Önsors, akit régen tép (Könyvesblog)

Centauri prózája végtelen és megfejthetetlen. Nagy elődök jegyeit mixeli popkulturális és irodalmi utalásokkal, mágikus és könyörtelen realizmussal, és az egészből úgy hoz létre valami jellegzetesen centaurisat, hogy még azt sem tudnánk megmondani, mitől jellegzetes. Inkább csak minden egyszerre. Külön polcon a helye.

A hét könyve: Centauri – Jégvágó

Centauri: Jégvágó. Magvető, 2013

erreni, 2014.12.27.

centauri jégvágó magvető irodalom író kék angyal bestseller ice pickHány generáción át érezhető a lobotómia hatása? Mi köze Salingernek a bulimiához? Lehet-e a barátunk egy vérengző grizzly? A válaszok a hét könyvében, ami ezúttal Centauri első nagyregénye, a Jégvágó.
Furcsa könyv a Jégvágó. Olvasása közben sokkal fontosabb kérdések merülnek fel, mint a megskalpolt nagypapa hatása a családi pszichére. Például olyasmik, hogy tulajdonképpen mit is tartunk a kezünkben. Családregényt? Szatírát? Kissé későn induló coming of age történetet? A posztmodernnek mégsem a ravatalára kerül a virág, mint ahogy azt a szerző korábban állította? Fogalmam sincs. Nevezzük mondjuk olyan irodalmi játéknak, amit komolyan kell venni. Ha megpróbálnánk elhelyezni a mai magyar irodalomban, ismét bajban lennénk. Centaurinak külön polcon a helye. Csak pár oldal erejéig fér meg kollégái mellett, két oldal Esterházyt, másik kettő Szentkuthy, aztán Bodor, esetleg Cserna Szabó. Ők mind (és még sokan mások) egyszerre, vagy egyikük sem. Öncélú sztorizgatás vagy komoly történetmesélés zajlik? Egy újabb megválaszolhatatlan kérdés. Hol ér véget a narrátor véleménye és hol kezdődik a szerzőé? A helyzet egyre zavarba ejtőbb, és nem csak azért, mert a titokzatos íróval még sosem néztünk farkasszemet egy felolvasáson. Centauri a kortárs magyar irodalom egyik legrejtélyesebb jelensége, prózája pedig kívül áll mindenen, amit eddig ismertünk. Ha nem tudnánk, hogy magyar, könnyen hihetnénk, hogy nagy amerikai regényíróval van dolgunk, máskor azt, hogy komoly sci-fi szerzővel, megint máskor a franciákat kellene emlegetnünk. Prózájának ereje épp a stílusok közti ugrándozásban rejlik, minden írásában újabb személyiséget ölt, lehetetlenné téve, hogy valaha is tetten érjék. Figyeljék a kezét, mert csal!
Alpári történet Jack Londonnak, szeretettel
„Régebben azért hagytam fel az olvasással, mert úgy éreztem, hogy az írók megjátsszák magukat, különösen az újabbak. A színházat sosem szerettem. Csak arra tudtam figyelni, hogyan játszanak a színészek, és nem a darabra, ezért a színházdarabokat is inkább elolvastam. Csakhogy olvasás közben meg kizárólag azt figyeltem, hogy jól ír-e a szerző. Ez lelombozó. Átrágod magad a könyvön, és végül csak arra emlékszel, hogy a szerző pocsék, és valószínűleg civilben is seggfej. Nincs értelme. Ezért olyan könyvet választottam, amiben az írókról írnak. Reméltem, hogy így talán arra figyelek, amiről szó van.” (79-80. o.)
Ha álnéven alkotó íróval van dolgunk, az első, amit tudni szeretnénk, hogy kit rejt a név. Különösen, ha olyat választ, amiről elsőként a világmindenség, a Babylon 5 című űropera, esetleg egy új Marvel-szuperhős jut eszünkbe. A helyzetet némiképp megkönnyíti, hogy a szóbanforgó szerző jól ír, vagyis erre már nem kell figyelni. (Ha hasonlít valamelyest regénye narrátorára, Dan Coolbirth-ra, akkor még az is lehet, hogy tényleg seggfej egy kicsit, tehát ez a kérdés is kipipálva.) Figyelni sokkal inkább a szövegben elrejtett