John L. Dave lányáról, Rose-ról (Jákob botja, 2016)

Hallottam már egy Jack Londonról, ő is oaklandi, sokan ismerik a kikötőben. Állítólag nagy gazember. Pedig az apja rendőr. Azt mondják, iszákos, nőzik, kalózkodik, nem épp tiszteletreméltó életet él. Nem ismeri véletlenül?

Centauri Jákob botja regény Jack London 100 Magvető KiadóLouis valóban úgy vezet be, ahogy ígérte, s nemcsak a szavai, hanem a gesztusai is a legjobb baráthoz méltók, mint aki ezer éve ismer, mint aki velem volt az idáig vezető hosszú, kétes úton is.
– Ő Jack London, a pályázat nyertese – mondja mindenkinek.
Egyszer csak egy lányhoz érünk. Szőke, mint Montana ősszel, a szeme halovány azúrkék, s bennem beáll a szélcsend. A lány mosolyog.
– Köszönöm, Louis, nem szükséges bemutatni, ismerem az urat.
Röhejes, hogy úrnak mond, de mindegy is.
– Csak épp úgy rémlik, hogy John Griffith a neve – mondja a lány ártatlanul.
– Valóban – magyarázom Louisnak. – Találkoztunk már az oaklandi közkönyvtárban.
Aztán a lányhoz fordulok:
– Jack London az írói nevem.
– Vagy úgy! Így már értem. Hát akkor Isten hozta, Jack.
Vagy másfél órán át felolvasások következnek, az egyik unalmasabb, mint a másik, kérdezik, én nem hoztam semmit?, nem, én nem készültem, talán majd legközelebb, válaszolom, aztán filozófiai kérdésekre terelődik a szó, nem mondom, hogy tájékozatlan vagyok, nemhiába olvastam oly sokat, de igazán csak Rose-t figyelem. Ilyen fiatal lányt nem láttam még vitázni, főként nem ilyen pallérozott fiatalurak társaságában. Már nem kislány. Igéző nő.
– És maga mit gondol erről? – kérdezi.
…és nekem lövésem sincs arról, hol tart a beszélgetés.
– Bocsánat, elkalandoztam – válaszolom, és állati elégedett vagyok, nem azt mondtam, hogy: ja, bocs, mi van? A többiek mosolyognak, Louis vállon ver.
– Iszunk egy teát?
Teát. Jó, gyerünk teázni. A kárpitos lépcsőn baktatunk lefelé, Louis odasúgja:
– Nyugalom, utána iszunk valami rendeset is.
Addig is állva teázunk, irtó pici csészéből, az elsőt rögtön le is húzom, ám rögtön rájövök, hiba volt.
– Maga aztán alaposan megszomjazott – jegyzi meg Rose.
Megszégyenít, eldönthetetlen, hogy szándékosan-e. Újra töltök és kavargatom én is a kurva teát orrvérzésig, rég kihűlt, baromi hülyén áll a kezemben a kiskanál, a csésze szinte összetörik a markomban, bosszant nagyon, végül még azt a verébadagot sem iszom meg, lerakom a csészét, és többé nem teázom. Szoktam teázni a Zenebonán is, de ha tea, az kábé fél liter, azt lehet rendesen inni, na de ezek… Ugyanakkor látom, hogy Louis és barátai valóban jól érzik magukat, az ő kezükben nem akar összetörni semmi, mindenre megvan a válaszuk, sokszor csak formulák, az igaz, mégis könnyedek és fesztelenek, én meg az istennek sem találok magamra. Még rontok is a helyzeten azzal, hogy Rose-t bámulom. Választékosan, könnyedén társalog, és benne valahogy minden rendben van, látszik a magabiztosságán, a könnyedségén, ez szokatlan, ez izgalmas, ez vonzó. Lassanként kisebb csoportokra szakadozunk, én meg csak hallgatok, lassan már a víz is kiver. Mikor indulunk már?
Szerencsére Louis jó házigazda.
– Lazíts kicsit! Majd megszokod – fordul oda hozzám. – És ne bámuld olyan feltűnően azt a lányt.
– Bocs, észre se vettem, hogy stírölöm.
– Micsoda? –kérdezi Louis.
– Bocs, szóval, hogy nézem.
– Figyelj csak, Jack. Tudom, ez illetlen kérdés, de nem bánnád, ha jegyzetelnék, amikor veled beszélgetek?
– Nem, de minek?
– Érdekes, ahogy beszélsz, tudod?
Felnevetek. Azaz röhögök. De ez csak ott, az olvasókörben számít röhögésnek, az Első és Utolsóban fel sem tűnne.
– Persze. Csak nyugodtan, de a kocsmákban így beszél mindenki.
– Hát talán épp ettől érdekes – válaszolja erre Louis halálkomolyan. – Látom, tetszik Rose.
– Megjárja – válaszolom.
– Ezt ugyebár vehetem igennek.
– Igen – nevetek, aztán hozzáhajolok, s hogy a többiek ne hallják, hozzáteszem: – Hogy az istenbe ne vehetnéd igennek!?
– Jack, te baromi hülye vagy! – kiáltja Louis, hogy a terem túlsó felén komoly képpel tárgyaló középkorú urak is hallják. Rose felénk néz, ránk mosolyog. Váratlanul úgy tűnik, hogy legyen bármily érdekes a téma a kis csoportokban, az élet, az erő a mi oldalunkon, Louis Shattuck és Jack London oldalán áll. Rose visszafordul a beszélgetőtársaihoz, ám aztán párszor kipillant oldalra.
– Ha gondolod, hívd el egy sétára.
– Aha. Sétára.
– Igen – mondja Louis, és már magyarázná is, mit kell kezdeni egy úrilánnyal, ám Rose otthagyja a társaságot, és hozzánk lép.
– Louis, kérlek, megmondanád, mi volt ez az előbb?
Rose bájos, incselkedő, és tudatosan az. A maga módján, az illem keretein belül, de incselkedik, és ez, hiszed vagy sem, varázslatos. Nem is értem, hogy ennyi korlát között miként lehet valaki ennyire élő és provokatív. Nem merek nevetni, Louis meg nem tudja, merre tovább, mit feleljen, végül egyszerűen csak kirobban mindkettőnkből a nevetés.
– Na de Louis, kérlek – méltatlankodik Rose oly modorosan, hogy tudhassuk, továbbra is csak provokál. Rose legyőzhetetlen. Louis összeszedi magát.
– Rose! Uraim! – jelenti be Rose-nál is modorosabban, meghajol és beront a mosdóba, aztán halljuk, hogy szinte visítva röhög odabenn. Ez már inkább zavarba ejtő, semmint vicces, ki is józanodom.
– Ejnye, Jack, épp csak most érkezett, s Louisra már rá sem ismerni. Mi folyik itt?
– Semmi különös, férfidolog.
– Ha férfidolog, akkor nem is érdekel – mondja Rose.
Oly közvetlen, hogy felbátorodom.
– Ha itt végeztünk, hazakísérhetem?
– Nem gyors ez egy kicsit? Hisz épp az imént találkoztunk.
– Másfelől évek óta ismerjük egymást.
– Tudunk egymásról – igazít ki Rose.
– Jó, egy rövid séta az East Side-on?
– Hallottam már egy Jack Londonról, ő is oaklandi, sokan ismerik a kikötőben. Állítólag nagy gazember. Pedig az apja rendőr. Azt mondják, iszákos, nőzik, kalózkodik, nem épp tiszteletreméltó életet él. Nem ismeri véletlenül?
Mit mondhattam volna? Leforrázott. Még az életben nem szégyenítettek meg így, ilyen durván és finoman. Nem ehhez szoktam. A pofont állom. A kést is. Ezt nem.
– Értem.
– Sajnálom, Jack – mondta Rose, és visszament a társasághoz.”
Megrendelhető itt
Vélemények a Jákobról
További részlet

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.