Létezik valódi újrakezdés? (Womanity magazin) (2016)

…nem bújhatunk ki az alól, hogy Johnnal együtt mi is alámerüljünk a mélybe – biztos kezű vezetőt kapunk hozzá.

“Itt fekszik előttem a múlt, és halott” – kezdődik a közel hatszáz oldalas regényfolyam, amely ugyanehhez a gondolathoz is érkezik vissza. Ám megtoldva ezzel: “én élek“. Hihetünk ennek az alig 19 éves fiúnak? Mit tudhat ő életről-halálról? Mennyire merítkezhetett meg eddig az életben, hogy ne sajnálva semmit, teljes szívével tudja mondani: végeztem mindazzal, ami és aki eddig voltam? Egyáltalán: lehetséges ez? Vagy csak így lehetséges? 
John Griffithnek – illetve  ha jobban tetszik: a formálódó Jack Londonnak – bőven van mit mesélnie. Ám nem csak beszél, hanem mond is valamit. Olyan egyszerű igazságokat, amelyek  felismeréséhez és belsővé válásához sokszor egy teljes élet(mű) is kevés. Olyan gondolatai vannak ennek a matrózként, majd saját hajója kapitányaként évekig a tengeren és kikötőkben romló-érlelődő, szenvedélyeit gátlástalanul megélő, fosztogató suhancnak, hogy hányattatásai végigkövetéséhez már a bevezetésben kedvet csinál. De legfőképpen ahhoz, hogy arra is odafigyeljünk, hogyan értelmezi mindezt ő maga:
“Tudom, mit kell tennem, ha nálam kétszer nagyobb viking áll a nyakamon, és mindjárt a vérem issza; tudom, mitől férfi a férfi; de John Griffithről, az apámról, noha sokszor jár a hajómon ma is, jóformán semmit sem tudok. Tudom, mit kell tennem, hogy a lány – akár tisztes állással szerzek kenyeret, akár rablom magamnak – így is, úgy is viszontszeressen, ám Flora Wellmanról, az anyámról, semmit sem tudok. Fogalmam sincs, hogy honnan jövök, és épp csak sejtem, hová kell végül elérnem”
– mutat rá John egész addigi élete megítélésének viszonylagosságára, invokációja végén.
Az 1916-ban, mindössze 40 éves korában,  morfium-túladagolásba belehalt Jack London, az egyik első világirodalmi rangú amerikai író (lehetséges) koraifjúkori fejlődéstörténete ez a könyv. Ám nem egy honfitársa, hanem egy, London életét legalább ilyen behatóan tanulmányozni igyekező kortárs – magyar – szerzőn átfolyatva. Jelen alkotás a 2006 óta publikáló, de a mai napig “arctalan”, rejtőzködő írói életet élő Centauri előző és egyben első regényének, a szintén a Magvető Kiadónál megjelent, hasonló témafelvetésű Jégvágónak  egyfajta testvéreként értelmezhető. (Szak)értő – fesztelen stílusú, mégis húsbavágó – ábrázolása ez a London-féle “Maugli-létnek”, az igazán sehová sem tartozás érzésének, amely ugyanakkor magában rejti az otthonra találás nem múló vágyát, és fel-felcsillanó reményét is.
Hogyan jut el John az “itt bármilyen  mozgalmas is az élet, nincsenek csodák”-tól  “a többség olvasni sem tud, én meg Melville-re hivatkozom?”-on át eddig: “Jack London, ez most a nekem tetsző élet neve”? Kihez beszél a regény első lapjától az utolsóig? Kinek a könyörületét, megértését, – netán, idővel – szeretetét kéri? Szerezhetünk-e erről bizonyosságot vagy a megérzéseinkre kell-e ehhez hallgatnunk? És persze, mi ez a különleges tárgy, mit jelent Jákob botja, amely végigkíséri a történetet? Mindezek megsejtésére, illetve (a magunk számára való) megválaszolására már nem bújhatunk ki az alól, hogy Johnnal együtt mi is alámerüljünk a mélybe – biztos kezű vezetőt kapunk hozzá.
Szöveg: Streit Nóra
Megrendelhető itt
Vélemények a Jákobról

Hozzászólások lezárva.