A Livermore-völgyi hulláról (Jákob botja, 2016)

Utoljára az aranyláz idején volt ilyen súlyos a helyzet, akkortájt négy-öt hulla hevert a Sacramento folyóhoz vezető ösvényen reggelente.

Centauri Jákob botja regény Jack London 100 Magvető KiadóAnyámról nincs ilyen bensőséges képem. Mintha soha semmi jó nem történt volna közöttünk. Apámmal is kevés időt töltöttem, de még az is idilli emlék, amikor a Sherman-szigeten, az első nagy vihar után a tehenek kidöntötték a karámot. Az oszlopgödrökből mertük ki az esővizet, s ahogy a kávébarna sarat kanalaztam, elakadt a bögrém. Úgy láttam, nem gyökérben, hanem egy orrban. Apámhoz futottam és közöltem, hogy a lyuk aljában egy orrot találtam.
– Nono, kisfiam – mondta apám, de azért odajött, és látta, hogy nem lódítok, valóban egy orr áll ki a sárból.
Életemben először láttam halottat. Ma sem tudjuk, ki volt, miként került oda, ki ásta el, és miért épp a mi földünkön. Nyomasztó emlék lehetne, főként az orrfacsaró bűz miatt. A hulla darabokban jött fel a földből, foszlott róla a hús, de mivel apám is ott volt, nem szorongtam.
Két emberrel jött ki a pittsburgi seriff, azt mondta, sok az efféle hulla mostanság, főként az öbölben. Utoljára az aranyláz idején volt ilyen súlyos a helyzet, akkortájt négy-öt hulla hevert a Sacramento folyóhoz vezető ösvényen reggelente. Ezt az illetőt meg késsel szúrták szíven, elég szakszerűen, aztán arról beszéltek, hogy jöhetne már egy kiadós eső.
– Milyen szép ez az ültetvény! Pedig mekkora az aszály… – mondta a seriff.
– Hja, kérem, mi egy évbenente kétszer trágyázunk. Egyszer tavasszal, egyszer ősszel – így az apám.
Míg a halottaskocsit vártuk, leültünk a hulla közelében.
– Szegény ördög.
A „vendégek” rumot kaptak, rágyújtottak, a gazdasági válságot okolták a gyilkosságok miatt, apám a fejem cirógatta, míg meg nem jött a szekér. Úgy lapátolták fel a tepsire a hullát, mint a sittet. Fekete, moslékszerű gyomráról nem tudtam eldönteni, ez most maga a gyomor, vagy az, amit az utolsó vacsoráján evett? Először a karjánál fogva próbálták felpakolni, ám a csontjai kicsusszantak a húsból. Akkor apám két szívlapátot hozott. A hullalével átitatott föld egy része úgy összekeveredett a csimbókokkal, hogy képtelenség volt rendet vágni benne. Nyüvek milliói zsibongtak a föld-hús keverékben.
– A maradékot ássák el és szórják be mésszel.
– Mi sem természetesebb – válaszolta apám.
Gödröt ástunk, és a szennyes földet belelapátoltuk, a lyukba pedig a ház mellől talicskáztunk finom, tőzeges virágföldet. Többször is öklendezés fogott el, de összességében nem volt rémisztő az eset; az az ember legalább tényleg meghalt; bármit tesz anyám, ha a San Rafael-i spiritiszták jönnek át, azt az embert már semmi nem hozza vissza, még a lelkét sem, mert az is szétrohadt, az is beivódott a földbe.
A szekér eldöcögött, a seriff elballagott, mi pedig tovább melóztunk. Estére el is készült az új karám. A halottak látványa azóta sem riaszt, viszont ha anyám alvilági arcába nézek, kiver a víz.
Megrendelhető itt
Vélemények a Jákobról
További részlet

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.