Egy író kamaszkora (ART7) (Jakob botja, 2016)

Tudjuk, hogy Jack mindent feljegyez, aztán születik ez meg az, de hogy honnan ez a tanulatlan írói magabiztosság – ami a zsenialitás biztos jele – azt nem tudjuk meg. És Centaurinak van igaza: ez az a végső titok, mondhatnám transzcendens adomány, ami nem felfejthető, metaforikusan angyalok hozzák, de ez marhaság. Van – és az élet, a szülői ház, a büdös gyárak, börtönök – röviden a kapitalizmus – ellenére ez a prolisrác utat tör magának. Mert keresztülverekszi magát a lehetetlen is, anélkül, hogy legbelseje (a rejtett Én) sérülne.
Centauri: Jákob botja. Magvető, 2016.
ART7 (Almási Miklós)
Centauri Jákob botja regény Jack London 100 Magvető KiadóTizenkilencedik század vége, egy nagy (feledett?) író életrajza, bónuszként Centauri titkos bölcselmei: kamaszregény, csavargás, szerelem, bunyó – és a „zseni születik” titka. Mondom: Jack London.
A Jákob botjába kezdve az volt az első kérdésem, hogy lehet-e amerikai történetet írni annak, aki nem ott él? Első válaszom az volt, hogy nem lehet: a szagok világa, az ambiance, a „minden másképp van, mint Európában”, szóval ezek miatt nem lehet. Igaz ugyan, hogy az emberi viszonyok – nagyjából – hasonlóak. Cum grano salis. Papucsférj (a regényben az elbeszélő apja) vagy a szerelem tombolása a főszereplő (Jack) és a könyvtárosnő között – mondjuk hasonló. Bár kétlem, hogy az amcsi szomszédság nagyon tűrné – amerikai képmutatás –, hogy a szomszédban hangosan élvezkedjenek. Mindegy, Centauri bátran él ezzel a lehetőséggel: Jack London fiatalkori életrajzba csomagolja saját életének néhány darabját, no meg filozófiáját. Ugyanis a sztori tele van „megállókkal”, ahol az elbeszélő bölcselmeivel találkozol (isteniek, amúgy). Így aztán második válaszom, igen, lehet. Mert az írói képzelet megteremti a saját világát, és a művészetben az imaginárius világ veri a valós világot.
Nagy falat. A Jégvágó (1913) hirtelen sikere után – az is „amerikai” regény volt – egy újabb ötszáz oldalas. És benne a korábbi regény mániái: Melville, az akarat ereje, a csavargás. A lényeg más: most Friscóban vagyunk, a századforduló előtt – Friscóban már van villamos (bocs: vicinális) – szóval a „vadkapitalizmus”, prolisors, csavargás és pia. Itt találkozik Jack London és Centauri, a kettő hol átfedi egymást, hol az író dirigál – azaz kívülről nézi Jack kemény küszködését, hol a regénypróza vezet: belülről láttatja mindkettőt. (A szöveg tegező formában íródik: az elbeszélő „neked” mesél – pár száz oldalon már észre se veszed, nagy gáz lenne, ha észrevennéd, mert ilyen hosszú beszélgetés nem létezik – a partner már rég bealudt volna…) Az elbeszélőváltás (észrevétlen) ezért nyerő, a „neked mesélem” megoldás még inkább.
Időjáték. Az első öt fejezet Jack és Potti barátsága – ez utóbbi a regény pompás karaktere: analfabéta, jószívű és sértődékeny matróz, na meg jó barát. (Már-már arra gyanakodtam, hogy ez a pasi meleg, de nem, csak haver, szívvel-lélekkel: vesz Jacknek egy csodahajót…) Aztán a hatodik fejezettől ugrunk Jack Griffith életének filmjébe: kamaszkor, meg a rémes szülők. Megint egy döbbenetes portré: anyja – Flora Wellman – kiállhatatlan, önző spiné, aki előkelő származása miatt felsőbbrendűnek véli magát, mindenkit lenéz maga körül. Pedig bolond spiritiszta és lopja a család pénzét… És egy viharos szerelem a tizenéves srác és a felnőtt könyvtárosnő, Ina Coolbrith között. Aztán Potti a regény vége felé újra feltűnik, így lesz kerek az elbeszélés. Sőt, várnád a hepiendet, helyette gyilkosság jön: Jack és Potti hótrészegek, valami marhaságon összevesznek, Potti (hajója leégett, csupa seb és korom), szóval a matróz kést ránt Jackre, aki Jákob botjával (annak rézgömb végével kiugratható késével) leszúrja. Tán életben marad, tán nem. Mert Jack gazember is, ahogy Rose – egy felbukkanó szereplő – kérdezi: „igaz, hogy nagy gazember vagy…?” Jack nem tud válaszolni: mi tudjuk. Jack London is az volt.
