokonszenven, túl a vacsorán, túl a finom borokon, volna egy jól meghatározott közös ügyünk. S nyilván van is, de az oly egyértelmű, hogy szóba sem került, és deklaráltan talán sosem beszélünk majd róla. Nincs szükség rá. Elég annyi, hogy amikor egy asztalnál ülünk, fokozottan létezünk - én legalábbis több voltam velük, mint nélkülük."
"hol van már az egyistenhit?
s mennyi isten jött és ment itt?
Zeusz, Héra, Vénusz, Apolló?
rosszabb, mint víz alatt a vízipóló
volt gabona, hús, és pattintott kő
tűpontosan tudtuk, nekünk mi kő’
márvány, selyem, drachma
ma se tudni, ki akarta
bőven dőltek ránk a dénárok
s támadott köztünk várárok"
"Ez két dolgot is megmagyaráz. Részint magyarázat lehet a bizalmatlanságra. A bizalmatlanság meg már csak olyan, hogy nemigen korlátozza önmagát, általában rátelepszik mindenre, s igen, akár a nyelvet is érintheti, akár egy író esetében is (ettől függetlenül erre a kérdésre visszatérek még). Ha ez a bizalmatlanság ötvöződik azzal az élménnyel, hogy többnyelvűség esetén (hisz ebben a családban legalább két nyelv számított anyanyelvnek) a nyelv esetleges, abból kijöhet egyfajta negatív “csúcshatás”.
"Eleinte sokat tépelődtem azon, vajon nem visszás-e emlékekkel bíbelődni, s miért is lenne fontos egyik vagy másik emlékem bárki másnak. Csakhogy író vagyok, és mint ilyen, sok egyéb mellett épp az emlékeimből dolgozom, szóval, úgy tenni, mintha nem volnának az emlékeim fontosak, képmutatás lenne."
"Történeteket írni több mint remek. De vannak kész – ahogy mondani szokás: igaz – történetek is. Meghökkentők, elgondolkodtatók, izgalmasak, tanulságosak, szépek. Rövidek. Egyszeriek."
"Miért nem repül el a hátára fektetett madár?
A természet nem fukar, de nem ismeri a pazarlást sem. Van egy képlet, amellyel pontos számításokat végez egy-egy faj jellemzőire, hogy azokat optimalizálja. Mondhatnánk például, hogy bár a vakond a föld alatt aligha venné hasznát a látásnak, mégiscsak jó volna, ha nem volna szinte vak."
