• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Flora Wellmanról (Jákob botja, 2016)

Szegény anyám pislákoló mécses, és nem tudni, mikor fogy ki belőle a lámpaolaj.

Centauri Jákob botja regény Jack London 100 Magvető KiadóFlora Wellman jó házból való úrinő. Sápadt bőrű, finom alkat, s mindig búskomor. Másképpen, mint öregnek, nem láttam még. Nem mintha ráncos volna, ősz vagy roggyant. Sötét szemétől a gömbölyű sarkáig gyönyörű, de az, aki e szépséges testet lakja, szüntelenül haldokol.
Rajtam kívül nem szült senkit. Alighanem velem is véletlenül esett teherbe. Talán csak azért hordott ki, mert az állapota jó ideig fel sem tűnt neki. Ha rajta múlik, halva születek vagy elvetél, s hogy nem így történt, apámnak köszönhető, aki úgy etette kedvtelen és étvágytalan anyámat, mint a beteg madarat. Falatonként. Anyám rosszkedve és étvágytalansága mellett akár fel is szívódhattam volna, akár a tályog. Voltaképp apám hordott ki, amint a későbbiekben is ő volt egy személyben a férfi és az anya a mi szomorú családunkban.
Január 13-án jöttem a világra, mint mondják, az évszázad leghidegebb reggelén, anyám testén át, apám jóvoltából. Négy és fél kilóval születtem a Harmadik és a Bryant utca sarkán álló közkórházban. Nem kereszteltek meg, semmilyen egyháznak, felekezetnek tagja nem vagyok, szándékomban sem áll változtatni ezen, és azt is bátran kijelentem, hogy jóravaló apám igenis a kapitalizmus könyörtelen, emberellenes működésének esett áldozatul. Anyám kedélyhullámzása pedig nem pusztán egy különös és érzékeny nő depresszív hajlama, hanem a felső középosztálybeliek kényelméből, túlzott kifinomultságából fakadó dekadencia. Olyan ez, mintha a púder gyakori használata elmebajt okozna, az elmebaj pedig halált. Végső soron a púder lenne a felső középosztálybeliek elhalálozásának oka, amint a prolik haláláért a vég nélküli munka és a féktelen éhezés felel.
Anyám elegáns és finom, mint egy kámea. Tömjénillata van, elesett, szép, s ugyanakkor kulturáltan érzéketlen. A családjától örökölt sötét arisztokratizmus és melankólia annyira kínozza szegényt, hogy annak idején szoptatni sem tudott. Bezzeg a délvidék poklából érkező Mrs. Prentiss, a szoptatódajkám! Vérbő, fekete nő, rabszolgák ivadéka, számos megalázó emlékkel a háta mögött, és mégis: amolyan közös ősanya. Jenny anyónak hívom csak, mind a mai napig látogatom, és ha egyszer tényleg híres és jómódú leszek, gondját viselem, míg csak él, hisz amikor anyám sápkóros keble egy csepp tejet, egy csepp életkedvet sem adott, Mrs. Prentiss kávébarna emlője táplált engem. Az ő kissé zsíros testmelege és anyabálna-természete tartott életben, míg jó anyám hófehér szatén hálóingben, sötét gondolatokkal a fejében holdkórosként botorkált, és talán épp a véget remélte. Talán a vajúdás ideje alatt se engem várt, hanem inkább azt, hogy belehal a szülés szégyenletes aktusába.
Szegény anyám pislákoló mécses, és nem tudni, mikor fogy ki belőle a lámpaolaj. Az alabamai Jenny anyó viszont jókora kandalló. Őszintén és rendületlenül imád engem. Igaz, csakis egyszer, de maga állította, hogy Willt, a saját fiát sem szereti jobban. Ha nagyobbik nővéremmel, Elizával meglátogattuk, mindig az anyaság édes, délvidéki kiáradásával fogadott, és siralmasan kevéskéjéből önzetlenül kínált minket. Amint az ősei sok-sok generáción át az izomerejüket áldozták a fehéreknek, aztán pedig az indián-háborúkban a fehérek oldalán bölényharcosként a vérüket, most a hajdani rabszolgaférfiak leszármazottjaként a fekete lélek féktelenül szabad szeretetét osztja szét a dekadens fehér nők elárvult kölykei között. Jenny anyó nagyapja talán épp anyai dédapám floridai ültetvényein gürcölt, amint később ő maga pár centért anyám helyett szoptatott. Ha ő nincs, ha az ősei nem nyomorognak évszázadokig fehér gazemberek birtokain, fogalmam nem lenne arról, milyen az anyatej és a kebel melege, amint azt sem tudnám, hogy létezik a világon érdek nélküli szolidaritás és szeretet.
Megrendelhető itt
Vélemények a Jákobról
További részlet

One Comment:

  1. Ibolya Nagy

    Olyan nagyszerűen megrajzolt két karakter: Flora Wellman és Jenny anyó, hogy még mindig az új felfedezés erejével hat rám.
    (közben egyre zavarosabbnak érzem azt a bizonyos kritikát– Minden út menekülés- legalább egy kérdőjelet tehetett volna. Nem is értem, hogy miből gondolta. összetévesztette az útkeresést a meneküléssel)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük