• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Reichert Gábor: Felhívni az írót

Dan hazatérése még Aimé Billionéhoz képest is a valóságtól elrugaszkodott, ugyanakkor a regény logikájából következő és rendkívül költői zárlatnak tűnik: az utolsó oldalakon újra felbukkanó jégvágó motívuma egyszerre kapcsolja a főhős sorsát a családi „hagyományokhoz” és adja meg neki a saját élet (illetve a saját halál) fölötti rendelkezés jogát.

Centauri: Jégvágó. Magvető, 2013 (Új Forrás)

centauri jégvágó magvető irodalom író kék angyal bestseller ice pick reichert gáborÉrdekes, hogy Dan Coolbirth, a Jégvágó főhős-elbeszélője a South Park című amerikai rajzfilmsorozatot említi az elbeszélés egy pontján, mint az épp szóban forgó ismerőse jelleméhez leginkább passzoló, elképzelt „természetes élőhelyet”. A kötetet olvasva ugyanis pont az jutott eszembe, hogy egy pár évvel ezelőtti South Park-epizódban – kötelező iskolai feladatként – Cartmanéknek át kellett rágniuk magukat a Zabhegyezőn, amit tanáruk roppant izgalmas, trágár szövegekben bővelkedő könyvként harangozott be nekik. Az 1951-es megjelenésekor nagy vihart kavart regény azonban csalódást okozott a tipikus(?) 21. századi diákoknak, akik csakis a megbotránkoztató fordulatokat és a szaftos sztorikat keresték benne. Hiába, bő fél évszázad alatt akkorát változott a világ, hogy a J. D. Salinger műve által közvetített generációs élmény számukra már értelmezhetetlenné vált. A rajzfilm szereplői eljátszottak a gondolattal, hogy mi lenne, ha megírnák a kortárs Zabhegyezőt, amelynek lényege csakis a minél vulgárisabb dumák és jelenetek sorjázása lenne – az elkészült mű pedig, akárcsak annak idején a Salinger-könyv, óriási felháborodást és rajongást váltott ki a teljes amerikai lakosságból. Centauri regénye is felkínálja az olvasónak a Zabhegyező-újraírásként való értelmezhetőség lehetőségét, az álneves szerző azonban szerencsére nem feledkezik meg róla, hogy az előképül választott regény jóval több, mint egy kamasz fiú pár napos ámokfutásának szabad szájú leírása. Ettől függetlenül a Jégvágó én-elbeszélőjének nyelvhasználata kísértetiesen emlékeztet Holden Caulfieldéra – annál is inkább, mivel a szöveget lépten-nyomon kurzívval szedett Zabhegyező-idézetek tarkítják –, persze napjaink nyelvi követelményeinek megfelelően jóval több bazmegolással, szarozással, testnedvek és genitáliák emlegetésével ékesítve.
Különös módon végig olyan érzésem volt, mintha angolból fordított szöveget olvasnék: nem vagyok benne biztos, hogy ennek a benyomásnak az előidézése a szerzői program részét képezi, de az elbeszélést uraló kevert szleng keresettsége sokszor leleplezi az írói fikciót. Csak egy véletlenszerű példa a regény második feléből: „Totál kivagyok, ehhez képest a Tahoe-tó lószar, már ha a nagyi szemével nézem; ezt nevezhetné vadonnak, de ha engem kérdezel, ez itt a lószar. Percenként tojok be és azon agyalok, ha megvirrad, hagyom az egészet a bánatba, fűrészeljen a faszom, dideregjen a faszom, elhúzok a legközelebbi motelba, sonkás tojást reggelizek, ronggyá ázok a forró zuhany alatt, aztán három nap és három éjjel csak durmolok.” Elmélyült szociolingvisztikai elemzés nélkül is belátható, hogy több dolog sem stimmel ezekkel a mondatokkal: az olyan eufemisztikus kifejezések, mint a „betojok”, a „durmolok”, a „hagyom a bánatba” nehezen férnek össze a „dideregjen a faszom”-típusú zsigeri alpárisággal. Ez a regiszterbeli bizonytalanság több helyütt felüti a fejét a könyvben, amit a hiteles narrátori nyelvhasználatra kényes olvasók írói hibaként, a jóindulatúbbak – mint például én is – szándékos félreütésekként, odavetett fricskákként értékelhetik.
A Jégvágó olyan, mint egy monumentális családregény utolsó kötete: az első fejezetekből három generációra visszamenőleg megismerjük a Coolbirth család történetét, majd a dinasztia utolsó tagjának utolsó hónapjai kerülnek az elbeszélés homlokterébe. A felvezetésben máris fény derül a regény központi, címadó motívumának eredetére. Dannek és családjának a jégvágóról nem az Elemi ösztönben domborító Sharon Stone, de még csak nem is Lev Davidovics Trockij jut eszébe, hanem António Egas Moniz portugál neurológus, aki 1949-ben orvosi Nobel-díjat kapott a lobotómia feltalálásáért – és amerikai követője, Walter Freeman, aki Dan nagyapján hajtotta végre a beavatkozást. „Mivel nagyapa