Mesélj még Centauri! (Olvasókuckó) (2016)

Centauri nagyot alkotott a Jégvágóval

Centauri író writer irodalom regény novella Magvető Kiadó Jégvágó Jákob botja Jack LondonCentauri nevével legutóbbi regénye, a Jákob botja megjelenésekor találkoztam. Az addig számomra ismeretlen író persze azóta sem vált túlzottan ismertté, már ami a saját személyiségét illeti, köszönhetően annak, hogy ő maga őrzi meg titokzatosságát. Háttal a kamerának, kalap takarásában – általában ilyen képeket láthatunk róla a közösségi oldalon. Ezen kívül tudjuk, hogy szereti a természetet, s a Dunántúlon él. Magam is ott élek, ki tudja, lehet, hogy Centauri csak pár kilométerre tőlem alkotja regényeit.
A Jákob botja egyik beleolvasója után döntöttem úgy, hogy nekem ez a könyv kell. De ha már lúd, legyen kövér, s ne ezzel kezdjük, hanem az előző kötettel, mely történetileg mintegy testvére az utóbb megjelentnek.
A Jégvágóról olvastam hideget is, meleget is. Volt, aki Dickenst és Tolsztojt kényszerült olvasni néhány oldal után, mert nem fedezte fel benne az irodalmi értéket. (Könyörgöm, ne legyünk már ennyire sznobok! A szó szoros értelmében vett irodalmon kívül is van élet – szerencsére!) Mások modern Zabhegyezőként emlegetik, s talán mert Salinger műve nekem is tetszett, ezért voltam kíváncsi arra, mit alkothat hasonló stílusban egy magyar szerző, egyáltalán megugorja-e azt a szintet, mint az újabban Rozsban a fogóként kiadott, egyesek szerint alapmű.  
Maga a regény két részre osztható: az első felében Dan Coolbirth, a huszonöt éves srác elmeséli az olvasónak a családja egynémely történetét. Szellemes kis sztorik ezek, s mint a mai fiatalok, Dan úgy szólt hozzám a könyv lapjain, lazán és szókimondóan. Egyesek számára valószínűleg zavaró mindez, de ismerjük be, ha kimegyünk az utcára, ott sem hallunk mást. És bár sokan a könyvekbe éppen ez elől menekülnek, számomra mégis természetes volt, ahogy a mondatok közben megjelent egy-egy „baszki” vagy más hasonló szó. Az író kiváló ismerője a fiatalok szlengjének, a mai tizen- és huszonéves generáció beszédstílusának.
A kötet második fele inkább a cselekményről szól. Olykor filmbe illő, hihetetlen sztorik ezek, az ember mégsem dobja félre, mert az újabb és újabb események sora kíváncsivá teszi, mégis hova lyukad ki maga a történet. Centauri az utolsó szóig meglepetést tartogat, s az ezt megelőző feszültség egyre csak hajtja az olvasót.
Dan nem titkolja el a ciki sztorikat, a kínos helyzeteket, ugyanakkor az érzéseit sem, a félelmet, a másikkal való törődést, s ettől válik igazán emberivé.
Bár stílusában valóban hasonló a Zabhegyezőhöz, Centauri nagyot alkotott a Jégvágóval. Ezt bizonyítja, hogy amint befejeztem a könyvet, kedvem lett volna rögtön újrakezdeni. S az irodalom mai kínálatán végigpásztázva egyre csak az jut eszembe, több ilyen könyvre lenne szükség.

 

Hozzászólások lezárva.