Munkáról munkavállalókról gyárakról bérekről túlóráról

 

A gyár vörös téglakerítése mögül gőz szállt a magasba. Ez nem sok jót ígért azon a hajnalon.

2018.12.16. 19:42 Kedves Mindenki! Felrakok az oldalamra néhány olyan írást, regényrészletet, amit eddig itt nem olvashattatok. Hogy miért, kicsit később írom meg. Fogadjátok szeretettel elsőként

Jack London első munkanapját a konzervgyárban.

S jövök még – mindenekkel is. 🙂 Üdv: Jack Centauri.

Apropó: Legyetek oly kedvesek, és osszátok meg ezeket a posztokat másokkal is! 🙂



A kölyök Jack

Június 23-án a Cook House kettes portájánál álltam hajnali hat előtt pár perccel. Továbbra is tombolt a hőség, éjszakára sem hűlt a levegő, úgy éreztük, elevenen főz meg minket a Nap. A gyár vörös téglakerítése mögül gőz szállt a magasba. Ez nem sok jót ígért azon a hajnalon. Nem mondom, hogy bűz, de valamiféle édes-keserű, langymeleg, a rothadó zöldszénára emlékeztető szag töltötte ki a párás levegőt. Rengetegen toporogtunk a kapu előtt, s közvetlenül kapunyitás előtt is sokan érkeztek. Árnyak imbolyogtak a forró ködben, zömével gyerekek. Szép számmal akadtak köztük nálam fiatalabbak is. A tömeg igyekezett a lehető legközelebb jutni a kapuhoz, s ettől perceken belül pokoli tumultus támadt, mintha éhezők hada ostromolná az utolsó kondért. Nem értettem, miért ez a tolongás, később megtudtam, hogy a kapunyitástól számított öt percen belül kell felvenni a munkát, és a későktől levonják az aznapi, amúgy is siralmas kereset felét, vagyis ha nem voltál elég fürge, hattól délig ingyen dolgozhattál. Ráadásul pontban hatkor, amikor már fojtogatott az egymással sem beszélő, ápolatlan melósok tömege, egyszerre engedték szabadjára az érkezőket és a távozókat. A kaput záró tizenöt font körüli acélrudat a téglakerítés tetejéről, sodrony és csiga segítségével emelték magasba. Nem csoda, hogy a kapuőrök nem jöttek le közénk, hisz a két ellentétes irányba igyekvő tömeg sokáig azt is akadályozta, hogy a kapu kinyíljon. A leszerelők és a váltás még csak egymást sem láthatta, csak nekifeszültek a kapu két oldalának. Végül az érkezők kerekedtek felül, talán mert bennük volt még némi erő. Mikor az egyik szárny kinyílt, mint két sereg, összekeveredtek az érkezők és távozók. Miután a váltás egy része bejutott, a leszerelők egy része meg ki, kinyílt a másik szárny is, s végre a kapu teljes keresztmetszetében egymásnak feszülhetett a tömeg. Az első napon próbáltam kimaradni a pankrációból, hisz még nem tudtam, mire megy ki a játék. Megvártam, míg a tolongás abbamarad, a por eloszlik, és besétáltam a gyárba. Nem tettem tíz lépést sem, amikor – jól emlékszem – azt mondtam magamnak: „Csak jobb, mint egy börtön.” Tudod, mit? Tévedtem. Úgy hozta a sors, hogy már a következő évben megjártam az Erie megyei fegyházat is – az se leányálom –, de ha a Niagara Falls-i bíró felajánlja, hogy az oaklandi konzervgyárban dolgozzam le az egy hónapot, azt mondtam volna: köszönöm, inkább a kaptár!
Utak, kerítések tagolták az udvart, keresztül kasul teherautók és kisebb kordék furikáztak, bő húsz percembe telt, míg megtaláltam a számomra kijelölt üzemrészt. Ott egy Vincent Blend nevű gazember fogadott.
– Hol az istenben voltál? Mit gondolsz, mi ez itt, az Üdvhadsereg?
Rögtön felhúzott. Tíz másodperc – ennyi közünk volt egymáshoz. De már szerettem volna leütni. Nem a stílusa miatt, hanem mert úgy beszélt velem, mint egy utolsó féreggel. Tette mindezt annak ellenére, hogy nála visszataszítóbb, foghíjasabb barmot azóta se láttam, hozzá képest Potti egy sármos félisten.
A többi kuli már serényen gürizett a futószalagnál, míg felülről, irdatlan acélvályúból csak úgy döngött a csöves kukorica. Elámultam a vályú méretén és a kukorica-cunamin. Ez épp elég volt Vincent Blendnek. Mintha echósszekérbe fogott ökör volnék, a mappájával ráhúzott a hátamra.
– Húzz már a kurva anyádba dolgozni!
Ne hidd, hogy elmondta bárki is, mi a dolgom. Odaugrottam az első futószalaghoz. Két velem egykorú fiú kapkodta ott a lezúduló kukoricát. Helyet szorítottak, közéjük álltam, és amint ők, kikaptam én is egy csövet. Első ránézésre nem tűnt a munka nehéznek, ám némi késéssel rájöttem: ezek az emberek itt, fiatal fiúk, lányok, tíz-tizenkét éves gyerekek és vénasszonyok, azért pucolják ilyen gyorsan, mert gyakorlottak. Az én kezemből kifordult a cső. És a kukoricahaj! Úgy tapadt, hogy egyenként szálaztam le.
– Mutasd, hogy csinálod? – fordultam oda a barátságosabbnak tűnő fiúhoz, ám az le sem vette a szemét a szalagról, kapkodta a kukoricát, tépte a levelet, tisztította a csövet, s dobta a keresztszalagra. Hiszed vagy sem, úgy jöttem el a konzervgyárból, hogy Vincent Blend nevén kívül más nevét nem tudtam meg, holott húszszor annyi időt töltöttem el ott, mint a Heller raktárban.
– Csináld – mondta a fiú.
Sokra megyek ezzel, gondoltam. Vincent Blend odaugrott a szőke fiúhoz, és a mappával úgy fejbe vágta, hogy kifröccsent a nyála. Vincent Blend, ahelyett, hogy megelégedett volna a teljesítményével – hisz sikerült hátulról egy cingár fiút pompásan-jól fejbe kúrni –, inkább felüvöltött:
– Összeköpködöd a szalagot?
Adott neki még egyet. A fiú új csövet kapott fel, tépte, tisztította, dobta. Tépte, tisztította, dobta. Mire Vincent Blend még annyit mondott:
– Két cent levonás! – és beírt a mappába.

Erősen hittem addig, hogy tudom, milyen ez a város. A világ. Engem is – engem a leginkább – pokoli sérelmek érnek naponta. De akkor mi ez itt? Nem is értettem, mit látok. A kezem is megállt, mire Vincent Blend, a felejthetetlen sasszézó, szökdécselő járásával, hozzám döcögött:
– Járjon a kezed szaporán, anyaszomorító, mert hazazavarlak.
Erre gyorsítottam, de nem azért, mert féltem. Nem. Ezt a Vincentet ott akkor megüthettem volna, mert bennem is van egy kis Trevor, egy kis Potti, ha elkap az ideg. Neki is megyek annak a balfasznak, már csak azért is, hogy legyen szar napja, hanem különös dolog történt. Kíváncsi lettem. Hallottam ezt-azt, de erről nem beszéltek sehol. A matrózokból gyakran csak úgy fröcsögött a válogatott iszonyat, elképesztő sztorik százait olvastam Ms. Coolbirth könyveiben, de az légkör, a reménytelenségnek és kiszolgáltatottságnak az a foka, ami ott az első félórában velőig átitatott, tök ismeretlen volt. Létezik ez? Esküszöm, fel sem ötlött bennem, hogy amennyiben nekimegyek a művezetőnek, nehezen magyaráznám el apámnak és Ms. Coolbirth-nek, miért tettem ezt már az első napon. Erre nem gondoltam, egyszerűen csak maradni akartam, amint nem szaladtam volna akkor sem a fedélközbe, ha Gale Skippel csakugyan keresztezzük a bolygó hollandi útját. Látni akartam, mi az, amiről senki sem beszél.
– Tudod, ez valójában nem kíváncsiság – magyarázta később Ms. Coolbirth. –, ez szolidaritás.
Lehet. Bármilyen ellenségesek voltak is, úgy éreztem, hogy az összes ottani kölyök a testvérem. Ha nem irtóznék a nagy szavaktól, azt mondanám: a sorstársam. De tudod, mit gondolok most? Sorstársnak nevezni őket sértő, hisz nem osztozom a sorsukban. Azok ott se írni, se olvasni nem tudnak, a törvény szerint az iskolapadban a helyük, de a Cook House-nál magasról tesznek a törvényre. Azok a vérző körmű fiúk, kócos és törékeny kislányok életükben nem láttak zongorát, s azt sem tudták, mi a csokoládé.

A Főzőház volt a második legrosszabb. Gondoltam, akit odatesznek, talán többet keres. Legalább százötven gallonos üstökben forraltuk a vizet, főztük a kukoricát, odakint negyvenkét fok volt, a Főzőben hatvan. Hiába tárták szélesre a hangár ajtóit, fuldokoltunk. Egyikünk a szenet lapátolta, egy felnőtt férfi hajtotta a fújtatót, mi gyerekek pedig a kondérból kicsorgó habot tereltük a lefolyóba. Ha nem bírtunk vele – főként a főzés elején fordult ez elő –, megnyitották a tömlőket, és elverették a habot. Mostak, verettek a vízsugárral minket is, de nem is bántuk. A Főzőben dolgoztam a legtöbbet. Tudod, miért? Mert sütött belőlem a gyűlölet. Arról fantáziáltam, hogyan látom el Vincent Blend baját az utolsó munkanapomon, ő pedig látta is ezt a szándékot rajtam, s úgy gondolta, majd a főző móresre tanít. Főjek meg ott, ha már egyszer így fortyogok, de miután átraktak a Szemezőbe, már a Főzőnek is örültem volna.
A Szemezőben a még tűzforró kukoricát dobáltuk egyenként egy pengéket forgató hengerbe, égett a kezünk, de amit a legjobban utáltam, az a forró kukoricatej volt, ami minden egyes alkalommal felspriccelt. Hátra hőkölni nem lehetett, mert akkor késve dobtad be a következőt és a szalagon rögtön torlódás támadt. Időt vesztettél azzal is, ha ferdén küldted be a csövet, mert akkor visszapattant, nem ritkán több méter magasra, akár a szöcske, s ha nem voltál elég ügyes, a padlón landolt. Ezért persze megint csak levonás járt. Csövenként egy cent. Gondolod, az semmi. De néha úgy ugráltak, mint az ívó lazacok, képesek voltak szétugrálni az egész napi keresetet. Sosem voltam lassú, de csak a konzervgyárban váltam igazán gyorssá. Sosem tudhattam, melyik ugrik ki, s melyik megy le simán. Amikor már úgy kapkodtam őket a levegőben, mint fecske a legyet, s ugyanazzal a mozdulattal küldtem is vissza „a jó kurva anyjukba”, már csak arra koncentráltam, hogy jó ütemben küldjem le a következőt. Század, sőt ezredmásodperceken múlt minden, s közben szakadatlanul lövellt a pofámba a forró kukoricatej. Begyulladt a szemem, lila dudorok, fájó pattanások nőttek rám. Fürödni csak otthon tudtam. Nehezebben jött le rólam a kukoricahajjal kevert konzervgyári trutymó, mint hajdanán a talpamról az alvadt vér. Ha meg valaki nem bírta a gyűrődést, nem sokat teketóriáztak, úgy kirúgták, hogy a lába sem érte a földet, és a helyére még aznap felvettek három másikat, akik közül kettőt megint csak lapátra tettek pár napon belül. Így ment ez, jöttek-mentek az embergépek, sűrűbben váltották őket, mint a szaros alsót.
A vékonycsontú fiú – aki mellett az első napon dolgoztam – továbbra is gyakran került mellém. Igyekvő volt, de ügyességben pár hét múlva megelőztem. Augusztus első hetében elhagyta a Cook House-t.
Egy este – a tizennegyedik órát toltuk a Szemezőben –, túlóráztunk, az udvaron hegyekben állt a kukorica, hajtottak minket, mint a barmokat, végül már a túlórapénzt is megemelték, csak győzzük a szállítmányokat. Aznap a szalagokon is gyorsítottak, húsz helyett huszonöt embert állítottak mindegyikhez, teljes gőzzel dolgozott az egész üzem. Én szinte elkábultam, azt se tudtam már, mit csinálok, de hibátlanul eregettem a csöveket a kések közé. Ilyenkor beszűkül a tudatod, nem gondolsz semmire, csak a kukoricára. A fiút se látom, ha nem a bal oldalamon dolgozik, vagyis abban az irányban, ahonnan a szalag az anyagot hordta. Először fel sem fogtam, mit látok, holott, tudtam, hogy ilyesmi előfordul. A hengerből nem kukoricatej lőtt fel, hanem vér. A fiú elrántotta a kezét, és lezuhant az állványról. Nem kiabált, csak összegörnyedt a padlón. Vincent Blend a szalagot se állította le, intett a főzőknek, álljon valaki a megüresedett helyre, aztán a magzatpózban fekvő fiúhoz lépett.
– Állj fel!
Nem hiszed el, de a fiú – öklére csavarva a kukoricatejtől csöpögő trikót – feltápászkodott.
– Mutasd! – kérte Vincent Blend.
A fiú kinyitotta a trikót, mire a csonkokból Vincent Blend barna köpenyére spriccelt a vér.
– Mi a jó istent művelsz? – üvöltött Vincent, és a fiú felé lendítette a mappát.
Ma se értem, miért nem nyomtuk Vincent Blend fejét a kurva hengerbe. De szerencse, hogy nem tört ki balhé, börtönben rohadnék ma is, ha ugyan fel nem lógatnak… Hasonló baleset máskor is előfordult. Többnyire még a szalagot sem hagytuk ott ilyenkor, inkább a melóra figyeltünk, a hengerre, a késekre, meg a normára, hogy meglegyen.
De azért most már szívesen találkoznék Vincenttel. Sokat erősödtem azóta, s boldogan tenném hidegre. Ott meg? Azt hiszem, egy idő után még az én arcomon se tükröződött semmi. Mindössze annyi történt, hogy éjjel felriadtam a raktárban, és mesélni kezdtem Ina Coolbirth-nek. Aztán sírtam. Előfordul néha. De más előtt soha. Hát akkor az özönvíz szakadt belőlem, hiába vigasztalt Ms. Coolbirth, egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Ráadásul azt sem tudtam, miért sírok. Akármilyen pocsékul hangzik, nem a fiú balsorsát gyászoltam, inkább egy tisztes adag önsajnálat dolgozott bennem. Éreztem-e szolidaritást? Ms. Coolbirth meghatódott, s azt hitte, igen. Én viszont nem hiszem. Odabent se volt ilyesmi, az biztos. A legtöbb, amit tettünk – ha átdobtak a Kiszerelőbe –, hogy beleköptünk a dobozokba. Tudom, undorító. Mit tehet minderről az, aki abból a konzervből főz majd a kölykeinek? Ám akkor, ott, én is úgy éreztem, jogosan köpünk bele annyi dobozba, amennyibe csak lehet. Nemegyszer szemetet csempésztünk a konzervekbe, úgy mondtuk, „ízfokozót”. Ha patkánnyal találkoztunk az öltözőben, elfogtuk, s ha csak egy kicsit is lankadt Vincent figyelme, átküldtük a szemezőn.
Ms. Coolbirth minden nap „hazavárt”, ahogy ígérte, de nem szerette, ha a konzervgyári állapotokat ecsetelem. Ha elmondtam, hogy a Főzőben aznap három gyerek „csúszott össze”, de csak leverették őket, úgy ahogy feküdtek a betonon, a habban, míg mi azt hittük, hogy egyik-másik talán már meg is fulladt, Vincent meg üvöltözött, „vizet még nekik”, elölről és hátulról is, s miután levontak tőlük két centet, visszaállították őket az üsthöz, szóval, ha mindezt részleteztem, Ms. Coolbirth csak hümmögött:
– Értem, Johnny, értem. Jól van.
Ezt hajtogatta, aztán inkább előbb, mint utóbb ott lyukadtunk ki, hogy ezért kell nekem mást csinálni.
– Látod, ez az, amit el kell kerülnöd – mondta, mintha önszántamból robotolnék ott. – Kibírod, csak ez számít, vigyázz magadra, ne feleselj, és eszedbe ne jusson kikezdeni azzal a Vincenttel.
Mit mondhatott volna? Alapvetően nem értette, mi folyik a Cook House-ban.
Egy alkalommal – talán mert végképp elege lett a konzervgyári beszámolókból – egy korábbi mondatomra hivatkozott.
– Emlékszel, mit mondtál? Ha nem állna senki prolinak, ki csinálna kereket? Hát most én kérdezem: ha nem dolgozna ott senki, ki csinálna konzervet?
Felháborító mondat volt ez. Ha ez az ára, gondoltam, nem kell konzerv, nem kell kerék, ne legyen konflis, szekér, semmi! De inkább hallgattam.
Mindemellett lassan beszoktam a konzervgyárba, és bár az első héten, munkaidőn kívül csak aludtam, azután már jutott időm másra is. Ms. Coolbirth mindenről gondoskodott. Pár hét után megállapodtam apámmal, hogy a túlórapénzt eltehetem, hát túlóráztam is. Gondoltam, őszig összespórolok egy szkúnerre valót. Hozzászoktam a terheléshez, s már nem nyúltam ki munkaidő után. Sok könyvet olvastunk el Ms. Coolbirth-szel, végül még arra is rávett, hogy megmutassam az írásaimat.
– Idefigyelj! – borzolta a fejemet. – Írónak kell lenned. Jobb leszel, mint Melville. Ne is törődj a Cook House-zal! Ha vége a nyárnak, csak írj és tanulj!
Gondolhatod! Akár író is lehetek… Jó, de miféle? Mint Melville? Ne tudd meg, micsoda ereje volt annak a mondatnak. Attól fogva másra nem is vágytam, csak hogy írhassak. Csak az nem fért a fejembe, hogyan kérheti Ms. Coolbirth, hogy ne törődjek a gyárral. Mi lett volna, ha azt tanácsolják Melville-nek: „Felejtsd el azt a hajót, ahol éveket húztál le, hagyd a bálnákat a fenébe, csak írj, amennyit tudsz!” A Cook House az én Pequodom. Melyik író jut be oda? Egy sem. Holott valóságos háború folyik ott. Válogatott gazemberek dirigálnak, s az állatiasság olyan fokát látni, ami kalózhajókon is ritka.

A Cook House tulajdonosai, akik időnként hegyes orrú bőrcipőben, a hajbókoló Vincent Blendek kíséretében végigballagnak a gyártósoron „szemrevételezni a termelést”, sötét gazemberek. Tudják jól, hisz látják, hogy grízes szájú kölkök aprítják a kibaszott kukoricájukat, mégis úgy vonulnak át a csarnokon, mintha mi ott sem lennénk, több száz életunt rokkant, a Cook House gépezetének olcsó, könnyen cserélhető alkatrészei. Bizonyos idő után úgy voltam vele: szakadt volna az anyjába a konzerv kiötlője, azzal a barommal együtt, aki feltalálta a futószalagot, a Szemezőt meg a többi masinát. Végső soron jó, hogy ideküldtek, gondoltam, ha a Szemező az ujjam venné, azt se bánnám már, ha mégis, csak azért, mert akkor bajosan írhatom meg mindezt. Moby Dick se lenne, ha Melville-t agyoncsapja egy keresztrúd. Ez az első és legfontosabb szabály: bármi jöjjön holnap vagy a távoli jövőben, ha író akarok lenni, túl kell élnem mindent.


Képmutatásról (Jégvágó, 2013)

Rekviem – a folyóiratok védelmében – Élet és irodalom

Haragról (Jákob botja, 2016)

Darksite story (thriller)

Itt a megváltó ötlet! Legyen még több kiszolgáltatott és szegény!

18 Comments:

  1. Ibolya Nagy

    😪

    • Nem lenne hiábavaló, ha az életben egyszer legalább pár hónapot mindenki volna melós – ha én lennék miniszter, én bizony mindenkit köteleznék erre, pár hónap gyári munkára, amint a melóst is beíratnám legalább pár hónap zongorára vagy filozófiára, csak hogy tudja mindenki, mennyire könnyű vagy nehéz a másik dolga. Nyilván már az első napon kirúgnának, lemondatnának, ellenem tüntetne mindenki, engem szapulna minden sajtó, mégis, hogy a túróban gondolom ezt, minek nézem én az embereket, hogyan is kötelezhetném ilyesmire, meg a többi, hivatkoznának mindenre, elsősorban a szabadságra, valószínűleg, holott meggyőződésem, ha egyszer az életben mindenki megjárta volna a kőfejtőt, ugyanakkor megpróbált volna elboldogulni egy zongorával is, jóval kevesebb volna egymás kölcsönöz lenézése, és jóval több empátia lenne mindenkiben; akkor is, ha egy tanárt lát a katedránál, és akkor is, ha elhajt egy útépítésnél a nyári kánikula idején aszfaltozó munkás mellett.

      • Szabó Edit

        Én nem tüntetnék ellened. Sőt!
        Akinek pedig nem tetszik a gyári munka, az választhatja a mezőgazdaságot. Az ottani munka sem piskóta. (Ismerem, próbáltam.) Talán utána kevesebben “parasztoznák” le a másikat.

      • Marsovszki Viktória

        gilt

  2. Ibolya Nagy

    Pontosan, Cen’. Egyik nyári szünetben én is dolgoztam gyárban, segédmunkát, kificamítottam a bokám, akkor vége szakadt. Egyik osztálytársam lábára dőlt egy tákolmány, 17 évesek voltunk. …és hány és hány gyermeket zsákmányolnak ki, aláznak meg mind a mai napig. Az ember egy roppant elfuserált lény, ha nem lennének kivételek az egész nem érne semmit.
    úgy tűnik, ez a keserű posztok estéje, Cen’.

    • No azért nem egészen – talán láttad is (látod), hogy készül itt párhuzamosan sok egyéb is, de ezt most muszáj volt, mert úgy éreztem, mert befészkelte magát az agyamba, és még sok egyéb is, de azt hiszem, keserű nem vagyok. Az imént kiléptem egyet a teraszra, és megvizsgáltam magam kicsit, keserű vagyok tényleg, vagy az volna a ma este? De nem. Azt meg nem hiheti senki, hogy folyton elégedett vagyok mindennel, legalábbis nem hiheti senki, aki mondjuk olvasta a Jákobot vagy a Jégvágót. (Te olvastad mindkettőt, szóval te nem is hiszed 🙂 ) És ez rendjén is van így – más kérdés, hogy egyáltalán nem tartom jónak a “mindig minden csapnivalóan rossz”-kultúráját sem. Mert hamis. Most is az zavar a leginkább, hogy bármilyen felhorgadást látok, nem tudom nem észrevenni, mennyire szelektív az ilyesmi: egyszer rettentően felhördülünk, de egy másik esetben, ami talán még durvább is, egyáltalán nem. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet így lenni? Ott, ahol ennyire nincs semmiféle egyensúly? Hogyan higgyek az egyiknek, ha a másik esetben a füle bojtját nem mozdította senki? Mennyire hiteles ez? Változhat-e bármi így? ÉS: mindezeket figyelembe véve tényleg el kellene hinnem, hogy ez a mód, ez a közélet hiteles?

      • Ibolya Nagy

        Kedves Cen’, nem az este keserű, hanem a posztok (regényrészletek) voltak szomorúak, keserűen hatott rám, mert ha ez nem lett volna elég, elolvastam azt a szörnyű részletet is, amelyben Flora W. földhöz vágja Jack kishajóját, majd elégeti a Moby Dicket.
        Hozzászólásod második részéhez most nem tudok mit mondani, hasonlóan látom én is, de ez most túl bonyolult, laptopom nem bírja a gyűrődést, telefonon meg utálok írni.
        Legyen szép az estéd ott az Édenben!😊

        • El sem képzelhetem, mi vitt rá, hogy még azt is elolvasd 🙂 Nagyon emlékszem arra, amikor azt a részt írtam, pontosabban amikor rájöttem, hogy mi történik ott. Nagyon örültem – mert megértettem. Szegény apja se kutya. Amúgy annak a jelenetnek is kőkemény alapja van. Jack London apját valóban rávette Flora Wellman, hogy üsse meg a fiát, és miután ez “annak rendje módja szerint” megtörtént, Jack szerencsétlen, amúgy jó lelkű apja valóban sírva fakadt. Távolról nézve lehet ez amolyan szájbarágós motívum, de nem, nem az. 🙁 🙂 amúgy üdv az Édenből – nagyon csöndes ez az este, pedig vasárnap van. Talán már mindenki a karácsonyi készülődés igézetében él? 🙂

        • Marsovszki Viktória

          ? Mi ez?

  3. Ibolya Nagy

    Köszi Cen’, jó volt veled beszélgetni, de most kikapcsolom, mielőtt felrobban ez a szerencsétlen masina. Aludj jól!

  4. Szabó Edit

    😮 Kíváncsivá tettél!
    Várom a többi írást és a miértet.

  5. Szabó Edit

    Nem tudom, hol van a legjobb helyen, ahol a legtöbben láthatják, hát ideteszem.
    Nem voltam elég szemfüles, de talán még nyomtatva is kapható. Online pedig itt:

    https://www.es.hu/cikk/2018-12-14/centauri/idegen-sziv.html

    Nem kell nézned a reklámot, csak hagyd, hogy végigmenjen és máris olvashatod! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.