Jégvágó (Magvető Kiadó, 2013)

Két órával később a nagyelőadáson Moniz felskiccelte, miként vágja át a páciensek agyát, és ezért sokáig állt háttal a hallgatóságnak. Az addig Csipkerózsika-álmát alvó fonendoszkópos manusz felállt a második sorból, kinyitotta a vérnyomásmérő táskát, revolvert vett elő, és az egész tárat Moniz hátába ürítette.


ANTÓNIO SORSA

Centauri Jégvágó Magvető Kiadó 2013 irodalom író Kék angyal könyv Ice Pick novellaAntónio Egas Moniz főelőadó volt 1939 májusában a VII. neurológiai és idegsebészeti konferencián. Négyszáz orvos sürgött-forgott az aulában, dilidokik, freudisták, idegsebészek. Két fő téma volt: Hitler, és Moniz agyafúrt eljárása. Érkezett egy feltűnően nyúzott, alighanem kialvatlan doki is, csak épp nem volt belépőkártyája. Akkoriban nem terpesztettek kidobók minden lengőajtóban, nem kamerázták be a liftet és a budit, de azért akárki nem kapott zöldet akkor sem, főként mert a résztvevőket ingyen kaja, ingyen pia várta. A lepukkant doki öltöny helyett piszkos orvosi köpenyben érkezett, és még fonendoszkóp is lógott a nyakában. Szokatlan fazon volt, feszült és gyűrött, így aztán nemigen akarták beengedni.
– Elnézést, doktor úr – mondta óvatosan a kapuőr, hisz látszólag egy orvos állt a rámpán –, sajnálom, de belépő nélkül nem engedhetem tovább, csak ha a koordinátor visszajelez.
– Szükségtelen – mondta a fonendoszkópos krapek, szórakozottan lóbálva vajszínű vérnyomásmérő táskáját. – Nem regisztráltak. Moniz professzor úr kollégája vagyok, az előadás szempontjából kulcsfontosságú páciensről hozok hírt.
Moniz említésére rögtön elalélt a kapuőr. 39-ben nem volt még mobil, máskülönben megcsörrenti Monizt, így viszont leakasztotta a láncot és csak annyit mondott:
– Izgatottan várjuk az előadást, isten hozta!
Isten? – és a holdkóros tag néhány „köszönöm” kíséretében besétált a konferencia résztvevői közé.
Két órával később a nagyelőadáson Moniz felskiccelte, miként vágja át a páciensek agyát, és ezért sokáig állt háttal a hallgatóságnak. Az addig Csipkerózsika-álmát alvó fonendoszkópos manusz felállt a második sorból, kinyitotta a vérnyomásmérő táskát, revolvert vett elő, és az egész tárat Moniz hátába ürítette. Szánalmas állapota ellenére meglepően jól célzott. A hat golyóból csak egy ment mellé. A hidegvérű áldoktor, Chico Everaldo valójában Moniz ex-páciense volt. Az agyát pontosan úgy metszették ketté, ahogy azt a rajz mutatta. Moniz kezéből kihullott a kréta, néhány másodpercig – mint hajdanán Phineas Gage, fejében a kazáncsővel – állva maradt, majd akár a zsák, eldőlt. Chico a Coltot akkurátusan, nagy nyugodtan visszahelyezte a táskába, bepattintotta a csatot, és rezzenéstelen arccal visszaereszkedett a székbe. Úgy ült ott, mint aki az előadás folytatását várja, míg a faltól falig terjedő csendben a féregszerűen vonagló Moniz nyögdécselése hallatszott csak. Ekkor a felocsúdó tömeg felordított és Chicóra vetődött. Olyan pankráció keretében kötözték meg, vonszolták ki a teremből és adták át a rendőröknek, mintha továbbra is betárazott pisztolyokkal lövöldözne, holott ellenállás nélkül tűrt mindent.
Jó pár olyan túlélés befolyásolta a családunkat, amelyeknek jobb lett volna temetéssel végződniük. Phineas Gage volt az egyik. A másik Moniz. Nem mintha a halála esetén Walter Freeman nem vitte volna véghez fékevesztett ámokfutását. De ha Moniz 1939-ben, azon a konferencián, a nagyelőadás kellős közepén kinyiffan, akkor nem kap Nobel-díjat, akkor nem alakul a díjat ellenző társaság sem, és akkor jóval kevesebb szó esik a családunkban Monizról, lobotómiáról és mindenféle elmebuggyant baromságról. Ez jót tett volna mindenkinek. Az egyetlen Moniz halálából fakadó veszteségünk az lett volna, hogy bár akkor is Angelica ápolja a tatát, valószínűleg sosem találkozunk vele, hisz nincs társaság, amin keresztül megismerheti a nagyit.
Ám Moniz túlélte a merényletet. Hihetetlen, de igaz. A sors iróniája, hogy lebénult. Többé nem kotorhatott senki fejében, hisz még a seggét is más törölte. Talán ez is befolyásolta a Nobel-bizottságot? Talán a szánalom vezette őket, amikor pontosan tíz évvel később a béna Monizt kitüntették? Nem kizárt. Nagyi szerint nemegyszer egyéb megfontolások alapján döntöttek.
Hemingway díjáról például azt mondta:
– Ernest nem igazán érdemelte meg. Jack London epigonja volt, Az öreg halász meg a Moby Dick parafrázisa. Azért adták neki, mert akkor már jó ideje nem kapott amerikai, és emiatt sokan zúgolódtak. A Nobel-díjat európai díjnak könyvelik el, ha nem adnak már egyet ide is. Mások szerint azért kapta, hogy a „jobbos” Faulkner után egy „balos” amerikai is kapjon. Jobb híján Hemingway látszott erre leginkább érdemesnek. De vele legyünk elnézőek!
Fel nem foghattam, Hemingwayjel miért bánik kesztyűs kézzel, mikor másokkal annyira cudar. Később megértettem.
Hemingway ivott, akár a gödény, mint hírlik, néha együtt Marylin Monroe-val. Többet ivott Jack Londonnál is, búvalbaszott figura volt, mondjuk, meg tudom érteni, ha esetleg ő maga is úgy érezte, hogy mások epigonja. Szerencséjére akkoriban a lobotómiát már tiltották. Freeman ámokfutását az ECT, vagyis az elektrosokk váltotta föl. Az sem sokkal jobb. Eredetileg vágóhidaknak fejlesztették ki, hogy azzal nyírják ki a húsmarhákat. És ezt a kütyüt csatolták emberekre, hogy jól fejbe kúrják őket. Azért ez fantasztikus, nem? Azt mondják, hogy a mániás depressziósok, az öngyilkosok olyan erős halálélményben részesülnek, hogy elmegy a kedvük az egésztől. Klassz. Réges-rég, amikor az elektromosság csak egy varázsos kunszt, vásári mutatvány volt az arisztokraták hétvégi mulatságain, és azon vihorásztak a dámák, hogy égnek áll a hajuk a leideni palacktól, ki gondolta, hogy egyszer erre használjuk majd? Rosemary Freeman jégvágójába, Hemingway pedig az elektrosokkba futott bele. Tucatszor kúrták agyba, az eredmény nem volt olyan tragikus, mint Rosemarynél, Ernestnél viszont ez is lehúzta a rolót.
Az utolsó kezelés után új füzetet nyitott, írni szeretett volna, történetet – háborús, délvidéki, kalóz vagy bármiféle sztorit –, de hiába szakadt róla öreg víz, hiába gyűlt a gallérjába a tajték, hiába nyugtalanította szándék, a fehér lapon túl semmit sem talált. Jó pár ilyen üres füzet porosodott a fiókjában. Minden egyes ECT után újat nyitott, és basszus, egyikbe sem írt semmit. Nem tudott. Az utolsó füzet utolsó lapjára meg csak annyit:
Mi értelme volt szétbarmolni a fejem és kitörölni az emlékeimet? Az emlékezetem volt az én tőkém, és most teljesen csődbe mentem.
 – aztán visszarakta a rózsafatollat a tokba, puskát vett elő, és mint aki egész életében erre készült, tök rutinosan, szájon keresztül, alulról felfelé, főbe lőtte magát.
A golyót a plafon fogta meg.
Lehet, hogy igaza volt a nagyinak Hemingwayt illetően: talán rossz író volt, bár én őt is csípem, mindenesetre a kurva elektrosokk elvette a lehetőséget, hogy esetleg jobbá váljon. Koppra kifosztotta. Értem, miért maradt elnéző a nagyi – ez rém szar eset. Ennél csak az rohadtabb, hogy épp aki ezt a lavinát elindította, Moniz, szintén Nobel-díjat kapott. Áttételesen, de az egyik Nobel-díjas kinyírta a másikat. Hemingway voltaképp belehalt az elektrosokkba, Moniznak meg öt golyó is kevés volt. Talán ha nem lőnek rá, nem kap semmit, mert a díjhoz talán épp az hiányzott, amit a nagyi „egyéb megfontolásnak” mondott, például a részvét.
Bárhogy volt is, Moniz túlélte a merényletet, át is vette tíz évvel később a díjat, de a sztorinak ezzel sincs vége.
1955-öt írunk. Igen, apám születésének éve. Fogalmam sincs, mit jelent ez, jelent-e egyáltalán valamit.
Esős, hideg, barátságtalan, rohadt egy nap. Moniznak.
És Rosalindának, az ápolónőnek is, mivel hiába szeretne, nem téphet még haza, ugyanis António búskomor. Erre varrj gombot! Búskomor. António Egas Moniz. Talán az agyát kellett volna kettévágni? Ó, nem, jó Horatio, hadd ízlelje még António, milyen a kerekesszék, a kiszolgáltatottság, a nyomor; hadd szívja még ezt az érzést, mint csontból a velőt.
Rosalinda olyasfajta tenyeres-talpas asszonyság volt, mint amilyen Jack London dadusa, Jenny anyó. Egy rohadt nagy szív. Szóval megszánja azt a díszes tulkot, bár ő maga is elborzadva gondol arra, hogy olyan férfit tutujgat, aki emberek agyát vágta szét. Jó, nagyon híres és kőgazdag, mégis, az ő együgyűségének ez sok. Ennek ellenére megszánja az elárvult, béna pasit, és bár elmúlt hat, marad még. A doki a tolószékben ül, bámul a kandallóba, Rosalinda kötöget.
Az ereszről csorgó víz szinkópát dobol a bádogon, a csatornák rosszmájúan duruzso¬lnak. Moniz pislantani is elfelejt, úgy bámulja a füstkígyókat, hogy szinte belevakul, körmére ég az utolsó cigi, a hamuhurka a szőnyegre pottyan. Szíve szerint csukott szemmel adná át magát a monotóniának, de rossz sejtései támadnak. A nagy űr mögött fenyegető veszélyt sejt, totál begyullad, mint oly sokszor a merénylet óta, ezért erőtlen kísérletképp a lobotómia védelmében előző éjjel írt esszéjét olvasgatja, mintegy korábbi önmagától kérve bíztatást, ám ezzel csak ront a helyzeten.
Rosalinda fél nyolc körül fészkelődni kezd, a lányára és a három unokára gondol, menni szeretne már. Moniz bosszúsan horkant:
– Menjen csak. Menjen.
– Rendben lesz, doktor úr?
– Rendben hát, menjen már! Csak előbb toljon az ablakhoz.
Rosalinda elpakolja a kötőtűket, a gombolyagokat, és a dokit – nem mintha nem tudna magától is odagurulni – az ablakhoz tolja.
– Nyissa ki a spalettákat, hadd lássam a kikötőt.
Rosalinda kilöki a spalettákat – hurutos levegő tódul be.
– Az ablakot is nyitva hagyjam?
– Hova gondol? Még megfázok. Az ablakokat ne!
Bármilyen késő van is, Moniz ingerült, hogy Rosalinda végül mégiscsak hazamegy.
– Persze, ahogy parancsolja – dadogja Rosalinda, és egyre erősebb lelkifurdalást érez, mégis mennie kell. Nemcsak az unokákról van szó. Fáradt. Kimerült. Teljesen kivan. Moniz pökhendisége, nyomorúsága valósággal megmérgezi. Moniz körül még a levegő is egy rohadt ragacs. Ragad tőle a bőre és a haja. Rosalinda legszívesebben pár napig a lábát se tenné be a doki szutykos odújába. Éjjel kimossa a rongyokat otthon, elöblíti az edényeket, ebédet főz másnapra, mert a lányának, Hermíniának minderre semmi ideje, aztán reggel bezuhanna az ágyba, és fel sem kelne három napig. Nem mintha ő is depressziós lenne, csak épp ki kellene aludnia azt a sok mocskot, amivel Moniz napi tizenkét órában mérgezi.
– És reggel jöjjön időben! – vakkantja Moniz, mintha Rosalinda akár csak egyszer is késett volna.
António álnok kígyó; ha nem szól, nem néz, akkor is mar, állandóan.
– Hétkor.
– Itt leszek – feleli Rosalinda fáradtan, Moniz meg úgy véli: alázattal – és ez elégedettséggel tölti el. Naná, hisz ez van a nyomorult fejében: ő, António Egas Moniz, Nobel-díjas tudós, ideggyógyász, élet és halál tudója és ura. És még mi nem?
Halkan csukódik az ajtó, Moniz a világítótorony fényét bámulja, aztán megint a saját irományát olvassa, de újra meg újra azon kattog: „Épp így beszéltem a konferencián is, mielőtt megszakadt a kép.”
Moniz kezéből kihullnak a lapok, és olyan automatikusan csukódik le a szeme, mint a hanyatt döntött babáé. Tapintható sötét ereszkedik a szobára, és Monizban akkora szélcsend támad, amilyen sosem volt még. Megszűnik minden mozgás, minden fény, semmi sem dereng benne, nem tartalmaz terveket és emlékeket, kizárólag tök üres, hónál fehérebb lapokat, azokat is összevissza, a legcsekélyebb rendszer nélkül. Eltűnik testéből a tartás; alaktalanul csúszik egyre lejjebb a székben, mint az akut tintások záróra előtt, az álla lezuhan, szájszegletéből csöpög a nyál, a karja fennakad a karfán. A feje előrebukik, a haja a képébe, s nyitott száján ki-bejár az évezred sötétje.
Az éjszaka sűrű, akár a beton. Moniz totál beleragad. Csak az íróasztal piros kislámpájában vibrál a húszwattos izzó. Éjfél körül jár az idő, amikor a nyakatekert pózban alvó doki zsibbadásra ébred. A hanyag testtartás miatt a nehézkedés elnyomja az idegeit, párszor még a szívverése is kihagy. Belemarkol a kerekekbe, feljebb húzódzkodik, letörli arcáról a nyálat és a lábát masszírozza. Mihelyst javul a helyzet, észreveszi végre – bár nem akar hinni a fülének –, hogy baromira zörög a bejárati ajtó. Némi fülelés után megfordul a kerekesszékkel és a folyosóra gurul. Teljesen lehidal, a kopott ajtóban ugyanis veszettül ugrál a kilincs. Úgy tűnik, hogy magától; lázad, mivel elege van az ajtóból. Együtt éltek hosszú éveken át, de most a kilincs szakít. Moniz bávatagon, betépett idiótaként bámulja, és az ég egy adta világon semmi sem jut eszébe, se a díszpolgárrá avatása, se Rosalinda, se a merénylet, csak bámulja a kilincs egyre fokozódó dervistáncát, akárcsak Rosemary a tök csupasz falat. Öntudatlanul gördül tovább, észre sem veszi, mikor kerül egészen közel. Nem agyal, csak érzi: jó lenne egyszerűen lefogni.
– Nyughass már!
Felötlik benne az is, hogyha a kilincs észreveszi őt, akár a rajtakapott utcakölyök, magától is abbahagyja. Végül ellenállhatatlan késztetést érez, hogy csakugyan megragadja, bár abban a pillanatban a kilincstől fél a világon a legjobban. Moniz ekkor megrázkódik, és egy pillanatra magához tér. Rettegés fogja el. Ahhoz hasonlóan, mint amikor az első golyó belefúródott a gerincébe, ám annál nagyságrendekkel nagyobb félelem. Ennél sötétebb félelmet hirtelenjében elképzelni sem tud, ám teljes pompájában csak akkor mutatkozik meg, amikor megérti, hogy akarata ellenére cselekszik. Tudja, hogy sehol a világon, egyetlen kilincs sem ugrál önmagától, nyilván van valaki odakint, nem tudni, ki az, de hogy a kilincs nem magától ugrál, az biztos. Amint az is, hogy az odakint álló emberből magnetikus erő árad. Ostobaság lenne megfogni a kilincset, legjobb tudomást sem venni róla, visszacsorogni a szobába, és megvárni, míg a dolog abbamarad. Okosabb volna, tudja is ezt a mi Monizunk, szíve szerint hátrálna, persze, hisz csak a műtőben nagymenő, amúgy pedig egy semmirekellő díszfasz, de basszus, mégsem hátrál. Tótágast áll benne a világ; a logika, az akarat csak púder, elfújja bármi, elfújja a kilincset rázó ufó vagy rém, és bár Moniz halálra rémül, mégis, vá¬ratlanul, akarata ellenére, valósággal lecsap a begőzölt kilincsre. Tudja, hogy agyament döntés ez, valójában nem foghatja le, mégis megkísérli, és akkor erős delej járja át, a kilincs pedig tudomást sem vesz róla, se a testsúlyáról, se a szorításáról, és éppúgy ráng, vonaglik, lázad, mint korábban, így aztán a kilinccsel együtt, fel és alá rángatózik a kerekesszékben ő is, míg a kilincs szó szerint le nem rázza magáról.
– Hagyd abba! – súgja Moniz.
Mit szólsz? Csak nem begolyózott a mi dilidokink? Hisz egy szaros kilincshez beszél! A kilincs, mintha venné az adást, egy pillanatra megáll, de aztán ismét rákezdi, ha lehet, még eszelősebben.
– Hagyj békén, bárki vagy is! – kéri fennhangon Moniz.
– Engedj be! – válaszolja odakintről egy nő. – Bőrig áztam, attól félek, megfázom. Jó, mondjuk, én tehetek róla, de akkor is, hadd menjek már be! Megbeszélünk mindent. …És hoztam ajándékot is.
– Eridj békével és hagyj aludni! – válaszolja Moniz, és idegességében fordul egyet a kerekesszékkel. Jól tudja, nincs az életében olyan nő, aki ilyenkor keresné. Ráadásul a hang totál idegen.
– Most viccelsz? Ugye, csak viccelsz?
– Mondtam, hagyj békén, bárki vagy is.
– Ezt nem teheted meg. Hoztam neked valamit. Ajándékot. Te meg be sem engedsz? Hát miféle vircsaft ez, mondd meg? Normális ez?
– Rakd le az ajtóban! – mondja Moniz, és arra gondol: mindez lehetetlen, bizonyára álmodik.
– Micsoda? Rakjam le az ajtóban? És aztán mit csináljak?
– Menj el – válaszolja Moniz ridegen, mire a nőnél elszakad a cérna.
– Nyiss ajtót azonnal, máskülönben megbánod! Hülye pöcs, mit képzelsz? Meglásd bazd meg, te sintér, megbánod még, hogy így bántál velem! – ordít teli torokkal, ám aztán kuss lesz odakinn. Moniz még egy darabig az ajtónál hallgatózik, de nem hall semmit.
António Egas Moniz még reggel hétkor is az ajtónál gubbaszt. Hunyásnyit sem alszik, és amikor Rosalinda pontban hétkor óvatosan benyit, ráüvölt:
– Már azt hittem, szarik megjelenni időben!
Rosalinda leforrázva ereszti a padlóra a cekkert.
– De hát pontosan hét van.
– Percet sem aludtam, és erről maga tehet. Most lefekszem. Pisszenést se halljak, és el ne menjen, míg fel nem ébredek.
– Ahogy óhajtja – válaszolja Rosalinda, de már kevésbé béketűrő hangon.
Moniz negyed nyolckor bedől az ágyba és tizenhárom óra alvás után, este tér magához. Rosalinda összetörten ül a konyhában. Miután ellátja a mogorva dokit, egyetlen szó nélkül surran ki a lakásból negyed tízkor.
Moniz dühös. Dühös, mert retteg. Dühös, mert nem meri megmondani, még szerencsétlen Rosalindának se, hogy beszart. Gyűlöli – sosem gyűlölte jobban –, hogy másokra szorul. Úgy érzi, perceken belül becsavarodik, a falat kaparja majd, bevizel, a haját tépi, felgyújtja a lakást, kigurul a serpenyőért és szétver vele mindent. Úgy szétkúrja a kéglit, hogy egy kibaszott székláb sem marad épen. Utolsónak a tükröt veri szét, és ha végzett, felveszi a legnagyobb üvegdarabot, először átvágja vele az alkar ütőereit, aztán a mellkasát szabdalja, de nem! – döbben rá az istenbarma. A tükör marad. Inkább kést hoz és felvágja az ereit; a tükörben nézi majd, hogyan spriccel a vér; a karjából fellő majd az állára, az álláról meg a combjára csöpög. Aztán össze-vissza vagdossa magát, belevágja a combjába, amitől persze összerándul, de mihelyt teheti, kihúzza magát. Aztán a gyomrába szúr, a vállába, egyik vállába, aztán meg a másik vállába is belebassza a kést, és ha már úgy érzi, elég, nem bírja tovább, ordítani fog. Belebámul a tükörbe, ordít, a kést felemeli, és úgy, hogy mindezt végignézhesse, átvágja a saját torkát, fültől fülig, olyan mélyen, hogy egy szemvillanás alatt vérfüggöny ereszkedjen a tükörre.
Azért ez elég konkrét elképzelés. Hogy ebből a kóros fantáziálásból kikeveredjen, az ablak elé gördül, hátha a város parázslása elvonja a figyelmét. Okos fiú ez a Moniz. Addig nézi az esőcseppek iramlását, míg frankón bekábul. Időnként elbóbiskol, felriad, megint elbóbiskol, felriad.
Éjfél körül, mint Anubiszt Tutanhamon múmiája, a kikötőt bámulja. Az ablakot lucskos szél paskolja; akár a nyakból kidülledő ér, úgy fut az üvegen az eső; jobbról a kivilágított Lídó látszik, balról a Madeira Hotel, a móló lámpásai, az imbolygó árbocok jelzőfényei, de középen, bár az a legfeltűnőbb, a világítótorony ércfehér fényének nyoma sincs. Moniz erre hajol, arra hajol – vajon mi takarja a tornyot? És ahogy így hajolgat, váratlanul rájön, hogy más fények is hiányoznak – a toronyhoz vezető sétányból egy szakasz, a csónakház fényei is, sőt a hiányzó fények összessége jól körülhatárolható, sötét mezőt alkot, amolyan fekete lyukat. A fekete lyuk pedig határozottan emberfej alakú. Mégis, mintha átütne rajta két halvány csillag. Igen, egy komor szempár tűszúrásnyi csillogása.
Moniz hátrahőköl és rádöbben: míg a világítótorony fényét keresi, karnyújtásnyira tőle, vagy még annál is közelebb, egy férfi áll az ablak túloldalán. Monizban meghűl a vér, kis híján az ülésbe csinál, belemarkol a karfába és kiveri a víz. Kővé vált tekintetéből a kint álldogáló figura is tudja: észrevették. Felemeli a karját és óvatosan megkocogtatja az ablakot. Moniz minden reménye szertefoszlik. Már nem hiheti, hogy csak hallucinál.
Moniz és a fej így maradnak sokáig.
A fej ismét a karját emeli és kocogtat.
– Ki maga? – kérdezi Moniz, holott azt akarja üvölteni: Takarodj!
A kéz motorikusan újra kocogtat.
Moniz végre összeszedi magát.
– Takarodjon, mert rendőrt hívok!
Minél tovább nézi, annál többet vesz ki az arcból – és az arc is kissé közelebb hajol. Látja már, hogy férfié. Egy tar kopasz fazon, rideg, esőmosta, hófehér arca fluoreszkál az ablak előtt. Nem mosolyog, nem mond semmit, mintha lesoványodott óriáscsecsemő alabástromszobra állna ott. Az arc immár harmadszor emeli fel a kart, de ezúttal nem kocogtat – vár.
– Nem érti? Hányszor mondjam, hogy takarodjon? – üvölti magából kikelve Moniz, mire a kéz gyors mozdulattal átüt az üvegen, és mint a filmekben, kinyitja belülről az ablakot. Átzúdul a szél a szobán, szúrós eső spriccel, és bár az arc nem hajol közelebb, most, hogy az esőverte ablak nem torzítja el, végre tisztán látható. Fényes, hófehér, szappanarc. Moniz csalhatatlanul ismeri fel azt az arc nélküli embertípust, amelyből élete során oly sokat gyártott, de amit még sosem érzett ilyen förtelmesnek: nem mond, nem ígér semmit, csak van, akár a Hold, akár egy folt az alsógatyán. A férfi mezítelen és sovány, mellkasa beesett, szőre nincs, ádámcsutkája hatalmas, mintha kukoricacső akadt volna a torkán.
– Ki maga?
A férfi a száját nyitja, ám az arca halott marad. Tátog, akár a partra vetett hal.
– Én…. Én….
