Jégvágó – Valami Amerika (Magyar Narancs)

Sokkal inkább használja Salingert ugródeszkának, mint biztonságot adó állványnak.

Centauri: Jégvágó. Magvető, 2013, Valami Amerika

(Pogrányi Péter, Magyar Narancs)

centauri jégvágó magvető irodalom író kék angyal bestseller ice pick AmerikaAz irodalmi közvélemény nem tudja, kit takar a Centauri álnév, én sem tudom. De ennél sokkal fontosabb, hogy az inkognitóját – körülnézve e téren, mondhatjuk, meglepő módon – továbbra is őrző szerző harmadik könyve, a Jégvágó elég jó regény.
Előző kötete, a Novellárium sorozatban megjelent Kék angyal is erős volt; idegen, távolságot tart a kurrens magyar stílusdivatoktól, erre mondják: a saját útját járja.
Ami nem jelenti azt, hogy ne éreznénk a szövegben távoli szerzők jelenlétét. Az új regény első ránézésre olyan, mintha Adrian Mole oaklandi unokatesója, a zseniális C. D. Payne által megteremtett Nick Twisp (úgy is, mint alteregója, Francois Dillinger) mesélné tovább a Zabhegyezőt, miközben kiderül róla, hogy talán Jack Londonhoz is köze van, méghozzá egyenes ágon. Salinger fontos figurája a fiatal elbeszélőnek, még a feleségéről is hosszasan elmélkedik, de a könyv végén megbújó utalás – a Zabhegyezőből vett “kb. 20 sornyi jelöletlen idézetre” – szinte kiabál: ez nem újraírás, ez önálló munka, amiben nem túl meglepő módon szerepet kapnak bizonyos írók is. Ha tehát közelebb hajolunk a könyvhöz, illő, ha Holden Caulfield kezét máris elengedjük.
Dan Coolbirth Oaklandben él, és főállásban olvas, mivel nem szeretné “melóval” elvesztegetni az idejét. Nekifut a kamaszlelkű felnőttek által oly szívesen feszegetett kérdéseknek (pl. miért van az, hogy “reménytelenül pocsék minden”, ill. “szuperszar”), de kívülről halálosan unalmasnak tűnő könyvmolyélete varázsütésre akciófilmmé válik, olyan akciófilmmé, melynek a forgatókönyvébe egy picit Wes Anderson is belejavított. Kiszámíthatatlan, váratlan fordulatok támadnak épp akkor, amikor a család- és nevelődési regény műfaji kliséit kreatívan újrahasznosító szöveg lendülete megtorpan, akkor, amikor az elbeszélő igazán eredeti, de hoszszú távon mégis fárasztó csacsogása kezdene önismétlésbe és unalomba fulladni.
A Coolbirth család története fotelbe szögező sztorikkal és szállóigegyanús bemondásokkal a szélesebb olvasóközönséget is elérheti. Dan elbeszélésmódjában, stílusában végig ott kísért Holden Caulfield emléke, de a nyilvánvaló és bevallott rájátszás ügyesen van megoldva: sokkal inkább használja Salingert ugródeszkának, mint biztonságot adó állványnak. (Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy Centauri az író halálhírét kézhez kapva ült le, és vetette papírra az első sorokat.)
A leleményes időkezeléssel Dan egyszerre képes színre vinni a fellengzős, mindentudó tini mentalitását, miközben ugyanerre (ön)kritikusan reflektál is. Néhol naplószerű a dikció, pár lappal később pedig az elbeszélés nehézségeit ecseteli mint egy nagyívű történet narrátora. A főhős számára fontosak a könyvek, de hamar rájön, hogy semmit nem oldanak meg helyette: “Tudod mit? Azt hiszem, igazad volt, talán tényleg velem van a gond. Talán tényleg jól meg vannak írva a könyvek, és tényleg klassz minden, csak épp én nem tudom, mi a szart érezzek.” És ha ez a szöveg ismerős valahonnan, íme a cseppet sem megnyugtató válasz: “Nincs választás, így is, úgy is csak egy szánalmas utánérzés vagy – a hatvanhatos fellépő a huszonkettedik Elvis-hasonmáson.”
Jellegzetesen amerikai a populáris kultúra regiszterébe illeszkedő utalások hálózata, ami azért is fontos, mert maga a regény is ettől válik amerikaivá igazán. Természetesen hiányzik belőle az az íz, ami a nagy kortárs amerikai írók helyét csalhatatlanul kijelöli az irodalom térképén. De azok a jelenetek, amelyekkel – szándékosan “másodkézből” – operál (hagyatékban talált revolver, véletlen gyilkosság, autós menekülés egy eldugott államba, titkos rejtekút a megörökölt házban), leginkább a hollywoodi filmekből ismerősek. Ezekből a panelekből épít – “káromkodásból katedrálist” – Centauri egy olyan szerkezetet, amely teret hagy a látszólag odavetettnek is, szinte csikorog a részek széttartásától, mégis könnyed módon válik egységes könyvvé a regényvilág már-már kétségbeejtő gazdagsága ellenére is.
Egy szavunk se lehet Pintér József atmoszférateremtő borítójára, de a Jégvágó könyvtárgyként inkonzisztens: jobban passzolna hozzá a kisebb méret és a puha kötés. Vinnék, mint a cukrot.

 Magvető, 2013, 414 oldal, 3490 Ft

Forrás: Magyar Narancs

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.