Illetve. A regénybeli Jacket az életkíváncsiság vezeti, ettől lesz írásfüggő, az írástól még inkább bele akar süppedni a proliélet kíméletlen-furcsa, olykor gyilkos bugyraiba. Szenved, de nem érdekli: arra kíváncsi, kik vannak körötte, mit-miért csinálnak, milyen fazonok, milyen a „bugyor”, amibe belekerült, az, amiről a kinti (polgári) világ mélyen hallgat. Így lesz felfedező és így ő lesz az első „proliíró” (mind Jack London, mind a regénybeli kvázi-mása).
Írásait előbb csak véletlenül, aztán már rendszeresen közlik. (By the way: gyerekkoromban sírdogáltam Az éneklő kutyán, de ott az aranyos állatot megmentették… Bezzeg a Vadon szavában már visszavág és a kutya lesz a király…) A proli író, Centauri Jackje (is) kíméletlen, csavargó, börtönt járt zseni. Írásaival akar bosszút állni e vad társadalom igazságtalanságaiért és kíméletlenségéért. Mert lehet, hogy Jack nagy disznóságok sorát követi el – a legjobban az igazságtalanság fáj neki és írásaiban mindig a megnyomorítottak mellé áll (vagy nem…) Ám Centauri regénye ott ér véget, ahol igazi íróélete kezdődne. Nevelődési regény lehetne, ha nem lenne önéletrajz is.
A stílus. Jack iskolába jár, mellette dolgozik – hajnalban iskolakezdésig és délután vakulásig. Éjjel él: olvas, (rengeteget), szerelmes. Persze blicceli a sulit – az igazgató azonban megsejti tehetségét és melléáll, a balhék után második legjobbként végzi. Centauri fantasztikusan el tud merülni a részletekben (neo-naturalizmusnak nevezném, de nem az…), ám tudja, mikor elég, és ugrik egyet. Itt például nem tudjuk meg, mi van a suliban – csak azt, hogy van ott egy bolond énektanárnő, meg hogy olykor folyik a bunyó, és hogy a vizsgára az utolsó pillanatban éjjel-nappal készül. A többi átugorva. Apja is szófukar ember, ettől lesz karakteres. Ez a részletgazdagság és részletfukarság együtt Centauri stílusa: ez adja a regény ritmusát.
A nappali meló, az éjjeli írás – és csak pár óra alvás naponta – ez közös vonás Centauriban és hősében. Az öntépő győzni akarás, illetve, hogy akár mi is van, én leszek az első… Ezt az intenzív életmódot az író vallomásából ismerjük, ő is így élt egy darabig. Vagyis az életrajz írásakor nemcsak belebújik egy nagy ember alakjába, hanem önmagát tárja fel: a kettő együtt adja a regény különös hangulatát: a személyesség autenticitását. Nem úgy, mint Flaubertnél, hogy „Bovaryné én vagyok”, hanem úgy hogy ő és én csereszabatosak vagyunk – egy bizonyos fokig. De ez a „bizonyos fokig” a regénypróza talánya – egy idő után kutatni kezdesz, hogy ki kicsoda, és hol érint téged mindez közelről.
Ennek az írásmódnak (vallomásmódnak) gyenge oldala, hogy van olyan szitu, amikor a fiatal Jack London kalandjai tételesen sorolnak egymás után: illetve az író néha felsorolásmódra vált: ez is történt, az is történt, gyors összefoglaló, nuku karakterek, csak eseménykatalógus. Szerencsére ezek átmeneti passzusok, aztán belezuhanhatsz az eleven elbeszélés különös nyelvi sodrásába: a mai közbeszédre épülő tegező-formájú mesélés megbízhatóságába.
A nyomozás. Centauri a zsenialitás titkát keresi. Jack proligyerek, a tehetségtől majd kicsattan, mégis mindenki rúg rajta egyet. Vagyis nem kap a társadalomtól lehetőséget, támogatást, a dobbantás sanszát. (Íme a kemény kapitalizmuskritika…) Így aztán Centaurinál az írói zsenialitás kibomlása a regény igazi rejtélye: erről szól a legkevesebb rész az elbeszélésben, jelzései azonban vannak, s egy idő után ez a rejtett (csak jelzett) titok izgatja az olvasót is. Tudjuk, hogy Jack mindent feljegyez, aztán születik ez meg az, de hogy honnan ez a tanulatlan írói magabiztosság – ami a zsenialitás biztos jele – azt nem tudjuk meg. És Centaurinak van igaza: ez az a végső titok, mondhatnám transzcendens adomány, ami nem felfejthető, metaforikusan angyalok hozzák, de ez marhaság. Van – és az élet, a szülői ház, a büdös gyárak, börtönök – röviden a kapitalizmus – ellenére ez a prolisrác utat tör magának. Mert keresztülverekszi magát a lehetetlen is, anélkül, hogy legbelseje (a rejtett Én) sérülne.
Ez is témája a regénynek: ez a hihetetlen akarás, hogy imád küzdeni – nem elég a tehetség, mindenütt első akar lenni: bunyóban, piában – és persze írásban. Az elszántság nélkül, ott lent a társadalom alján nincs más lehetőség. Thomas Hardy vagy Hemingway esetében talán könnyebben (na, jó: elementárisabban) tört elő a zsenialitás, Jacknél az akadálypálya keményebb volt, zsenije a lehetetlen határáról tört be. (Nota bene: máig nem kapta meg igazi elismertségét. Jobbára ma is lektűrnek veszik.
Mindeközben úgy sejtem – Jack Kerouac Úton (1957) című regényének újrafelfedezése után –, hogy Jack London, egy sajátos amerikai műfajt, (a road novelt) teremtette meg, a csavargás, züllés és felemelkedés mítoszát. (Lazán véve: Erskine Caldwell: Tabaco Road-tól (1932) és tovább: a nyomor, csavargás és az igazságtalanság elleni harc eposzsorát.) Erről a trendteremtésről is szól a Jákob botja. Nem nevekkel, hanem egy írói karakter sajátos „jövőzabalásával”.
Zseni és gazember. Sikerre/szenvedésre született. A regény végső poénja mégis más, Jack úgy ír, ahogy korábban senki, kezdik felfedezni (és lenézni…) Ám, ebben a világban ez kevés: a Jákob botja végén nincs hepiend, meghívják ugyan a középosztály fórumába (a YMCA olvasókörébe), de az itteni fazonok visszadobják novelláit: „nem illeszkednek profiljukba” (mondja a Jákob botja szövege). Hát persze, hogy nem. Jack Griffith lázadó zseni. Hogy ennek a lázongásnak (korai) szocialista háttere is volt-lett, az más kérdés – ez túl van a regény horizontján.
Egyébként minden zseni lázadó, különben savanyodhatna az átlagban: ez Centauri üzenete. (Minden politikum nélkül, ez a mai világban külön bája a regénynek.) Csak olyannak látod az amerikai eredeti tőkefelhalmozást, amilyen volt: brutálisnak és jövő-orientáltnak, véresnek, és ahol a lent korlátja áttörhetetlen. San Francisco aranykora.
Szerelmek. A kamaszszerelem tétovasága, frusztrált szégyenlősség, a „nem tudom, mit enged csinálni” csapdája – írásfolyama abszolút nyerő. A regénybeli Jack itt az idősebb asszony rabszolgája, aztán ura, végül szenvedő vesztese. (A nőalak, Ina Coolbrith – telitalálat, mondjuk beletrafált az amerikai – 19. század végi – asszony tudattalanjába is. By the way: általában a női lélek simogatóról kegyetlenre váltani képes mélyrétegébe is.)
A második szerelem(féle), Mia, a vak lány bonyolultabb, itt Jack azt hiszi, hogy mivel immár a Zenebona nevű hajó kapitánya, úgy érzi, e viszonyban is ő a főnök, uralhatja a nőt. Csakhogy a lány a bölcs, a világ tudója (mint a klasszikus vakok), és szép lassan fordul a hatalmi rend. A szerelem is más, lágy, de a rövid boldogság felett mindig ott lebeg a láthatatlan végzet. Pompás: Centauri itt verhetetlen. Ez annyira bonyolult viszony, hogy e cikk után nekiesek, még egyszer elolvasom, mert az írói szűkszavúság (ld. fentebb), meg az olvasói kapkodás takarja a lényeget. Most csak annyit, hogy Jack fönökösködésből követő lesz, és persze a csoda vége tragikus. (Nem mesélem el… Csak annyit, hogy az Epilógusban Jack London tizenkilenc éves.)
Vigyázat, fanyalgok. Egészében nekem nem jött be ez a regény, mondanám naiv olvasóként: fárasztott. Újszerű (eddig nem látott) próza, nagyregény, tele titokkal – tudom. Nyelvezete – a közbeszéd új hullámainak uralásával – unikum. Tudom. Mégse. Tombol a fél drámai próza, aztán a halvány részek egy idő után rám ülnek, Majd megint jött egy óriási jelenet (és bölcselem), ami – egy időre minden fanyalgásom törölte. De az elbeszélő ductus újabb leülése megint csak a kedvem szegte. (A vége felé persze – mikor Jacknek már saját hajója is van, meg a nagy bunyós, Coyote, aki a regény elejétől üldözi, megbékül vele – újra feldobott a regény. A záró poén – a gyilkosság – meg teljesen elvarázsolt.)
Mégis úgy érzem, túl van írva a regény, a ballaszt egy részét húzhatta volna egy keményebb szerki, vagy az író (ha hagyja pihenni a kéziratot). De lehet, hogy ez privát-finnyáskodás. Meg a Jégvágó emléke. Amire ez a Jákob-regény sok tekintetben hajaz – kárára.
Az a sejtelmem, hogy a média nagyon ráült Centauri álnevére, és a titok vonzására („ki is ez a furcsa ember?”) – a legtöbb kritika ezen rugózik, bár, ennek a rugózásnak semmi értelme. De a sztárolás, meg a fényezés emeli a publicitást. Amire az író – bevallása szerint – nagy magasságból tesz, de azért mégis bekorlátozza működési körletét: mert a kézirat fiókba pihentetését vette el tőle. Gondolom. Szólj, ha tévedek.
Megrendelhető itt
Vélemények a Jákobról
További részlet

Hozzászólások lezárva.