– Ki-ma-ga? – kérdezi tagoltan Moniz ismét.
– Én… Én… Én… – tátog a szappanember továbbra is.
– Mit akar?
Erre a fej csak illegeti magát, akár egy teltcsípőjű ringyón a kreppszoknya.
– Na, ebből elég! Vagy megmondja, ki maga, vagy eltűnik az ablakomból, de most rögtön.
A fejen most először dereng kifejezés. Meglepettség. Bár Moniz nehezen dönti el, hogy ez valóban kifejezés vagy csupán a fény és az esővíz játéka. Meglepettség? Vagy talán mosolyog, halványan csak, de talán mégis mosolyog? – és Moniz agyát elönti a düh, hirtelen úgy érzi, ezt a férfit, aki ott mosolyog?, somolyog?, vigyorog?, ezt fogja miszlikbe vágni puszta kézzel, és felordít:
– Ki a franc maga?
– Én – hangzik ezúttal a határozott és erőszakos válasz, majd a következő pillanatban a fej mellett, mintha tőle független lény, pusztán a segédje, engedelmes kutyája lenne, ismét megjelenik a kéz. A fegyver meg sem rezzen a markában. Lassan, gépiesen húzza meg a ravaszt, a kattanás és a dörrenés között kíméletlenül hosszú szünet keletkezik, mintha megnyúlna az idő, mintha érzékelhetővé válna egy ezredmásodperc is, és a homloka közepén fejbe lövi António Egas Monizt. Vér fröccsen vastag sugárban, mint a Kill Bill filmekben, pontosan olyan lyuk keletkezik, mint Phineas Gage fején 1848-ban, kerek bemeneti nyílás a homlokon és valamivel szabálytalanabb, de szintén kerek luk a tarkón, a falra pedig vér és agy fröccsen. Agyszövet. Idegsejtek. Velő. António ismét megroggyan, akár fagyban a hab, a kerekesszék viszont megtartja, egészen reggelig, míg a hulláját a jó Rosalinda fel nem fedezi.
Ne hidd, hogy a szappanember azonos Chico Everaldóval, az áldoktorral. Chicót lefogták, elvitték, bekaszlizták, elítélték és kivégezték. Szóval, az a tag voltaképp nemcsak Monizt akarta kinyírni, hanem önmagát is. Tudta, hogy ezért kötél jár. Egy csapásra két legyet akart agyonütni, csak épp a kettő közül az egyik – Moniz – megúszta. A második merénylő, Diogo Dias csak annyiban hasonlított az elsőre, hogy ő is a lobotómia áldásában részesült.
– Ne hozz embereket olyan helyzetbe, ahol már nincs mit veszteniük, mert előbb vagy utóbb kinyírnak – mondta erre a nagyi.
Angelica azt is hozzátette, hogy talán épp a Nobel-bizottság sajnálata szúrt ki Monizzal. Dias talán elégtételnek tartotta, hogy Moniz hátát kicsipkézték. Alapvetően megnyugodva élte egyhangú, sivár napjait, míg egyszer a diliház társalgójában arra kapta fel a fejét, hogy a rádió Monizról beszél. Bár a többi lökött az ő dobására várt, megállt a kezében a golyó.
– Idén a portugál António Egas Moniz kapta az orvosi Nobel-díjat – recsegte a rádió.
Ez többé nem hagyta nyugton. Mégsincs igazság – gondolta, ahogy ez a meggyőződés vezeti Angelicát is. Dias az első adandó alkalommal megfújta az irodából az egyik őr stukkerét, lidércként botorkált végig a sötét folyosón, át az udvaron, átvergődött a bőrét tépő szögesdróton, aztán már mint a szél, oly gyorsan suhant át Lisszabon ligetein, egészen Moniz házáig és ott véghezvitte, amit már Chico Everaldo, az első merénylő is akart.
Oké, mondhatod, de ki a bánat volt a szarrá ázott nő? Ne kérdezd. Tudom is én? Talán olyasvalaki, aki felbukkanhat bármikor bármelyikünk ajtajában.

Újabb hosszú részlethez lapozz a következő oldalra!

One Comment:

  1. Nagyon köszönjük azt a pár órát, amit az új könyv társaságában tölthettünk. A könyv briliáns, a stílus egyedi, nem kérdés, hogy szereznem kell belőle egy példányt.
    Sok sikert a továbbiakban is!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.