Bicskanyitogató road movie (Olvassbele)

Ez egy pimasz könyv. Sőt, pofátlan.

centauri-jegvago-700Az amerikai irodalom és Booklány soha nem járt bol­do­gan andalogni, kéz a kézben a naple­mentébe. Mindig volt ezekben a könyvekben vala­mi, ami nem engedte, hogy megszeressem a hu­szadik század második felének tengeren túli irodalmát (kevés kivétellel), amit leginkább – és igen gyakran – értettem, de nem igazán éreztem.
Még emlékszem a lelkesedésre, amivel Salinger obligát Zabhegyezőjét a kezembe vettem: előre tudni véltem, hogy majd most, abból a könyvből megtudom a tutit. Valamiről, bármiről, végső soron mindenről. A könyv befejezése után ehhez képest nem maradt más, csak az űr és egy hatalmas kérdőjel, jelesül: miért vannak ezért annyira oda?! Persze, értettem én a jelentőségét, a benne megfogalmazott kor- és generációszellemet, de nem elég érteni egy könyvet. Többre van szükség.
Amikor pedig a Jégvágót kinyitva elolvastam az első két oldalt, azonnal ez az élmény villant a fejembe. Van valami erősen zabhegyezős ebben a könyvben, talán túlságosan is. Pont ugyanannyira szemtelen, mint az amerikai párja. Ugyanis, ha nem említettem volna eddig: egy magyar szerző kötetéről van szó, aki nem kevesebbre vállalkozott, mint egy hamisítatlan amerikai regény megírására.
Egy szó, mint száz: ez egy pimasz könyv. Sőt, pofátlan. Meglehetősen szabadszájú, trágár nyelvezettel operál, ami meglepő módon nem zavart. Nem húzható rá az öncélúság, ami meglehetősen ritka madár. Kényes az egyensúly ebben a kérdésben, jó arányérzék nélkül pedig biztos a bukás, ám e tekintetben még nekem sem sikerült belekötnöm.
Pedig hidd el, Olvasó, hogy igyekeztem! Régóta nem olvastam ennyire kritikus szemmel, fogódzókat keresve ahhoz, hogy miért ne… Volt ugyanis valami irritáló az egész jelenségben. Centauri, az író, akiről a nagy nyilvánosság nem tudja, kicsoda, ír egy tényleg pofátlan, amcsi könyvet, miközben – látszólag – fittyet hány a fogadtatásra, holott mindannyian tudjuk, hogy egy író személye és munkássága nem választhat el egymástól. Van ebben valami flegmatikus, majdnem fellengős vonás. Másfelől túl professzionális vállalkozás non-európai könyvet európaiként letenni az asztalra. Ez egészen bicskanyitogatóan merész.
Azt kell mondanom, hogy a Jégvágó jól sikerült. Egy egész generáció céltalan dühe, elveszettsége, éles, mindenre és mindenkire kiterjedő kritikája, a mindent magától értetődően megkérdőjelező Y és Z generáció kiábrándult hangja – és egyben gyávasága – süt a lapokról. Nem a maga nevében, nem csak a maga nevében beszél a főhős. Egy közülük, még akkor is, ha valószínűleg kevesen élnek át ilyen agyament történéseket, mint ő. A virtuális világban annyira otthonosan mozgók tudnak csak ennyire elveszettek lenni offline.
Elveszettség. Ez jellemzi talán legjobban a könyv hangulatát, ami road movie is lehetne, az Úton is lehetne, de nem az, leginkább csak önmaga. Üres, áporodott és remegősen dühös néhol, ráadásul egyszerre. És céltalan, mennyire, mennyire céltalan! Adott ez a Dan nevű srác, aki a semmi elől menekül a valami felé, északra, hogy ott majd valami történik, amitől jobb lesz minden. Az ilyen történetekben azonban nem lesz jobb, soha. Még akkor sem, ha a kiindulópont, a hendikepek ellenére van valami sajátos a fiúban. Olvasottsága okán annyi életet élhetne, amennyit csak választ magának, ehelyett alig vergődik át azon az egyen, ami adódott neki. Elementáris erővel vágyik élni, szomjazza a valóságot, a tapasztalatokat, az élményeket, de nem tudja megélni őket.
Egyes részeket újra- és újraolvastam a jó meglátások, a perfekt nyelvhasználat, a kiváló stílus miatt, más részeket túl tökéletesnek, túl kimódoltnak éreztem. Túlzottan tökéletesítettnek ahhoz, hogy valódi, csattanós, gördülékeny legyen, ezeken a pontokon megbicsaklott a stílus – vagy előbukkant az álruhás európai.
Másfelől és összességében ez egy remek munka, amit érdekes módon nem tudtam napjainkba képzelni, dacára az internetnek, a 9/11-nek és egyéb jelenkori utalásoknak. A Jégvágó számomra egy hatvanas évekbeli történet marad, amit el kell olvasni. Nem szórakozásból, nem időtöltésből, hanem súlya okán. Mert az van neki.
FORRÁS

Hozzászólások lezárva.