Zárás után a könyvtárban – Jack London

San Francisco Jack London korában


Az életben nem simultam oda így semmihez, még a Sherman-szigeti zátony forró fövenyéhez sem. Gyermekből fiúvá váltam – azzá, akiből nemsokára férfi lesz. Ms. Coolbirth melegében találtam rá arra, amit addig hiába kerestem.


Ina Coolbrith

Ha még zárás után is Ms. Coolbirth liliomos lámpájánál olvastam, valószínűtlennek tűnt, hogy néha már az iskolából is lógok, csak azért, hogy kuglit állítsak. Ősszel ugyanis eltűntek a halak az öbölből, hetekig tombolt a vihar, a pénz pedig égetően hiányzott. A könyvtárból nézve abszurdnak tűnt, hogy a keresetből nem vehetek krumplicukrot, haza kell adnom minden vasat, azt is, amiről Flora Wellman mit sem tud, voltaképp csak azért, hogy ne kínozzon a lelkiismeret. Pocsék idő volt akkortájt, ezért jobb híján hazajártam, elbújtam a fagyos szobában, s akkor már az tűnt abszurdnak, hogy egy órával korábban a fűtött könyvtárban forró teát ittam és nyakig merültem egy útikönyvben: megjártam Nepált, átruccantam Dél-Kínába, majd Atlantisz romjai fölött úszkáltam delfin alakjában valahol az Atlanti-óceán közepén, a mélytengeri hátság és Nyugat-Afrika között.
A rossz idő lehangolt. Bezzeg Flora Wellman! Ő abban a tapadós ködben volt otthon, el kell ismerni, remek díszletül szolgált az ő okkult tébolyához. Oly gőgösen, komoran járt fel s alá, mintha Kleopátra múmiájával élnénk egy lakásban. A közelében az sem tűnt természetesnek, hogy létezem még egyáltalán. Hogy valaha, valamiként, káprázatos furfangok következtében s komoly erőfeszítések árán – akár egy indokolatlanul komplikált gépezet – létrejöttem.
Mennyivel felemelőbb volt az Atlanti-hátság fölött úszkálni delfin alakban! Ráadásul egyik este, pár perccel zárás után, Ina Coolbirth megdicsért, mert két nap alatt végeztem ki három, vaskos útleírást. Mindig is kedves volt velem, ám most többről volt szó.
– Johnny, ez fantasztikus, ilyen gyorsan én sem olvasok – mondta, és mohón fürkészte a tekintetem. Én csak annyit nyögtem:
– Köszönöm.
– És nem hagytál ki egy oldalt sem?
– Nem szokásom kihagyni oldalakat.
– Értem – mondta Ms. Coolbirth és hol rám nézett, hol meg a három vaskos könyvre.
– És mire emlékszel?
– Mindenre.
– Az szép – válaszolta, bár szemlátomást azt fontolgatta, hogy kikérdez. Két könyvet a hóna alá vett, egyet pedig felütött. Végül megállapodott a szeme rajtam, rezzenéstelenül néztem vissza, és akkor Ina Coolbirth becsukta a könyvet, s a többivel együtt az asztalra rakta.
– Köszönöm, Ms. Coolbirth – mondtam határozottan, mire ő elmosolyodott és magához ölelt.
Gyerek voltam még. Az ölelés előtti percig voltaképp nemtelen vagy legalábbis semleges, ám ahogy elöntött Ina Coolbirth enyhén édes illata, egy csapásra megszűnt a semlegességem, s rémülten konstatáltam, hogy legszívesebben a combja közé nyúlnék. A melle az arcom alá simult, akár a párna, s egészen közelről hallottam a szívét. Egyszerre ontotta a jóságos ősanya és a gyönyörű-szép szerető melegét. Ártatlanul szuszogtam a keblén, míg egyre csak a vajszínű harisnyája és a sima combja járt a fejemben. Forróság áradt az öléből, és bár még nem érintettem intim helyen nőt, rögtön tudtam, hogy az milyen lehet. A korlátlan befogadás készsége sugárzott belőle. Több volt ez tanári dicséretnél, hisz nem bocsátott útra egy röpke simogatás után. Sokáig tartott a karjában és mintha az ölelés aktusát ismételgetné, egyre csak szorongatott. Az életben nem simultam oda így semmihez, még a Sherman-szigeti zátony forró fövenyéhez sem. Gyermekből fiúvá váltam – azzá, akiből nemsokára férfi lesz. Ms. Coolbirth melegében találtam rá arra, amit addig hiába kerestem.

Kiléptem a Webster út 112. zöld kapuja alól, s bár továbbra is nyirkos szél nyargalt a magas falak között, szemerkélt a szúrós eső, másnak láttam már a világot. Szédültem a büszkeségtől. Hatalmas vargabetűvel indultam haza, kimentem a kikötőbe, aztán a part mentén visszagyalogoltam a Marina-állásig, s csak akkor – több mint két óra múlva – józanodtam ki annyira, hogy hazafelé vegyem az irányt.
Később hiába idéztem fel Ms. Coolbirth ölelését. Pontosan tudtam: ez már csak tét nélküli vágy, hisz az anyám lehetne, én meg épp csak az elemivel küszködöm. Igen, küszködöm, mert sérti a fülemet, hogy Ms. Dusolina, az énektanárnő hamisan kántál, és halálosan untat, hogy Mr. Redwood óráin napokig bajlódunk olyan egyenlettel, amire két perc is sok. Engem más dolgok vonzottak, a tenger, a kalandok, a Csendes-óceáni szigetvilág, az Északnyugati átjáró vidéke, hegyek, sivatagok, fantáziák, és most már Ina Coolbirth is. Ő sosem untat, arról beszél, ami érdekel; pontos, lelkes és fegyelmezett. Egyesíti mindazt, ami bennem van. Kívánom a társaságát, az okosságát, a nyugalmát, a szenvedélyét, és az első ölelés óta őt is. De ez bűn, gondoltam, olyat kívántam meg, ami esélytelen.
Félve fürkésztem anyámat. Vajon a vesémbe lát? De nem. A tekintete továbbra is üres maradt. Néztél volna egyszer a szemébe, láttad volna legalább egyszer, hogyan bámul vissza belőle gyalázatos mélységből az öntudatlan semmi, a fel sem fogott rosszindulat, rögtön megértenéd, hogy ilyen esetlenül – botladozva az áldatlan szavak kacatjai között –, miért csak most beszélek erről.

Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!


 

Jákob botja (Magvető Kiadó, 2016)

Legkedvesebb könyveim – egy bibliofil vallomása

Egy gésa jó tanácsa (Jákob botja, 2016)

John L. Dave lányáról, Rose-ról (Jákob botja, 2016)

LEGSZEBB EMLÉKEIM

TÖRTÉNT EGYSZER

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.