jelekre lehet. Ám ha még ötven oldal után is úgy kutatjuk a szerző személyére utaló szókapcsolatokat és mondattöredékeket, mint hiányzó K betűt az utolsó kanál paradicsomlevesben, akkor inkább kezdjük előröl az olvasást. Ugyanis könnyen úgy járhatunk, mint Dan a montanai grizzlyvel. Már egyetlen gyanúsan ismerős szó olvastán (a könyvben apró nesz és fenyősuhogás) is azt hihetjük, hogy a medve (esetünkben a gyanított író) ott ágaskodik mögöttünk. Centauri egyetlen hajtóvadászatra ad engedélyt, melynek célpontjában nem ő, hanem a hasonlóan titokzatos J. D. Salinger áll, és „kb. 20 sornyi jelöletlen idézet” a Zabhegyezőből.
Pedig – mint Centauri eddigi publikációit olvasva – most is veszélyesen könnyű lenne találgatásokba bocsátkozni. A 213. oldalon például kerek perec le van írva, hogy „Épül már a halálcsillag.” Véletlen lenne? – kérdezhetné a nagyítóval felszerelt olvasó, hiszen egy álnéven publikáló íróceleb valószínűleg sokkal nagyobb szenzáció, mint egy negyvenes évei elején járó dunántúli farmer. Még akkor is, ha egy, csodagyereknek az életkora miatt bajosan nevezhető, kis túlzással kultszerzővé kanonizálódott friss hang még Spiegelmann Lauránál is nagyobbat szól.  „El kell ismerni: a kommentek jobban vonzzák a látogatókat, mint a tartalom.” (77. o.) Szóval kérdezhetné, de minek. Kódfejtés helyett inkább kezdjünk el arra figyelni, amiről szó van. Különben félő, hogy még több összeesküvés-elméletbe hajló bekezdés születik, ami azt találgatja, ki is áll a galaktikus név mögött. Olyanok, mint ez a kettő. Beszéljünk inkább Danről meg a medvéről.
Az univerzum magyar hangja
A 24 éves Dan Coolbirth szerint a világ reménytelenül pocsék. Sőt, ultraszar. (Azt már ne is említsük, hogy milyen ironikus vezetéknévvel kell léteznie benne.) Ettől a sajnálatos ténytől csak életkedvét veszti el, közléskényszerét nem, úgyhogy hamarosan neurotikus és patologikus rokonok garmadájával teremt hátországot saját neurózisának. Merev, rendmániás anyját és az asztalfióknak írogató, damilon rángatható apját a papíron kívül egyetlen dolog kapcsolja egymáshoz.  A könyvek szeretete, az egyetlen, ami örökségül adható. A többieket a rút halál. Vállalható rokon csak egy akad, a belevaló és nagyon szociális nagyi. Vele mindössze annyi a gond, hogy életvitelszerűen tartózkodik a kocsmában, és néha a kelleténél buzgóbban próbál igazi férfit faragni unokájából. Legyen szó a 16. születésnapra vásárolt prostiról, vagy egy biztosítási ügynökkel végigszenvedett vadonbéli gyorstalpalóról. A nagyiból mára csak a tetemes pókertartozás maradt, és Angelica, az odaadó barátnő, aki hamar a keblére öleli az elárvult, depressziós huszonévest. A bank meg viszi a házat. „Múlt? – semmi közöm hozzá./Jövő? – én ugyan nem hallottam róla.” (409.o.)
A Jégvágó „egy hamisítatlan, modern amerikai nagyregény” – állítja a hivatalos könyvismertető. Ennek az állításnak szinte az összes pontjába bele lehetne kötni, talán csak a nagyregénybe nem – bár láttunk már nagyobbakat is idén. Hamisítatlannak és modernnek sem nevezhető, mert a generációkon átívelő önsorsrontás eddig sem volt ismeretlen toposz.  Sőt, még az egy sem stimmel. A Jégvágó ugyanis nem egyetlen regény, hanem rögtön kettő. Az első az abszurd családi történetektől egy különösen véresre sikerül mentőakcióig tart (257. o.), a második pedig onnan kezdődik. Oaklandet felváltja a vadregényes Montana, és a helyszínnel együtt a regény hangneme is megváltozik. Dan Kaliforniában lökte, tolta és csavarta a szlenget, ami – hiába járunk a mában – valahogy mégis elavultnak és régiesnek, ám gyanúsan ismerősnek hatott. Északra érve viszont már nem héderelt, pillázott és kiskomámozott tovább, és világfájdalmát egy titokzatos, néma indiánlányra cserélte. A zaklatott nagymonológok után sokkal sztoikusabban vette tudomásul, hogy az őt körülvevő világ sosem lesz jobb, és Téa mellett némi megnyugvásra talált – a montanai ház egyszerre lett az önkéntes száműzetés és az igazi otthon metaforája. „Az ereszről csorgó víz szinkópát dobol a bádogon, a csatornák rosszmájúan duruzsolnak.” (98.o.) Két ennyire különböző felvonás könnyedén szétcsúszhatna, de Centauri regényében észak és dél között nem áthidalhatatlan a különbség. Minden a helyén van, se hiányérzet, se feleslegesen összekapcsolt történetszálak.
Bumm a fejbe
Az ötvenes évek közepén Dan nagyapja, id. John Coolbirth találkozott egy bizonyos Walter Freemannal, a találkozás pedig legalább annyira megpecsételte a sorsát, mint a rövid ideig a fejébe fúródva hordozott kazáncső. Freeman, a lobotómiára specializálódott amerikai orvos egy jégvágóval változtatta szobanövénnyé az öreget. Bár a jégvágó közvetlenül a nagypapa szemüregébe fúródott, hatása generációkon keresztül érezhető. Montanába költözéséig Dan ugyanúgy vegetál, mint a transzorbitális lobotómiát átélt rokon, zombiüzemmódban sorolja a történeteket a családi kalendáriumból, és nem törődik azzal, hogy mit hoz a jövő. A főszereplő nem ő, hanem az a maradandó sérülés, amit a jégvágó okozott.
Minden sztori és anekdota saját regényt (vagy minimum novellát) követel, de a könyv annak ellenére sem válik zsúfolttá, hogy több ötlet van benne, mint amennyit négyszáz oldal általában elbír. Dan csapong ugyan, de mondandóját tökéletes sorrendben pakolja egymás mögé, a szövegfolyam nem válik erőltetetté, fullasztóvá. Centauri prózája végtelen és megfejthetetlen. Nagy elődök jegyeit mixeli popkulturális és irodalmi utalásokkal, mágikus és könyörtelen realizmussal, és az egészből úgy hoz létre valami jellegzetesen centaurisat, hogy még azt sem tudnánk megmondani, mitől jellegzetes. Inkább csak minden egyszerre. Külön polcon a helye. .A rengeteg hatás ellenére viszont csak akkor válik olcsó parafrázissá, ha a szerző is úgy akarja.
Holden Caulfieldot az keni a falhoz, „mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író iszonyú jó haverja lenne, akit akkor hív fel, amikor akar.” (23. o. – Zabhegyező, Európa Könyvkiadó, 1992-es kiadás) Dan Coolbirth-nél „az üt, amikor olyan a könyv, hogy az ember a végén szeretné felhívni az írót.” (72.o.) Abban mindketten egyetértenek, hogy „Ámbár ez nem gyakori.” Salingert a Zabhegyező után biztos nem hívtam volna fel. Centaurihoz viszont nagyon szeretnék egy telefonszámot.

 

forrás: Könyvesblog

A hét könyvei voltak még a Könyvesblogon:

A hét könyvei voltak:

Timur Vermes: Nézd ki van itt

Roberto Bolaño: Vad nyomozók

Iceberg Slim: Strici voltam

Kubiszyn Viktor: Foglaltház

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

Bereményi Géza: Vadnai Bébi

Borbély Szilárd: Nincstelenek

Charles Bukowski: Posta

Parti Nagy Lajos: Mi történt avagy sem

Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

Thomas Pynchon: Beépített hiba

Herman Koch: A vacsora

Khaled Housseini: És a hegyek visszhangozzák

Jonathan Franzen: Erős rengés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.