„…ezt a kettősséget sugallja a neccharisnya is, azt a takarva mutogatást, ami vonzza a kétes dolgok kedvelőit.” (Centauri: Flaubert és a divat)
Az utóbbi évek egyik legszimpatikusabb szépirodalmi vállalkozásának lehetünk tanúi, ha kezünkbe vesszük Centauri Kék angyal című novelláskötetét, mert Sárbogárdi Jolánnal vagy Csokonai Lilivel ellentétben nem egy poétikai játékként értelmezhetjük az álnévhasználatot.
Centauri nem egy új identitást épít fel magának, amely mögött sajátos történetmondás és nyelvhasználat válik a borítón szereplő név sajátjává. Tulajdonképpen a Centauri név is csak azért kerül a borítóra, mert megkövetelik a könyvkiadás játékszabályai. De végső soron a szerző személyének jelentéktelenségére is utal, hiszen a Kék angyal misztifikált szerzőjének nincs is egyetlen, sajátnak mondható hangja, csak elbeszélői vannak. Így a Centauri név azért válhat olyan szimpatikussá, mert a szerző személyének felfüggesztésével azt sugallja: az írások sokkal fontosabbak. Centauri elbeszélője már a kötetbe való belépésnél a mélységbe ránt, és ennek csak egyik vetülete A rózsa nevét idéző középkori hangulat, majd az apátság feneketlen kútja, ahol Krizosztóm saját lelkébe is alászáll. Leginkább a cinikus hiteltelenséggel megalkotott nevek zökkentenek ki az olvasásból, mint Trampli, Kripli és Koleszterin atya, de már ezek is azt engedik sejtetni, hogy a középkori háttér a kiváló környezetrajz ellenére csak a kimódolt felszínt jelenti. Ahogy a viszketés testi kínjaitól szabadulva Krizosztóm eljut az önmegértés egyre magasabb szintjeire, az olvasó is láthatja, hogy Centauri kiváló történetépítése mögül, akár az élve lebomló Krizosztóm testi szövetei mögül, fel-felbukkannak a kiteljesedő lélek és szellem legbelső rétegei. Centauri azonban éppen ott zárja legtöbb történetét, ahol egy ezópuszi példázatban a tanulság következne. Ez pedig arra kényszeríti az olvasót, hogy amiként a történetbeli szerzetes saját testének lebomlásával hámozza ki a létezésen túli belső lényeget, úgy bontsa le a történet szöveteit a szövegekről.
Az olvasóval csevegő elbeszélő a Flaubert és a divat című novellával nemcsak klasszikus témájával, hanem klasszikus történetmondásával is legmesszebbre távolodik attól az elbeszélői nyelvtől, melyet a kötet későbbi darabjai képviselnek. A könnyeden fecsegő narrátor csattanóra kihegyezett anekdotával próbál a neccharisnya ürügyén áldokumentarista történetet alkotni, ám gyakran arra lehetünk figyelmesek, hogy éppoly elszántsággal keresi a neccharisnya alatt megbúvó lábat. Mindazt a lábat, amelyet a hálószerűen összeszövődő, de már magában is az irodalom könnyed élvezetével megajándékozó elbeszélés talán elrejt. Ez a kettősség biztosítja az egész novelláskötet többrétegű olvashatóságát és élvezhetőségét: ugyanúgy élvezhető a felszín, mint a mélység, akár az a neccharisnya, amely magában megkapóvá teszi a lábat, de igazán közel csak az kerülhet a meztelen lényeghez, aki ügyesen lefejti a külső szépséget. Amíg az első két történet akár a novellák olvasásának egyik kulcsa is lehet, a kötet lépésről lépésre új elbeszélői hanggal lepi meg olvasóját olyannyira, hogy a sejtelmes Centauri név akár a kissé stílszerűbb Caméleon névre is cserélhető lenne. A Lápi antropoid gyermekelbeszélője memoárszerű beszámolóként adja elő az emberszörny megtalálásának történetét, amely éppolyan célzatosan jeleníti meg a szörny(űség)ről való hallgatást, mint azt, ahogyan mindez az írás segítségével elmondhatóvá válik. Az Úszó sziget pedig a végletesen egyszerűnek tűnő számkivetett történet parafrázisa lehet, ahol a szörnyember helyét átvevő emberszörny az állati mércék alá süllyed, megbukik az önzetlenség próbáján. A történetekben érezhetően fontos a 20-21. századi háttér, hiszen a modern Robinson Crusoe részletező környezetrajzából az okokra is következtethetünk. Centauri novelláinak sajátos csoportját alkotják azok az írások, melyek a variációk emberi kapcsolatokra címet is viselhetnék, és ebben a témában vonultatnak fel hangnemileg is figyelemreméltó kísérleteket. A Morgen és Norman a lelki és a testi-szellemi beteg kínjait állítja mértéktartó hangon mellérendelő viszonyba, a Chumpelik és Luna az elviselhetetlenségig fokozott gondoskodás elemző megidézése, amely az alkotói életformához való magány szükségességét is megjeleníti. Mindezen kapcsolatokat ellenpontozza a Norma Lea zónatitka erotikus fülledtsége, amely a testiségre épülő egymáshoz tartozás kérdésének időtállóságára kérdez rá. A variációk sorát a Trolibusz és Brossgida tökéletes egymásra találásának története zárja, amely a kortárs irodalom egyik legerősebb próbálkozása a szatíra újragondolására. A cím, amely Shakespeare egyik legkeserűbb komédiájára referál (Trolius és Cressida), tökéletesen ülteti át a 21. századi szórólapozók világába azt a tragikomikumot, amely a kisemberi kiszolgáltatottság ambivalenciájáról beszél: a túlzott tökéletesség és elégedettség egyenlő a pusztulással. A mágikus realista szál, amely a Bróm-robbanásban a véletlenek harmóniájával válik valóság felettivé, azt engedi sejtetni, hogy a világban működő lehetőségek megvalósulásához kell valami realitáson túli gyújtópont. Ez a metafizikai szikra pedig az Ámorszérumban válik mindent áthatóvá, ahol a fát ölelő Tafy úgy várja a fatörzsben lakó leányt, ahogy a történet elbeszélője a havat istenként tisztelő Trin Trinnel találkozott az útszéli erdőben. Az Ámorszérum szerelemmentesítő tanfolyama pedig az ideák világához képest tart görbe tükröt a valóságnak. A kötetben itt érezhető legerőteljesebben az a váltás, ahogy a szöveg a metonimikus, oksági kapcsolatokról áttér a metaforikus viszonyok ábrázolására, azaz hirtelenjében a klasszikus történetépítés a későmodernség irányába mozdul el. A Centauri-novellák mindenesetre a változatos formavilág mellett afelé mutatnak, hogy metafizikai érzékenység nélkül nem lehet talpon maradni a (szövegbeli) valóságban. A kötet leggyengébb szövegei közé éppen azok a novellák sorolhatók, amelyek a túlzott önreflexió miatt válnak mesterkedővé, idegenné. A téma titka és a címadó Kék angyal is túlbeszéli az alkotásmód működésének lehetséges boncolgatását ahhoz képest, amilyen tökéletességgel ülteti át gyakorlatba a kötet legváltozatosabb darabjaira. A Kék angyal kafkai befejezése így nemhogy a magaslatokba emelné a kötetet, hanem éppen a művészieskedés, a túlbölcsészkedés taszító erejével utasítja ki saját világából. Amilyen hirtelen találja magát az olvasó a középkori apátság kútjának és a középkori történetnek a mélyén, éppolyan távol kerülhet a záró novella elolvasása után a nyomasztó világtól (amely maga a Pokol), ahol az íráskényszer miatt saját szellemétől idegenedik el az elbeszélő. Ebből a szempontból még szerencsésnek is mondható, hogy a kötetet a visszatérő szereplői nevek ellenére lehetetlennek tűnik egységes szöveggé olvasni. A címek, elbeszélők, történetek, stílusok szinte megkövetelik a lassú feldolgozást, amelyek szünetért kiáltanak az egyes darabok között. A széttartó szövegek ellenére azonban a kötet kiváló felépítése a felszínében is élvezhető történetektől a kizárólag mélységében feldolgozható novellákig ível, így egyszerre bevezetés és kivezetés is az irodalomba és irodalomból. Bevezetés, mert az olvasás nyújtotta kényelemtől eljutunk az írás pokoli rabszolgamunkájáig, ahol az elkészült szövegeket „talicskába rakják Angyal segédei és áttolják a Mennybe”. Így akár az is fokozatosan nehezedő olvasmányokat talál a novellák sorában, aki a kortárs irodalomtól idegenkedve eddig távolságot tartott a (poszt)modern prózától. Kivezetés pedig éppen azért, mert a történetközpontúság felszámolásával úgy terelődik nyelvre a hangsúly, hogy a zárónovella a word halálával és az infernális alkotásmóddal már csak önmaga kényszerességéről és korlátozottságáról tud beszélni. Az írás maga tehát üdvözítő út lehet, melyben Krizosztóm is megtalálja maga kiteljesedését, de veszélyeket is rejt, hiszen éppen hatóerejénél fogva az önmagáról szóló beteges és függőségszerű fecsegés is lehet. Azt pedig majd eldönti az olvasó, hogy végső soron a Kék angyal záró példázatával az írás mint tevékenység megkérdőjeleződik-e. Mert ahhoz képest aztán valóban minden fecsegés, hogy Centauri rétegzett történetei hogyan folytatódnak a befogadókban: megmaradnak díszes neccharisnyáknak, vagy olykor a felszaggatott szövetek alatt megpillanthatók lesznek a rejtett bájok is.
