JACK Az óceánról (Jákob botja, 2016)
Az óceánról (Jákob botja, 2016)
Az óceán számára az ember jelentéktelen és ügyetlen állat, aki ott keres valamit, ahol semmi keresnivalója.
A városi nőknek a háború izgalmát hozzuk el, ezért oly engedékenyek. Igazuk is van! Háborúban állunk, és a hátországban partra szállva megmenthetők és szerethetők vagyunk. A békekötés pedig, hála Istennek, esélytelen. A tenger, míg világ a világ, ezrével küldi a part mentén élő irgalmas asszony archetípusának a háborúban álló, megfáradt férfi archetípusát, de ugyanígy hord a tenger a partra kagylót és csigát, rákollót és csónakdeszkát, s megmentésünk aktusa sem több annál, mint amikor a parton szedett csigaházakból nyakbavalót fűznek.
Az óceán számára az ember jelentéktelen és ügyetlen állat, aki ott keres valamit, ahol semmi keresnivalója. Az óceán a szeszélyt, a hatalmat, vagyis kizárólag önmagát szereti, az embert sosem szívelte. Mióta Noé bárkája megfeneklett az Araráton, az óceán másra nem is vágyik, csak egy újabb özönvízre, és mindent megtesz, hogy egy polgárháború iszonyatát zúdítsa ránk.
Vagy azt hiszed, hogy nem félek az óceánon? Amint az asszonyok is félnek az élet kiszámíthatatlanságától, nem kevésbé, mint saját természetük dagályaitól. Persze ez nem jelenti azt, hogy a tengerész asszonytermészetű. Az asszony többnyire kerüli, míg a tengerész gyakran keresi a félelmet. Természetes, hogy az asszony fut a saját természete elől, hisz az hasonlít a tengeréhez. Folytonos változásban van, hol csöndes és álmosító, hol meg az életünkre tör, s még testében és kedélyében is éppúgy változik, akár tizenkét óránként a tengerszint. Apályok és dagályok végtelen sora tartja hullámzásban mindkettőt, a tengert és a nőt. A nőben valami nálánál nagyobb erő munkálkodik, a férfi viszont szilárd, akár a part, amely a tengert, a női természetet öleli. A férfi azt szeretné talán, hogy ha változik is, miatta változzon a nő, de bárhogy kívánja ezt a férfi, a nő az elkövetkező ötezer évben is csak a Hold szeretője marad.
