Pátosz a káoszban (Liget, 2007)

Centauri valóban Márquez, Grass, Rushdie, és persze Szentkuthy nyomvonalán jár. (Népszabadság)

 Pátosz a káoszban LIGET, 2007

RÉSZLET A KÖTETBŐL

Találkozott ön már személyesen Szonyával? Hallgatta-e már úgy Hamlet úrfi eleven és furcsa okfejtéseit, hogy az ő kupáiból iszik? Érezte már, milyen csodás Beatrice érintése? Feltűnt már önnek, milyen finom, vonzó és rémisztő Laura kora tavaszi illata? Szedett már ki személyesen jókora, sötétbordó, vérrel teli kullancsot Behemót szőréből? Adott kölcsön valaha esernyőt Esti Kornélnak? (Amit sose kapott vissza.) Ott volt ön 1991 őszén, amikor a nullfoki blues-kocsmában így szólt hozzám a némiképp spicces Kisherceg: Kérlek, rajzolj a poharamba még egy kis sört! Ugye, nem ön volt az ókori doki, aki felvágta Petronius és Eunice ereit!? Mondjon példát, akár egyet is, amikor ön Szindbáddal vacsorázott! Segített-e ön valaha Mr. Bloomnak cipőt választani? Volt már úgy, hogy fanyalogva mosta a fedélzetet, és mert nem görnyedt rá teljes odaadással a gyökérkefére, megvonta öntől az aznapi grogot Ahab kapitány? Aludt Quegqueg-gel egy ágyban? Emlékszik olyan reggelre, amikor ön megrázta és letartóztatta Josef K.-t? Félt már együtt Frodóval? Etette akár egyszer is vízre dobált kenyérrózsával Jonathan Livingstont, a sirályt? Kérdezem, hogy járt-e már a Pokolban, s ami fontosabb: összefutott Vergiliusszal ott? Tán ön volt az, aki megmutatta, hogyan egyen késsel-villával Martin Eden? Tán ön volt az, aki Gerbeaud-ot lovagolta? Ringatózott már déli tengeren? Hallott már a verandáról üvöltő szeleket?, küldött már virágot Algernonnak?, utazott vörös postakocsin?, loholt már eltűnt idő nyomában?, hallgatta már a véletlen zenéjét?, ringatta már az éjfél gyermekeit?, járt már az állatfarmon?, használt már parfümöt?, volt már szentivánéji álma?, s volt-e már önnek Ördöge? (Részlet a címadó elbeszélésből)

…a megírhatatlan világregény státusára tart igényt. Ez a káosz pátosza: úgy teremteni meg valami nagy, összefüggő narratíva illúzióját, hogy közben az elbeszélés ízekre bontja önmagát, de törmelékeiből mégis összeáll valami, ami épp töredékességénél fogva teljesebb és sokszínűbb, mint a teljesség igényével fellépő, de azt művi eljárásaikkal korlátok közé szorító művek. (Ferencz Győző, Népszabadság)

A Moderátor (részlet)

 Úgy két évvel később Tafyt vártam egy parkban. A játszótéren gyerekek hintáztak a juharok alatt, a padokon környékbéli bakfisok mustrálták az arra flangáló HMCS-ket (helyi menő csávókat). Hamarosan jött is egy tarkopasz, összetetovált, Michelin-emberré gyúrt, alacsony HMÁ (helyi menő állat). Dorong lábaira feszesen rásimuló, márkás tréningalsóban. Trapézfelsőtestén a hideg idő ellenére is csak egy oly feszes trikó, hogy látszódjék a kockás has is. A törzse, mint a radiátor, nyaka, mint a bokszzsák, feje, mint az ágyúgolyó, segge, akár a fokhagyma. Egyik bicepsze tíz kiló, a másik tizenegy. Jó széles, így hát az egyiken elfér tetoválva egy fél rózsacsokor, a másikon meg egy bombasztikus koponya. Hosszú, huszonöt kilós, krómozott láncon igen ronda, lihegő, nyáladzó, zöldszemű kutyát vezet. Amikor a lányokhoz ér, lecsatolja a karabinert, és engedi, hogy fel és alá nyargalásszon, és fixírozza a járókelőket. Időnként rábömböl: Brútusz lábhoz! – mire az eb furcsa, konditermi sasszézással odafújtatja magát az izombaromhoz, leül egy pillanatra, de a következőben máris továbbáll. A közeli homokozónál cihelődnek a gyedes anyukák, összeszedik a lapátokat, vödröket, és kiterelik az aprónépet a parkból. Épp arra gondolok, hogy nem várok tovább, amikor a Moderátor tűnik fel a sétányon. Fáradtan, meg-megállva battyog az emelkedőn, a napsütötte tisztás felé, melynek egyik végében én ülök, a másik végében, a helyi ingyen-kurvák előtt a HMÁ parolázik. Gondolom itt a remek alkalom, hogy megszólítsam, és elmondjam, hogy évekkel ezelőtt, amikor rátámadt arra a pöffeszkedő ficsúrra, voltaképp igaza volt. Kíváncsi vagyok: emlékszik-e rám, és vajon hogyan állnak a dolgok az idegenekkel, mikor jön a Nagy Fuccs? Előhalászok egy cigit, meggyújtom, a dóznit és az öngyújtót a mellényzsebbe süllyesztem, felhúzom a kesztyűt, összegombolom a kabátom, és már indulnék, amikor látom, hogy a Moderátor útját, nem messze az evakuált homokozótól a HMÁ HMK-ja (helyi menő kutyája) elállja. Egyfajta kutyaterpeszben strázsál előtte, sunyi lapulással hegyezi fülét és halkan, de fenyegetően morog. Az öreg csak áll ott, szomorúan lóg gallykezéről a nejlonszatyor, bámul a kutyára, még inkább a kutyába, egyenest a belsejébe, időnként viszont lassan, vizenyősen körbenéz. A HMK gazdája kissé odébb éppúgy áll, mint a kutyája, enyhe terpeszben, mint akinek dinnye van a töke helyén, és az öreget mustrálja. A ribancok vihognak. Az öreg végül annyit dörmög az ebnek: „Moderáld magad!” Majd odaszól a HMÁ-nak: „Takarítsd el az útból a dögödet!” Mire a HMÁ kakaspózba vágja magát, negyven kilós mellehúsát kidülleszti, megfeszíti a bicepszeit, egy pillanatra a tökéhez is odanyúl, és odakurjant: „Hozzám beszélsz papa?” Erre a Moderátor: „Ha már olyan kutyát tartasz, amit nem szabad, legalább raknád pórázra vagy tartanád a hátsókertben!” A HMÁ: „Mit vartyogsz tata?” – és még azt is hozzáteszi: „He!” Moderátor: „Hát csak azt te hülyegyerek, hogy pitbullt tartani tilos! És végképp tilos a játszótéren szájkosár nélkül futtatni!” „Na húzz má’ innen öreg, amíg ki nem jövök a sodromból!” – mondja a HMÁ, s jól látszik: elemében van. A szolibarna bakfisok arcából kivillannak a szépen kezelt fogsorok; izgatottan fészkelődnek a padon; várják már, hogy a HMB (helyi menő bika) megmutassa, mit tud; hogyan bánik el egy araszoló hontalannal. Ám a Moderátor cseppet sem ijed meg, sőt, fenyegetőzésbe fog: „Tudom ám, hogy a környéken laksz köcsög! Úgy feljelentelek, mint a pinty, akkor aztán megnézheted magad, meg a kutyádat is!” Ekkor a HPS (helyi piti strici) megszeppen: „Honnan veszi ezt öreg?” A lányokból a csalódottság, a kétely aurája száll fel, mintha inkább sopingolni akarnának; és az NKV (nem kefélünk veled) réme fenyegeti a péniszbarmot. „Nem pitbull ez, hanem….”- kezdi a GYSZ (gyáva szar), de megtorpan, és azt gondolja, még mentegetőzésnek hatna, amely jelentősen rombolná az esti dugás esélyeit. Ezért, mintegy kijavítva a már félig elkövetett hibát, újra kezdi, és így szól: „Nem pitbull az, hanem uszkár!” Ezen a ponton, csúfondáros vihogásba kezdenek a szukák; pereg róluk a púder – akár a vakolat. Moderátor: „Felőlem, lehet ez egy zsiráf is, akkor is feljelentelek!” A HMÁ néhány pillanatig tanácstalanul áll. De a Moderátor „megoldja” a helyzetet: „Nem hallottad, mit mondtam? Hívd el innen ezt a dögöt! Vagy a szteroid elrombolta már azt a kevéske agyadat is, te felfújható barom!?” E pillanatban három dolog történik. A Moderátor rövid, de indulatos mozdulatot tesz; és ha erre a pitbull nem mozdulna, akkor ott van a HMÁ szájából feldördülő vezényszó: „Fogd meg!” Ráadásul elborul a hülyegyerek maradványagya, és meglódul az öreg felé. Néhány másodpercnyi késéssel következik be, de voltaképp ugyanebbe a csoportba sorolható az is, mintegy negyedik mozzanatként, hogy eldobom a tarisznyát és a Moderátor felé vágtatok, aki üvöltve rázza a lábát, melyen már a HMK fityeg. Útközben felkapok egy jókora ágat – üdv a városgazdálkodásnak, mely fittyet hány erre a parkra! – és a Moderátorhoz érve, minden erőmmel ráhúzok szegény kutyára, aki összecsuklik, de az öreg lábát nem engedi, majd szinte ugyanazzal a lendülettel, a „visszapattanóval” az épp mögém érő HMÁ kap egyet, ahogy kell, véletlenszerűen de pontosan, épp állon. Ki is terül, hátraesik, ahonnan két okból is nehezen kel föl; egyrészt elkábul néhány pillanatra, másfelől jól látszik, hogy állva ütni vagy fekve nyomni jobban tud, mint felkelni azzal a latekszmerev izomzattal. A Moderátor már a földön fetreng, jajgat, segítségért kiáltozik, szitkozódik, mert a dög, az óriási ütés ellenére sem engedi, és a lábszárát ropogtatja. Hát csepülöm tovább a kutyát, s nem vitás, közben akaratlanul adok a Moderátornak is; üvölt is rám: „Ne engem, a kutyát!” – módosítanék is a taktikán, ha a következő minutában nem érne hátulról akkora ütés, amihez foghatót a Patkószeg nevű talponállóban se kaptam még. Pechemre a HMÁ-nak végül sikerült felállnia. Rázuhanok a Moderátorra és a kutyára, ránk meg a középkötött vályogállat, és csépeljük egymást, ahogy a csövön kifér – hosszan-hosszan; mígnem a kiérkező rendőrök úgy elkalapálnak minket, hogy köpni-nyelni nem tudjuk a nyállal kevert vérhabot.

Alaposan helybenhagytak mindhármunkat. Esélyünk sem volt. Annak ellenére se, hogy a pankráció finisében mindhárman, én és a Moderátor, de még a vadbarom, sőt végül a kutyája is a rendőröket támadtuk, míg a rihék jól hallhatóan sikongattak a padtámlán, és be-beszóltak a zsaruknak. Legalább tíz-tizenkét fakabátos csépelt minket, nem csoda hát, hogy ellenállásunk hamar megtört. Mikor a park fáihoz kötöztek minket, a Moderátor és a HMK újra egymást szidalmazták. Tán én is folytattam volna a küzdelmet azon a cseppet sem magasztos, verbális szinten, de – mi okból, nem tudom – egy bonus track gyomorszáj-ütés kíséretében, elsőnek engem raktak a rabszállító furgonba; utánam hajították a szimatszatyrot, és fogdára vittek…

Megvásárolható itt.