"Kevesen tudják, de Izrael a világ egyik legforgalmasabb madárvonulási útvonala is. Elsősorban Európa vonuló madarai mennek itt át Afrika felé. Lenyűgöző felvételek – és mint mindig, a megszokhatatlan madárvonulás képei ezúttal is levesznek a lábamról.
Bármennyire is sokat tudunk már erről a jelenségről, bármennyit kutatjuk is, kutatóként is azt mondom: a madárvonulás jelenségében mindig marad egy jó adag misztérium. "
"Hétéves lehettem talán, körülbelül hetven centi hosszú és tizenhét kiló, amikor óriási késéssel, a kék eget kémlelve, meztelenül és háton fekve, végre beszélni kezdtem; de épp csak kimondtam az első mondatot, épp csak mondtam arról valamit, ki vagyok, máris vakító reflektor ereszkedett fölém; rideg, csontig érő fénnyel világított az arcomba, a szemem tőle majd kisült, éles fájdalom döfött első valamirevaló gondolataim közé, és akkor, ahogy ott feküdtem, a pokoli fényerőben megvakítva, lebénítva, három komor férfi, három fehérköpenyes égimeszelő lépett a hipószagú ágyhoz, mintha három zombi lépne oda egy hullához. "
"Ő találta ki azt is: „Ronda, de finom!”
– és erre később is büszke volt. Kerített egy feleséget is, Clarissát, ám együtt sem kerestek eleget, így aztán felvettek egy albérlőt, méghozzá az elsőként említett Lizt. A lakás apró volt, a szintén reklámügynökségnek dolgozó Liz abban a szobában aludt, ahol Salman nappal írt. Három és fél éven át. Ez idő alatt írt Salman a „Ronda, de finom!”-nál jobbat is. Összeállt az első regény.
"Amikor a karácsonyi ünnepek idején anyja meglátogathatta, a Gigász apát által engedélyezett öt percben Krizosztóm a testvérei hogyléte felől tudakolódott, meg arról, hogy az anyja tud-e valami szert viszketés ellen. A tél második felében a szokottnál is csöndesebb volt a klastrom, elmélkedéssel teltek a napok, Krizosztóm részéről viszont álmélkodással: hogy még mindig vakarózik, fektében, ültében, állva is, kibírhatatlanul viszket mindenütt, és egy este, kinyitva a Bibliát Mózes I. könyvénél, egészen apró, tejszínű bogarat pillantott meg, amint 1.18-tól siet, 3.15 felé"
"Gyerekfejjel volt szerencsém Indiában járni, és ez sok szempontból meghatározó élmény volt. Ott készítettem az első fotóimat, ott szoktam rá a földönalvásra, és ott gyújtottam rá először. Indiai élményeimről eddig csak részleteket írtam meg, ezeket találjátok meg az alábbi két posztban – ajánlom abban a reményben, hogy nemsokára időm lesz és módom nyílik arra, hogy elővegyem az akkor írt naplót, és némi szerkesztés után megmutassam. Addig is a legjobbakat! Üdv: Cen’"
"Sok minden vész el – egyszer talán örökre – az éterben, amint az alábbi interjú is úgy eltűnt, hogy már nem is emlékeztem rá. Véletlenül került elő az imént honlapszerkesztés közben. Kíváncsiságból kattintottam rá egy eldugott linkre, és ez került elő. Jellemző: “Így gabalyodik, gomolyog mindaz, amit szeretnénk vonalzó mellett élni” – mondom ebben az interjúban, s lám, ez a rövid interjú is elgabalyodott Nem nagy szám, de most nagyon jó, hogy előkerült – annál is inkább, mert pár hónapja már szeretnék megírni egy ezzel kapcsolatos emléket.
A legszebbek közül való ez is."
"Két idézettel nyit a könyv, az egyik az Íliászból, a másik a Bibliából származik: az első a bolyongás, a második a névcsere miatt fontos. A védőborító hátsó részén az egyik szeretőjével zajlott párbeszédet emelték ki, fókuszba emelve a nőt. A tenger, az új név és a nő: ez a hármasság teszi Jack Londont olyanná, akit, és akinek a történetét nagyon meg lehet szeretni. "
"Legutóbb Patai Mária Zsuzsanna kérdezte hozzászólásban: vajon eleséget kérnek a cinegék, amikor az ablakot kocogtatják? Korábban is említettétek ezt a jelenséget páran és én is gyakran tapasztaltam. Könnyen mondhatnánk: „Persze, bekopogtat, így jelzi, hogy éhes, s milyen édes is ez! Milyen okos a kis cinke!” – s aztán együtt örülhetnénk ennek. De nyilván volna olyan, aki a száját húzná, ha másutt nem is, a háttérben. „Ó, ezek az állatmániások, milyen rózsaszínnek látják a világot, s milyen könnyedén hisznek a cinege eszében.” És ebben – valljuk be – volna is valami a jogos kritikából, legalábbis nyomokban. Amúgy is: a kétely mindennapi kenyerem."
"Nemcsak fogas kérdés ez, hanem fontos is. Jó tudnotok erről is, mielőtt a madáretető-térkép legfrissebb verzióját posztolnám. Látni fogjátok, hogy a „két cinkés etetők” is valóban fontosak. Kicsit sok lesz a szám, de talán nem bánjátok majd (azért sem, mert ezeket az eredményeket itt adom közre először ). Az etetők madarait viszonylag egyszerű számba venni, hisz a többségük szépen beül az etetőbe. Csak épp az nem nyugszik sosem, aki a leggyakoribb. Ha valahol csak egyféle madár van, az nagy valószínűséggel széncinege. (Hogy ez miért van így, arról később írok.)
Minden madáretetős tudja, hogy a cinegék folyton jönnek-mennek, így szinte lehetetlen megbecsülni, hányan vannak."
“Merész, szerves, lendületes, fordulatos, nem akármilyen nyelv- és ritmuskészségről árulkodó regényt írt Centauri. Üt, mint a jégvágó. De nem megfoszt, hanem elhalmoz.” (Bazsányi Sándor – Műút)
"Nem is értem. Amikor ezt felrakom az oldalamra 42 ember nézi. 7 milliárdan élünk itt. Egy “felvilágosult korban”, amikor műholdak százai keringenek fölöttünk, amelyek többek között lehetővé teszik, hogy bármikor bárkit elérjünk, hogy bármikor körbe nézzünk a világban, belessünk a Föld bármely pontjára, akár az űrből is, és nyilván most is milliárdnyi ember lóg a neten,
de a többség valószínűleg hülyeségeket és szelfiket néz, s itt pl. mindössze 42 ember kíváncsi a Földre."
"Ezek után pedig már csak annyit, tényleg rendkívül tömören – hogy inkább a lényegre koncentrálhassak – : elhatároztam, hogy itt, a honlapon akkor is igazán kalandos tél és karácsony lesz, ha odakünn épp tavaszodik.
Ennek első lépéseként kicsit „mikulásítottam” a honlapot, és jön persze a Mikulástól ajándék is.
Engem bízott meg azzal, hogy – mivel az idén nagyon jók voltatok J – írjak nektek mára-holnapra egy elbeszélést életem egyik legszebb és legmeghökkentőbb találkozásáról. Erősen remélem, hogy ez az ajándék már ma estére a csizmátokba kerülhet!"
"Van tehát egy nap a naplómban, ami attól fontos, amit aznap nem írtam le – de most leírom. Hogy pontosan melyik télen történt, nem tudhatom. Egy biztos: december ötödike volt, és én jó
"Az uralom és hatalomgyakorlás egyik jellegzetes módja – a szerző megállapítása és továbbmagyarázása szerint – az emberi biológia megfosztása a szellemtől, értelmes gondolkodástól. Ennek egyik módja a manipulatív, irányított társadalom és benne az ember kiszolgáltatott élete utolsó pillanatáig. „Sors? Véletlen? Nem, szó nincs erről.”
"Maga alatt vágta a fát, amikor azt ecsetelte, miként képes álmában úgy irányítani a testéből kiáramló erőket, hogy azok valamiként önmaga alatt összpontosuljanak, s az eredőjük, az így keletkező erőoszlop a levegőben tartsa. Mi több – állította Karel – ezt egyszer sikerült ébrenléten is végrehajtani! Megközelítőleg fél percen át, bár csak néhány centiméterre az ágy fölött, ám lebegett."
"Meteortól omlott be a földlégkör egy szerda éjjel, összevissza csapkodott a szakadt sztratoszféra, mint a tetőről a hódfarkú cserép, csillagképek penderültek le róla, értelmét vesztette minden jóslat, a Kost és a Bikát ledöfte a Göncöl elszabadult szekérrúdja, és gát nélkül süvített be az univerzum hidege. A Nap? Volt vagy sem akkortájt, bármiből nyert is áramot korábban, azon a télen egyszerűen lehúzták a főkapcsolót. Tök sötét volt mindig, úgy emlékszem, olyan sötét, hogy végül szinte vigaszommá vált a halált hordó szél meg nem szűnő sziszegése, és a végső jóindulat papundeklijének tűnt a ház és a külvilág közé ékelődő hó..."
"Mikor betöltöm a százat, megállapítják: „Ejha! Bizonyára a friss levegő és a sok túra az oka.” S elnyerem pályafutásom újabb titulusát: „A legvénebb író.” „Megdöbbentő, hogy Centauri 100 évesen is lendületes regénnyel lepi meg olvasóit.” Másutt így írnak az utolsó – egyébként 35 évesen írt – regényemről: „Centauri amúgy sem jelentős munkásságát végképp lenullázza legutóbbi könyve, mely egy vénember szánalmas kísérlete arra, hogy jelentőset alkosson, ám ez a kísérlet már csak az öregkori szentimentalizmus reprezentációja. Egyetlen erénye, hogy rövid.”
"A gyermekek még csodálják az állatokat, később egy részükön eluralkodik majd a gőg, és beveszik azt a dumát, hogy az ember a csúcs, még később pedig egy részük elhiszi azt is, hogy amint különbek vagyunk az állatoknál, az emberek között is vannak különbek, akik épp olyan jogokat és kiváltságokat élvezhetnek a többiek rovására, amiféle jogokat és kiváltságokat élvezhetünk az állatokkal szemben
először megszakad az állat és az ember közötti természetes viszony, azután felborul az ember és ember közötti is, az egyik a másiknak egyenes és végzetes következménye"
"Miden hó végén galériában rakom fel az adott hó képeit – nem feltétlenül “best of” lesz ez, persze igyekszem a legszebbeket kiválogatni, de azokat is a galériába teszem, melyek talán nem oly tetszetősek, viszont jellemzők vagy valamiért fontosak.
Képnézegetéshez használhatjátok a “diavetítés indítása” funkciót is, de én úgy látom, szebb és jobb, ha ráklikkeltek az első képre, s aztán lapozgattok. Jó nézelődést! Üdv: Cen’ "
"Erre a napra élesen emlékszem. Sokszor hivatkozom rá, ha felvetődik a kérdés: mennyire hihetünk az álmoknak? Amint az erdő és mező megajándékozott azzal a tapasztalattal, hogy a világban rend van, már gyerekfejjel megtapasztaltam azt is: akadnak egészen különleges és megmagyarázhatatlan esetek.
Ilyen volt 1985. február 12.-13. fordulója, az a felejthetetlen éjjel.
Felcsapom most megint a naplót ennél a dátumnál, nem mintha nem emlékeznék rá pontosan. Akkortájt már javában „barangoló” voltam – és naplóíró is. És a madarak bűvöletében éltem. Ha nem mehettem ki a pusztába, akkor olvastam, többek között a Hortobágyról, a híres daruvonulásról, nézegettem a képeket, megnéztem minden ezzel kapcsolatos filmet, de darut sosem láttam, és esélyem se volt rá. Messze éltem a darujárta pusztáktól, így aztán csak vágyakoztam és vágyakoztam."
"...olyan madárról beszélünk, aki évtizedekkel korábban már egyszer felkerült a hazai fajlistára. Amint most rövid ideig „egyéb fajként” szerepelt, úgy annak idején egy időre bekerült a magyarországi fajok sorába, majd alaposabb vizsgálat után rájöttek, hogy a szóban forgó madár valójában „csak” hibrid.
Speciális eset, hogy a faj a hazai fajlistát megjárta már egyszer, majd lekerült róla.
Most végre azonban minden kétséget kizáróan egy „echte” lazúr vetődött el hozzánk, így ettől fogva stabil helye van a hazai cinegék sorában.
Érdemes hát figyelni a madáretetőket is. Hátha felbukkan még valahol a tél folyamán, arról nem is szólva, hogy akadnak még olyan fajok, melyek az első magyarországi megfigyelésükre várnak."
"Vágyaimnak, terveimnek se szeri se száma, és időről időre úgy tűnhet, még én előttem is, mintha pár dolog feledésbe merülne. Így tűnhetett tavaly is, miután az alábbi posztot megírtam, de a helyzet az, hogy az esetek többségében tökéletesen helytálló a régi mondás:
ami késik, nem múlik.
Ha évtizedes léptékben vizsgálom a terveimet, akkor alig akad valami, amit ne csináltam volna meg (tavam és odútelepem például még mindig nincs ), de a dolgok többségét előbb-utóbb végig vittem. Amint a napokban nagyot léptem a tájszínezés és egy magasabb ökológiai minőség ügyében is. Félúton vagyok csak, de már ez is valami..."
"Pár napja írtam már egy posztot „Kúszva-mászva” címen, de nem raktam ki. Borúsnak nem mondanám, de túl kemény poszt lett, ami nem volna gond, csak épp ahhoz nem elég, hogy indokoltan, érthetően legyen az. Szóval inkább hanyagoltam. Pocsék, hogy lassan egy hete nem tudtam érdemben frissíteni az oldalt, de most ez van – és ez természetesen csak az érem egyik fele. Ez a fele annyi – szeretném röviden elintézni –,
hogy több mint egy hónapja napi 16 óránál kevesebbet egyetlen napon se dolgoztam, beleértve a hétvégéket is.
Ez a 16 is sokszor inkább 18. Azt például már ma este tudom, hogy éjjel nem alhatok, dolgoznom kell, de hajnalban se, mert amint világosodik, rohanok a patakpartra, összerakni a fát, befejezni a gallyazást, és örülhetek, ha végzek koradélutánra, amikor is jön a traki, hogy végre a patakpart mentén, bő kilométer hosszú sétányt alakítsunk ki..."
"Mondjuk büszkén együtt, háromra J : “Bejöttünk a nyakinak!” J Egyre többen és többen jönnek ide telelni a távoli Kaszpi-tenger vidékéről.
Egyes források szerint bő száz éve a „nyaki” azért kezdett jobban szóródni, és ennek következtében mind gyakrabban elvetődni a Kárpát-medencébe is, mivel eredeti, évezredeken át használt telelőhelyét tönkretették a Nílus deltavidékén (ókori egyiptomi ábrázolásokon is jó párszor látni). Ez volna az üröm az örömben. De most ne ezen búsuljunk, inkább örüljünk, hogy az ismeretlen grafikus csodálatos mesterműve, a vörösnyakú lúd új hazára, új telelőhelyre talált itt. Bátran fogalmazhatunk múltidőben. A nyaki ugyanis az utóbbi 10-15 évben nagyot ugrott a státuszában..."
"Hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy az őzek tök idegen erdőkbe vezettek, jön az éjszaka, hideg van, nem is akármilyen hideg, és életemben először, halvány lila gőzöm sincs arról, hogy hol vagyok. Valóban eltévedtem.
Már nemcsak azt nem tudtam, merre kellene menni, hanem azt sem, hogy merről jöttem. A nyomaim se vezetnek vissza. De ha visszavezetnének is, az időm is elfogyott. Lámpa nincs nálam. Miért is lenne? Sötétedésre – azelőtt – mindig hazaértem. Ám egy lámpával se mennék sokra, csak villognék ott a nagy és sötét, behavazott, fagyos erdő vadidegen kellősközepében.
Akkor alkalmaztam először azt a stratégiát, amit aztán később is párszor, ha eltévedtem. Nem keresgéltem a visszautat, nem keresgéltem semmit..."
"Novemberi ború és köd volt az utóbbi napokban, a nap épp csak néha mutatta meg, hogy létezik még valahol. A madáretetőn pár napja élénk, szinte télies a forgalom, de a völgy – úgy tűnik – kiürült, a vadkamerák sem vettek semmit. A kameraellenőrzés mára a mindennapok része lett, de nem mindig van kedvem lekutyagolni, aztán fel, letölteni, aztán megint le és újra fel, főként nehezen akaródzik ez, ha napokig nincs „kapás”. Mint mostanában. A nagy hasítás után
úgy beállt a csönd, mintha őz és szarvas soha erre nem járt volna
– új nyomokat se igen látni, szóval nem a kamerák hibáznak, egyszerűen csak a vadak számára másfelé visz mostanában az út..."
"Bár ezt nagyon nehéz kibogozni, mert mondhatjuk azt is, hogy ez volt az ő szeretetnyelve: hogy amint egy vadászújságot látott a kórházi ágyam mellett, rögtön megrendelte, ahogy aztán a Természetbúvárt és az Élet és tudományt is. Ezek az újságok egész gyerekkoromban jártak nekem, és minden nap ünnep volt, amikor megérkezett egyik vagy másik. Őszintén szólva mégsem hiszem, hogy ez szeretetnyelv volt, inkább kompenzálásnak tűnik – de valljuk be, már az is valami, ha valaki legalább annyit felismer a saját szülői-anyai működéséből, hogy az valójában rettenetes..."
"Úgy tűnik jó előjel volt, hogy az új kameraállásnak kiszemelt hely közelében remek, a hozzáértők szerint ezüstérmes bikát fotóztam fényes nappal (ezüstérmes persze csak akkor volna, ha elejtenék, és a trófea bírálaton esne át)(erről bővebben ITT). Ezzel a bikával épp akkor futottam össze, amikor – némi szünet után – ismét munkára fogtam a kamerákat, és az új helyre, a dagonyához, a forrásokhoz telepítettem őket, a „húsztörzsű” égerre. Ezt követően pár napig nem történt semmi. Nem születtek felvételek. Ez arra sarkalt, hogy kicsit alaposabban vegyem szemügyre a dagonya körüli úthálózatot
– mert azon a részen a vadcsapák egész szövevényét találni..."
"Képnézegetéshez használhatjátok a “diavetítés indítása” funkciót is, de én úgy látom, szebb és jobb, ha ráklikkeltek az első képre, s aztán lapozgattok.
Ebben a hónapban újdonság, hogy már 2017 egy része is látható havi bontásban, így például az idei október termése akár összevethető a tavalyi október termésével is, s ha minden igaz, hamarosan 2018 minden hónapja szintén elérhető lesz külön-külön. Jó nézelődést! Üdv: Cen’ "
"Tavaly tavasszal a Kolozsvári Rádió sugárzott egy hosszú, kétrészes interjút velem, amiből most egy rövidebb, 5 perces részletet osztok meg halottak napján. Akik ismernek, olvastak már tőlem pár dolgot, jól tudják, hogy
azok közé tartozom, akik naponta gondolnak a halálra.
Ebben a részletben azt mondom el, miért
"Furcsa, ha egy szép emlék halottak napjához kötődik, mégis van ilyen. A megértéséhez azonban vissza kell menni a távoli és sötét múltba. Oda, ahol két szülő menny helyett poklot rendezett be két kisfiúnak. Apámnak és az öccsének. Olyan ez, mintha igaz sem lenne. Van egy anya, aki otthagyta a fiait egy alkoholistának. Van egy apa, aki mostohát hoz a házba. Itt van nálam ma is apám egyik, a vérszerinti anyjához írott verse:
megköszön benne minden meg nem kapott ölelést és csókot..."
"Utoljára 17.-én vettek a kamerák vadat (ITT), de nem panaszkodom, hisz szombaton fényes nappal gyönyörű bikát fotózhattam (bár nem a legjobb fényviszonyok között)(ITT),
de aztán tegnap éjjel, a dagonyánál felbukkant a felvételeken két új szereplő, két fiatal ünő.
"Ennek ellenére szinte biztos voltam abban, hogy hamarosan megugrik, ezért bekapcsoltam a fényképezőgépet, és lőttem párat az irányába, de voltaképp csak vaktában. Hogy legalább valami meglegyen belőle. Ám a fejét sokáig fel sem emelte. Ezt kihasználva óvatosan letérdeltem, s látva, hogy még mindig nem figyel, lefeküdtem. Így, ha végre felnézne, talán észre sem vesz, vagy ha igen, nem tudja rögtön, hogy mi a bánat az a nyiladékban. Fekve is próbáltam fotózni, de a belógó gezemicék miatt nehéz volt fókuszálni.
Végül, végre – hogy a szívem majd kiugrott a helyéből – felemelte a fejét..."
"ezek az örvények aztán tényleg lehúznak a francba, ez itt nem kósza veszély, amely esetleg bekövetkezhet, nem, ez itt bizonyosság, aki és ami ott a vízbe kerül, az le vagyon húzva, el vagyon nyelve, sőt nyeletve, valószínűleg örökre, hisz látom, ahogy ágak jönnek föl, tuskók buknak alá, el sem képzelhetem, hogy az istenben lehet itt horgászni –
szóval, itt az örvény valóban lehúz, és akkor bizony rohadtul nem mindegy, milyen mélyre mész, mert öt méterről még csak felverekszem magam valahogy, bár a dobhártya már ott is majd beszakad, de ha nyolc, tíz vagy tizenöt méter mélyre visz a Mura, és ott pörget-forgat körbe-körbe, akkor az ott már a vég…"
"Többször is átéltem, hogy ha necces helyzetbe kerülök, kétféleképp reagál az elme. Egyrészt átkapcsol egy ritkán használt üzemmódba, mintegy mozgósítva minden képességét. Míg az ember a megszokott állapotában álldogál valahol, eltévedve vagy veszélyeztetve, de még némiképp megőrizve a nyugalmát, az alapjárathoz közeli állapotban, addig szinte semmit sem tud, semmire sem képes, talán csak annak megállapítására, hogy eltévedt, és ez most egy necces, veszélyes helyzet. Ilyen volt az is, amikor Delhiben eltévedtem. Épp ezek azok a tipikus helyzetek, amikor meg kellene őrizni a hidegvérünket.
Én ma már nem vagyok biztos abban, hogy minden helyzetben a hidegvér jöhet a segítségünkre..."
"Szajkókat hívtam segítségül a tölgy intenzívebb telepítéséhez.
Ám a terület nagy, a színes őszt imádom, ahogy a sok madarat is,
az élet meg rövid, szóval itt az ideje gyorsítani.
Egyszer már – évekkel ezelőtt – tettem egy kísérletet arra, hogy több hektárnyi területet színezzek ki vörös tölggyel, juharokkal, fenyőkkel… ám akkor a kb. 1200 facsemetémet (és 15-20 földlabdás fámat is) az őzek és szarvasok egyetlen tél alatt letarolták. Ám akkoriban alig voltam itthon. Most itt vagyok. És leszek is. Tanultam is dologból, és védem is majd a fáimat. Szóval most újra nekiveselkedem, és az eredeti terveknek megfelelően három típusban telepítek fákat..."
"Az udvarba felhozott kamera azonban jól szuperált és rengeteg felvételt készített. Azt hiszem végre megtanultam úgy beállítani, hogy valóban a kívánt területet nézze. Ez nem is olyan könnyű, mivel visszajelzést csak a képek letöltése után kapok. Másrészt – reményeim ellenére – igazán közeli képek készítésére nem alkalmas. Vadkamera lévén érthető is, hogy a fókuszt kissé messzebb állították. Amint az is, hogy a mozgásérzékelő csak a nagyobb testű állatokat érzékeli, kisebb madarakat nem, és persze – ez előny – hulló falevelekre vagy szélre is csak ritkán reagál..."
"Halálkanyar – mondta a legendás helyre az a cimbora, aki felnőtt fejjel horgászni tanított. Gondoltam, csak ő hívja így, hisz hajlamos a túlzásokra. Ez itt Európa, ez itt a Kárpát-medence, azon belül is egy dombvidék, nem lehet itt semmi, ami méltó volna ilyen rémisztő névre, de másként ítéltem meg a dolgot, amikor először láttam a saját szememmel a hatalmas visszaforgót.
Folyók, patakok sodrása sok helyütt törik meg, s fordul vissza bennük a víz, gátak, kőszórások és sarkantyúk mögött.
Slavomir Mrozek lengyel író – az egyik nagy kedvencem – az idő természetéről írja azt, hogy olyan, mint a folyók: bizonyos helyeken örvényleni kezd, és visszafelé folyik, vagyis visszatér a múlt a jelenbe, ha tetszik, egymásba folynak vagy egyidejűek lesznek a különböző idősíkok...."
"Ez egyfelől lehet nyomasztó is, másfelől tekinthetünk erre úgy, mint egy kiváltságra. Ezzel persze nem válaszoltuk meg azt a kérdést, mire föl ez a teríték, ha egyszer esély sincs rá, hogy végigkóstolhassunk mindent? Ha egyszer ekkora az asztal, akkor miért ilyen rövid az élet? De ha efölötti bánatunkban hagyjuk inkább az egészet a francba – például abban a hitben, hogy a legjobb falatok az asztal túlsó, elérhetetlen végén vannak –, úgy járunk, mint az az ember, aki abbéli meggyőződésében, hogy sosem jut el Afrikába, úgy hal meg, hogy az ablak alatti parkot sem ismerte."
"van itt valaki, aki még Jacknél is jobban vonz, és aki – bár nem verseny ez, s nehéz is volna megítélni –, de még Jack Londonnál is érdekesebb.
Jack London valójában nem titokzatos szerző, szinte mindent tudunk róla, és róla írni regényt, nem igényelt klasszikus nyomozói munkát, „csak” sok olvasást. Igazán az orrunk előtt van az életéből minden, inkább „csak” a lélektani háttér megértése és felboncolása volt a feladat. Amitől – sok egyéb mellett – mégis rendkívül érdekes a jó öreg Jack, hogy épp a szerintem legfontosabb és legtanulságosabb életszakasza, a gyermek- és kamaszkora a kevésbé ismert. Az írás, a világhírű íróvá érés előtti életszakasz...."