Montanában élt, a nagyi pedig továbbra is itt, Oaklandben, nem tudni, hogyan került idősebb John Coolbirth a pszichopata Freeman útjába, mindenesetre az ő agyán is egy kibaszott jégvágóval igazítottak, minek következtében szánalmasabb állapotba került, mint amilyenben annak idején a romok alatt volt.” A jégvágó Dan számára a Coolbirth család elátkozottságának szimbóluma, amely előre elrendeli a leszármazottak önálló életre való képtelenségét. A regény első felének hangsúlyos pontjain jelenik meg az elbeszélő gondolataiban a saját sorsa feletti rendelkezés képtelensége: „Épp ezt utálom a filmekben: egy idő után úgy eszed a főtt tojást, mint Robert de Niro az Angyalszívben, úgy állsz a mólón, mint Leonardo DiCaprio a Titanicon, ha mégis megpróbálod másképp, tökkelütött leszel, pont olyan, mint Forrest Gump. Nincs választás, így is, úgy is csak egy szánalmas utánérzés vagy – a hatvanhatos fellépő a huszonkettedik Elvis-hasonmáson” – olvashatjuk a 180. oldalon. Dan többek között ezt a nyomasztó (és szerintem ma mindennél aktuálisabb) nemzedéki tapasztalatot próbálja maga mögött hagyni – félig kényszerűségből, félig szándékosan – akkor, amikor néhai nagyapja montanai otthonába költözik. Az elhagyatott házban történtek – amelyek középpontjában a Téával, a közeli intézetben gondozott, természetfeletti képességekkel megáldott indiánlánnyal való megismerkedése és szerelme áll – egyre jobban elmozdítják a regényt a Zabhegyező-hommágeként is felfogható első kétszáz oldal eseményeitől, és a Centauri novellisztikájára jellemző, egyszerre misztikus és melankolikus szólamok kezdenek vegyülni az eleinte kiismerhetőnek tűnő elbeszélésbe. Könnyen eszünkbe juthat Kun Árpád nagyjából a Jégvágóval egy időben megjelent, Boldog Észak című regénye, amely szintén realitás és transzcendencia határvidékén jelöli ki a maga világát, és – akárcsak Centauri műve – végső soron egy magányos ember otthonra találásának történeteként írható le. Dan hazatérése még Aimé Billionéhoz képest is a valóságtól elrugaszkodott, ugyanakkor a regény logikájából következő és rendkívül költői zárlatnak tűnik: az utolsó oldalakon újra felbukkanó jégvágó motívuma egyszerre kapcsolja a főhős sorsát a családi „hagyományokhoz” és adja meg neki a saját élet (illetve a saját halál) fölötti rendelkezés jogát.
A szertelen, sokszor asszociatív módon ide-oda csapongó elbeszélésmód – már csak jellegéből adódóan is – megnehezíti, hogy egységes történetként tekintsünk erre a leginkább talán tudatfolyam-regényként jellemezhető szövegre. A családtörténeti fejtegetések, a lírai gondolatfutamok, a beillesztett napló- és levélrészletek, a popkulturális és szépirodalmi utalások, az akciódús jelenetek és a road movie-szerű szövegrészek között nem mindig érzékelhető szerves összefüggés, ami elbizonytalanítja az olvasót: biztosan csak arról van szó, hogy az elvarratlan szálak a főhős rendszerezetlen gondolatáradatának hű leképezése okán sokasodnak a szövegben? A regény utolsó harmadában például kiderül, hogy a Coolbirth családban uralkodó Jack London-kultusz legfőbb oka az, hogy Dan nagyapja az amerikai író törvénytelen gyermeke. Amikor azonban rájön a titokra, hősünk néhány sornyi csodálkozás után gyorsan napirendre tér a dolog fölött, és inkább újdonsült szerelmével, Téával foglalkozik. Hasonló a helyzet Goblinnal, Dan állandóan emlegetett régi barátjával is, aki épp akkor jelenhetne meg a regényben, amikor az véget ér – mintha az elbeszélő az ő szerepéről megfeledkezett volna, de akár arra is gyanakodhatunk, hogy a karakter „menet közben” jelentőségét vesztette, szerzőnknek pedig már nem volt kedve tovább bíbelődni az eltüntetésével.
Az irodalom iránt rendkívül fogékony Dan a regény elején velősen foglalja össze olvasói ars poeticáját: „Nálam az üt, amikor olyan a könyv, hogy az ember a végén szeretné felhívni az írót.” (71) Hasonló érzéssel tettem le a Jégvágót: tudom, hogy akárhányszor olvasnám el, mindannyiszor maradnának benne olyan rejtélyes momentumok, amelyekre én biztosan nem tudnék magyarázatot adni, csak ha magát a szerzőt kérdezném – ugyanakkor abban sem vagyok biztos, hogy nem lenne kiábrándító, ha választ kapnék ezekre a kérdésekre. Ennek ellenére azt hiszem, mégis vállalnám a kockázatot.
Jó lenne most felhívni Centaurit. (Magvető, Bp., 2013)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük