Bigclaw (Jákob botja, 2016)

Persze, valamirevaló gyermekkor nem múlhat el nagyobb baj nélkül, egy hajó fedélzetén főként nem. Small Comrade-nek is meg kellett tapasztalnia, hogy lépjen a világ bármelyik útjára, előbb vagy utóbb szembe jön vele majd egy végzetesen beteg lélek.

(Ez egy egész fejezet a regényből)

 

Centauri Jákob botja regény Jack London 100 Magvető KiadóMa sincs kétségem: otthonra találni a legbajosabb. Potti fogadott apja, Bigclaw jut eszembe erről. Mesélhetnék róla, itt ülhetnénk három nap és három éjjel, de elég most annyi, hogy a becsületes nevét máig sem tudom. Azt viszont igen, hogy szó szerint az óceán neveltje. A Nord Scourge nevű fregatton találtak rá a pótkötelek gúlája alatt, s oly sokáig lapult ott egy hang nélkül, hogy mire felfedezték, a part már nem is látszott. Nem lehetett több három évesnél, s úgy üldögélt a kötélgomolyagban, mint rigófióka a tollal bélelt fészek csészéjében. Kisállat módjára pislogó, szurtos kiskölyök volt, a tengerészek azt sem tudták eldönteni, hogy véletlenül tévedt a hajóra vagy szándékosan csempészte fel valaki. Ha ez utóbbi, akkor csakis bosszúból, gondolták a matrózok, mert a bálnavadász hajón bármelyik gyerek halálra van ítélve. Ekkorka fiút a tengerészek alig tartanak többre az állatoknál, a fedélzeten ugyanis nincs keresnivalója olyannak, akinek nem venni hasznát. A kutya is nagyobb becsben van, mivel legalább a fedélközben garázdálkodó s máskülönben igen szapora patkányokat elfogja, viszont egy embergyerek csakis bajjal jár. Ezért aztán Bigclaw csaknem a tengerben végezte, ám még a maorik, a szigonyosok is úgy gondolták, ha ilyen kicsi embert vetnek vízbe, vihart aratnak majd – végzetes vihart. E félelem miatt megkönyörültek a kis fattyún, de nem győztek sajnálkozni azon, hogy újabb nyűg nehezíti amúgy sem könnyű életüket. A hajószakács rögtön kijelentette, hogy nem áll módjában kiegészíteni a megszokott étrendet, nincs a gyerek számára alkalmas étel a konyhán. Vagy azt eszi, amit mindenki más, vagy éhen pusztul. A kisfiút tehát, jobb híján azzal etette és itatta, amivel a legénységet is. Füstölt heringen, bálnanyelven, pemmikánon, sörön és grogon nevelkedett a fiúcska, a rideg és kemény, szabadidejükben viszont féktelen férfiak között.
Nőt testközelből tizenhat éves koráig nem látott, hisz ezeken a hajókon nem szokás nőt tartani. Én sem láttam még olyan legénységet, amelynek nő tagja lett volna, kivéve persze a Zenebona legénységét, de erről részletesen később beszélek majd. Az egyetlen, ami a nőkre emlékeztette, két sellő faragott alakja volt a hajóorr két oldalán, ám évekig még azokat sem látta, mivel a fedélzetet a kikötőkben sem hagyta el. Titokzatos, parttól való félelem uralta, s valahányszor felharsant a kiáltás: „föld!”, sietve a fedélközbe vonult. Csakis akkor ment fel a fényre, ha a vitorlás ismét kiért a tajtékos nyílt tengerre. Évekkel később a vadászatok alkalmával már csónakba szállhatott, s így alkalma nyílt szemügyre venni a hajót kívülről is. A figyelmét azonnal megragadta a két sellő, ezt ő maga mondta, s mind a mai napig, főként részegen sokszor emlegeti. Azt is mesélte, hogy eleinte csak azért lelkesült a vadászatokért, mert olyankor ismét láthatta a két nőalakot. Azt már én teszem hozzá, hogy a sellőknek talán van némi köze ahhoz, hogy Bigclaw két nőt tart mindig. Néha felváltva látogatja őket, ám gyakoribb, hogy még a kocsmában is együtt lógnak rajta, az egyik jobbról, a másik balról, mint annak idején a faragott szirének a hajóorr két oldalán. Ha ugyan nem ülteti a térdére őket. Mondja is nemegyszer, hogy a nő térdére két gyerek való, a férfi térdére pedig két szerető.
Bigclaw megtalálása után kilenc hónapig bolyongott a Nord Scourge a Csendes-óceánon, s ez idő alatt a kiskölyköt megkedvelték. Mivel akkoriban tanult meg beszélni, anyanyelvként szívta magába azt a nyelvet, amit könnyebb sorsú halandó legjobb esetben is csak tizenéves kora után ismerhet meg. A parancsok, szitkok és káromkodások tőmondataiból álló tengerésznyelvet; azt az erőteljes és durva, közönséges, de szellemes beszédet, amely a kikötői zsibongást az együgyű utazó számára félelmetessé teszi. Mert a szárazföldi embernek túl nyers, túl tömör, indokolatlanul durva, persze, hisz az ilyen ember még sosem érezte a forrongó óceán szívóerejét. Ez a nyelv valószínűleg sosem szólalt meg egy három éves fiú hangján, így aztán a kis potyautas mosolyt fakasztott még azokból is, akiket kővé dermesztett már a heves, sarkvidéki szél.
Mindezt egy Joe nevű gyapotkereskedőtől hallottam, aki csupán egyszer bukkant fel Johnny Heinold kocsmájában, és egy szantálfa-dobozt hozott Bigclaw-nak, és aki a Nord Scourge-on volt másodtiszt a szóban forgó időben. Négyszemközt iszogatva ő mondta azt is, hogy Bigclaw lelkében, legalábbis kölyökkorában, egy angyal lakott. Anyaként gondoskodott a maga setesuta módján a cudar cetvadászokról. Ugyan ő volt a legkisebb és leginkább gyámolításra szoruló – voltaképp az egyetlen –, mégis, épp ő volt az, aki mindenki mást gyámolított. A gyámolítás olyan ismeretlen fogalom a bálnavadászok között, mint a borneói esőerdőkben a zsebóra fogalma. Egy három éves kisfiú persze felfogni és elfogadni is képtelen, hogy kedvességét alapvetően senki sem igényli – a legtöbb, amit a tengeri ember tehet, hogy goromba vele. Ám a kisfiú arról sem vett tudomást, ha csizmával rúgták odébb. Hol az egyik, hol a másik matrózt környékezte meg, álmukban az arcukat cirógatta, amikor pedig nagyobbacska lett, kérés nélkül is, folyton-folyvást vizet kínálgatott. E különös szokása eleinte bosszantotta a legénységet, azt gondolták, hízeleg csupán vagy épp nagyon is számító kis csibész, s cserébe plusz falatot remél. Igyekeztek nem törődni vele, ám amint azt a hajdani másodtiszttől megtudtam, valahol északon, egy hosszúszárnyú bálna elejtésekor a „kis csibész” komoly rangba emelkedett.
A feldarabolt cet háját javában sütötték még, s az olajt gallonszámra töltötték a hordókba, de a legénység másik része máris a fedélzetet csutakolta. Hiába küzdött a kormányos a viharos időben, a szél újra meg újra keresztbe fordította a hajót, így aztán a hullámok a lehető legrosszabb szögben emelték meg, s dobták a mélybe a következő pillanatban. A hajóorr egyszer az égbe emelkedett, másszor a poklokig zuhant. Láttam ilyet nemegyszer én is. Fel és le, fel és le, megállás nélkül, szakadatlan, s a hajópallóra ömlő bálnavér, újra meg újra végigsöpört a fedélzeten; egyszer a tat felé özönlött, magával sodorva a hús- és bélmaradványokat, másszor megfordult, s a hajóorrba zúdult. Ennek ellenére a másodtiszt parancsba adta a hajópadló felsikálását, ugyanis a cetvadász, de még a kalózhajókon is elsőrendű a tisztaság. A tengeri lények nedvei pillanatok alatt megromlanak, ha pedig a bálnavér beivódik, s megalvad a hajópallóban, rémséges nyavalyák melegágya lehet. Rosszabbá válik a hajó egy trópusi pocsolyánál. Furcsa talán, hogy ahol ekkora gondot fordítanak a tisztaságra, ott nem ügyelnek a hátulgombolós fiúcskára, és kicsapják a fedélzetre a viharos időben. Némelyek talán azt remélték, hogy a vihar a vízbe sodorja, s akkor nem lesz többé láb alatt. Azt gondolhatták, hogyha egy hullám ragadná el, az egészen más, mintha ők hajítják át a korláton. Szánt szándékkal nem küldték halálba, ám kész akarva tették ki a veszélynek. Bigclaw sorsa viszont írva volt már, s nem az állt benne, hogy Neptunnak adják örökbe.
A sorokban térdeplő matrózok rádőltek a gyökérkefékre és a durva hánykolódás ellenére, a másodtiszt vezénylete mellett ütemesen súrolták a pallókat. Szaporán járt a kezük, előre és hátra, egyszerre, egy ütemre, míg a hajó fel és alá szállt a hullámhabokon, fel és le a tenger, fel és le a hajó, előre és vissza a kefék, tatból az orrba a bálnavér, ismét fel és le a tenger, előre és hátra a kefék, orrból a tatba a skarlátvörös bálnavér. Egészen addig, míg feltűnést nem keltett, hogy az elárvult kölyök a tomboló viharban sem menekül a fedélközbe, mi több, az ide-oda vonuló vérhullámban megragad egy rongyot, a sikálók sorához mászik, és bár hol a feje fölött csap át a vérhullám, hol pedig a korlátig szánkáztatja, a kicsiny ember mégis éppúgy hajol a rongy fölé és éppúgy sikál, mint bármelyik matróz. A kapitány megenyhült és vele együtt a legénység is, mert az efféle hajón úgy érez a legénység is, amint a kapitány.
Heinold sem tudja, ki volt Bigclaw első kapitánya, melyik tengeren vált tengerésszé kölyökkorában, talán valamelyik észak-atlanti vízen, hisz hosszúszárnyú cetek leginkább ott bolyongnak. Arrafelé, ahonnan a berzerkerek is jönnek, szóval azt tudni csak, hogy attól kezdve már nem „kis fattyúnak” nevezték, hanem Small Comrade-nek vagyis „kis bajtársnak”. Legalábbis addig, míg nem szerzett magának ennél is tisztesebb nevet.
Persze, valamirevaló gyermekkor nem múlhat el nagyobb baj nélkül, egy hajó fedélzetén főként nem. Small Comrade-nek is meg kellett tapasztalnia, hogy lépjen a világ bármelyik útjára, előbb vagy utóbb szembe jön vele majd egy végzetesen beteg lélek. Tízévesen éppúgy dolgozott, mint bárki, és volt már rendes beosztása is: raktáros. Azt gondolhatod, jobb ez, mint felmászni az árbockosárba, de az utolsó hajóinas is tudja, hogy száz varjúfészekben töltött éjszaka együttesen sincs oly veszélyes, mint egyetlen rumosztás. Mindig akad valaki, aki a magáét a többiekénél kevesebbnek látja, és mivel a hajókon a kés – akárcsak a slicc – a gatya alapvető tartozéka, könnyen folyhat vér pár centnyi különbség miatt. A Nord Scourge-on is akadt ilyen nyomorult alak, Grantnek hívták, s egy napon úgy vélte, hogy Small Comrade kevés grogot mért neki. Ezért, az első adandó alkalommal, amikor Small Comrade felfelé kapaszkodott a kamranyílásban, s a környéken nem járt senki, kihúzta a csapóajtó stiftjét, mire az teljes súlyával a fiú kezére zuhant és a két hüvelykujj kivételével az összes ujját szétlapította. Small Comrade az aljas Grant jóvoltából csaknem nyomorék lett, s azzá is válik bizonyára, ha nincs a hajón egy tapasztalt felcser. Bár sokáig úgy tűnt, hogy Small Comrade ujjai a halak gyomrában végzik, végül csak a körmeit vesztette el, azokat is csak azért, hogy a helyükre valami addig nem látott nőjön. Most már te is kitalálod. Nyolc, jókora karom nőtt a körmök helyén, amelyeket ráérő idejében egyformára s pengeélesre reszelgetett.
Két évvel később ritka szerencse kísérte a vitorlás útját, s alig egy hónap alatt megteltek a hordók. A kapitány úgy döntött, nem hajóznak tovább, kikötnek Baltimore-ban, túladnak a készleteken, aztán visszasietnek a tengerre. Small Comrade szokásai kilenc év alatt semmit sem változtak, tökéletesen mindegy volt, hol kötnek ki, sosem hagyta el a hajót, és még mindig nem látott testközelből nőt. Ezúttal sem akart változtatni ezen, ám még a pallót sem rögzítették, amikor a parti zsivajban az a Grant tűnt fel, aki két évvel korábban szétlapította az ujjait. Kótyagosan, nem kis feltűnést keltve, harsány kiáltozással vonult a cimboráival. Boldog boldogtalannal kötekedett, megmorogták a kutyák, s a közelében felhorkantak még a teherhordó lovak is, Grant viszont fittyet hányt mindenre és szemlátomást igen jól érezte magát. Új ruhát, kalapot, és zsebórát hordott, sápadt cimborái pedig a jobb sorsú, városi emberek körülményességével kerülgették a pocsolyákat. Miután a félrészeg kompánia végigvonult a bazáron, káromkodva, hahotázva eltűnt a sikátorban, a bordélyok között.
Alkonyatkor Small Comrade – a többiekhez hasonlóan – eltávozást kért a kapitánytól, de még fél órát sem töltött a parton. Pirkadatkor, nem sokkal a kifutás előtt csődület támadt a hajón. A visszatérők azt beszélték, hogy az iszákos Grant az éjjel meghalt, de nem késelték meg, nem lőtték tarkón, nem vágták át a torkát, amint errefelé ez rendes szokás. Az arcát vagdosták össze, de úgy, ahogy heringet irdalnak be, mielőtt a füstölőre akasztanák.
Small Comrade, bár szintén járt a parton, nem csatlakozott a pusmogáshoz. Félrevonulva, magányosan ült a kormányszéken. Alvadt vértől feketéllő karját, akár egy sas, széttárta, úgy szárítgatta a felkelő nap első sugarában.
Valószínűleg a nyomorult Grant volt az első a világtörténelemben, aki az arcán át vesztette el minden vérét, s míg Small Comrade, azaz Bigclaw meg nem hal, nem tudhatjuk, hogy Grant sorsában hányan osztoznak még.
Minderre azért tértem ki, mert a Valóság arca épp a halott, szénhalmok között hanyatt fekvő, piszkos Grant arcára hasonlíthat. Ezer szálon bomlik szét, és tovább- és továbbhasad, s ha van Isten, talán éppolyan, mint Bigclaw, és időről-időre kinyúl a semmiből, alvadt vértől fekete kezével és belemar a világba. Cseppet sem lehetetlen ez. Miért is zárnánk ki, hogy Lucifer Isten karma csak?
Egyesek szerint Bigclaw is csak angyalnak született. „Tán nem is a partról csempészték a Nord Scourge-ra, talán az égből pottyant oda.” Holott köztudott, hogy mielőtt inni megy, ördög rája mérgével keni a karmait. Mégis, néha hinni még, hogy valaha angyal volt, mert az arca mindmáig hófehér és éteri. Flora Wellman rokonai között sem találni ilyen tiszta, békés ábrázatot, s ha nem tudnád, hogy ez az arc nyolc, egyenként fél inch-es, mérgező karomhoz tartozik, Bigclow kedvéért megtérnél bármelyik szektának. De ha a kezére vetsz pillantást, úgy érzed ördög ő, egy a sok közül, ha ugyan nem ő az Egyetlen.
– Nyilván a Sötét lakja jó ideje – mondta Heinold –, gondolj csak arra, hogy Lucifer is angyalként kezdte és fentről, a Menny vizéből, az égi fregatt tatjáról hajította le egy gondolattal az Univerzum kapitánya, őrült nagy dühében az Isten, hogy a rebellis Rossz a mi világunk sekély öblében lelkekre halásszon. Bukott angyal a Sátán, bukott angyal minden kisebb-nagyobb ördög, tehát kezdetben Bigclaw sem lehetett más, csakis angyal.
Megrendelhető itt
Vélemények a Jákobról
További részlet


2 Comments:

  1. Kedves Centauri!

    Szép, jó, de hamarosan itt a ballagás, és ajándékba szántam volna egy kedves barátomnak, akit korábban megfertőztem a Jégvágóval (+én is szívesen olvasnám, de ezt nem mondom, mert biztos utálod, mert biztos millióan kérdezik :-)
    Most, hogy várnunk kell a Jákob botjára, kérlek, ha ráérsz, tűzoltás gyanánt, tégy ajánlatot egy jó olvasmányra a delikvensnek.

    Köszönettel:
    Adél

    • Kedves Adél, nem utálok semmiféle kérdést, megtisztelő, hogy várod az új regényt. Ajánlani igencsak nehéz, hisz nem ismerem a “delikvenst”. Ha jól értem, szerette a Jégvágót, s akkor talán érdekli az is, ami a Zabhegyező körül történik. A könyv új fordítására gondolok (Rozsban a fogó – ford. Barna Imre), amely nem kis vihart kavart az olvasók körében. Ha most lenne időm, biztosan elolvasnám, még akkor is, ha az első fordítást is olvastam már. És mivel az ajándék egy fiatalemberé lesz, előfordulhat az is, hogy a klasszikusok közül sem olvasott még mindent. Ebben az esetben Bulgakov Mester és Margaritáját nyomnám a kezébe. Kicsit megint csak a Jégvágóhoz közelibb lenne William Wharton Madárkája. Jó olvasást, és köszönöm a türelmet! Centauri

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.