• Slider
  • previous arrowprevious arrow
    next arrownext arrow
    Slider
  • Slider

Flora Wellman és a diftéria – Jákob botja, 2016

Centauri Jákob botja regény Jack London 100 Magvető Kiadó író irodalom kalandregény szerző wrtiter“Eliza, a nagyobbik féltestvérem anyai figyelmességgel fordult felém kicsi koromtól kezdve, ám az összetartozásnak ez az édes, a legkeserűbb pillanatokat is mélyen átitató érzése sosem járhatott át teljesen. Egyszerűen nem adódott rá idő. Csak apróságokban nyilvánulhatott meg. Felvillant, ha Eliza töltött nekem vizet, ha a kályhapadkára rakta a cipőm, hogy ne induljak útnak fagyos lábbal, ám ezek a pillanatok gyorsan elillantak, és szaladt mindenki a dolga után. Gyakran éltem napokig efféle apró mozzanatok vigaszából, várva a következő, hasonló pillanatot. A diftéria miatt végre megállt az örökös verkli, amiben mi, gyerekek is úgy szaladgáltunk, mint tucatnyi, rakoncátlan egér. Bár nemigen volt hol, mégis elkülönítettek minket, jobb híján anyám gardróbjában. Úgy tűnt, hogy megáll, legalábbis lassul valamelyest az élet, és végre többet lehetek Elizával.
Flora Wellman irtózik mindentől, amit nem irányíthat. A betegségtől kiváltképp. A betegségnél csak egy dolog taszítja jobban: a beteg. Akkor is, ha az a saját kölyke.
– Megteszek minden tőlem telhetőt – szokta mondani, de minden velünk töltött perc kín volt a számára, nem is bírta sokáig, jóval többször ment el otthonról, mint máskor.
– Épp azért, hogy jobb gyógyszert és jobb orvost szerezzek – mondta apámnak.
Valójában csak távol akart maradni a háztól.
Később rájöttünk: szörnyen bántotta, hogy miattunk nem zongorázhatott. Ha a betegségünk ideje alatt klimpírozott volna, megszólták volna a szomszédok, akiket persze egytől egyig lenézett. Még szelíd apánk is kikelt volna magából, hogy míg az állapotunk napról napra romlik, ő addig az emeleten gondtalanul muzsikálgat. Ezért Eliza azt találta ki, hogy megkérjük: játsszon nekünk szonátákat, hátha az majd segít rajtunk.
– Zongorázz nekünk, mami!
Flora Wellman gyanakodva nézett Elizára.
A nővéreimre mindig is úgy tekintett, mintha a létük nem lenne más, mint valami kétes ajánlat. Mintha tolvajok, besurranók kerülgetnék őt a lakásban. Kiváltképp igaz volt ez Elizára, talán mert ő volt a legidősebb, anyám logikája szerint ő volt a leggyanúsabb. Mintha a Rossz a testsúllyal és az életkorral lenne arányos, legalábbis a mi esetünkben, de percig se hidd, hogy rászolgáltunk erre.
– Miben sántikálsz, te kis fruska? – kérdezte Flora Wellman.
Ám Eliza dörzsölt lény volt, pláne, ha kettőnk együttléte forgott kockán, és oly ártatlanul nézett rá, hogy még Flora Wellman sem kétkedhetett az őszinteségében. „Ezen a lányon talán csakugyan a zene segít” – gondolhatta anyám, s attól kezdve, a gardrób feletti szobában, napi két-három órát önfeledten játszott. Végre azt mondhatta apánknak:
– A gyerek kérte, neki zongorázok.
Mi persze tettünk a zenére, szerencsére alig hallatszott le a gardróbba. Számunkra csak az volt a fontos, hogy kettesben lehessünk.
Magas lázzal feküdtünk a szűk és levegőtlen lyukban, sokat aludtunk, végül már beszélni sem tudtunk, de nem is kellett. Jó volt hallgatni egymás szuszogását, hallani, ahogy a másik köhög vagy nyög, vagy megreccsen az ágya. Olyasféle idillben hevertünk ott, amilyet csak az ősi erdők mélyén vagy a trópusi tengeröblökben találni. Nem sokkal később azonban szétzúzták ezt az idillt.
Flora Wellman zúzta szét.
Azt hitte, hogy mélyen alszunk, ha ugyan el nem ájultunk már. Napok óta borogattak, a lázunk mégsem csökkent, félrebeszéltünk, s köd ereszkedett le ránk. Egyre gyöngébb csatornákon, ám makacsul tartottuk egymással a kapcsolatot, nyögéssel és krákogással, s ezen az új nyelven már csak annyit mondtunk:
– Itt vagyok még.
– …Én is.
Eltelt némi idő, nem érzékeltük, mennyi, csak azt tudtuk, a csöndből túl sok, és akkor Eliza ismét krákogott.
„Hallasz?”
Én meg köhintettem.
„Igen.”
Ezenkívül nem volt más érzésünk vagy gondolatunk. Elizát már csak az érdekelte, hogy vele vagyok-e még.
…és ezt az önkívületi homályt szablyaként hasította ketté Flora Wellman hihetetlen beszéde. A nyitott ajtóban állt elegáns, keményített indigókék ruhában, bár alig voltam magamnál, még a kölnijét is éreztem, aztán hallottam, ahogy a tanácstalan orvost, Mr. Rooney-t faggatja.
– És mondja, temethetjük őket egy koporsóba?
– Kedves asszonyom, mi másba akarná? A törvény szerint sincs mód másra.
– Félreért, doktor úr. Azt kérdezem, hogy feltétlenül szükséges-e két koporsó vagy elég egy is?
Ismered a csöndnek azt a fajtáját, amivel az ember élete során csak néhányszor találkozik? Amikor a rémülettől a világ örökös mozgása percekre is elakad, mert olyasmi történik, ami egyszerűen nem történhet meg.
Apám szerint pusztán a „gazdasági helyzet” miatt akart anyám „mint szerető testvéreket” ugyanabban a ládában átadni a föld sötétjének. Tudod, mit gondolok? Aligha. Ezt apám se hiheti komolyan. Mitől fél? Hogy egyszer rájön: Flora Wellman egy szörnyeteg?
Jenny anyó mindenkinél szegényebb, a gazdasági helyzetről mit sem tud, nem érti, mi az a krach, hisz az ő élete az első pillanattól az, mégsem jutna eszébe ilyesmi. Bármennyit nyomorog is, nem pakolna két halottat egybe. Anyám viszont még ilyen esetben is észvesztően praktikus.
– Elférnek kényelmesen egy koporsóban is – magyarázta Mr. Rooney-nak –, jut ott hely bőven mindkettőnek, hisz még gyerekek.
Mondja erre valaki, hogy nincs igaza!”
(Jákob botja)
Fotó: a gyerek Jack London a törzshelyén, Heinold kocsmájában.
Forrás
Hozzászólásokhoz gördülj a lap aljára!

diftéria

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

http://https://centauriweb.hu/archiv/jack/livermore-volgyi-hullarol/

http://https://centauriweb.hu/archiv/jack/szeretkezesrol/

http://https://centauriweb.hu/archiv/jack/az-alkoholrol/

http://https://centauriweb.hu/archiv/jack/az-oceanrol/

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük