Találkozott ön már személyesen Szonyával? Hallgatta-e már úgy Hamlet úrfi eleven és furcsa okfejtéseit, hogy az ő kupáiból iszik? Érezte már, milyen csodás Beatrice érintése? Feltűnt már önnek, milyen finom, vonzó és rémisztő Laura kora tavaszi illata? Szedett már ki személyesen jókora, sötétbordó, vérrel teli kullancsot Behemót szőréből? Adott kölcsön valaha esernyőt Esti Kornélnak? (Amit sose kapott vissza.) Ott volt ön 1991 őszén, amikor a nullfoki blues-kocsmában így szólt hozzám a némiképp spicces Kisherceg: Kérlek, rajzolj a poharamba még egy kis sört! Ugye, nem ön volt az ókori doki, aki felvágta Petronius és Eunice ereit!? Mondjon példát, akár egyet is, amikor ön Szindbáddal vacsorázott! Segített-e ön valaha Mr. Bloomnak cipőt választani? Volt már úgy, hogy fanyalogva mosta a fedélzetet, és mert nem görnyedt rá teljes odaadással a gyökérkefére, megvonta öntől az aznapi grogot Ahab kapitány? Aludt Quegqueg-gel egy ágyban? Emlékszik olyan reggelre, amikor ön megrázta és letartóztatta Josef K.-t? Félt már együtt Frodóval? Etette akár egyszer is vízre dobált kenyérrózsával Jonathan Livingstont, a sirályt? Kérdezem, hogy járt-e már a Pokolban, s ami fontosabb: összefutott Vergiliusszal ott? Tán ön volt az, aki megmutatta, hogyan egyen késsel-villával Martin Eden? Tán ön volt az, aki Gerbeaud-ot lovagolta? Ringatózott már déli tengeren? Hallott már a verandáról üvöltő szeleket?, küldött már virágot Algernonnak?, utazott vörös postakocsin?, loholt már eltűnt idő nyomában?, hallgatta már a véletlen zenéjét?, ringatta már az éjfél gyermekeit?, járt már az állatfarmon?, használt már parfümöt?, volt már szentivánéji álma?, s volt-e már önnek Ördöge? (Részlet a címadó elbeszélésből)
…a megírhatatlan világregény státusára tart igényt. Ez a káosz pátosza: úgy teremteni meg valami nagy, összefüggő narratíva illúzióját, hogy közben az elbeszélés ízekre bontja önmagát, de törmelékeiből mégis összeáll valami, ami épp töredékességénél fogva teljesebb és sokszínűbb, mint a teljesség igényével fellépő, de azt művi eljárásaikkal korlátok közé szorító művek. (Ferencz Győző,Népszabadság)
A Moderátor (részlet)
Úgy két évvel később Tafyt vártam egy parkban. A játszótéren gyerekek hintáztak a juharok alatt, a padokon környékbéli bakfisok mustrálták az arra flangáló HMCS-ket (helyi menő csávókat). Hamarosan jött is egy tarkopasz, összetetovált, Michelin-emberré gyúrt, alacsony HMÁ (helyi menő állat). Dorong lábaira feszesen rásimuló, márkás tréningalsóban. Trapézfelsőtestén a hideg idő ellenére is csak egy oly feszes trikó, hogy látszódjék a kockás has is. A törzse, mint a radiátor, nyaka, mint a bokszzsák, feje, mint az ágyúgolyó, segge, akár a fokhagyma. Egyik bicepsze tíz kiló, a másik tizenegy. Jó széles, így hát az egyiken elfér tetoválva egy fél rózsacsokor, a másikon meg egy bombasztikus koponya. Hosszú, huszonöt kilós, krómozott láncon igen ronda, lihegő, nyáladzó, zöldszemű kutyát vezet. Amikor a lányokhoz ér, lecsatolja a karabinert, és engedi, hogy fel és alá nyargalásszon, és fixírozza a járókelőket. Időnként rábömböl: Brútusz lábhoz! – mire az eb furcsa, konditermi sasszézással odafújtatja magát az izombaromhoz, leül egy pillanatra, de a következőben máris továbbáll. A közeli homokozónál cihelődnek a gyedes anyukák, összeszedik a lapátokat, vödröket, és kiterelik az aprónépet a parkból. Épp arra gondolok, hogy nem várok tovább, amikor a Moderátor tűnik fel a sétányon. Fáradtan, meg-megállva battyog az emelkedőn, a napsütötte tisztás felé, melynek egyik végében én ülök, a másik végében, a helyi ingyen-kurvák előtt a HMÁ parolázik. Gondolom itt a remek alkalom, hogy megszólítsam, és elmondjam, hogy évekkel ezelőtt, amikor rátámadt arra a pöffeszkedő ficsúrra, voltaképp igaza volt. Kíváncsi vagyok: emlékszik-e rám, és vajon hogyan állnak a dolgok az idegenekkel, mikor jön a Nagy Fuccs? Előhalászok egy cigit, meggyújtom, a dóznit és az öngyújtót a mellényzsebbe süllyesztem, felhúzom a kesztyűt, összegombolom a kabátom, és már indulnék, amikor látom, hogy a Moderátor útját, nem messze az evakuált homokozótól a HMÁ HMK-ja (helyi menő kutyája) elállja. Egyfajta kutyaterpeszben strázsál előtte, sunyi lapulással hegyezi fülét és halkan, de fenyegetően morog. Az öreg csak áll ott, szomorúan lóg gallykezéről a nejlonszatyor, bámul a kutyára, még inkább a kutyába, egyenest a belsejébe, időnként viszont lassan, vizenyősen körbenéz. A HMK gazdája kissé odébb éppúgy áll, mint a kutyája, enyhe terpeszben, mint akinek dinnye van a töke helyén, és az öreget mustrálja. A ribancok vihognak. Az öreg végül annyit dörmög az ebnek: „Moderáld magad!” Majd odaszól a HMÁ-nak: „Takarítsd el az útból a dögödet!” Mire a HMÁ kakaspózba vágja magát, negyven kilós mellehúsát kidülleszti, megfeszíti a bicepszeit, egy pillanatra a tökéhez is odanyúl, és odakurjant: „Hozzám beszélsz papa?” Erre a Moderátor: „Ha már olyan kutyát tartasz, amit nem szabad, legalább raknád pórázra vagy tartanád a hátsókertben!” A HMÁ: „Mit vartyogsz tata?” – és még azt is hozzáteszi: „He!” Moderátor: „Hát csak azt te hülyegyerek, hogy pitbullt tartani tilos! És végképp tilos a játszótéren szájkosár nélkül futtatni!” „Na húzz má’ innen öreg, amíg ki nem jövök a sodromból!” – mondja a HMÁ, s jól látszik: elemében van. A szolibarna bakfisok arcából kivillannak a szépen kezelt fogsorok; izgatottan fészkelődnek a padon; várják már, hogy a HMB (helyi menő bika) megmutassa, mit tud; hogyan bánik el egy araszoló hontalannal. Ám a Moderátor cseppet sem ijed meg, sőt, fenyegetőzésbe fog: „Tudom ám, hogy a környéken laksz köcsög! Úgy feljelentelek, mint a pinty, akkor aztán megnézheted magad, meg a kutyádat is!” Ekkor a HPS (helyi piti strici) megszeppen: „Honnan veszi ezt öreg?” A lányokból a csalódottság, a kétely aurája száll fel, mintha inkább sopingolni akarnának; és az NKV (nem kefélünk veled) réme fenyegeti a péniszbarmot. „Nem pitbull ez, hanem….”- kezdi a GYSZ (gyáva szar), de megtorpan, és azt gondolja, még mentegetőzésnek hatna, amely jelentősen rombolná az esti dugás esélyeit. Ezért, mintegy kijavítva a már félig elkövetett hibát, újra kezdi, és így szól: „Nem pitbull az, hanem uszkár!” Ezen a ponton, csúfondáros vihogásba kezdenek a szukák; pereg róluk a púder – akár a vakolat. Moderátor: „Felőlem, lehet ez egy zsiráf is, akkor is feljelentelek!” A HMÁ néhány pillanatig tanácstalanul áll. De a Moderátor „megoldja” a helyzetet: „Nem hallottad, mit mondtam? Hívd el innen ezt a dögöt! Vagy a szteroid elrombolta már azt a kevéske agyadat is, te felfújható barom!?” E pillanatban három dolog történik. A Moderátor rövid, de indulatos mozdulatot tesz; és ha erre a pitbull nem mozdulna, akkor ott van a HMÁ szájából feldördülő vezényszó: „Fogd meg!” Ráadásul elborul a hülyegyerek maradványagya, és meglódul az öreg felé. Néhány másodpercnyi késéssel következik be, de voltaképp ugyanebbe a csoportba sorolható az is, mintegy negyedik mozzanatként, hogy eldobom a tarisznyát és a Moderátor felé vágtatok, aki üvöltve rázza a lábát, melyen már a HMK fityeg. Útközben felkapok egy jókora ágat – üdv a városgazdálkodásnak, mely fittyet hány erre a parkra! – és a Moderátorhoz érve, minden erőmmel ráhúzok szegény kutyára, aki összecsuklik, de az öreg lábát nem engedi, majd szinte ugyanazzal a lendülettel, a „visszapattanóval” az épp mögém érő HMÁ kap egyet, ahogy kell, véletlenszerűen de pontosan, épp állon. Ki is terül, hátraesik, ahonnan két okból is nehezen kel föl; egyrészt elkábul néhány pillanatra, másfelől jól látszik, hogy állva ütni vagy fekve nyomni jobban tud, mint felkelni azzal a latekszmerev izomzattal. A Moderátor már a földön fetreng, jajgat, segítségért kiáltozik, szitkozódik, mert a dög, az óriási ütés ellenére sem engedi, és a lábszárát ropogtatja. Hát csepülöm tovább a kutyát, s nem vitás, közben akaratlanul adok a Moderátornak is; üvölt is rám: „Ne engem, a kutyát!” – módosítanék is a taktikán, ha a következő minutában nem érne hátulról akkora ütés, amihez foghatót a Patkószeg nevű talponállóban se kaptam még. Pechemre a HMÁ-nak végül sikerült felállnia. Rázuhanok a Moderátorra és a kutyára, ránk meg a középkötött vályogállat, és csépeljük egymást, ahogy a csövön kifér – hosszan-hosszan; mígnem a kiérkező rendőrök úgy elkalapálnak minket, hogy köpni-nyelni nem tudjuk a nyállal kevert vérhabot.
Alaposan helybenhagytak mindhármunkat. Esélyünk sem volt. Annak ellenére se, hogy a pankráció finisében mindhárman, én és a Moderátor, de még a vadbarom, sőt végül a kutyája is a rendőröket támadtuk, míg a rihék jól hallhatóan sikongattak a padtámlán, és be-beszóltak a zsaruknak. Legalább tíz-tizenkét fakabátos csépelt minket, nem csoda hát, hogy ellenállásunk hamar megtört. Mikor a park fáihoz kötöztek minket, a Moderátor és a HMK újra egymást szidalmazták. Tán én is folytattam volna a küzdelmet azon a cseppet sem magasztos, verbális szinten, de – mi okból, nem tudom – egy bonus track gyomorszáj-ütés kíséretében, elsőnek engem raktak a rabszállító furgonba; utánam hajították a szimatszatyrot, és fogdára vittek…
"Olyasfajta átgondoltság ez, amihez hasonlót mi sosem leszünk képesek létrehozni, annak ellenére sem, hogy talán az ember az egyetlen faj, amely más fajok mérnöki megoldásainak elmélyült tanulmányozására képes. Ugyanis a természetnek van egy behozhatatlan előnye velünk szemben. Számunkra egy-egy mérnöki fejlesztés évtizedeket vesz igénybe, amely egyrész hosszú idő, másfelől töredéke annak az időnek, amit a természet évmilliók során fektetett a fejlesztéseibe. A mi időnkbe egyszerűen nem fér bele annyi teszt. Mert a természet is tesztek tízezrei és milliói során tökéletesítette rendszereit, így a bíbictojást is. De olyan sok teszttel, ami számunkra nem lehetséges."
"A hazai irodalom másik híres rejtőzködője tulajdonképpen már nem is rejtőzködik annyira: szinte minden pályatársánál erőteljesebben van jelen a közösségi médiában, köztudott róla, hogy egy nagyobb földbirtokon él a Dunántúlon, és komoly madárrajongó, sőt kiállt már a közönség elé is, előbb külföldön, majd idehaza."