"Közeli finisem régi ígérete szelíden remeg.
Ahogy vad és erős férfi alá feküdnék nőként újdonsült meddőségem vakító és magabiztos tudatában. Amint szeretkeznék a kéj ördöngössége nélkül, végre szolidan és boldogan azzal a férfival, aki valaha voltam. Ahogy semmitmondó, de őszinte hallgatással hagynám: tegyen velem bármit és bárhogyan. Szeressen így, őrületig nagyon, szabadon, szanaszét, keresztben-kasban. Modulonként analizáljon vagy csodáljon egy darabban. Vagy keféljen léhán az árokpart roncsain, míg alig izzó tekintete távoli zúgással – akár egy fénycsóva éjjel – átsöpör a rozsdás galagonyagátak fölött..."
"szó lesz erről a bizonyos folyóról, arról is, hogy mikor és miként szerepel az írásaimban, de szó lesz híres helyekről, alig ismert borvidékről, borról, Emberi Vígjátékról, lovakról, pókhálókról, határvidékekről és határhelyzetekről, a szarvasbőgés végéről és a dámbarcogás kezdetéről, legszebb emlékeim közül is többről, természetesen ez idő alatt a vadkamerák is dolgoztak és muszáj most már mutatnom itthonról is pár képet, most vagyunk az ősz legragyogóbb időszakában, vétek volna kihagyni, hisz mindjárt vége..."
"Vasárnapról hétfőre virradóan végre nem volt köd, és éjjel remek felvételek készültek erről a kis családról.
Ez nemcsak létszámban rekord, hanem időtartalmát tekintve is,
ugyanis kb. 3-4 percnyi felvétel született róluk, ráadásul nem sokkal később – miután a kis család elvonult (ismét északról déli irányba) – felbukkant egy negyedik magányos suta is. A felvételeken megrendítő szépséggel látszik a két gida ragaszkodása a sutához, és a suta gondossága is – talán még a kivágott képeken is, de ezt döntsétek el ti..."
"Fél órám maradt. Nem sok, de egy medvére épp elég. Vissza a váróterembe. Figyelem a konténereket megint, amikor váratlanul felbukkan a két kislány, épp a konténereknél. Odébb mennek, bottal piszkálnak valamit, majd az egyik jól láthatóan almacsutkát hajít a fák közé.
Nem félnek? Nem tudják, hogy itt medve jár? Nem mondták nekik, hogy ételmaradékot ne dobjanak el?
Hisz még azt is kiplakátolták, hogy a hullott gyümölcsöt se hagyja kint senki. Persze, eszembe jut, mit tennék, ha épp most tűnne fel medve? Mióta itt vagyok, most először azt kívánom: ne tűnjön fel..."
"King 4-5 éves korában egy barátjával játszani indult. Egy óra elteltével sokkos állapotban, falfehéren tért haza, aznap már egy szót se szólt. Anyja csak később tudta meg, hogy King barátját a szeme láttára halálra gázolta egy vonat. (…) Vagy ha egy mélyebben húzódó indokot keresünk, ott van King apja, aki a szerző kétéves korában elment venni egy csomag cigarettát, és soha nem tért vissza…"
"Van az a helyzet – sőt ismétlődő helyzet is –, amikor visszavonulásra kényszerülhetünk; ha egyszer előáll ez a helyzet, tegyünk úgy, mint a fák; tervszerűség, és semmi pánik Tartalékoljuk azokat a forrásokat, melyek az újrázásnál kapóra jöhetnek.
A tervszerű visszavonulás lényege épp ez: számol már az újrakezdés lehetőségével és feltételeivel is.
Ráadásul a fák összevonják két probléma megoldását. Ugyanebben az időszakban a rovarok is tervszerű visszavonulást hajtanak végre, lehetőleg a gazdanövényekre."
"Ugyanezt a kérdést tettem fel egy vendéglátómnak is, aki erre azt mondta: „A medvével nincs nagy gond, nem kíván az látni minket, fél tőlünk, csak az a gond, ha bevackol a bokrosba, mi meg ott gombászás közben fellökjük, akkor persze megijed és lekever egyet az embernek, aztán továbbáll. Jobb, ha hangosan közlekedünk akkor is, ha egyedül bóklászunk gomba után.” Értem.
De mi van akkor, ha az ember mégis csak belefut egy medvébe, és mi van akkor, ha keresi is a medvét? – amint esetünkben én szeretném..."
"Kedves Mindenki! Nyilván várjátok, mikor kerül sor a kéziratok másolására és küldésére. Először is köszönöm, hogy választottatok, és köszönöm eddigi figyelmeteket. Mivel ITT már részleteztem az indokaimat, most rövid leszek. Ami miatt egy kis ajándékozásra gondoltam, az volt, hogy láttam:
ahhoz mérten, hogy ez a honlap szerény szerzői oldal csak, mégis élő felület,
ami többek között a hozzászólások számában is megmutatkozik."
"Nem azért kell a múlt, s minden a múltból, hogy rezervátumba-múzeumba zárjuk, hanem azért, hogy éljen. Dohogjon, forogjon, burrogjon, pöfékeljen.
Nálunk a múlt és a jelen között éles cezúra van az esetek többségében, s a viták nagyrésze is arról folyik, hol kell legyen egyik vagy másik cezúra. Ott viszont, ahol ezek a gépek még lélegeznek és élnek, ahol ezekre az élő masinákra hömpölygő tömeg kíváncsi, ott valójában nincs ilyen éles cezúra; ott organikus még a múlt a jelennel, és vélhetően a jövő is az lesz."
"Ez a felszólalás a tudománytörténet, de talán az emberiség egész történetének egyik legjelentősebb felszólalása volt.
Akkor azonban csak egy feszélyező pillanatnak tűnt, amit hamar el kell hárítani. Az ifjú zseni tehát, összekaparva maradék önbizalmát, magabiztosságot erőltetetett magára, s megtartva a beszéd zavarosságát és homályát, magabiztosan cáfolta a kifogást, míg a közönségen jól látszott, hogy nem hülyék, tudják, hogy az ifjú Nobel-díjas ködösít"
"Egy olyan, mára hatalmas területekről kipusztult fajról van szó, amelyről elsőként az óvatosság jut eszünkbe. Óvatos persze minden vad, de például a farkas az átlagnál is óvatosabb.
A szóban forgó állat szintén ragadozó, ám óvatossága a farkasén is túltesz, egyedül talán a hiúzéhoz hasonlítható.
Ha utánajártok, szinte mindenütt azt olvassátok majd, hogy szinte láthatatlan. Ha él is valahol, nagy mázli vagy sok türelem kell ahhoz, hogy rátaláljunk (esetleg jó pár vadkamera ). A legtöbb helyen észrevétlen marad, s keresi az olyan területeket, ahol ember nem jár."
"Tegnap elég későn, délután ötkor mentem ki a kamerákhoz, ahol is legnagyobb meglepetésemre felvertem egy szarvast, ám pechemre a kamerák mögött szaladt el. Ezek után különösen csalódott voltam az sd-kártyák üressége miatt. A szarvas vélelmezhetően már az kora esti mozgásban jött ki a kamerákhoz. Tanulság: nagyjából a délelőtt 10 és délután 3 közötti időszakban szabad csak lemenni. Ma így is tettem. 14 óra tájt baktattam le, de így is megugrasztottam egy szarvast a 4. kameraállástól alig 4-5 méterre."
"E kitettség elleni küzdelem az egész életünk. Egy ilyen vert helyzetben kell megteremtünk azt, amire a leginkább vágyunk: a biztonságot – míg olyanok vagyunk, akár a légkör nélküli bolygók, melyeket megállás nélkül bombáznak forró meteoritok.
Szar ügy. Ugyanakkor gyengeségünk lehet az erősségünk is. Kitettségünk tudatosítása sokat lendíthet rajtunk – például az a tudat, hogy a minket érő hatások nem mindig belőlünk fakadnak, nem mi generáljuk őket."
"Ma délelőtt már jóval kisebb reményekkel baktattam le a kamerákhoz, ám miután letöltöttem a kártyákat, boldogan láttam, hogy megszületett az első vadkamerás „produkcióm”! Különösen szép, hogy a rövid felvételen szarvasbőgés, macskabagoly és egy megriadt fácán is hallható. A letöltések után megírtam egy viszonylag részletes posztban, hogyan és miért változtattam tegnap a stratégián (ITT) – úgy tűnik, nem hiába."
"Ne tudjátok meg – azaz jobb volna, ha megtudnátok –, milyen különös, édes és nyugtalanító érzés először berakni a kamerákból kivett kártyákat a laptopba úgy, hogy gőzöm sincs róla, mire számíthatok.
Rögtön érzem, hogy még ha üres is az első körben, ez vonz, erre hamar s könnyen rákattanhatok – ez egy pozitív kábszer. Attól pozitív, hogy nem az illúzióról szól, hanem a valóságról. S amikor látom, hogy valami van a kártyán, történik bennem valami; valami kaotikus, megmagyarázhatatlan, olyasmi, ami nem történt még bennem..."
"Külön köszönöm, hogy akkor is itt vagytok, amikor én nem. Olyan ez, mintha volna egy kandalló a virtuális házban – s mindig akadna olyan, aki legalább pár fát dob a parázsra. Még mielőtt az végképp kihűlne. Ez több, mint ajándék, több mint gesztus."
"Nem állítom, hogy írás közben nincsenek az embernek érzései, hogy is állítanám, hisz akkor a szöveg hidegen racionális, vagyis halott lenne. Nehéz megindokolni, hogy az ember mégis mitől jókedvű, ha egyszer egy nagyon durva vagy szomorú történetet ír. A legkönnyebben talán úgy férhetünk hozzá ehhez a jelenséghez, ha a mostanság oly divatos jobb- illetve balagyféltekés működés alapján vizsgáljuk ezt."
"Urak! Tíz éve próbáljuk helyrebillenteni nemzetünk kizökkent történelmét. Ez idő alatt temérdek pénzt áldoztunk Önökre, nyomatékosan kérem tehát, hogy huszonnégy órán belül jelöljék meg, ki legyen a meccs hőse. Csak annyit kérünk, mint eddig, de elég a képletekből. Be kell látniuk, hogy a támogatóink jogosan szállnak ki a projectből, ha egyszer tíz év után sem lehetnek biztosak az eredményben."
"Szeretném, ha a honlap fotói könnyen kezelhetők és kereshetők, de ami a legfontosabb, nézegethetők volnának. Erre tett kísérlet az új galéria bevezetése. Remélem, így élvezetesebb a képnézegetés. Egyelőre korlátosak a lehetőségeim, de remélem, hogy ez is egy kis előremozdulás. Láthattok egy “diavetítés indítása” feliratot, használhatjátok ezt is, de én úgy látom, szebb és jobb, ha rákattintatok az első képre, s aztán lapozgattok. Próbáljátok meg mindkettőt, és osszátok meg velem a véleményeteket!"
"…épp, amikor a legnehezebb, a kamaszkor elején, megszületett bennem egy erős felismerés: a világban valójában rend van. Van ritmus és kiszámíthatóság, ami megnyugtat, ami biztonságot ad és tudhatod a világról, hogy működik, ráadásul jól és pontosan. Az pedig, hogy speciel az én családom nem működik olyan jól, vagy az iskola, vagy egy ország, az egy dolog. Peched van. Születhettél volna olyan családba is, ahol úgy van rend, mint az erdőn."
"Herr Donau a legkülönösebb ember, kivel a sorsom valaha összehozott. Elmondása szerint a Duna eredésének helyén, réges-rég csak egy kopár sík volt található, hol víz egyáltalán nem járt, s még fű sem nőtt. Herr Donau, kinek neve akkortájt nem volt még, később pedig Isterként ismerték, majomemberek elől menekülve észak felé tartott..."
"…mintha mindenki hinne valamiben; mintha senki sem volna a parton, aki számára kétséges, hogy ezek itt, a fejünk fölött, mind a tíz- és mind a húszezer az ég küldöttei, s valami olyasmi képviselői-hírnökei, amit mi, földi halandók, lecsóevők, matraconheverők, sátrazók, szánalmasan kicsi és füstös kocsikban zötyögők ésszel fel nem érhetünk. "
"Visszatekintésünk és előrelátásunk nem más, mint az egy és oszthatatlan idő jelenléte bennünk. Hát nem megnyugtató, hogy egy olyan megfoghatatlan és öröktől fogva létező, mint az idő, képes elférni erősen korlátos ember-mivoltunkban? Addig jó, míg vissza-visszalapozhatunk. Ha már nincs miért, akkor élőholt az ember. Ha már nem képes rá, akkor valóban halott. Maradjunk csak élők, és rövidke létezésünk maradjon csak a végtelen idő átmeneti otthona."
"A legfontosabb feladat azonban az lesz, hogy ezt valamiként a fiatalabb generációkkal is megértessük; azokkal, akik most épp 30 fokos sarkvidéki kánikulákba nőnek bele. Muszáj lesz megoldani ezt a feladatot; muszáj lesz valahogy megértetni velük is, annak ellenére, hogy számukra nincs, nem lesz ezzel kapcsolatosan összevethető élettapasztalat. Muszáj lesz, mert az új világ, az új klíma kihívásaira nekik kell majd választ adniuk. Az én generációm, és az én generációmat megelőző generációk ezt már elnyesték..."
"Csodálatos volt látni a többieket is, hogy nem törődve semmivel, olyan helyeken is próbálkoztak, ahol talán évek óta nem horgászott ember. Akkor is, ha nem volt kapás, egy mozdítás sem, újra és újra és megint. Megérdemeltünk volna kicsit többet is, de az érzés, hogy nem adtuk fel, nem adtuk magunkat könnyen, ez az érzés a miénk. A tudat, hogy most aztán már igazán ismerjük ezt a vizet, az is a miénk. Ahogy a fáradtság is, és a fájdalmak, a félájult állapotok, a remények, a sikerek és kudarcok is.
A közös igyekezet, a közös latolgatás, a közös kitartás. Sokszor éreztem megtisztelőnek, hogy azokkal lehetek, akikkel ezt a próbát kiálltuk."
"...igyekezzünk megőrizni a hidegvérünket, s bármennyire is fájó minden egyes fa eltűnése – főként abban a fakitermelési dühben, amit az utóbbi években tapasztalatunk és amiről a sajtó is rendszeresen ír – tartsuk fent magunkban továbbra is a mérlegelés képességét."
"A rendszerváltást követő pár évben egyre-másra nyíltak az antikváriumok, és – nem túlzok – tonnaszám vitték ezekbe a néha egészen kicsi boltokba a könyveket. Tömegével számolták fel a szakszervezeti könyvtárakat, ahonnan elsősorban persze Lenin, Marx és Engels művei árasztották el az épp csak éledő piacot, de azért tonnaszám kerültek utcára értékes és régi könyvek is.
Hátizsákkal jártunk akkoriban könyvet vásárolni! Fémvázas túrahátizsákkal, és volt nap, hogy háromszor is fordultunk!"
"Itt már dörög – mozgalmas időszak van megint. 2016-ban is hasonlóan mozgalmas volt a nyár, felhők jöttek-mentek, és akkor sikerült villámokat is fényképezni. Erről készült az alábbi videó (villámképek a videó végén). Azoknak, akik esetleg nem látták még :-) "
"Kipakolhatják és gépiesíthetik, hibriddé tehetik, ötvözhetik varrógéppel vagy porszívóval, ahogy épp az igény hozza, blokkházak radiátoraiba vezethetik drága teste melegét, meghitt érzéseiből szigetelőanyagot préselhetnek. Magas profitot termelő erőmű turbináira vezethetik rá minden rohadt gondolatát."
"Mi a jó a bakancslistákban? Egyrészt: pontosan tudjuk, mi mindent szeretnénk látni még a világból. Másrészt: mindig bővül. Az én listámon vannak nehezen kivitelezhető tételek is (ilyen például az Antarktisz meglátogatása), de épp a bővítés ad lehetőséget arra, hogy könnyebben elérhető, de semmivel sem izgalmasabb tételek is felkerüljenek. Ilyen új és elérhető cél lett nálam a tiszavirágzás."
"Vagyis: ha eléggé – s deklaráltan – félsz tőlem, nagyon megvédelek. Ha nem, nagyon kinyírlak. Milyen üzenet ez már? Hányszor üzentek már hasonlót.
Hányszor próbál a nagyobbik hatalom így manipulálni. Megmaradást ígérni behódolásért cserébe – hogy aztán az esetek többségében, a behódolás után ezt az ígéretét az első adandó alkalommal kacagva megszegje. "
"De jó lenne egyszer egy ilyen invázióban befogni párat, és műholdas követéssel lecsekkolni, hogy egy ilyen villámlátogatás után – amely több ezer kilométeres vargabetű a számukra – merre vezet az útjuk, s ha ebben az évben nem találták költésre alkalmasnak a Kárpát-medencét, akkor vajon hol másutt álltak meg végül, s mondták: álljunk meg, itt van már a Kánaán. Rakjunk fészket, rakjunk tojásokat, neveljünk ezer és ezer fiókát, s ne menjünk tovább."
"Ügyes, sőt nagyon ügyes, de legyen valaki bármennyire is az, nem jelenti azt, hogy egy idő után átlépi a zsenialitás határát. Nem minden esetben igaz, hogy a mennyiségi növekedés egy idő után minőségi változásba megy át.
Bármennyi sót rakok is a levesbe, az sosem lesz édes. A Facebook épp ilyen leves. Nagyon durván elsózták. És ami a legvérlázítóbb, hogy csak sózzák és sózzák tovább."
"Nem lehetett nem látni, hogy milyen intenzív a kapcsolat a szülők, főként Gerda és a kicsik között. Gyakran hajolt hozzájuk, csipegetett az orruk előtt, amit a kicsik utánoztak is (ahogyan minden mozdulatot-lépést). Ha nem történt semmi, gyakran bámultak fel Gerdára, várva, hogy mi lesz a következő lépés, mutat-e még valamit."
"Az is eszembe jut, hogy lúdpárok és egyéb állatok kellenének minden iskolába – többet érne, mint száz bemagolt lecke. Illetve azt is gondolom, hogy ha a gyerekek ilyesmit látnának, örömmel foglalkoznának aztán már a leckével is. Mert volna tétje. Mert tapasztalatokhoz, történetekhez, személyekhez (Gerda és Anser személy!) kötődne. Mert látnák, hogy ami első közelítésben száraz tananyag, az valójában az életről szól..."
"Egészen elemi ösztönöket mozdít be egy ilyen kacsaraj, mert az embernek minden erejét össze kell szednie, hogy ne vigyen haza belőlük. Ne vigye haza az összeset. Nekem könnyebb dolgom volt ma az átlagnál, hisz gondolhattam arra is, hogy talán már holnap kislibák kelnek nálam."
"Az utóbbi napokban a csapatméretben jelentős elmozdulás már nem volt, viszont tovább növekedett a megfigyelések száma, tovább erősödött a jelenlétük a Hortobágyon és annak térségében, de már eljutottak Vasba, Zalába, Győr-Mosonba, Fejérbe is. Jelentősebb mozgalmaik pedig már Budapest alatt járnak!"
"Arról a vizes, szikes, erdős-sztyeppi hangulatról, amelyben a légtérben hemzseg a madár, csöndesen lemondok. A tó felé közeledve nagyon szép pusztai részeket találok, s már ennek is örülök nagyon, de amikor a tó mellé érek (a műút szinte a partjára visz!) mellbe vág a látvány.
Ehhez foghatót eddig csak a Hortobágyon láttam.
Már messziről fehérlik a tündérrózsa-mező és a madársereg. És itt egészen más a helyzet, mint a Fehér-tónál. Itt gondoltak az erre vetődő madárbarát vándorra is."
"A GDPR rendelet 2018. május 25-étől hatályos, célja a felhasználók adatvédelme. A rendelet céljával egyetértek, és eleget téve az ebből fakadó kötelezettségnek, az alábbiakban közre adom az idevonatkozó tudnivalókat. Halkan jegyzem meg, hogy azt azonban sajnálom, hogy ugyanakkor a Facebook pont magasról tesz mindre és mindenkire – minden látszat ellenére is."
"Emiatt volt esélytelen gyermekkoromban, hogy találkozzak vele. A DDT nemcsak a vándort, hanem általában minden ragadozót megtizedelt, és sokáig remény sem volt rá, hogy ezek a fajok talpra álljanak még. Szerencsére a természetvédelem szigorodása és a DDT részleges betiltása, lassan bár, de eredményt hozott, és a ragadozók, így a vándor állománya is erősödésnek indult..."
"Éled az az éjjeli élet, amely a világot vadul és titokban, erős kézzel nappal is irányította. Gazdát cserélnek ma a város negyedei, már csak néhány óra. Kifutnak a rendőrautók szirénázva, már csak néhány óra. Terjed a csönd, terjed a suttogás, terjed a félelem, tudja már mindenki, aki számít, hogy hamarosan sok lesz itt az zsír új hulla – csak türelem, már csak néhány óra."
"1961 és 1994 között tehát például 33 éves szünetet tartottak, mondhatni: erősen hanyagoltak minket.
Szórványosan akkor is előfordult, de inváziót és fészkelést nem produkált. Ugyanakkor – és ez talán az egyik legérdekesebb, ebben a madárban – a vonulás menetében észvesztően pontos. Mindig májusban érkezik, és sok év átlagában május 20-25. között. S lőn csoda, az idén is! "
"De voltak olyan fajok, amelyek elérhetetlennek tűntek. Egyrészt a ritkaságuk miatt, másrészt azért, mert azok az élőhelyek messze eső tájakon voltak.
Nem tudom, van-e alföldi gyerek, akik olthatatlan vággyal gondol a Dunántúlra, de én a Dunántúlról ezzel a vágyakozással sóhajtottam az Alföld felé, valahányszor egy képet láttam róla, valahányszor a túzokról olvastam."
"Érdemes figyelni a pusztákat, a legelőket, főként az Alföldön, de a cseresznyefákat is, mert néha seregélyekkel vegyesen bizony a pásztormadár is meglepi a fákat. Tudom, a legtöbbek számára ez inkább bosszúság, de bevallom: sokat adnék most egy olyan cseresznyefáért, amit pásztormadarak kopasztanak meg. :-) "
"Első hallásra „a jó és a rossz harcának” tűnik ez is, de azért hozzátennék ehhez a hírhez, ehhez a győzelmi jelentéshez egy kis adalékot – akkor is, ha a favágás leállításának joggal örülhet minden természetkedvelő és bölényrajongó, s erre joggal koccinthatunk egy Żubrówkával :-) "
"Siralmas látvány, kibukkant a fák takarásából minden műtárgy, mindenütt zölden száradt gallyak, tönkök, rönkök, olyan lett az egész, mint egy iparterület. A fakitermelés időszaka az erdészeti törvény szerint is szeptembertől március elejéig tart – semmiképp sem májusig! Ront a helyzeten az is, hogy a korán jött nagy melegek hatására a vegetáció május elejére fejlettebb állapotban volt a szokásosnál."
"Mától online is olvasható egy rövid novellám egy nőről, aki legalább két, de lehet, hogy három férfit szeretett. Vagy egyiket sem. Ezt az írást két harmincas évekbeli fotóra írtam annak idején, és most teljes egészében olvashatjátok a Liget Műhely oldalán"
"Vágyni a múlt, érintetlen, gazdag és virágzó kulisszái után tehát kettős vágy. Elvágyódás valahonnan. Elvágyódás onnan, ahol 3000 éve boldogságot ígérnek, és ezen ígéret égisze alatt újra és újra boldogtalanná tesznek, milliókat kínoznak meg és pusztítanak el, családokban, iskolákban, háborúkban. Ha csak ennyi volna, bajban lennénk."
"Fanyar, ironikus, sci-fi-be illő, valóban Merle-t idéző téma, hogy a Krím elcsatolása után az oroszok kezébe kerülő, korábban az ukrán hadsereg által kiképzett palackorrú delfinek olyannyira nem kommunikáltak az új gazdáikkal, az orosz kiképzőkkel, hogy még ételt sem fogadtak el, s így végül éhen haltak. Számomra azonban az a leginkább mellbevágó, hogy ezeket a delfineket nem csupán keresésre idomították, hanem gyilkolásra is."
"Amikor egy-egy percre találkoznak az udvaron, Anser szemlátomást újra és újra biztosítja Gerdát a figyelméről és törődéséről. Ilyenkor egészen közel hajol hozzá, és valamit nagyon magyaráz, és szinte hermetikusan elzárja a külvilágtól – amit Gerda igényel is. Gerda semmiről sem vesz tudomást, kizárólag Anserről és a tojásokról.
Anser olyan, akár egy fal – s Gerda e magas és erős fal takarásában és védelmében készül arra, hogy anya legyen."
"És én még abban a hitben éltem, hogy évszázados küzdelmet vívtunk az emberi jogok, az emberi méltóság, nem utolsó sorban a legnehezebb helyzetben lévő harmadik világ és a kiszolgáltatott munkavállalók érdekében. Micsoda képmutatás ez!"
"Ez a hetedik ilyen alkalom, de a korábbi esetekben általában háborúk kellettek a díj elmaradásához vagy elhalasztásához. Zárójelben jegyzem meg, hogy a Nobel bizottsággal azért akadtak korábban is komoly gondok. Az itthonról is jól ismert, személyeskedő viszonyokhoz jó adalékokat szolgáltatott a bizottság korábbi titkára..."
"Az újabb kutatások szerint ennek a kontinensek fölött átívelő homokforgalomnak óriási szerep jut abban, hogy a dél-amerikai esőerdők olyan burjánzók. Bizonyos értelemben a Szahara a dél-amerikai esőerdők kertésze, hiszen évente 22 ezer tonna foszfort ad ennek a területnek – ez körülbelül annyi, amennyit az esőerdőkből az esők és árvizek kimosnak."
"Kétféle a szakadár. Az egyiket nem érdekli semmi, csak a vad vagy a hal vagy az aranymosás. A másik nemcsak vadakra vár, hanem – mondjuk egyelőre így – egy álomra is. Utóbbiak szintén kétfélék. Van aki, bevallja ezt, s van, aki nem."
"Kissé érzelgős lett ez a felvétel, de az a helyzet, hogy van olyan lény, akihez igen nehéz másként viszonyulni, főként amikor élete első útján, újra és újra hozzád rohan biztonságért."
"Olyasfajta átgondoltság ez, amihez hasonlót mi sosem leszünk képesek létrehozni, annak ellenére sem, hogy talán az ember az egyetlen faj, amely más fajok mérnöki megoldásainak elmélyült tanulmányozására képes. Ugyanis a természetnek van egy behozhatatlan előnye velünk szemben. Számunkra egy-egy mérnöki fejlesztés évtizedeket vesz igénybe, amely egyrész hosszú idő, másfelől töredéke annak az időnek, amit a természet évmilliók során fektetett a fejlesztéseibe. A mi időnkbe egyszerűen nem fér bele annyi teszt. Mert a természet is tesztek tízezrei és milliói során tökéletesítette rendszereit, így a bíbictojást is. De olyan sok teszttel, ami számunkra nem lehetséges."
"A hazai irodalom másik híres rejtőzködője tulajdonképpen már nem is rejtőzködik annyira: szinte minden pályatársánál erőteljesebben van jelen a közösségi médiában, köztudott róla, hogy egy nagyobb földbirtokon él a Dunántúlon, és komoly madárrajongó, sőt kiállt már a közönség elé is, előbb külföldön, majd idehaza."
Természetesen még ezek az adatok is változni fognak, de annyit máris mondhatok: a saját több évtizedes megfigyeléseimmel szinte tökéletesen szinkronban van. Csak itt már azt mondhatjuk: ezeket az arányokat jóval nagyobb merítés rajzolja ki a számunkra, vagyis tudományos szempontból is nagyobb súllyal esnek latba. Fogadjátok szeretettel ezt a kis kedvcsinálót! Ha nem küldtétek még vissza az ívet, legyetek oly kedvesek, küldjétek! Annál is inkább, mert madáretető-térkép és egyáltalán madáretetőügyben hamarosan egy igen szép meglepetéssel szolgálhatok.
A beérkező ívek feldolgozása gőzerővel folyik, nem túlzás azt mondanom, hogy megfeszített tempóban, de a feldolgozás így is sok időt vesz igénybe. Mindenesetre a dolgok jelenlegi állása szerint sok következtetésre lesz módunk, ha továbbra is ilyen ütemben jönnek az ívek. A feldolgozás előre haladásával régebben közzétett adatok is jelentősen módosultak. Így például korábban úgy tűnt, hogy átlagosan 9.000 forint körül költünk a madarainkra. Az új számok szerint egy szezonban átlagosan 14.000 forintot fordítunk rájuk (14.051), ez azt jelenti, hogy
csak azok, akik regisztráltak kb. 21 milliót költöttek el az idén.
"Aki madarakat etet, szinte biztosan találkozott karvallyal, még ha nem ismerte fel, akkor is. Erről tanúskodnak a madáretetős kérdőívek is. Arra a kérdésre, hogy melyik volt a legemlékezetesebb esetetek a madáretetőn, meglepő gyakorisággal említettétek a karvalyt, sőt a legkedvesebb madarak közé is felkerült :-) Épp ezért gondoltam, mesélek róla pár dolgot."
"Ez a diagram két dolgot is látványosan demonstrál. Az egyik az, hogy a madáretető népe mennyire színes!
Meggyőződésem, hogy a madarakat etető ember TERMÉSZETénél fogva a tarkaságot szereti. Ki ne akarná, hogy az etetőjén felbukkanjon még egy új madárfaj?
Ez az igazi sokszínűség! – amit az ökológia diverzitásnak mond. A másik, ami nagyon látványos, és ami annak ellenére meglep, hogy ha jobban átgondolom a dolgot, várható volt: milyen sokfélék vagyunk. Ez valami leírhatatlanul szép. És akkor nincsenek még itt az indoklások. Ugyanazt a madarat két tucat különböző dolog miatt kedveljük. "
"Ilyenkor úgy tűnik, hogy talán odafönt nincs is senki, mintha csak az égből szivárogna-csobogna az ének. Ez egészen megbabonázó,
és ha egy ilyen réten áll az ember, valami okból egészen felszabadul, egészen bizakodó lesz – ahogy a pacsirták emelkednek, úgy benne is egyre nagyobb távlatok nyílnak."
"Látnom kellett volna. Ha látnom nem is, legalább hallanom. Én azonban olyan süket voltam, mint a dürgő fajdkakas. Amikor először magamhoz tértem, közvetlenül a hátam mögül jött a hang: először a fegyverek rideg, fémes felzörgése, majd egy kiáltás..."
mégis ott vagytok a Tejút örvényében, mécsként pislákoltok az Univerzum szupersötétjében, s csak azért gyújthattak életre titeket, mert a Föld szelíd és kitartó, és nem áll meg. A Hold sem lassít, és nem zuhan le rátok. A Nap sem hűl ki hirtelen. A szív sem hagy cserben álmotokban, s nem áll le, pedig: Föld, Hold, Nap és szív is örömmel pihenne. Ki kérte a Földet: „Ne állj meg ma éjjel!” Ki könyörgött a Holdnak: „Ma még ne zuhanj rá a Földre!”
Erre egyenként és közösen is büszkék lehetünk!
De most jönne a java. Ezek egyrészt megközelítő számok, tehát előttem áll az a feladat, hogy minden etetőt felvigyek egy olyan adatbázisba, amely halál pontos számokat ad (ez már folyamatban). A könnyebb kezelhetőség végett minden regisztrált etetőhely kap egy „fantázianevet”, amelyről mindenki értesítést kap.
Páran talán felfigyelnek arra, hogy bármerre járunk, bárhová érkezünk is, élnek-élhetnek ott mások is. Az üzenet jó: Ne taposs le mindent! És bár erről nem szól a fáma, de kódoltan ott van az az üzenet is, amire én is gyakran, sok helyzetben hivatkozom: a pacsirta volt ott előbb. Ez pedig csaknem minden fajról elmondható, minden olyan területen, ahová az ember beteszi a lábát.
gyűrűzést eredetileg arra találták ki, hogy megtudjuk, hová vonulnak a madarak, ám ennél jóval többre képes. Mit gondoltok, azon az etetőn, ahol 70 széncinegénél többet sosem láttam, hányat fogtunk? Pontosan 555-öt!! Vagyis – szemben a megfigyelésekkel – minimum 555 széncinege járt az etetőn. De a helyzet ennél is bonyolultabb.
A madarat etető ember nyitott és figyel másokra. Ablaka nem elválaszt a külvilágtól, hanem kilátást biztosít. A madarat etető ember önzetlen, hisz soha semmit nem kap cserébe. A madarat etető ember univerzális nyelvet beszél, és tökéletesen érti, hogy a köszönet a madarak jelenlétében van.
Kevés idő, és egy forintba se kerül. Ráadásul kényelmes is. Akár fűthetünk is benne, és mivel igen közel kerülhetünk a madarainkhoz, akár egy amatőr géppel is remek felvételeket készíthetünk. Egészen közelről figyelhetjük meg az óvatos fajokat is.
"...tegnap hajnalban mínusz tizenhetet mértek, de akkor nem volt ennyire nyílt az ég, a csillagok se nyüzsögtek így, tehát most még hidegebb lehet, megvan talán mínusz húsz is, abban pedig reggelre úgy megfagyok, hogy három napig forgathatnak a kemencén, míg végre kiolvadok."
Ez a fiatalember 32 évesen lát várost életében először, és amit lát, nem akármi.
"Értem, miért mondja apám egyre többször, hogy északra kell menni, ott kell építeni egy szerény faházat, isten háta mögötti, lakatlan zugban..."
"Mire 80 leszek, még messzebbre jutok és 90 éves koromban behatolok a dolgok titkaiba. 100 évesen bizonyára elérkezem majd a legmagasabb mesterségbeli tudás stádiumába, és mire 110 leszek, minden, amit alkotok, minden pont és vonás élővé válik. Aki addig él, ameddig én, megláthatja, hogy betartom a szavamat."
A tél utolsó napja – ám holnap, március elsején lesz a tél legkeményebb hajnala. Nem tudom, előfordult-e már ez valaha. A mai nap is cudar volt, pedig zavartalanul sütött a nap. Ez is megkönnyítette, hogy 6 órát feküdjek a fűtetlen lessátorban.
Ezt a napot mások szemével láttam, mintha a madárcsapat egy tagja volnék én is. Elképesztő forgalom volt, élet és színek – kemény küzdelem az elemekkel. Pár képet gyorsan kiválasztottam, és most örülök. Alig élek, de boldog vagyok. Higgyétek el, ez az: boldogság.
"...háton fekve bámultam a csillagokat, s úgy gondoltam, most, ahogy itt fekszem, igazolást nyer a világegyetem tágulásáról szóló tan, mivel látom, tisztán látom, ahogy tágul a kozmosz, nem, nem a szokott szédülés jön rám, hanem látom tágulni az eget, méghozzá hihetetlen gyors tágulás ez, és persze tudom, mert hülye azért nem vagyok, hogy veszélyes így feküdni, akkor is, ha úgy érzem, egyáltalán nincs hideg..." (In vitro veritas)
Most van szükség leginkább a madáretetőkre. Több okból is. Először is a telelés pokoli próbatétel az apró madaraknak. Másodszor: főként az olyan extrém télben, ami a következő napokban köszönt ránk. Végül: a tél végére a természetes tartalékok teljesen kimerülnek, így még kedvező körülmények között is bajba kerülhetnek.