Természetesen még ezek az adatok is változni fognak, de annyit máris mondhatok: a saját több évtizedes megfigyeléseimmel szinte tökéletesen szinkronban van. Csak itt már azt mondhatjuk: ezeket az arányokat jóval nagyobb merítés rajzolja ki a számunkra, vagyis tudományos szempontból is nagyobb súllyal esnek latba. Fogadjátok szeretettel ezt a kis kedvcsinálót! Ha nem küldtétek még vissza az ívet, legyetek oly kedvesek, küldjétek! Annál is inkább, mert madáretető-térkép és egyáltalán madáretetőügyben hamarosan egy igen szép meglepetéssel szolgálhatok.
A beérkező ívek feldolgozása gőzerővel folyik, nem túlzás azt mondanom, hogy megfeszített tempóban, de a feldolgozás így is sok időt vesz igénybe. Mindenesetre a dolgok jelenlegi állása szerint sok következtetésre lesz módunk, ha továbbra is ilyen ütemben jönnek az ívek. A feldolgozás előre haladásával régebben közzétett adatok is jelentősen módosultak. Így például korábban úgy tűnt, hogy átlagosan 9.000 forint körül költünk a madarainkra. Az új számok szerint egy szezonban átlagosan 14.000 forintot fordítunk rájuk (14.051), ez azt jelenti, hogy
csak azok, akik regisztráltak kb. 21 milliót költöttek el az idén.
"Aki madarakat etet, szinte biztosan találkozott karvallyal, még ha nem ismerte fel, akkor is. Erről tanúskodnak a madáretetős kérdőívek is. Arra a kérdésre, hogy melyik volt a legemlékezetesebb esetetek a madáretetőn, meglepő gyakorisággal említettétek a karvalyt, sőt a legkedvesebb madarak közé is felkerült :-) Épp ezért gondoltam, mesélek róla pár dolgot."
"Ez a diagram két dolgot is látványosan demonstrál. Az egyik az, hogy a madáretető népe mennyire színes!
Meggyőződésem, hogy a madarakat etető ember TERMÉSZETénél fogva a tarkaságot szereti. Ki ne akarná, hogy az etetőjén felbukkanjon még egy új madárfaj?
Ez az igazi sokszínűség! – amit az ökológia diverzitásnak mond. A másik, ami nagyon látványos, és ami annak ellenére meglep, hogy ha jobban átgondolom a dolgot, várható volt: milyen sokfélék vagyunk. Ez valami leírhatatlanul szép. És akkor nincsenek még itt az indoklások. Ugyanazt a madarat két tucat különböző dolog miatt kedveljük. "
"Ilyenkor úgy tűnik, hogy talán odafönt nincs is senki, mintha csak az égből szivárogna-csobogna az ének. Ez egészen megbabonázó,
és ha egy ilyen réten áll az ember, valami okból egészen felszabadul, egészen bizakodó lesz – ahogy a pacsirták emelkednek, úgy benne is egyre nagyobb távlatok nyílnak."
"Látnom kellett volna. Ha látnom nem is, legalább hallanom. Én azonban olyan süket voltam, mint a dürgő fajdkakas. Amikor először magamhoz tértem, közvetlenül a hátam mögül jött a hang: először a fegyverek rideg, fémes felzörgése, majd egy kiáltás..."
mégis ott vagytok a Tejút örvényében, mécsként pislákoltok az Univerzum szupersötétjében, s csak azért gyújthattak életre titeket, mert a Föld szelíd és kitartó, és nem áll meg. A Hold sem lassít, és nem zuhan le rátok. A Nap sem hűl ki hirtelen. A szív sem hagy cserben álmotokban, s nem áll le, pedig: Föld, Hold, Nap és szív is örömmel pihenne. Ki kérte a Földet: „Ne állj meg ma éjjel!” Ki könyörgött a Holdnak: „Ma még ne zuhanj rá a Földre!”
Erre egyenként és közösen is büszkék lehetünk!
De most jönne a java. Ezek egyrészt megközelítő számok, tehát előttem áll az a feladat, hogy minden etetőt felvigyek egy olyan adatbázisba, amely halál pontos számokat ad (ez már folyamatban). A könnyebb kezelhetőség végett minden regisztrált etetőhely kap egy „fantázianevet”, amelyről mindenki értesítést kap.
Páran talán felfigyelnek arra, hogy bármerre járunk, bárhová érkezünk is, élnek-élhetnek ott mások is. Az üzenet jó: Ne taposs le mindent! És bár erről nem szól a fáma, de kódoltan ott van az az üzenet is, amire én is gyakran, sok helyzetben hivatkozom: a pacsirta volt ott előbb. Ez pedig csaknem minden fajról elmondható, minden olyan területen, ahová az ember beteszi a lábát.
gyűrűzést eredetileg arra találták ki, hogy megtudjuk, hová vonulnak a madarak, ám ennél jóval többre képes. Mit gondoltok, azon az etetőn, ahol 70 széncinegénél többet sosem láttam, hányat fogtunk? Pontosan 555-öt!! Vagyis – szemben a megfigyelésekkel – minimum 555 széncinege járt az etetőn. De a helyzet ennél is bonyolultabb.
A madarat etető ember nyitott és figyel másokra. Ablaka nem elválaszt a külvilágtól, hanem kilátást biztosít. A madarat etető ember önzetlen, hisz soha semmit nem kap cserébe. A madarat etető ember univerzális nyelvet beszél, és tökéletesen érti, hogy a köszönet a madarak jelenlétében van.
Kevés idő, és egy forintba se kerül. Ráadásul kényelmes is. Akár fűthetünk is benne, és mivel igen közel kerülhetünk a madarainkhoz, akár egy amatőr géppel is remek felvételeket készíthetünk. Egészen közelről figyelhetjük meg az óvatos fajokat is.
"...tegnap hajnalban mínusz tizenhetet mértek, de akkor nem volt ennyire nyílt az ég, a csillagok se nyüzsögtek így, tehát most még hidegebb lehet, megvan talán mínusz húsz is, abban pedig reggelre úgy megfagyok, hogy három napig forgathatnak a kemencén, míg végre kiolvadok."
Ez a fiatalember 32 évesen lát várost életében először, és amit lát, nem akármi.
"Értem, miért mondja apám egyre többször, hogy északra kell menni, ott kell építeni egy szerény faházat, isten háta mögötti, lakatlan zugban..."
"Mire 80 leszek, még messzebbre jutok és 90 éves koromban behatolok a dolgok titkaiba. 100 évesen bizonyára elérkezem majd a legmagasabb mesterségbeli tudás stádiumába, és mire 110 leszek, minden, amit alkotok, minden pont és vonás élővé válik. Aki addig él, ameddig én, megláthatja, hogy betartom a szavamat."
A tél utolsó napja – ám holnap, március elsején lesz a tél legkeményebb hajnala. Nem tudom, előfordult-e már ez valaha. A mai nap is cudar volt, pedig zavartalanul sütött a nap. Ez is megkönnyítette, hogy 6 órát feküdjek a fűtetlen lessátorban.
Ezt a napot mások szemével láttam, mintha a madárcsapat egy tagja volnék én is. Elképesztő forgalom volt, élet és színek – kemény küzdelem az elemekkel. Pár képet gyorsan kiválasztottam, és most örülök. Alig élek, de boldog vagyok. Higgyétek el, ez az: boldogság.
"...háton fekve bámultam a csillagokat, s úgy gondoltam, most, ahogy itt fekszem, igazolást nyer a világegyetem tágulásáról szóló tan, mivel látom, tisztán látom, ahogy tágul a kozmosz, nem, nem a szokott szédülés jön rám, hanem látom tágulni az eget, méghozzá hihetetlen gyors tágulás ez, és persze tudom, mert hülye azért nem vagyok, hogy veszélyes így feküdni, akkor is, ha úgy érzem, egyáltalán nincs hideg..." (In vitro veritas)
Most van szükség leginkább a madáretetőkre. Több okból is. Először is a telelés pokoli próbatétel az apró madaraknak. Másodszor: főként az olyan extrém télben, ami a következő napokban köszönt ránk. Végül: a tél végére a természetes tartalékok teljesen kimerülnek, így még kedvező körülmények között is bajba kerülhetnek.
Remek! (Tafy nem jött el, a kutyafáját!)